Enide ötletén nevetek és bár a mi esetünkben nem lenne nyert ügyem, azért mégis bogarat ültet a fejemben. Anyám annyira nem szereti a csokoládékat – sem más édességet, szóval ez a fajta lekenyerezés nem nyert –, de a virágok mellett talán mást is vihetnék.
Nem mintha nem örülne annak, hogy végre itthon vagyok, ha nem állna rendelkezésemre, ha nem hallgatnám tőle azóta, hogy bejelentettem, hazatérek, nem kell saját lakást keresnem.
Mégis minek költenél dollárokat egy lakásért, ha itthon ingyen is élhetsz?
A kérdés mindig jogos és a testvéreimnél sem értette miért költöztek ki ideje korán… Mert szerinte a halálos ágyunkból átköltözni a koporsóba lenne a megfelelő alkalom, hogy elhagyjuk a családi fészket. Az önállóság érvei nem fognak rajta.
Mindazonáltal szeretnék neki kedveskedni, ha az elmúlt években oly keveset tudtam tenni érte. Értük.
- Nem köszönöm, így a la natúran elvinném őket. Még papírcsomagot sem kérek majd köréjük. Nem tudom, hogy ismered-e anyámat, de az utóbbi évtizedben erőt vett rajta a környezettudatosság és menekül mindentől, ami feleslegesen gyártja neki a szemetet – vonom meg a vállamat egykedvűen. Testvéremék már hozzászoktak ehhez az életmódhoz, engem meg nem zavar. A család már szinte átállt rajta, hogy amit csak lehet maguk termelnek meg, a kis kertben, a kis üvegházban. Anyám állítja elő, még ha ezzel kevesebb marad a szabadideje. Nem vásárol, csak olyan üzletekben, ahol tudja, hogy miként állítják elő a termékeiket. Földboszorkány tetőtől-talpig.
- Kocsival jöttem – mutatok a hátam mögé az utca irányába. - Néhány sarokra parkoltam, két kézzel el tudom vinni még őket – elnevetem magam, már csak annak a gondolatától, hogy mennyire kényelmessé válhatnék, ha mindenre az erőmet használnám, hogy könnyebbé váljon az életem. A lábam alatt futó ley szinte csábít azért, hogy így tegyek… Mélyen szívom be a tüdőmbe a levegőt… Nem engedhetek a kísértésnek.
- A szerencse az, hogy az élet nem rohan sehova és ha vigyázunk rá, lesz mindenre épp elég időnk, de hát tudom, hogy minek beszélek – nevetve legyintek. - Mindannyian így érezzük még ebben a korban – és a tettrekészség még most sem hagyott alább a véremben. Épp csak jól kell beosztanom az időmet mindenre, amit szeretnék…
És megfelelő mennyiségű vitamint magamhoz venni, hogy ne legyek fáradt szüntelen.
- Sosem unatkoztok. Hol adjátok el a terményeket? - már csak azért is érdeklődöm, hogy tudjam legközelebb hol vásároljak, ha erre kerül a sor. Ha valamit magaménak akarok tudni, az az, hogy támogassam a többi kovent, amely a városban van… már a magam módján.
Meg kell találnunk a hidat egymás között, hogy az ellentétek ne feszüljenek közénk olyannyira. - Gratulálok Lenornak és sok egészséget is kívánok nekik – azt hiszem ez a legmegfelelőbb, amit ilyen esetben lehet kívánni… legrosszabb esetben majd kijavít.
Vidáman nevetem el magam.
- Talán nem sértés azt állítanunk, hogy a rose harbori neveltetés valahol az előítéltekre épül – hetykén vonom meg a vállamat. Hangomban nem fedezhet fel sem keserűséget, sem ellenérzést eziránt. - Meglepő módon a legtöbben igen. Nagyon kevés olyan koven volt, amely eleinte bizalmatlan volt az irányomban, de néhány hét után ez megváltozott. A világ legtöbb részén mintha felismerték volna, hogy egymást tökéletesen ki tudjuk egészíteni. Az elképzelés irigylésreméltó – nekem legalábbis az volt és még mindig érzem, hogy vágyok arra, ez meglegyen itthon is. A családom szerint halva született elképzelés…
- Inkább csak szeretnék egy kicsit jobban képben lenni, hogy mi történt az elmúlt időszakban Rose Harborban. Az otthoniak keveset mondanak, de ők kevésbé is veszik ki a részüket a város életéből. Olyan, mintha nem is ismerném a saját városomat. Mesélj az új polgármester asszonyról. Milyen ember? Milyen vezető? Milyen volt a közhangulat a megválasztását követően? - nem a megszokott közegből jött, ami biztos, hogy magával hozott egy adag elégedetlenséget. Persze, olvashatnám a lapokat is – meg is tettem –, de a nép szavát mindig jobb meghallgatni.
- Gyorsan tanulok – a virágkötészet nem az én művészetem, de ha megkapom a megfelelő utasítást talán képes leszek megcsinálni. - Ugyan, nem okoz gondot – legyintek újra csak. - Legalább én is lefoglalom magam, amíg hallgatlak és vélhetőleg több kérdésem támad majd utána – halkan elnevetem magam. Rossz szokás, hogy a magánéletben is úgy dőlnek belőlem a kérdések, mintha interjút készítenék.
Kurta bólintással veszem magamhoz a szalagot és pontos lemérések után kezdem csak el levágni azokat a 30 cm-es darabokat és majd csak ezt követően térek át a papírokra majd.

Széles mosollyal az ajkamon figyelem a közjátékát, ahogy fogadja a bókomat. Az apró pukedlizik valami régi időszak emlékeit idézi vissza, egy olyanét, amiben nem élhettem még, mégis volt ebben valami kellem, valami báj… A saját ízlésemnek ez egy kicsit túl úrias, de hozzá valahogy mégis illik.
- Akkor a vitorlát elviszem így, ha nincs máshogy – túl sokat nekem nem számít, hogy mit viszek szülőmnek, ha nincs választási lehetőségem, ha pedig van… - Akkor legyen egy narancs és egy ciklámen, ez így három lesz. Talán elég lesz kiengesztelésre – vidáman nevetek saját megjegyzésemen, holott azért több az emögött megbújó igazság, mint azt beismerném.
Amint találok valami másik placcot, ahol lakhatok, vélhetőleg a feszültség is elmúlik, amely most a házunk falain belül van. Régen éltem a saját gyülekezetemmel, még nekem is meg kell tanulnom azokat az új szokásokat, amiket felvettek magukra az elmúlt években. Mert más ezeket hallani és megint más át is élni. Addig is, azt a bizonyos üvegházat tudom még hova zsúfolni.
Átveszem tőle a cserpet, de amint ellép mellőlem vagy visszamegy a pulthoz, vissza is teszem a helyére. Nem fogdosnám, amíg nem döntök úgy, hogy fizetésre is adnám a fejem.
- Még most. Egy jó tanács, azért valamilyen formában próbáld a hat-hetet belőni. Az orvosok azt mondják, hogy nem egészséges ez és én sem hittem nekik sokáig – elnevetem magam, majd csak megvonom a vállamat. Nem fogom beavatni abba, hogy harminc év felett nagyon sok minden megváltozik a testünkben, hiába vagyunk boszorkányok. Az idő múlása ellen mi sem vagyunk védettek. – A többiek is belekezdtek valamiben? Vagy ők inkább otthon segédkeznek? – újra elfordulok félig tőle, amíg a többi növényzetet veszem szemügyre a boltban. Számos fajta van, már ahogy látom. Szakértőtől messze állok, de azt még én is látom milyen sokszínű a felhozatal.
- Ez lenne a cél – pofátlan vigyorral fordulok felé, figyelem a mozdulatát, amivel legyezi magát. Ajkaim íve somolygássá szelídülnek és újra elfordulok tőle, kényelmes, apró lépésekkel járva körbe a helyet. – Gyorsan felnőttök, néha az ember észre sem veszi mennyire repül az idő… Csak mikor eljön a születésnapja és emlékeztetik. És Kay továbbtanul? – cseverészek továbbra is, mert azon túl, hogy érdekel mi történik vele és a kovenjével, szeretek tisztában is lenni, hogy mi történt a városban, ahol felnőttem.
Sok minden és az otthoniak elbeszélésére csak nem hagyatkozhatok.
- Legutoljára Kelet-Európában. Érdekes vidék még érdekesebb gyülekezetekkel. Tudod vannak a hidelmeknek egyfajta… horrorisztikus képe rólunk. Ott megértettem miért születtek meg és egyben azt is, hogy mennyire valótlan az összes. Az ottani kovenek jó része összefogott egymással a túlélésért cserében. Félretették a nézeteltéréseiket és együtt működnek, olyan haladó szellemiséget mutattak meg, amit csak csodálni tudok – nem véletlenül született meg az a mondás, hogy az ember, embernek farkasa. Ez a boszorkányoknál sincs másképp, mindenki akar magának egy kis hatalmat, egy kis elsőbbséget a saját közösségének.
Valahogy ezzel nem tudok azonosulni és az évek alatt anyáméknál is látom, hogy nyitnának mások felé, csak a berögzült szokásokat nehéz levedleni. Itt mindig azt tanították, hogy magunkra vagyunk utalva, a családunk egységében van az erő, holott ez nem teljesen igaz. Számomra nem az.
- Valóban? – csillan meg a szemem és egy teljes hátraarccal fordulok meg felé. Csak jól tettem, hogy betértem ma hozzá. – Akkor lehet tudnál is nekem segíteni – sétálok hozzá közelebb. – Már, hogy mi újság a városban. Az elmúlt években csak felszínesen volt szerencsém nyomon követni az eseményeket, otthon meg mindent csak kiszíneznek – vonom meg egykedvűen a vállamat, jelezve felé, hogy a saját családom nem igazán jó hírszerzési alapnak.
Az egyedüli ügy, amiben jobban beletudtam magam ásni még távolról is, az a Morton-féle felvásárlások voltak. Talán olvasta a lapokban, de ha nem, nem szívesen hívnám fel a figyelmét sem rá, sem magamra.
- Segítsek valamiben? – húzom ki magam. Persze nem vagyok virágkötő, szóval vélhetőleg semmiben sem fogok tudni, azon kívül, hogy szóval tartanám fel. – Tényleg szívesen meghallgatnám mi történik a városban, hogy egy kicsit felzárkózzam, tudod, ne nézzek mindenre úgy, mint borjú az új kapura és közben valamire be is tudsz fogni – szemöldökeimet magasra vonom fel, várok arra, hogy a felajánlásomat elfogadja-e, vagy sem.

Szívesen hallgatom mivé is cseperedett az a kislány, akit volt szerencsém megismernem oly sok évvel ezelőtt. Természetesen pletykák keringenek a levegőben, szinte mindenkiről, de ezek már akkor sem tudtak igazán befolyásolni. Ha igaz az, amit mondanak egyes illetőről, akkor ezt kiderítem én magam és ha annak bizonyul… akkor is, mi van?
Említettem már korábban, hogy számomra fontosabb az összetartás a saját fajtársaimmal, mint a széthúzás és ez ebbe beletartozik az is, hogy legyen bárki, bármilyen természetű igyekezzünk elfogadni olyannak, amilyen. Boszorkánynak lenni nem egyszerű ebben a világban.
- Valóban, épp mondani akartam – nevetem kedélyesen és félrehajtott fejjel szemlélem mit is művel a rózsával; életet ad neki. Egek, mennyivel… empatikusabb képesség, mint az, amit én kaptam. Nah, nem panaszkodom a sajátom miatt, valahogy mindenkihez illik az, amit kapott. A sajátomat mégsem fitogtatnám előtte, nem hinném, hogy nagyon örülne, ha a virágjai valami amorf formát vennének fel, vagy egy olyan példánnyá alakulnának, amely eddig nem létezett… Jó az utóbbinak talán örülne, de ahhoz meg nem ismerem annyira a növények szerkezetét, hogy szabadon tudjak játszani az atomi részecskéivel.
- Gratulálok hozzá, ha ez kimaradt volna – mutatok körbe felfelé fordított tenyérrel. Azért ilyen fiatalon, ilyen üzletet létrehozni, ahogy mondja nem könnyű. Irigylésreméltó mindez, a zöld szemű szörny mégsem veti meg fejét bennem. Leginkább azért, mert tudom, hogy alkalmatlan lennék egy saját bolt menedzseléséhez… ehhez túl izgága vagyok.
- Mit szólnál… - gondolkozok el a felhozatalon, megszemlélve mind a két példányt, amelyre esik a választása. – Legyen mindkettő. A ház hátsó részét átalakította az évek folyamán ilyen mini üvegházzá, szerintem ott mindkettő boldog lenne. Van esetleg narancssárgában, vagy lilában? – fogalmam sincs, hogy anya milyennek örülne, őt ismerve lényegtelen; neki már az is épp elég, hogy itthon vagyok és teljes lehet a család.
Ha annak lehet venni azt, hogy lényegében az összes gyereke mástól van. De emellett most csak menjünk el. Élt olyan életet, amilyet, az alma nem esett messze a fájától, ha rólam van szó, már ha a megállapodásról van szó. – Szívesen elviszem mindkettőt – már a növényt, nem mintha másról beszéltünk volna. – De ráér, csináld csak a munkát, fontosabbnak tűnik – legyintek megint és inkább ellépek jobbra, hogy körbenézzek a helyiségben.
Ami azt illeti a vásárlás csak ürügy volt a részemről, így, ha van mit csinálnia, abban nem szívesen zavarom meg, de az mindenféleképpen plusz pont, hogy mindent a vevőért attitűddel rendelkezik.
- Öt éve? – ütközök meg a válaszon és fejben próbálok visszaszámolni, mégis mennyi idős lehet a fiatal nő… - Nem tétlenkedtél sokáig a gimi után, mi? – pár év, én ennyi idősen még az egyetem asztalát koptattam és számtalan könyvet olvastam el különböző riporterek műveiből. – Így érthető is, miért épp ezt választottad – az egyik növényének a levelét puhán megérintem, majd a mutatóujjammal pöckölöm meg. Néhány másodperc erejéig félrehajtott fejjel figyelem miként himbálózik a levegőben. – És a tehetséged is megvan hozzá. A mágiádon kívül, ez látszik. Már a kirakatból is, de itt bent is. A mágia körbejárja a boltot, de csak finoman érzékelteti magát, amolyan… szelíden. Amilyen te is vagy – mosolygok rá kedvesen a lányra és a bókomnak ezúttal nincs semmilyen hátsó szándéka. Valóban ekként vélekedek róla.
- A gyülekezetekben mindig sok a teendő, de az állandóság nem rossz, megszokni annál inkább. És miújság otthon, mindenki rendben van nálatok? – nálunk is van mit csinálni, anyám nem hagyja, hogy ne vegyem ki a részem az életük részéből, de ez ezzel jár együtt, ha itthon vagyok. Ezt vállaltam, még ha szokatlan, ha számítanak rám, ha nem tudom olyan szabadon élni az életem, mint régebben.
- Az utam során sok más kovennel találkoztam, a legtöbbje nagyon barátságos és szimpatikusak és tök sokat segítenek az idegeneknek – csevegek olyanról, ami talán érdekelheti a nagy világból. Ő itt van, egy kis városban, egy nagyon zárt – de annál erősebb – gyülekezetben, akivel egyáltalán nem áll szándékomban rosszban lenni.
Sőt!
- Eli, igen. Rendőrakadémiára jár, a család legnagyobb örömére – hangom enyhe cinizmustól zend. – Na én örülök neki, de lássuk be én sem a legbiztonságosabb hivatást választottam magaménak. Az egyetlen dolog, amiben szerintem rám ütött a húgom – a három lány teljesen különbözően néz ki és mégis marginális jegyekben hasonlítunk. Scarlet kétpetéjű ikrem, amíg az én vonásaim markánsak és néhol szögletesek az övéi sokkal lágyabb, bájosabb – az egész lénye az. Eli meg… valahol kettőn között húzódik, de annyira kedves és annyira ég benne az igazságérzet… néha többször féltem őt, mint a tetőtől-talpig naiv ikremet.
- Azt tervezi, hogy majd Rose Harborban fog tevékenykedni, ha végez. Az egyetlen a családban, akinek nincs mágikus képessége és szerencsére ez nem zavarja, inkább csak lelkes, hogy elmondhatná magáról, milyen családja van – vonom meg a vállam könnyedén.
- Mennyi ilyen csokrot készítesz? – bökök álammal a már elkészítettek felé.

Fiatal és élettelteli hang jut át a dzsungelszerű bolton keresztül – engedjétek meg, hogy éljek a költői túlzással. Valójában nincs itt semmiféle átláthatatlanság, nagyon takaros kis bolt, de ha érzékeltetni szeretném, hogy milyen belépni valójában egy virágboltba… hát pont ilyen.
A hang minden bizonnyal Enidehez tartozik, noha évek óta nem hallottam, hozzá tudnám elképzelni. Látom magam előtt azt a kislányt, akivel annak idején a bevásárlóközpontban találkoztam, aki lemaradt a szüleitől és elveszett volt.
Szívesen kerestem meg vele az édesanyját és azt követően, amíg tartósan el nem hagytam Rose Harbort rendszeresen láttam, találkoztunk és valahogy mindig fesztelen, vidám társaság alakult ki közöttünk.
Régen nem láttam, de Scar említette, hogy övé a bolt, rajta kívül még egy alkalmazott van, mégis az ösztöneim azt súgják őt sikerült elkapnom.
És még csak nem is tévedtem.
Szélesre nyúlik ajkamon a mosoly, ahogy meglátom a törékenynek tetsző alakot – becsapós lehet, mert noha én sem nyomok többet 60 kg-nál, azért könnyen nem tud elfújni egy szél. A mifajtánkban több van, mint amennyi látszik.
- Hús és vér valójában – tárom szét a kezemet, mintha valami nagy dolog lenne, hogy most, ebben a pillanatban épp itt vagyok. Annyiban igen, hogy amikor hazalátogattam, ritkán mozdultam ki, csak a szükség órájában tettem, ehhez az is hozzátartozik, hogy az ünnepeken kívül ritkán láttak már évek óta a város lakói.
Megvolt ennek a maga oka.
- Megnőttél. És milyen takaros boltod van – nézek körbe, újra jobban szemügyre veszem a kínálatát. Boszorkányság ide, vagy oda, a herbalizmus messze áll tőlem. Annyit szedtem fel az utazásaim során, hogy mik azok a növények, amelyek mérgezőek lehetnek és melyek azok, amelyek nem akarnak megölni. Na jó ennél talán egy kicsit többet tudok, de a lényeg, hogy nagyon keveset..
- Téged is jó látni. Hazaköltöztem – jelentem be továbbra is széles mosollyal az ajkamon. A szívemben nem érzem ezt ilyen vidám fordulatnak, de talán ez idővel majd változik és beigazolódik helyesen döntöttem.
Figyelmem nem kerüli el, miként helyezi le a szalagot a csokor mellé, amelyet éppen készít… Mindent az aktuális ügyfélért? Szimpatikus hozzáállás.
- Miattam ne hagyd abba a munkát – legyintek egyszerűen a fiatal lány felé és ehhez félig el is fordulok tőle. - Anyámnál héderezek egy darabig, gondoltam viszek neki valami zöldet cserébe. Sosem egyszerű két kialakított életritmust egymáshoz igazítani – nem mintha nem lennénk mind a ketten elég simulékonyak, de attól még egy felnőtt nő költözött haza… az ilyen sosem egyszerű helyzet. - Ha nem bánod szétnéznék – éés ezzel a lendülettel fordulok is el, hogy jobban megszemléljem most már a kínálatot. Valójában nem tudom, hogy mit szeretnék neki venni, ez amolyan meglátom és megszeretem pillanat lesz majd.
- Mikor nyitottad a boltod? - kérdezem tőle érdeklődő hangon. - A kovened biztos nagyon büszke lehet rád. Nem egyszerű ilyen fiatalon egy saját üzletet vezetni – teszem hozzá, noha lehet többet tudok, mint azt illene?
- A húgom mesélt a helyről ezért is gondoltam meglátogatom – széles mosolyom az egész társalgás alatt nem veszít a csorbájából.

A kovenek egymáshoz viszonyuló kapcsolatai mindig is egy olyan szinten táncoltak, amit az én elmém már képtelen volt megérteni. A mi világ viszonylag kicsi, még ha itt, Rose Harborban az egy négyzetméterre jutó természetfelettiek száma jóval magasabb, mint bárhol máshol a világban – megeszem a kalapom, ha Salemben nálunk több -, attól még globálisan tekintve erőteljesen hátrányban vagyunk az emberekkel szemben.
Ebből fakadóan a logika azt diktálná, hogy ezek a teremtmények, főleg azok, akiket a mágia összeköt valamilyen formában összetartanak. Ez egy gyönyörű utópisztikus elképzelés Leigh és ennél naivabb nem is lehetnél, ha azt hinnéd, hogy ez így meg is valósul.
Oh, nem, ilyen nincsen, mert ebből a logikából egyedül a humán tényezőt nem számoltam bele és az ezzel együtt járó ezernyi személyiségtípust – amelyből 16 létezik; különböző árnyalatokkal. De, mint író az ezernyi mindig jobban hangzik.
Vannak kovenek, amelyek ellenségesen viselkednek a másikkal, vannak, akik rivalizálnak – de miért? Minek? Miért jó ez? – vannak, amelyek teljesen elzárkóznak a világtól és vannak azok, akik felismernék, hogy a saját boszorkányaik képességeinek megvannak a maguk határai és nyitnának mások felé, de nekik nem mindig van könnyű dolguk.
Nem, a mi kicsi városunkban. Bezzeg a nagyvilágban mindig könnyű dolgom volt és hozzászoktam olyan varázslatokhoz, amelyeket továbbra is szeretnék igénybe venni.
Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy ütemes léptekkel haladok az utcán. Egy bizonyos virágbolt felé haladok, ahol épp egy olyan boszorkány dolgozik, aki egy másik koven tagja, de talán emlékszik még rám és tudja, hogy én ugyan teljesen békés vagyok; legalábbis addig a pontig, amíg indokolatlanul nem akarnak nekem ártani.
Mert nem osztozkodom ama tulajdonságban, hogy nekünk ártani kellene egymásnak, de ha kipécéznének engem, vagy a családomat, azt sem hagynám szó nélkül. A talpam alatt húzódó ley-vonalat megremegni érzem, ahogy a gondolataimat átitató irreális düh kezd körbejárni. Mély levegőt veszek, megnyugtatom magam, mert feleslegesen nem kell magam felhúzni és nem kell a mágiáért sem kinyúlnom, amelynek hangja szirénként vonz magához.
Az átkozott tengeri boszorkák!
Benyitok az üzletbe, amint eléje érek.
- Hello – hangom hamarabb tölti be a teret, minthogy én magam is belépnék. Rögtön megcsap a virágboltok jellegzetes friss víz és növény illata, amellyel még keveredik az esetleges virágok egyedi fregmentjei is. – Itt sem szűkölködnek virágokkal, sűrű, mint a déli vonat – motyogom leginkább az orrom alatt, miközben magamba foglalom az egész helyiséget. Beljebb lépek az üzlethelyiségben, kutató íriszeim egy bizonyos alakot keresnek.
- Enide? Itt vagy valahol a virághalmok között? – remélem emlékezni fog rám, de ha nem tenné meg sem igazán venném a szívemre; ritkán jártam haza, keveset találkoztunk és felejthető tudok lenni alkalomadtán.