Amikor valami válság áll elő két ember kapcsolatában vagy házasságában, előszeretettel puffogtatja mindenki azt a közhelyet, hogy ez mindkét fél hibája, sosem lehet csak az egyiké, mindig sáros mind a kettő. De ha így is van, igazából én nem nagyon vagyok az a típus, aki hosszan tudná vagy egyáltalán hajlandó lenne ezt vesézgetni. Van annyi önkritikám hogy tudjam, hol csesztem el. Most sem akarok túlzottan belemenni a témába, már csak azért sem, mert Vera születésnapján nem erről kéne hogy szóljon a beszélgetés.

Persze, a magam módján szeretem a feleségemet, elvégre valamiért csak-csak ragaszkodtam ahhoz, hogy maradjunk házasok, hiába dobta be néha a válást, mint lehetőséget. Mondani persze nem mondtam, talán nem is mutattam eléggé. Kicsit összehúzom a szemeimet mikor látom Vera tekintében a könnyeket megjelenni. Valami rosszat mondtam? Ez fut át először a fejemen, de aztán legnagyobb meglepetésemre megölel - nem csak úgy futólag, hanem szinte belém kapaszkodva. Sután fektetem két kezemet a hátára, ezzel visszaölelve őt. Bár való igaz, nem a kedvencem másnál sem, amikor az ilyen jellegű kontaktot nyilvános helyen teszik meg az emberek, egy ölelés még nem a világ vége - az sokkal jobban kiborít, mikor azt kell néznem, hogy nyalják-falják egymást a párok. De ezzel most nincs gond. Türelmesen várom, míg Vera elégnek ítéli az ölelés, mellkasomban pedig megmagyarázhatatlan, furcsa érzést vált ki mikor azt mondja, ő is szeret. Hogy mivel érdemlem ki még ezt azok után amit vele tettem nem tudom. Nem is reagálok rá azon kívül, hogy párszor végigsimítok jobbommal a hátán.

Mikor tovább indulunk - valahogy kevésbé feszélyezve attól, hogy tesszük ezt egymásba karolva - még felteszek egy kérdést, bár azt hiszem, az előbbi kis vallomás után már előre sejtem a választ. Nem is lep meg végül. Bólintok. -Akkor próbáljuk meg. - fordulok felé séta közben, és fel sem tűnik, hogy szabad kezemmel egy rövid pillanatig végigsimítok belém kapaszkodó kézfején. Nem így terveztem ezt a napot. Szerintem Vera sem. De valami talán elindult, és bár nem tudom, hova fut majd ki - és ez a kontrollmániás felemet idegesíti is meglehetősen -, de talán még nem vagyunk elkésve azzal, hogy változtassunk és változzunk. Ha nem is gyökeresen, de egy kicsit. Csak a lényeges dolgokban. 

Amikor néhány órával ezelőtt elindultunk a szülestésnapi ebédre, nem gondoltam volna, hogy ilyen fordulatot vesz a dolog. Hogy a parkban sétálgatva fogjuk boncolgatni, vajon hol és miért csúszott félre a házasságunk. Aki nem hallja a beszélgetésünket, az kívülről valószínűleg csak egy békésen sétálgató párt lát. Nem érzi azt a fajta feszültséget, mely szinte vibrálóan körülleng minket.

Amikor beszél, van hogy ránézek, van hogy előre, vagy pedig a cipőm orrát. Abszolút kényelmetlen a téma, bár azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy szükséges rossz. Sejtettem, hogy tudja, házasságunk több, mint tíz éve alatt nem ő volt az egyetlen nő, akivel dolgom volt. Mégis, amikor félreérthetetlenül céloz rá, minden önuralmamra szükség van, hogy ne torpanjak meg egy pillanatra sem, hanem folytassam ugyanolyan tempóban a sétát. Természetesen nem fogom nyíltan beismerni. Talán sosem. Mégis, egy dolog sejteni és egy másik dolog tudni hogy tud a szeretőimről. Megköszörülöm a torkomat, de nem tudom mit mondjak. Egyelőre azonban nem is kell, mert Vera folytatja.

Magyarázatot vár, ami teljesen érthető a részéről. És ha már elindultunk ezen az úton, ha a lavina már elindult a hegy tetejéről, muszáj vagyok neki adni egyet. Nem lehet a teljes igazság, ez egyértelmű. Az összetörné. Anno Thorne lelövése indított el lefelé a lejtőn, aztán jöttek a gyerekek, én pedig, Brian Duke az állandó kontrollmániás mintha elvesztettem volna az irányítást a saját életem felett, és elbaszott módon sikerült csak helyrerakni. Ez azonban lehet csak spekuláció. Egy sima kis ürügy, hogy lehessen mire fogni, hogy egy hűtlen, családját elhanyagoló férfi vagyok. Nem tudom. Valamit azonban mondanom kell, így megtöröm saját hallgatásomat.

-Őszintén? Nem tudom. - na jó ez gyenge, makogjunk még valamit. - Fontos nekem a családunk, ezt tudnod kell. Deb és Vivi érkezése bár örömteli volt, de… mintha akkor valami félrecsúszott volna köztünk. - az utolsó pillanatban tartom vissza azt a mondatot, hogy ő is megváltozott, mintha ő sem lett volna annyira kíváncsi rám. Még ha így is van ténylegesen, nincs most arra szükség, hogy megpróbáljam őt hibáztatni, ráhúzni a vizes lepedőt vagy ilyesmi.

-Bármit megtennék a lányokért. Szeretem a gyerekeinket, és…- rajta, nem olyan nehéz ez, hiába volt ezer éve, hogy kimondtam, az elmúlt órákban bizonyítást nyert számomra. -…és téged is, Vera. - felé nézek, és ha találkozik a pillantásunk, akkor kék szemeimben tényleges őszinteséget láthat megcsillanni. Nem vagyok egy érzelgős alak, ezt mindenki tudja, így valahol magamat is megleptem a kijelentéssel, ám nem bánom és nem kívánom, bár visszavonhatnám.

-Szerinted megmenthető még a házasságunk? - ez itt a millió dolláros kérdés, amire csak a jövő adhat választ, mégis érdekel Veronica reakciója. Őt figyelem a szemem sarkából, hogy hogy reagál minderre. Vajon őszintén felel, vagy kegyes hazugsággal? Nem tudnám megmondani.

Egészen érdekes, hogy ami másnál normális, nálunk szinte különleges eseménynek számít. Ami régen természetes volt, most feszengéssel teli. Egy párokra szakosodott pszichológus Dagobert bácsi módjára látná a dollárjeleket a szemei előtt, már csak ha a felszínét kapargatni kezdenénk a házasságunknak - nem még ha mélyebbre ásnánk. Az összes pénzünket erre költhetnénk - nem mintha amúgy én hajlandó lennék ilyen helyre elmenni, nem fogok egy vadidegennek (se) lamentálgatni az életemről, az ok-okozatokról, meg hasonló szarságokról.
Nem, ha megmenjük Verával ezt a házasságot, akkor az azért lesz, mert van még benne potenciál, és nem azért, mert valami agyturkász több száz, ezer dollárokért összeeszkábálta ami romba dőlt. Részemről megvan a nyitottság (oké, ehhez is kellett egy kis seggberúgás, amit megkaptam az utóbbi hetekben), és ahogyan Veronica elfogadja a felé nyújtott könyököt és belém karol, úgy érzékelem, talán benne is. Érzem a feszültséget ami benne van - mindkettőnk számára szokatlan a szituáció.
Ő is egyetért abban, hogy rohan az idő, és olyan, mintha azóta, hogy először randevúzni vittem, nem is bő tíz év, hanem annál sokkal több telt volna el. Talán valahol normális, hogy így érzünk, elvégre sok minden történt, a lányok megszülettek, számtalan hullámvölgyön és válás közeli állapoton vagyunk túl - habár kívülre a Duke család szinte tökéletesnek tűnhet, mert teszek róla, hogy így legyen. Az pedig, hogy mi van a felszín alatt, az ránk tartozik.
A "megbántad-e" kérdésen úgy meglepődik, hogy megtorpan, én pedig másodpercnyi fáziskéséssel, de szintén megállok, úgy pillantok le rá - sokak szerint a köztünk lévő magasságkülönbség komikus, de én amúgy szeretem. Hamar kijön a "sokkból" és újra nekiindul, én pedig felveszem a tempóját, ami lassabb, mint az én átlagos sebességem, és bosszantani is szokott az ilyen, ám most nem foglalkozom ezzel, inkább hallgatom, mit válaszol. 
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan szorító érzés jelenik meg a mellkasomban, amikor azt mondja magányos, és hogy hiányzik neki a férje. Ezt így talán még sosem mondta ki. Vagy csak nem figyeltem, vagy nem érdekelt eléggé, nem tudom. Most azonban meghallom, de nem tudom, mit kellene rá reagálnom, így időt nyerek azzal, hogy kicsit megköszörülöm a torkomat. -Én...sajnálom. -nyögöm ki végül, és bár ez is sokszor elhangzott már a számból egy-egy beszélgetés, vagy telefon/üzenet során mikor jeleztem, nem érek haza időben, ám most tényleg komolyan gondolom. Hogy ez mennyire hallatszik a hangomon, vagy érezhető a kisugárzásomból, nem tudom. 
-Mit kéne...vagyis... Mire lenne szükséged tőlem? - fordulok felé ismét, finoman terelve őt, hogy egy krétával rajzoló kislányt kikerüljünk a járdán. -Mármint...mitől éreznéd jól magad a házasságunkban? Velem? - hülye kérdés. Többet kéne vele foglalkoznom, gondolom minden nyavalyás párkapcsolati tanácsadó cikk erről szól - nem mintha fogyasztanék ilyen termékeket, de időnként hallom a tereferét az örsön. Mindegy, lehet neki másra van szüksége. Az sem biztos, hogy tudom teljesíteni. Nem gondolom, hogy teljesen párkapcsolati analfabéta vagyok, de azért sokat kopott a dolog - a szeretőimnél ilyen skilleket nem kellett hasznosítani.

Bólintással nyugtázom a szavait, miszerint mindent kitalálunk majd és megtervezünk. Bár nem teljesen értek egyet azzal a kijelentéssel, miszerint mindenkinek arra van ideje amire akarja - hiszen annyi változó tényező van ebben az egyenletben, főleg ha valaki rendőr -, de megerőltetem magam, hogy jó képet vágjak ehhez az egészhez, még ha váratlan hidegzuhanyként is ért egy kicsit ez a hír most. De menni fog.
Az étkezés további része nagyrészt csendben telik, a finom ételek lassan eltűnnek először az én tányéromról majd Veráéról is, és a borospoharak is kiürülnek. Mivel ma még vezetek, másodikat nem kérek, és erősen kétlem, hogy Veronica így rendelne még egyet, így mikor ő is végzett, megkérdezem, mit szeretne. Válaszán azt hiszem meglepődöm - nem gondoltam volna, hogy további időt szándékozik velem eltölteni. Azt hittem, inkább önálló programot tervezne, és valamennyire ez lehet az arcomra is kiül valószínűleg, ám mindössze pár rövid másodperces töprengés után bólintok. -Jól hangzik. - még valami félmosoly-féleség is megjelenik ahogyan ránézek, ám ez hamar megtörik, mert épp mellettünk sétál el a pincér, akinek jelzem, fizetnénk.
Rendezem a számlát míg Vera elvonul mosdóba, még a kötelező borravalót is rászámolom, majd felkelek, és magamra kanyarintom a kabátomat. -Igen...szerintem is jó volt. - megköszörülöm a torkomat, nem vagyok a szavak embere továbbra sem, de egyébként tényleg meglepően kellemes volt az ebéd. -Majd...eljöhetünk a lányokkal is, ha gondolod. - vetem fel, és igen, ez egy gyenge próbálkozás annak kapcsán, hogy jó útra térek - vagyis hát megpróbálom.
Az étteremtől nincs messze a park, így úgy döntök, maradjon itt a kocsi, mert nem tudom, hogy ott hogyan tudnék parkolni - meg hát Rose Harbor-ban nem is igazán vannak távolságok, lévén ez egy elég kis város. Egymás mellett sétálunk, külső szemlélő, aki nem ismer minket, valószínűleg nem gondolná, hogy házasok vagyunk. Különböző emberek sétálnak el mellettünk és jönnek velünk szemben, ki egyedül, ki a párjával - utóbbiak egytől egyig egymásba karolnak vagy egymás kezét fogják. Fogalmam sincs, mikor mentem így utoljára Verával. Oldalra pillantok, őt vajon mennyire feszélyezi ez a dolog, majd teszek egy próbát, és miközben nem veszem ki kezeimet a kabátzsebemből, felé nyújtom a könyökömet ezzel kis lyukat formázva az oldalam és a karom között, így meghagyva neki az esélyt, hogy belém karoljon, ha szeretne. 2-3 másodpercet várok csak ha nem teszi, nem akarok teljesen hülyét csinálni magamból.
Hamar odaérünk a parkba, ahol - bár nem vagyok szentimentális - de eszembe jut, hogy itt volt az első randevúnk. Mintha nem is velünk történt volna mindez, teljesen olyannak tűnik. Ismét oldalra sandítok, próbálva kitalálni, vajon Verának is eszébe jutott ez most, hogy itt vagyunk, ráadásul kettesben, a lányok nélkül. Erre a gyerekek születése óta szerintem nem volt példa. Nem akarok csendben sétálni, így megtöröm a némaságot. 
-Mintha ezer év telt volna el, mióta először sétálgattunk itt, nem? - Kikerülünk egy fiát görkorcsolyázni tanító apukát, majd felé fordulok, és egy kissé talán magamat is meglepve hozzáteszek még egy dolgot: -Megbántad? - A kérdés vonatkozhat több dologra. Megbánta-e, hogy randizott velem, hogy hozzám jött, hogy velem maradt mindenek ellenére...Nem biztos, hogy jó ötlet volt ezt így megkérdezni, sőt biztosan nem volt az. Nem kéne felbolygatni a méhkast, attól, hogy az én fejemben most nagy a kuszaság az utóbbi hetekben történtek miatt, nem akartam addig nyilvánosságra hozni, amíg nem teszem rendbe magamban.

Azt hittem, sokkal kínosabb lesz ez az ebéd, és már a felénél megbánom, hogy szerveztem egy ilyet Vera születésnapjára. Gördülékenynek azért nem nevezném a beszélgetést, de találunk témákat, mondjuk ez a mostani olyan, amire nem számítottam, ám már csak a jeles nap alkalmából is igyekszem elővenni a támogató férj énemet. Bólintva veszem tudomásul, hogy augusztusban indul a képzés. Most április van, szóval van időm, hogy megszervezzem a dolgokat, kialakítsak egy új rutint. Biztos menni fog, elvégre elnavigálok egy egész rendőrörsöt, ez ilyen nem foghat ki rajtam. Még ha a kollégákkal sokszor egyszerűbb is, mint a tulajdon családommal.
Szavai azzal kapcsolatban, hogy nem sokat beszélgetünk akár lehetne vádló is, de ő nem ilyen típus, még ezt is úgy mondja, mintha neki kellene bocsánatot kérnie, mikor mindketten sárosak vagyunk benne - ki jobban, ki kevésbé. Csak felemelem egy kicsit a tenyeremet, hogy jelezzem, nem haragszom, amiért nem szólt előre. -Tudom, hogy sokat  dolgoztam az utóbbi időben, és kevesebb idő jutott az otthoni dolgokra. - na jó, ez elég barokkos túlzás, hogy csak a munka miatt nem töltöttem a családommal a szabadidőmet. Van benne igazság, mert tényleg sokat túlóráztam, de azért tudtam volna faragni az időből, meg hát sokat időztem itt-ott a szeretőimnél. Sebaj ez most így jobban hangzott.
-Lehet, hogy néha szükség lesz rájuk, de igyekszem majd megoldani. Elvégre az én lányaim.- fűzöm még hozzá, és megpróbálok egy biztatónak szánt mosolyt küldeni Veronica felé, mielőtt olyan gondolatok fordulnának meg a fejében, hogy mégsem volt jó ötlet a képzésre jelentkezni vagy ilyesmi. Talán ez az egész még jól is jön, hogy megpróbáljak egy új fejezetet nyitni az életemben és megváltozni. Már ha képes vagyok rá egyáltalán. A megszokott kényelmesből váltani nem a legegyszerűbb.
Folytatjuk az evést, én pár perc alatt végzek, valószínűleg előbb, mint Vera, de kisugárzásom most nem sürgető, bármennyire nem vagyok türelmes fajta. Inkább iszom egy kicsit a boromból, kinézek az ablakon, majd lopva a feleségemre pillantok. Tényleg szép nő, aki lelkiismeretesen vezeti a háztartást és neveli a gyerekeket, emellett pedig még azt is eltűri, lényegében szó nélkül, hogy keveset vagyok otthon, illetve tudom, hogy gyanítja a többi nőt is. Az eszemmel tudom, hogy nem azt érdemelné, amit tőlem kap. Talán a Georgine testébe bújt pokolfajzat által okozott sebek és kisebb trauma hatására, de ebben a pillanatban válik biztossá, hogy megpróbálom rendbehozni a házasságomat. Ha működik működik, ha nem, akkor pedig elengedem majd Verát, más mellett lehet boldogabb lenne. Én meg majd megeszem, amit főztem.
- Az ebédig terveztem meg a napot, van valami, amit szeretnél ezután csinálni? - nem akartam mindent előre meghatározni, nem tudhattam, hogy sül el ez az egész. Lehet ennyi kettesben töltött idő elég is neki, és a délután többi részét inkább egyedül, a csendet kiélvezve töltené, esetleg találkozna a családjával, hogy velük is ünnepeljen egy kicsit. 

Ha már így felmerült az utazás ötlete, egy rövid időre elgondolkodom, mikor is voltunk utoljára négyesben bárhol, de őszinte leszek - fogalmam sincs. Tavaly vagy tavaly előtt úgy volt hogy elmegyünk az Erie tóhoz, de nekem annyi munkám lett az őrsön, hogy nem tudtam elutazni. Azt hiszem Vera egyedül ment a lányokkal. Vagy ők is kihagyták? Nem, talán elmentek. De már nem emlékszem. Egy részem undorodik saját magamtól, hogy ennyire elhanyagoltam a családomat. Hogy a lányaim is miért szeretnek, őszintén nem tudom, de addig örülök, míg így van.

Nincs rá garancia, hogy meg tudok változni. 46 éves vagyok, és ezzel az élettel, ilyen szakmában azt hiszem kijelenthetjük, hogy már a B oldal forog. Vajon már késő erőfeszítéseket tenni? Nyugodjak bele, hogy elcsesztem? Passz. Nem való nekem ez a lelkizés, inkább teszem impulzívan majd azt, ami jön. Mondjuk…pont így kerültem legelőször is más nő ágyába a feleségem helyett, de ez más kérdés.  

A gyerekekről beszélgetni szerencsére könnyű, bár sok momentumról lemaradok. Például arról, mennyire tehetséges Vivi a zongorában. Veronica kérdésére elgondolkodom, de aztán megrázom a fejem. -Nem tudok róla. A szüleimnek repedt fazék hangjuk volt, az esti altatásnál inkább éberebb lettem, mint álmosabb. -osztok meg egy nosztalgikus információt Verával. Nem ismerhette már a szüleimet, autóbalesetben haltak meg még 22 éves koromban, jóval a megismerkedésünk előtt. Így a családban esetlegesen lappangó muzikalitásról sem tudom már megkérdezni őket, de igazából nem is olyan lényeges. Vivi tehetséges benne, és amíg élvezi is, más nem számít.

Beszélgetésünket kicsit megrekeszti az, hogy megérkezik a rendelésünk. Ilyen gyorsak voltak, vagy csak az idő telt sebesen? Fene tudja, mindenesetre gyomrom alig hallhatóan megkordul, ahogyan orromat megcsapják az illatok. -Jó étvágyat. - viszonzom a jókívánságot, majd belevágok a lazacba, kicsit megfújom, és megkóstolom. El kell ismernem, az ízek tényleg a régiek. Jó választás volt ide jönni.  

-Persze, miért ne? - válaszolom egy pillanatnyi meglepettség után, mikor Vera megkínál a kacsás raviolijából. A villámmal elveszek egy falatot, néhány másodpercig ízlelgetem, majd elégedetten hümmögök. -Valóban finom. Kérsz a halból? - ajánlom fel én is, majd ha megkóstolja, ha nem, folytatom az evést. Ahhoz vagyok szokva, hogy gyorsan eszem, és közben nem sokat beszélek, általában mindig ezer a dolog és rohanok valahova, így mikor a perifériámból érzékelem, hogy Veronica leteszi a villáját, én is felpillantok. Ha most közli be, hogy válni akar, tuti lenyelem a villát.

Nem erről van szó, ám szavai hallatán nem kicsit döbbenek meg, és valamennyire ez bizonyára az arcomra is kiül. Leteszem az evőeszközöket, és iszom egy kicsit a borból, ezzel is kis időt nyerve, hogy megemésszem a hallottakat. Továbbtanulás? Tanítani az egyetemen? Meglep a dolog. Azt hittem meg van elégedve a jelenlegi munkájával, hogy gimiseket tanít.

-Én öhm…gratulálok. - mosolyt varázsolok az arcomra, bár az agyam még mindig dolgozza fel az elhangzott információkat. Ez teljesen felborítja a megszokott rendet. Többször maradnak rám a lányok. Össze kell szerveznem a munkámat a gyerekek napirendjével. És azt hiszem, a szeretőim látogatása is meg fog csappanni, bár mostanában egyébként sem voltam egyiküknél sem. Önző vagy, Duke   villan be az agyamba a tény, ami lássuk be, igaz. Örülnöm kellene, ehelyett azzal vagyok elfoglva, mennyire fogja megborítani az én megszokott, jól bejáratott kis életemet.

Így ahelyett, hogy reflexből azt kérdezném, hogy “mennyi idős a képzés”, ezzel azt sugallva, hogy az igazi kérdés, hogy “mennyi ideig kell felborítanom az eddigi menetrendemet”, újrafogalmazom a dolgokat. -Mikor kezdődik a képzés? Nem is mondtad, hogy fontolgatsz ilyen terveket. - hangomba érdeklődést csempészek, de egyébként tényleg érdekel. Mondhatnám hogy rosszul esik vagy meglep, hogy a feleségem ilyen, egész családot illető terveibe nem avatott be már az elején, de igazából megértem. A Georgine- eset előtt fogalmam sincs hogy reagáltam volna rá. Most sem igazán tudom, hogyan kellene kezelni ezt az egészet, de tudom, hogy ha rendbe akarom hozni a családunkat és a viszonyunkat, akkor most igenis a támogató férjet kell játszanom. Vajon megvan ez bennem? Meglátjuk.