Ashát a szükség hozta Arthur Montgomary irodájába, de ez a szükség most nem olyan jellegű volt, mint amilyen apropóból a sors eddig egymás útjába sodorta őket, ezt pedig szándékában is állt tiszteletben tartani. Észlelte ugyan, ahogy a férfi végigfuttatta rajta a tekintetét, ám ha imponált is neki, nem adta jelét; az ilyen jellegű társalgást elnapolta, de minimum elcsúsztatta a beszélgetésük végére.
Érkezésének okát tekintve nem csak egyenességet, de nyíltságot is választott, amivel láthatóan sikerült meglepnie Arthurt. Ő maga nem zökkent ki, már csak azért sem, mert értetlensége ellenére a férfi nyitott volt a folytatásra; helyet foglalt vele szemben az asztal túloldalán és nem is kerülgette a forró kását. Ugyan kész volt minden tőle telhetőt megtenni annak érdekében, hogy az öccsének megfelelő körülményeket teremtsen, nem állt szándékában ajnározni és piedesztálra emelni Yamirt. Tényeket tárt Arthur elé, mert azt akarta, az alkalmasságát ezek alapján mérlegelje. A mellékest pedig majd megbeszélik, de kizárólag akkor, ha Yamir kvalitásai alapján az esélye jogos lenne.
Mielőtt viszont még tovaszaladt volna a szívesség-részre, először azt kellett tisztázniuk, van-e egyáltalán rezidensi program a helyi egészségközpontban, hiszen ha nem, akkor feleslegesen túráztatták volna magukat. Arthur megválaszolta a kérdését, ugyanazzal az egyenességgel, amivel Asha is viseltetett iránta; az intenzivitást illetően értőn bólintott – Yamir nyilván nem is számíthatott másra itt –, a másik tényező már jobban fájt, de nem kerülte el a figyelmét az elvileg szócska. Szemei egy pillanatra hosszabban meredtek Arthur tekintetébe, de aztán ismét biccentett egyet.
– Értem – felelte. Szerette volna feltenni a kérdést, miszerint és gyakorlatilag?, de szinte érezte, hogy Arthur maga is rendelkezik még kérdésekkel, és előbb teret akart ennek hagyni.
És jól is tette.
– Napra pontosan csak ő tudná megmondani, de körülbelül két hete – felelte, remélve, hogy a férfi számára ez kielégítő válasz lesz, legalábbis egyelőre. Asha kiválóan értett a maga szakmájához és majdnem száz módon meg tudott volna ölni egy embert, de hogy a megmentésükhöz milyen gyakorlat és milyen időátfedések voltak szükségesek, azt meghagyta az ehhez értőknek. Például Arthurnak.
A következő kérdés már fogósabb volt, mert Asha nem tett fel ilyen kérdéseket az öccsének, de szerencsére telepata volt, aki képességei nyomán könnyedén vissza tudott idézni akár teljes beszélgetéseket is, ezért most lázasan lapozott vissza az emlékeiben.
– Két nevet említett, akiknek a keze alatt többször is dolgozott és nagyon büszke volt rá. Charles Mack és Leonard Girardi – mondta ki azt a bizonyos két nevet. – Nem tudom, hogy közülük volt-e valamelyikük a vezető sebész a programban, és őszintén szólva nekem ezek a nevek nem is mondanak semmit, de a másodikat úgy emlegette, mint isten földi manifesztálódását – vonta fel egy kicsit a szemöldökét. Őszintén remélte, hogy Arthur többet tud kezdeni ezekkel az információkkal, mint ő.
A szívességet pedig végül nem is ő mondta ki, hanem a férfi kérdezett rá. Asha nem bántódott meg az egyenességén és nem is kertelt a válasszal.
– Igen, amennyiben lehetséges – bólintott, bár a hangja nem volt követelő. – Megígértem neki, hogy megteszem, amit tudok, hogy folytathassa a munkáját, és egyedül téged ismerlek, akihez fordulhattam – tette hozzá az indoklását is. Ez valahogy kevésbé tűnt simlisnek, mint kvázi megzsarolni a központ vezetőjét, mint egyik parancsnok a másikat, és Yamir számára és pozitívabb környezetet eredményezhetett. Talán.
– Azt mondtad, idén már elméletileg nem tud jelentkezni – tért vissza Arthur korábbi közléséhez, tekintete pedig egyszeriben élesebben figyelte a férfiét. – És mi a helyzet a gyakorlattal? – kérdezett rá a sejtései szerint nem véletlenül nyitva felejtett kapura. Ha pedig Arthur igazolta a sejtéseit, miszerint az ő közbenjárásával ezek az elvi szabályok esetleg felülírhatóak lennének, ezzel elsimítva Yamir útját, Asha tudta, hogy ezúttal tényleg neki kell megtennie a maga felajánlását.
– Természetesen nem ingyen kérem a segítségedet. Úgy járja, hogy a szívességért cserébe szívesség jár, viszont ha már én is váratlanul érkeztem ezzel a kéréssel, nincs előre megszabott áram. Szeretném, ha te mondanád meg, mit kérsz cserébe – tisztázta a maga oldalát. Részéről az is rendben volt, ha ez csak amolyan jövőbeli szívesség lenne, amit Arthur egyszer majd behajt, ám ha a férfi is készen állt hozzá hasonlóan meglepni őt, és előállt volna valami konkrétummal, arra is nyitott volt.

A semmiből jövő telefonhívás még akkor is ott csengett a fülében, amikor aláfirkantotta a jegyzőkönyvet – szerencsére aznapra csak egy jelentésük akadt, és igyekezett az éjszakai műszakot átvevő Stevensnek is minél inkább az értésére adni, hogy másnap reggel pontosan mínusz egy darab jegyzőkönyvre szeretne ébredni ehhez képest. Stevens ha látta is rajta, hogy valami nagyon dolgoztatja, szerencséjére nem tette szóvá, ahogy Connelly is nagy bölcsen hallgatott, amikor korábban a falhoz baszta a telefonját feszült mérgében. Pedig amikor belevakkantotta a nevét abba a rohadt készülékbe a műszak vége előtt alig pár órával, még egy hivatalos bejelentésnek is jobban örült volna, mint az öccse hangjának.
Fogalma sem volt róla, Yamir mégis mi a szent szarba keverte bele magát, de Asha sajnos kevés volt ahhoz, hogy visszacsinálja. Kirángatni belőle, talán, de visszafordítani? Ő sem volt már senki a Kendare koven szemében, bár neki igazság szerint nem is hiányoztak a karót nyelt pöcsfejek. Az öccse miatt sokkal jobban aggódott. Yamir túlságosan jólelkű volt ahhoz, hogy vérbeli dayaan legyen belőle, mégis megtörtént.
Ashának pedig találnia kellett egy-két megoldást, mielőtt a végére járt a dolognak.

Az Egészségügyi Központ épülete nem rázta meg különösebben a nőt. Nem kapott tőle sem hidegrázást, sem ösztönös gyomorgörcsöt mint némelyek, mert épp elégszer járt már hasonló intézményekben akár a saját kárán, akár más miatt. Most is más miatt jött, ha úgy nézzük; belekapaszkodott az egyetlen szalmaszálba, ami rendelkezésére állt, még ha ettől ki is alakult benne egy kellemetlen szorítás gyomortájékon. Ő bezzeg megbotránkoztatta az ajtóban várakozó biztonsági őrt egy pillanatra – nem ment haza átöltözni, ezért még mindig az egyenruhájában volt, épp csak a haját bontotta ki, de megmutatta a biztonsági őrnek, hogy a fegyvertokja üres, és hogy az övére aggatható bilincs, paprikaspray és sokkoló is mind a kocsijában maradt. A motozást a hivatali szerepére tekintve megúszta, és még útbaigazítást is kapott Dr. Montgomary irodájához.
Az emeleti iroda előtt kialakított térben egy titkárnő-asszisztens-akármiis ücsörgött a maga asztalánál, némileg meglepve figyelve a közeledő Ashát.
– Asha Kendare – mutatkozott be a nő röviden és lényegre törően, mielőtt Cindy a tudtára adhatta volna, hogy a főnöke épp menni készül. – Dr. Montgomaryhez jöttem.
Gyorsan tisztázták, hogy nem, nincs időpontja, de igen, szeretné, ha szólna a doktor úrnak, és őszintén remélte, hogy a doktor úr nem fogja majd lekoptatni, noha minden joga meg lett volna hozzá. A kettőjük viszonya aligha mozgott olyan szinten, ahol hasonló felbukkanások megengedhetőek lettek volna, de Asha nem is azért volt itt, hogy felfektesse magát Arthur dolgozóasztalára.
Könnyedén leplezte a megkönnyebbülését, amikor Cindy intett neki, hogy fáradjon be nyugodtan az irodába. Megköszönte, de mosolyogni nem mosolygott hozzá; határozott léptekkel ment az ajtóhoz és rövid, de határozott kopogás után be is nyitott. A férfi éppen a táskáját csatolta be az asztalon, de ahogy belépett, felé pillantott; Asha régi ismerősként köszöntötte a mellkasába maró fájdalmat, amit már az első találkozásukkor is alig akart elhinni. Arthur Montgomary kiköpött mása lehetett volna valakinek, aki egykor kulcsszerepet töltött be a nő életében – és szívében –, amivel tökéletes indokot szolgáltatott arra, Asha miért nem állt meg a nála szokásos szigorúan egy alkalomnál. Nem látott ebbe többet, ami, ahhoz túl üres volt a lelke, de egyfajta sajátos, fájdalmasan felemelő büntetésnek élt meg minden egyes percet, amit Arthur vonásainak bámulásával – és egyéb ehhez köthető tevékenységekkel – töltött.
– Arthur – biccentett röviden, behúzva maga mögött az ajtót. – Köszönöm, hogy időt szántál rám, nem tartalak fel sokáig – tette hozzá, a férfi kérdésére pedig beköltözött a szája sarkába egy finom görbület.
– Nem, nem beszéltünk meg semmit – felelte, noha biztosra vélte, hogy ezt ő is pontosan tudta. Nem mintha nem pótolta volna szívesen az űrt, ha a férfit épp egy aktuális partnere társaságától fosztotta meg, de annál azért jobban eszénél volt, mintsem a társalgásnak ezen részébe bonyolódjon. Egyelőre legalábbis biztosan. – Szükségem lenne... egy szívességre – fogalmazta meg finoman a megjelenése okát, miközben beljebb lépett. Hülyén hangzott volna, hogy a segítségére, mert ez nem feltétlenül valami egyszeri kisegítelek, te valamikor visszaadod és kvittek vagyunk dolognak ígérkezett.
Nem lépett oda a férfihez sem üdvözlő csókra, sem pedig ölelésre, vagy ilyesmire. Asha számára voltak határok, amiket csak egy bizonyos szándékkal lépett át, de annak még semmiképp nem volt itt az ideje, így aztán csak helyet foglalt az invitálásra és szemeit a férfiére függesztette.
– Az öcsém hamarosan a városba érkezik – kezdett bele egyenesen, kertelés nélkül. – A Columbián végezte el az orvosit, a gyakornoki és az első rezidensi évét a NewYork-Presbyterian általános sebészi programjában csinálta végig, de a második rezidensi évét már nem tudta befejezni, mert... családi okok miatt el kell költöznie. – Asha nyílt tekintettel figyelte Arthur szemeit és vonásait, mert úgy sejtette, a férfi ebből már pontosan tudni fogja, mi az a bizonyos szívesség. Kész volt egyébként konkrétan is megfogalmazni azt – majd, ha elég információja volt a szívességkérés alapjához.
– Foglalkoztattok a központban rezidenseket? – kérdezett rá az egyik legfontosabb feltételre. Volt benne annyi, hogy a válaszokat ténylegesen Arthur szájából akarta hallani, nem pedig a fejéből kiolvasni, és remélte, hogy ezt ő is értékelni fogja majd.