Leigh & Addison

Are we all losing our minds?

Mielőtt az irigység szétfolyhatott volna az ereimben, Leigh Kelet-Európát említette, és minden keserűség és epe elpárolgott belőlem. Oké, az az egy hely, amire sosem voltam kíváncsi, valahogy azt éreztem, ebben az országban is megtalálom ezt a fajta hangulatot, csak a megfelelő helyekre kell elutaznom. A semmi közepén álló tanyákon egészen olyan a hangulat, mint Szerbiában vagy Oroszországban, legalábbis amit a médiából leszűrhettem az életem során. Ettől függetlenül persze biztos érdekes lehet a világ szinte másik végéből tudósítani, ráadásul úgy, hogy a háborús veszély állandóan egy kaszát lógat az ember nyaka fölé. Elismerően bólintok, mielőtt megszólalnék. – Le a kalappal, nem hangzik leányálomnak a dolog. – Mondjuk, ha Hawaii szigetéről tudósított volna a tengeri teknősök kihalásáról, még át is tudtam volna érezni a lelkesedését. Persze, tudom, számos riporter van, aki imád olyan helyekre utazni, ahol tomboló konfliktusok, járványok, szegénység tépázza a földet. Valakit ez vonz, valakit egészen más.
Valahol tényleg egy egész élet ez a rövid idő, az biztos. Az önálló felnőtt koromat itt kezdtem meg, ebben a kis zárt közösségben, ahol nagy nehezen tudtam csak kivívni a tiszteletet, és valahol még mindig csak egy kívülálló vagyok. Azonban nem tudnám egyeztetni a mostani Addie-t azzal a lánnyal, aki Nyugat-Virginiában nőtt fel, sőt azzal a hebrencs csajszival sem, aki az apja talpát nyalta az egyetemi évei alatt is. Ebbe az öt rövidke évbe sűrítettem bele egy teljes életet, egy olyat, amelyet megérdemlek. Mindent, amit kihagytam a fiatalkoromból.
Persze van, ami örökké ugyanolyan. Az állatok, az állattartók, a gondozók. Tényleg vannak izgalmasabb dolgok is a városban, mint a polgi meg a Szirén, de nem vagyok benne biztos, hogy mindenki ezt gondolja. Azért ez a sztori is biztos érdekelhet párakat, mondjuk azokat, akik az erdőbe járnak.
Úgy tűnik Leigh is ráharap, és a kisvárosi pletyka jelző csak kicsit szúrja a torkomat. Felnéz a plafonra, nem igazán tudom eldönteni, hogy lenézően vagy izgatottan tekint erre a kis „pletykára”. Belekortyolok a sörömbe, és összekulcsolom a kezemet az asztalon, mérlegelem, hogyan tálaljam.
- Hát, egy tucat tehén hullik el ismeretlen okból. Nem mérgezés vagy ilyenek… - Elnyújtom az utolsó szavakat. Rápillantok, majd folytatom. – Valami megtépázza őket. A gazdákat pedig nem érdekli a dolog, inkább eltussolják az eseteket. Pedig jelentős anyagi kárral járnak. – Még nem hozom elő a veszettséget, úgy döntöttem. Jó volna, ha komolyan venne… Riporterként talán az emberek figyelmét is felhívhatná erre. Talán, ha sikerülne megértetnem vele, hogy ez milyen fontos téma… Persze, azt is figyelembe kell vennem, hogy azon emberek háta mögött szervezkednék, akik munkát adnak nekem. Elég egy gazdának rájönnie, mit csinálok, soha többé nem alkalmazna a városban engem senki. Nem volna maradásom itt, pedig már egészen megszerettem az itt létet, ide, a Szirénbe a sok halszagú halász mellé trágyásan is betérhetek inni, a lakókat pedig nagyjából ismerem már. Mindenféleképpen rossz volna elmenni innen, de a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni engem, ha valami baj kerekedne ebből. Szakmai felelősségem van, nem csak az állatokért, de a velük dolgozó, velük érintkező emberekért is felelősséget kell vállalnom. Nyelek egyet, kinézek a többi vendégre. Nem is sejtik, mi rejtőzhet az erdőben. Viszont nagyon vékony jégen táncolok, ezt is tudom. Visszanézek a nőre. Az se biztos, hogy komolyan vesz, hiszen ez semmi a háborúkhoz képest, amelyeket végigélt csak azért, hogy eljuttathassa a külvilághoz az eseményeket. Csak néhány tehén, akiből veszélyes hulladék lett hamburger helyett. Semmi izgalmas, legalábbis a hozzá nem értők számára.

Rengeteg minden változott a városban és mégis minden maradt olyan, amilyen akkor volt, amikor elmentem. Nyilván, most már teljesen más szemmel tekintek a város vezetésére, az alapítókra, az elsőkre… a többi kovenre, de magára a falkára is. Nem látom értelmét annak a széthúzásnak vagy annak az elzárkózásnak, amelybe beleneveltek minket. Szilárd meggyőződéssel él bennem, ha meg akarjuk tartani Rose Harbor békéjét, ha nem akarjuk, hogy a külvilág megtudja milyen erők rejlenek itt valójában, akkor őszintén össze kell fogni.
Utópisztikus a gondolat, hogy mindezt úgy érjük el, hogy ne legyenek meg a nagyhatalmi játszmák… ennyire nem ejtettek a fejemre, de azzal sem tudok egyet érteni, ami a városban zajlott akkor, amikor felnőttem. Sok minden ebből pont olyan maradt, amikor elmentem… Akkor még nem tudtam, hogy mi hajt el innen, de megismerve a világ különböző tájain miként viszonyulnak egymáshoz a természetfelettiek megértettem.
És mégis változott, mert számos új lakóval gyarapodott Rose Harbor, olyanokkal, akiket én már nem ismerek fel egyáltalán és akik azt sem tudják, hogy ki-anyjának vagyok a lánya. Mert igen, mi boszorkányok – legalábbis a mi családunk – így mérik a hovatartozást. Kinek a lánya a vagy. Nőiességünkben rejlik az erő, mégha az öcsém ezt nem is érti meg sokszor.
Addison kézrázása határozott, erőteljes, félmosolyra húzom ajkaimat, ritkán lehet ilyet tapasztalni, de azt hiszem a munkájából fakadóan magától értetődő; erősen kell tartania az állatokat.
- Utoljára, vagy úgy általánosságban? – szélesedik ki a vigyor az arcomon. – Az Államok számos területét bejártam, de a határokon túl is ismerős vagyok idegen földrészeken. Legutoljára Kelet-Európában jártam, háborús vidékről tudósítottam – a hírlap, akiknek írtam legalábbis így tudta, ezért járok azon a vidéken. Valójában az ottani gyülekezeteket akartam felkutatni, ugyanis a ley-mágiában ők a legjártasabbak, ezt a fülest kaptam.
És persze onnan kutattam az itteni dolgok iránt is. A Morton ügy épp ott kapott el, a nehéz elérési viszonyok között nem volt egyszerű dolgom, de a saját mostani főnököm mondta, hogy milyen jó munkát végeztem, ennek ellenére is. Képzelheti mire lehetek képes, ha jelen is vagyok.
- Valahol az is – hajtom enyhén félre a fejem, hallgatva, hogy mióta is él itt. Ezért sem ismerhetem. Ezen időkben már anyám házából nem igazán tettem ki a lábamat, egy bizonyos férfi miatt. Rettegtem vele találkozni és úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha elkerülöm őt. Most vajon meddig fogom tudni ezt megtenni? – Lauren, ezt a hírt hallottam – mosolyom szelídül valamelyest, ahogy a nőre gondolok. A város felvásárlása valahol az ő vállait terheli és nagyon, de nagyon szeretnék vele egy interjút készíteni.  
- Mindig is az fog maradni – bólintok egyetértően arra, hogy a Szirén sosem fogja a jelenlegi állapotát megváltoztatni, mindaddig, amíg a halászat egy fontos gazdasági tényezője lesz a városnak, ez így fog maradni. – De ugyan már, ennyi nem lehet még mindig unalmas a város! Valami izgalmas csak történt mióta itt vagy! – egy kortyot iszok a sörömből, amíg türelemmel várom, hogy valamivel elő tudjon még rukkolni.
Szinte látni rajta, hogy mennyire megerőlteti magát és egyfajta jóleső érzés kerít emiatt hatalmába.
- Ó – tekintetem éhesen csillan meg, ahogy mégis talált egy kis mesélnivalót. – Kisvárosi pletyka – egy momentum erejéig feltekintek a plafonra, majd rá vissza. – A lehető legjobbak. És lehet tudni, hogy miről sunnyognak? – ha már itt vagyok és elhatároztam magam, hogy hazaköltözöm, akkor szeretném tudni azt is, ami a városomban zajlik, ez így tisztességes. És tényleg csak így fogok tudni a jövőben eredményesen is dolgozni. Az akaratom megvan, mindössze a kitartásomra van már csak szükség.

Leigh & Addison

Are we all losing our minds?

Furcsa érzés fog el a nővel kapcsolatban. Annyira idegenül hat, miként ismerősen és rutinosan mozog a Szirén falai között, holott az itt eltöltött öt évem alatt egyszer sem láttam. Rose Harbor pedig egy kis város, mindenki ismer mindenkit, minimum látásból. A rendőrfőnököt, az Alapítók elitista tagjait, a szétszórt gyógynövényes csajszit, a temetkezési vállalkozásban melózókat, a szeleburdi tanárokat. Ha meg is lepne, mikor valamelyikük belépne ezen az ajtón, nem lenne az az érzésem, hogy marslakók lepték el a várost. A kíváncsiságom fellángol a nő iránt, tudni akarom, miként kötődik ide. Bár csak ideköltöző vagyok, ezáltal eggyel jobb a megítélésem, mint a turistáknak, mégis magaménak érzem ezt a kis települést, meg akarom védeni a kívülállóktól. Persze, megtapasztalva a másik oldalt, nem is szeretnék ellenséges lenni senkivel, így az „ismerd meg az ellenséged” (az ellenséget természetesen átvitt értelemben gondolom magamban, meg is ütögetem a számat mentálisan) taktikát választom.
Tizenöt éve én még csak ütődött tini voltam, akit a röpi edzések és nehézellések foglaltak le, messze innen. Gyorsan eltemetem az emléket, azt az Addie-t, aki még csodálattal nézett fel az apjára, aki mogorván, szitokszavakat üvöltözve beszélt a lányával, aki nem hozott előre elég oltóanyagot a kocsi mélyén csücsülő hűtőládából, vagy aki nem húzta elég erősen a beragadt borjút.
Nem felelek neki, csak meglepődötten felhúzom a szemöldökömet. Valóban meglepő, hogy ennyi év után valaki hazatér, én nekem már öt év is elég volt, hogy ráébredjek, mennyivel boldogabb vagyok itt.
Megjegyzésére elmosolyodom. Biztos vagyok benne, hogy azért a csemeték egy része így is kap néha egy kis alkoholt a pult mögül, talán a gazdasági bejárat mellett, de valóban, ma már jobban ellenőrzik azt, hogy melyik vendéglátóhely látja el a kölyköket alkohollal. Mondjuk egy ilyen helyen biztosan jobb minőségű italhoz juthatnának, mint az illegálisan árult garázsokból, én magam is ilyen eredetű párlatot ittam először. – Kár. – teszem hozzá, a pultosra kacsintva. Ő például mindig elhajtja a kölyköket, de hát ilyen ez a világ, mindig kellenek gonosz pultosok is. Ettől függetlenül csípem őt.
- Örülök, Leigh. – rázom meg a kezét. Férfiak között nevelkedtem, és elég sok erőmbe és energiámba telt, hogy egyenrangú félként kezeljenek, ehhez pedig férfivá kellett válnom a szemükben. Így hát rám ragadt minden férfias szokás, kezdve az erős kézrázástól, egészen a köpködésig – ezt azért igyekszem mellőzni, ha nem telepek közelében vagyok.
Érzem, hogy furcsa játszma indul közöttünk, úgy veszem észre, hogy bizalmatlanul, mégis hatalmas kíváncsisággal megfűszerezve méregetjük egymást, a múlt és a jelen, ha úgy tetszik. Legalábbis én így látom ezt. Én kezdem, időt sem hagyok neki, hogy megelőzzön, és a kérdésemre úgy érzem őszintén felel. – Érdekesen hangzik. Szabad tudni, merre jártál? – Sok mindent lehet rám mondani, de a világlátott jelző kicsit illik rám. Nem éreztem sosem szükségét annak, hogy bejárjam a világot, de valahol mélyen mindig is csodálattal tekintettem azokra, akik megjártak egy csomó helyet, esetleg az Államokon túl is megfordultak. Egy olyan tudással rendelkeznek ezek az emberek, amit sosem fogok magaménak tudni, és bár nem vágyom rá, azért fejet kell hajtanom előtte. Éppúgy, mint ahogy a gázszerelővel sem kezdek el vitatkozni azon, hogy mit hogyan csináljon.
Ha én lennék Leigh, az ünnepekre se jöttem volna haza, de azért erre gondolatban megdorgálom magamat. Nem mindenki utálja úgy a családját, mint én, és bár nem tudom elképzelni, miért hagyta őket akkor magukra, most mégis hazatért hozzájuk. Bólintok neki, és most rajtam a sor, hogy válaszoljak. – Öt éve. Néha azért egy egész életnek tűnik. – nevetek. – Új polgármester van, egy nő. – kezdek bele az újságokba. – A Szirén még mindig olyan, amilyen. – mutatok körbe mosolyogva. Pörögnek az agyamban a kerekek, gondolkozom, mit tudnék még mondani neki, amikor is egy kósza ötlet gyökeret ver az elmém legelső sorában. Riporter, szóval talán… Még meg se fogalmazódik bennem mit csinálok pontosan, de szólásra nyitom a szám. – Az állattartók között azonban nem is olyan régen elindult egy kis sunnyogás… - Elnyújtom a szavakat, ennyi telik tőlem, hogy rejtélyesnek és érdekesnek próbáljam beállítani a különös módon megdöglő tehenek esetét. Remélem, ráharap Leigh a dologra, bár azt is megértem, hogy nem mindenki számára izgalmas egy majdnem trágyadomb. Belekortyolok a sörömbe, várva, mit szól a velem szemben ülő nő a dologhoz.

Nem csalódom az öreg Szirénben. Fényét vesztette bútorai és padlói több évtizednyi, ha nem évszázadnyi történeteket rejtenek magában, de egy valami soha nem változik vele kapcsolatban; itt mindig van valaki, akivel tud beszélgetni az ember, aki szívesen szóba áll az idegenekkel is, ha úgy adódik.
El kellett telnie némi időnek, mert bármennyire is szeretném Önmagamat sajnálni a kialakult helyzetem miatt – aminek az okozója teljes mértékben én vagyok – mindig jobban lekötött az, hogy másokkal beszélgessek. Meghallgassam őket. Az ilyen helyek vendégei egyébként is előszeretettel osztják meg az életüket, a napjukat, a viszontagságaikat, amikkel meg kell küzdeniük és én mindig nyitott fül vagyok.
- Hm, úgy tizenöt évvel ezelőttről, azt hiszem. Bár Billy talán jobban emlékszik mikor látott utoljára – még egyszer a vállam fölött azért hátrapillantok az öreg halászra, de ő már ügyet sem vet rám, inkább az előtte heverő korsó sört bámulja. Mosolyom egy pillanatra meleggé válik, ám sokat nem időzök a régi látképen… nem tehetek róla, valahol kellemes nosztalgiával tölt el, hogy itthon vagyok. Áh, teljes a káosz a fejemben, ha erről a témáról van szó.
Visszafordulok a nő felől. - Akkor még nem voltak olyan szigorú szabályozások, hogy kirúgták innen a frissen érettségizetteket. Bejárhattunk ide, amennyiben jól viselkedtünk és némi alkoholt kaptunk – a korhatár, hogy mikortól fogyaszthat legálisan egy amerikai állampolgár szeszes italt, nevetségesnek hat sokszor. Hamarabb foghat a kezében fegyvert, hamarabb küldhetik el egy idégen vidékre embereket gyilkolni, minthogy egy sört megigyon? Hol normális ez?
Ellenérzéseimet lenyelem a témával kapcsolatban, ennek épp elég hangot adtam már az írásaimban, amikor a háborús körülmények között tudósítottam, az ottani emlékek rémképeinek nem kell idáig követnie, a Szirén sötétebb, de annál hűvösebb helyiségébe.
- Áh! Majdnem – mosolygom szélesen, hogy annyira nem sikerült mellé lőnöm a foglalkozását tekintve. Szóval a mai reggel terepen dolgozott kint, lehet ennek valami különös oka?
- Leigh Bishop – nyújtom ki én is a kezem és határozottan fogom meg a nőét és ha úgy van, kezet is rázok vele, ha csak a bemutatkozás miatti illem késztette a gesztusra, akkor csak rászorítok, de a lendületes mozdulatot nem kezdeményezem. - Mondanám, hogy pont olyan, mint, amilyen most is. Vannak változó dolgok, ahogy érzékelem, de a sok minden pont olyannak maradt, mint régen is volt – a városunkat felvásárló férfi mintegy újdonságnak számít és bár a cikk megszületett már egy ideje nem jelenti azt, hogy ez elég is lett volna a számára, hogy ne folytassa ezt a tevékenységet. Legfeljebb óvatosabban… a kérdés már csak azt, hogy miért akarja ennyire magának ezt a semmimondónak tűnő várost… Valódi erejéről legfeljebb a természetfelettiek tudhatnak…
Követem a tekintetemmel a helyet, amerre mutat, majd egy bólintást követően csúszok le a bárszékről. A pultosra még utoljára rávigyorgok. - Tartom magam az állításhoz, némi import sör jót tenne az üzletnek – még nem tudom, hogy a férfinak van-e beleszólása abba, mit szolgál ki, de ha igen sosem lehet tudni hatással lehetek-e rá.
Elnézve nem, de egy próbát mindig megér.
Saját poharammal a kezemben követem a velem egykorúnak tetsző nőt és helyet foglalok az asztalnál. Annak lapja alatt egymáson keresztezem a lábaimat. Háttal kerülök mindennek, ami csak azért feszélyez, mert szeretem látni, hogy mi történik körülöttem.
- Az elmúlt három-négy évben az ország négy különböző pontján voltak a holmijaim és ingáztam ezek között épp melyik közelében volt dolgom. Riporter vagyok, ritkán maradtam huzamosabb ideig egy helyen. Vágytam az állandóságra és mégis hol kaphatná meg ezt az ember, mint a családjánál? - szélesebb a mosoly az ajkamon, ahogy a kérdés átgördül az ajkamon. - Az ünnepekre jártam szinte csak haza– a sajátjainkra, a boszorkányévben tartott nyolc nevezetes napon mindig itthon voltam, hogy a saját családommal, a gyülekezetemmel legyek, de ezt leszámítva nem sűrűn voltam itthon.
- De ez nem elég arra, hogy tudjam is mi történik szeretett városomban. Te mióta élsz itt? - iszok egy keveset a poharamból és annak pereme felett figyelem a nő arcának vonásait.

Leigh & Addison

Are we all losing our minds?

Engem nem kell kétszer kérni, mikor a férfiak szidásáról van szó, egész életemet az általuk okozott nehézségek kísérik, és még akkor is vevő vagyok ilyenekre, mikor egyértelmű poénkodás az egész. A Pucér Szirén neve is azt sugallja, hogy bár sokat takaró felsőben ülve is kiszolgálják az embert, egy-egy műsorszámért azért nem rúgnának ki páros lábbal. Sokkal inkább borravalóval jutalmaznának minket, nőket, akik egy kis textiltől történő megszabadulást követően egy tucat nyálcsorgatás megindulásáért volnánk felelősek. Az idegen csaj is viccelődve legyint a pultos fele, akire ránézve felhúzom a szemöldökömet, ki nem mondott kérdésként elhangzik köztünk, hogy Na, mivel érdemelted ezt ki? A válaszát azonban már nem látom, mert a nő visszakérdez, hangjában a felismerés szikrája villan. Összehúzott szemöldökkel nézek rá, amint az öreg halásznak köszön. Billy sosem volt egy barátságos ember, legalábbis amióta ismerem mindig kicsit kimért volt, de még én is lefagyok, annyira jegesen biccent vissza a nőnek. Kezdek kételkedni benne, hogy ez az ember átutazóban van, és felbugyog bennem az értetlenség. Jó, persze, öt éve élek itt, a régi sztorikat és visszatérő emberek történeteit nem feltétlenül ismerem, de aki gazdákkal dolgozik az tudja csak igazán, mennyire pletykások. Főleg a férfiak. Hatalmas kamu, hogy ez a nők hobbija, mert egy fél sör után úgy megered a faszik nyelve, mintha felvágták volna! Már csak emiatt is össze vagyok zavarodva, hogy hallottam volna egy és mást Billy-ről meg erről a nőről, hacsak… Valami nagyon komoly dolog nem történt köztük. Vagy szimplán csak elfelejtették a csajszit, annyira régen járt már itt. Lehet meghalt a nagyszülője és most jön összegyűjteni az örökséget. Mákja van, az itteni ingatlanok ára úgy kúszik fel, mintha égne a talaj alattuk. Egy kisebb vagyonért lehet már itt egy jó házat venni.
A munkásosztály történeteiről tudnék mesélni magam is, nem csak azért, mert valahol én is beletartozom, hanem azért, mert sokszor hallom őket. Néha ugyanazt hetekig, mint egy beragadt magnó rekedtes hangszóróján átszűrődő régi slágert.
- Áh, szóval régi motoros. – bólintok egyet, kezd helyre kerülni a nő a fejemben. A többi törzsvendég olyan itt, mint a bútordarabok, együtt öregednek a hely hírnevével, és sosem hiányoznak. Bármikor besétálok ők megbízhatóan itt csücsülnek, jóval előttem is ezt tették már. – Melyik korból, ha szabad érdeklődnöm? – Az elmúlt öt évben egyszer sem láttam, igaz, kezdőként ritkán támasztottam itt a pultot. Én magam már felnőttem a feladathoz, azt hiszem. Megedződtem. A meleg trágya után megtanultam, hogy a hideg sör hozhat csak vígaszt. – Állatorvos. – felelem, aztán elveszem a pultostól az italomat. Belekortyolok, úgy figyelem a nőt, ahogy meginvitál a társaságába. Nem szeretek nemet mondani semmire, így egy hatalmas korty után a jobbomat nyújtva bemutatkozok. – Addison Connelly. Úgyis érdekel milyen volt a város a régen. – mondom mosolyogva. Ez valahol igaz is. A saját gyökereimet elfeledve költöztem ide, és nem akarok hazamenni még az ünnepekre se, így itt tervezek megtelepedni és megírni a saját történelmemet. Ehhez pedig minden fellelhető információt szívesen fogadok. Felemelkedem a székről, egy bólintással jelzem, hogy a jobb sarokban álló üres asztalkához menjünk. – Ott nyugalomban lehetünk. – magyarázom, és ha a nő benne van elindulok a sarokban rejtőző asztal felé. Azt a széket választom, amiről még látom a pultot és Billy-t, aki a kocsma másik végében ül, és amint leül megered a nyelvem. – Miért jöttél vissza a városba?
Ha az idegen ragaszkodik a pulthoz, visszaülök a bárszékbe, elhelyezkedem, rákönyölök a pultra és várom, hogy feltegye az első kérdést.

A meleg levegő mellett valami más is bepréseli magát a krimó nyitott ajtaján, az olyannyira jól ismert és eltéveszthetetlen trágya bukéja, hamar körbejára az egyébként nem annyira kicsi helyiséget. Orromat azonnal megcsavarja a kesernyésen bűz illat, de ez inkább természetes reakció, mint az, annyira ellenem lenne, amit érzek. Inkább szól annak, hogy a mindennapokban nem vagyok hozzászokva az ilyen körülményekhez, még akkor sem, ha az utazásaim során többször találkoztam az erre jellemző háztartásokkal, mint azt sok állampolgárbéli gondolná.
Amíg megszokom – és bevallom, hogy egy kicsit tompítsam is az állattartás illatát – az italom maradékát iszom ki, a sör érdességébe szimatolok bele, mely egészen a torkomig marja végig légcsöveimet.
Az utántöltés nem kérdéses, a részemről, a pult mögött álló alak már kevésbé lelkes az iránt ki is szolgáljon, így hát jön a költői kérdés az újonnan érkezőtől. Hirtelen ötlettől vezérelten szólalok meg és ezt követően mérem végig a jövevényt.
Szóval belőle árad a marha illat! Vagy bármelyik más baromfi, ennyire nem vagyok otthon a szakmában, hogy meg tudjam különböztetni minek-mi a szaga.
- Nem is olyan nehéz megszerezni a férfiak jókedvéhez a kulcsot – sóhajtom el magam teátrális elkeseredéssel, azzal a fajtával, amiből minden hallótávban lévő személy pontosan tudja mennyire is komolytalan a gesztus. – Egy kis női idom és máris a lábaid előtt hevernek – legyintek a pultos felé, mintegy jelezve neki, ezt a műsort ezúttal ki kell hagynia. Ennyit egy sör sem ér.
- Várj, Billyt mondtál? – egyenesedem ki rögtön ültömben, egyik kezemmel a pultban kapaszkodom meg, a másikkal a bárszék háttámlájában és arra az irányba tekintek, amerre az előbb mutatott. Hát hogy nem vettem észre!?
Széles, vidám mosollyal az arcomon intek neki oda, de ő inkább csak kimérten biccent nekem.
- Hah, még haragszik – állapítom meg az öreg halászról, hogy az oly sok évnyi csíntevésemet nem bocsátotta meg. Mai fejjel igaza is van, elég nagy kárt okoztam azzal, hogy elcsentem a halászcsónakját, de mentségemre legyen szólva, Scar által minden petákot visszafizettem neki – ő húgom volt itthon, rajta keresztül tudtam ezt csak elintézni -, és még azóta is ha tehetem küldök neki egy-egy csekket.
- Hm? – fordulok vissza a trágyaillatú nőhöz. – Pedig megvan a maga sajátos hangulata ahhoz, hogy a turisták paradicsomává váljon. Mindössze azoknak kell reklámoznunk, akik kifejezetten modortalan kiszolgálást akar, de ezen túl mennyi érdekes történetet hallhatnának már itt, a helyi munkásosztálytól – mert a hely egyik legnagyobb előnye ez. Ha már jóban vagy az itt iszogatókkal egyébként nem kerül sokba információt is szerezni tőlük. Egy-egy korsó sör és nyitott fülek szükségesek ahhoz, hogy daloljanak.
- Viccet félretéve nem, régi törzsvendég vagyok, még egy előző korszakból – túlzás, annyit sosem voltam itthon, hogy ilyen szintű látogatóvá váljak, de minden krimó közül ez az egyik kedvencem itt Rose Harborban.
- Ahogy látom te sem átutazóban vagy. Állattenyésztés? – tippelek a munkásságára, bár még kellően félre is lőhetek, de valahol el kell kezdeni a találgatást, nem?
- Meg… - kérdezném tőle, ha nem kapná meg az italát, hogy meghívhatnám-e, szóval ezt gyorsan el is legyintem. – Van kedved csatlakozni hozzám? Régen itt élő lakos vagyok, aki szívesen ismeri meg kisvárosa újdonságait. Már ha nem zavarok – bárki társaságát mindig szívesen fogadom, de azt is tudom, hogy sokan inkább a saját magányukat kedvelik, amit igyekszek az esetek többségében tiszteletben is tartani.  

Leigh & Addison

Are we all losing our minds?

A ma reggelt a Stevens gazdaság szipi-szuper felújított betegistállójának a falai között töltöttem, a hűséges gumicsizmámban és a szarfoltokkal tarkított jó öreg overállomban. A Stevens telep az egyetlen juhtelep a környéken, amihez kijárok, a család lelkiismeretesen, de kissé gyakorlatlanul tartja a jószágait. Legalább megfogadják a tanácsaimat. Első dolgom volt ma, hogy a büdössánta juhokat kezeltem, majd átszaladtam Crepsley-ékhez, hogy a satnya borjakat roboráljam kicsit, életet pofozgassak beléjük.
Mindig van dolog, ezekben a hónapokban főleg. A lódoktor sosem alszik, van az a mondás, ezt már tinédzserként is megtanultam, sőt mi több, megtapasztaltam az öreg mellett. Aki végignézi, hogyan rokkan bele az apja a szakmába, az hamar felméri a lehetőségeit, megismerkedik a jövőjével, tudatosan végigpörgeti minden lehetőségét. Muszáj volt úgy belevágnom a praktizálásba, hogy szigorú határokat szabok meg magamnak, és megrendíthetetlen elveken alapuló ellátást biztosítok a kezem közé kerülő jószágoknak. A legjobb tudásom szerint járok el, a sok információ, amit az egyetemi évek alatt magamba szívtam nem csak az agyam egy eldugott szegletében lakik, hanem aktívan használom is. Felelősséget vállalok az általam elvégzett munkáért, a velem kapcsolatba kerülő életeket jobbá és biztonságosabbá tenni. Pontosan ezért igyekszem a megbetegedett állatokat ellátni és küzdeni értük. Nem vagyok híve a vágóhídra küldésnek, inkább a megelőzésre próbálom ösztönözni a gazdálkodókat, ők is megtanulják lassan, hogy ez az út összességében olcsóbb – hiába, a pénzügyi motiváció sokszor nagyobb, mint az állatjóléti. Itt vagyok már öt éve, sikerült kis ráhatást gyakorolnom az állattartói magatartásra, amire nagyon büszke vagyok. Persze, mindig vannak bakik, megesik, hogy egy tucat nehéz eset gyűlik fel egy napra, ilyen ez a mai is.
A nyári hőség borzasztó, ebben a szakmában az időjárás az egyik legnagyobb ellenségünk, ezért is kezdtem a dolgomat hajnalok hajnalán. Így is, most már délutánba hajlik az idő, az augusztusi nap égeti a bőrömet, alig győzöm kenni magam naptejjel vagy tehénszarral, éppen, ami akad a kezembe. A ruházatom ennek megfelelő szagot áraszt, a kikötő parkolójában a kisteherautómba elbújva cserélek nadrágot és felsőt – a szaros overáll és promóciós fehér póló helyett egy bordó rövidujjút meg egy fekete farmert húzok. A trágyaszagot árasztó edző helyett is inkább egy másik, letaposott fekete párra esik a választásom. A hajamból nem tudom kiűzni a friss széna és a tehenek jellegzetes illatát, inkább úgy döntök lófarokba kötöm, mielőtt kilépnék az autómból, bezárnám, és elindulnék a Pucér Szirén ajtaja felé.
Ne ítéljen el senki, de egy hideg sör jól jön az ilyen napok után. Pláne, ha fő a fejem. A Stevens farmon ma is két anyajuh tűnt el, hiába kerestem a dögöket a hullatárolóban, azt mondták már elszállították őket. Nem nagyon tud az a család hazudni, tudom, hogy valami turpisság van a dologban, és a gyanakvásom, hogy veszett ragadozó jár a környéken, egyszerűen nem csitult le. Minden egyes ilyen alkalom csak megerősít abban, hogy tennem kell valamit. Ez már nem csak a bevételről szól. Ez emberi életeket veszélyeztethet, ezen pedig nem tudok átlépni.
A kocsma levegője nehéz, a csapolt sör szaga megcsavarja az orromat. A kikötő egészen kiesik a munkahelyeimhez, illetve az otthonomhoz képest, de szeretek kicsit kiszakadni az ismert, nyomasztó közegből, a sós tengeri levegő elűzi a gyomromat kirágó bűntudatot. Szóval törzsvendég vagyok itt, ismerős biccentéssel köszöntem a csapost, akivel átbeszélgettünk már számos estébe hajló délutánt, és aki jelenleg egy számomra ismeretlen nőt szolgál ki. Elindulok az egyik üres bárszékhez, a beszélgetés halovány foszlányai érnek csak el hozzám, de nem különösen foglalkozom velük – a csapos úgyis tudja mit kérek, az új emberek pedig annyira nem érdekelnek. Ameddig le nem szólítanak.
Bennfentesen a csaposra somolygok, majd visszapillantok a nőre. – Általában. – meghúzom a vállamat. – Jobb kedvre derülnek, ha a vendégek vetkőznek. Persze, ha nincs akkora sörhasuk, mint Billy-nek. – mutatok a sarokba, ahol az emlegetett szamár, egy lassan nyugdíjba vonuló kopaszodó ősz halász ücsörög, szájához emelvén a korsóját. Intek neki, majd kíváncsian felmérem a nőt, akit sosem láttam még. – Átutazóban? A Pucér Szirén nem éppen a turistáknak való. – A csapos elém rakja a szokásosat, egy hálás félmosollyal köszönöm meg. Az igazi hálámat indulás előtt mutatom ki mindig egy combos borravaló formájában.

Minél több időt töltök el külföldön, távol ettől a kontinenstől, vagy épp ettől az országtól, annál inkább világossá válik a számomra, mennyire másképp látjuk, mi jenkik a világot. Ahogy telnek az évek, annál inkább kezdem szégyellni, hogy egy vagyok közülük, de hát mit lehetne tenni, nem én, sem az anyám nem tehet arról, hogy ide születtünk. A rosszul lét környékét, ami a gondolattól tört rám nyelem le egy korty lager sörrel, amire mi annyira büszkék vagyunk.
Nem szól másról nemzetünk élete, minthogy egy másik náció találmányait magunkévá tesszük és azt hisszük, hogy milyen nagyot alkottunk! Na, azért az ritkán van, hogy azt hisszük mi találtuk fel a spanyolviaszt, ennyire arrogánsak nem vagyunk – nem minden tekintetben – ; egyszerűen csak kijelentjük: miénk jobb.
Itt van példának okáért, az előttem heverő pohár Budweiser, amelynek a története két évszázadra húzódik vissza, odáig, meg vissza vagyunk attól, hogy ennél finomabb lager nem létezik az földkerekségen! Nyilván, aki nem jár a tengereken, óceánokon túl, az aligha tudhatja, mennyire messze áll ez az igazságtól. Nem rossz, lecsúszik, ha arról van szó, mint most is, de kanyarban sincs az angol testvéreink keserédes főzéséhez, a németeket meg már meg sem említem inkább. De még csak messzebb sem kell menni, az ég szerelmére, még a latin-amerikaiak is sokkal jobb sört főznek.
De azért legyünk erre büszkék.
A csapos egészen az első fintoromig volt az irányomba lelkes. Kitolt elém még egy tál mogyorót, de az itt töltött időm nagy részében a pult másik, legtávolabbi végében törölgeti a poharakat. Pedig én megpróbáltam vele beszélgetni, tényleg! De nem volt kíváncsi a máshol mennyivel gazdagabb a lagerek ízei, mint a miénk. Annak a fajta patriótának tűnik, aki nem szívesen hallgatja, hogy máshol zöldebb lehet a fű.
Na de, Leigh! Hogy gondolhatsz még csak ilyet is!?
Fejben kezen csapom magam, ugyanis az általánosítás veszettül rossz szokás és ez elől én sem vagyok mentes. Igyekszem kigyomlálni ezt magamból, de látjuk, hogy néha becsúszik egy-egy ilyen gondolat.

Így történhet meg, hogy tök egyedül ülök a pultnál, egyik kezemmel a lapra könyökölve iszom… egymagam. Tekintetem a tévére vetem, annyit legalább sikerült elérnem, hogy a híreket adják; szeretek tájékozott lenni az ország és a világ dolgairól is és erre ez a fajta médium még mindig tökéletesen alkalmas tud lenni.
Egyetlen egy dologról nem beszéltünk még. Mit keresek itt, a nap kellős közepén!?
Na hát erre aligha lehet jobb válasz adni, minthogy egzisztenciális válságba kerültem. Nem attól, hogy mit is kezdjek az életemmel, mert az arra való terveim nagyon is tiszták, inkább attól, hogy mit is keresek én itt. Öcsémnek a szavai a fülembe másztak és nem igazán akarnak onnan eltávozni, vajon hiba volt hazajönnöm? Képes leszek megtelepedni úgy, ahogy én azt elképzeltem? Minden, amit szeretek itt van…
A világban pedig az a szabadság, amit olyannyira vágyok… de itt meg az az erő, amely hívogat magához és nagyon, nagyon nehéz nem kísértésbe esnem.
Szóval röviden és tömörön; ezért vagyok itt. Mélyről jövő, letargikus sóhaj szakad fel belőlem, valahogy azzal egy időben, hogy nyílik a krimó ajtaja. A nyári levegő rögtön beáramlik rajta, a melege eléri a bőrömet, libaként ágaskodnak a szőrszálaim a magasba. Az egyik nagy előnye a Szirénnek – az egyébként kiszolgált alkoholok mellett – a hűvössége.
- Még egy pohárral kaphatok? – egyenesedem fel, barna íriszeimet leválasztom a televízióról és bájos mosolyt villantok a csaposra.
- Hogy aztán meg panaszkodj az ízére? – vág vissza, kelletlenül mozdul közelebb hozzám; pontosabban a csaphoz.
- De megiszom nem? És még fizetek is érte, neked ez csak nyereség – incselkedem vele, amennyire csak tudok. – Mondja csak, mindig ilyen mufurcok az itt dolgozók? – fordulok teljesen indokolatlanul az újonnan érkező felé, hogy megzavarjam az itt tartózkodását. Igen, azok közé tartozom, aki gondtalanul szólítanak meg bárkit, bármilyen helyzetben.