A barátságtalan nyerseség ellenére van valami az angolban, amitől Manx nem bánja, hogy osztoznia kell vele a sírkert magányán. Cseppet sem. Talán a mord keményfiú komorsága mögött sejthető egyenes gerinc tehet róla, talán a vérfarkas rutinnal vegyes, tapintatos extravertáltsága - már amennyiben csak Cunningham személyét nézzük. Mert ha nem, akkor egyértelműen a tény, hogy innentől az ásás nehézségei legalábbis megfeleződnek. És ennek érdekében Charlie Manx még akkor is eltekintene az ásó meglendítésétől, ha egyébként csak az első adandó alkalomra várt volna. - Tömegsír? - a sötét szempár alattomosan hunyorít, mintha tulajdonosa megsejtett volna valamit, pedig csak az emlékei közt válogat. - Tudtommal nem. Kivéve persze, ha az érdekel, amit később tisztességesen felszámoltak. Elöl van, de félreeső. Az egyik legrégebbi rész; mostanra már mindenki saját sírban nyugszik. Vagy harminc fő. Megismered az egyforma sírkövekről. Nem látogatja senki, a temetőőrön és rajtam kívül. Az meg nem számít. - Kis szünet. Charles az ásó nyelén gyakorlatlan kézzel új fogást keres. Bal lent, jobb feljebb. Aztán fordítva. Kétkezessége ezúttal mit se segít. - Gondolom.
Megint ás, ezúttal valamivel hatékonyabban, mint aki valahogy rátapintott a dologra. Testi ereje a vérfarkasvérnek köszönhetően megvan hozzá, csak a technikája, szorgalma meg az ásáshoz szinte kötelező vasmarok hiányzik. Ezek számítanak többet. A fitymáló megjegyzést persze meghallja s egyszerre támad kedve szemöldökfelvonáshoz, helyesléshez meg nevetni is. - Sokszor igen - egyezik bele, bár Cunninghamhez képest neheztelő felhang nélkül. - Van, akinek segít, ha olyan részletekkel foglalhatja el magát, mint az öltözködés. Meg persze van, aki csak eljön, mert máskülönben megszólják. Mind voltunk így. Hazugság, mert ő maga egyszer sem volt így, ráadásul az a fajta volt, aki megkeményítette volna a nyakát is, ha valaha megpróbáltak volna hatni rá. Colorado államból összesen háromszor keresték az anyja halála után: először csak letette, utána már fel sem vette. A dolog sértésszámba ment. Ha van igazság, a szemétledobóban végezted.
A válasz nem marad el, ha már az angol feltette a kérdéseket, és nem is szól durván. Nohát.. Kellemes csalódás. Persze érzelgősséggel nem lehetne vádolni, de ocsmányságok is legalább ilyen könnyen elhangozhattak volna: a sírásás, amelyben épp ügyesnek bizonyul, jellemzően nem a finom lelkű férfiak munkája. - A legtöbb ilyesmit a vállalati irodában tudom meg - válaszolja, inkább a tisztesség kedvéért mint ellentmondásképpen, mert pletykásság terén valóban nemigen van hová fejlődni. Kisvárosok, eh? - A vállalkozótól. Vagy maguktól a hozzátartozóktól, esetenként... igaz, velem csak ritkán találkoznak. De pletyka is lehetne. Biztosra veszem, hogy mindenki más is tudja. Egy ideig megint csak ásás zajai hallatszanak, nedvesen összetapadt föld borít mindent a parcellákon. A jellegzetes, itt-tudják-mit-cselekszenek rendezettség hiánya szembeötlő lenne, ha Manxet akár csak egy percig is érdekelné, mit sugall a mélyülő gödör környéke. Ma úgysem fog erre járni senki. Szinte biztos. Akinek meg nem tetszik, nyugodtan átveheti. A történetre persze föltekint. Fehér képe most már sehol, finom porrétegből elővillanó selyemfényű sötét tekintete keserű, mint az epe. Tenyere és az ujjai fájdalmasan elgémberedtek, bicepsze és háta ellenben rezzenés nélkül viseli a szokatlan megerőltetést, mert ezek azok az izmok, amik inkább másnapra tartogatják a reklamációikat. Másnapra persze semmi sem lesz abból sem. Az alakváltók testi adottságai a hozzá hasonló alkatoknak még többet is hoztak a konyhára, mint másutt. - Az már rokon - jegyzi meg torokhangon, mint akinek van fogalma róla, milyen élmény lehetett a Cunninghamé, holott messzebb nem is állhatna ettől. Amaz kiköp, amire ő meg beletörli a portól viszkető orrát az ingébe. Nem sokat segít, de kit érdekel. Így, hogy veríték folyik le a derekán, rosszabb helyek is viszketnek. Ördög vigye az egészet. Meg a rohadt vénembert, amiért egy kölyökre sózta a munkát, még ha az angol valószínűleg mokányabb kölyök is volt a maga idejében, mint ő. - Kötöttél azóta különbet is, remélem.
Pár percre megint megáll, ezúttal haladt is, de több van hátra, mint jólesne, ami a semmi. A szomszéd lyukból érkező tréfa váratlanul éri, kénytelen nevetni de jól is esik, mert ahhoz hátrahajlik derékból, nem pedig előre. - Leköteleznél - válaszolja, megvillantva eddig lappangó, de éles szemű megfigyelő előtt amúgy sem letagadható pimaszságát. A megjegyzés csíp, úgy is, hogy szándékos kegyeletsértés nincs benne. - Eddig is magának vetette be az ágyat őnagysága. Még egyszer, utoljára igazán megteheti. Letekeri egy üvegpalack fém zárókupakját - a címkéből világos lehet, hogy tonik van benne -, és levegőt sem véve közben kiissza, amúgy egy hajtásra. Utána kidobja a gödör mellé a földre. Előkerül egy másik is a földhányás takarásából - ezen a ponton tulajdonképpen félig a kihányt kupacból -, s ha Cunningham rá figyel, egyenesen a kezében landolhat. Olyan pontos dobás, hogy akkor is gyanús volna, ha a férfinak nem lenne szimata a természetfelettire. Az üveg is, a tartalma is hideg hideg. - Egészségedre. És igen, helyettesítem. Úgy-ahogy. Láthatod, mennyire. Egyébként a sofőr vagyok. Itt, a temetkezési vállalatnál. Meg odaát, Wilmingtonban is, ha éppen úgy akarják. - A gödörre néz Stephen lábánál, aztán a sajátja körül. - Mind a két szerencsés találkozik még velem, mielőtt vége. És te? Most te is Joe-t helyettesíted. Gondolom, nem akarsz állandóra berendezkedni. Ha másért nem, hát mert nem tűnik iszákosnak. De ki tudja.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Csüt. 18 Ápr. 2024 - 22:15
Headstones..Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore..
Furcsa volna azt mondani, hogy a béke szigetére érkezett, mert egyrészről beteg állatnak, másrészről furcsa szerzetnek hinnék. Ugyanakkor tény, hogy a temetői miliőben nem baszták szét a napját. Itt nem kellett hadakoznia senkivel sem,csak a rothadó nedves növények, a zümmögő bogarak és a holt lelkek otthonául szolgált, ahol az utóbbiak szerencsére nem azokat a zombikat vagy ghoulokat testesítették meg, mint egyes folklór történetekben, amiket ismert. És ha már itt tartunk, Rick Grimes munkássága még őt is meghatotta volna. Annak ellenére, hogy sosem mondott nemet a változásra és nem volt belső vívódása ilyen alkalmakkor, még képes volt a nem tetszését emészteni magában, amit mindig meg is tett, még ha ezekre a munkákra önként is vállalkozott, mert az emberek szerettek pletykálni. Csak a jó kérdéseket kellett feltennie, amihez pedig volt már gyakorlata és igyekezte is kihasználni a képességeit. Az idősebb fickót felváltotta egy fiatalabb, aki első benyomásra nem volt különb fiatal Benjamin Buttontől, már ami a testalkatát vagy a munkához való affinitását illette, de ha már itt volt, akkor kibaszottul be akart olvadni. Ennyi erőből akár a homlokára is tetováltathatta volna a union jacket. A szavaira kapott replikára elgondolkodik, de csak annyi időre, hogy valahogyan belője a másik fél arckifejezését, miközben mindent és semmit sem mondott a gyógyszerről, ami tulajdonképpen drognak minősült. Nem azért tett így, mert fenyegetést érzékelt volna a földhantok felől, hanem azért, mert mindenki okozhatott meglepetést és ha Stephen valamit gyűlölt, az a meglepetés. Többek között. Mégis felhagyott az ösztönösségével és anélkül mozdult, hogy azt érezte volna, bármikor belé vághatják a minden bizonnyal életlen ásó élét, ami nagyobb felületű roncsolódásra viszont ideális lehetett volna. Nem, nem ezért fordult vissza, hogy ezt ellenőrizze. Biccentett az iránymutatásra, és ha már jobbra vezényelték, akkor oda is lépett, csak hogy ne húzza az időt. Még más programja is volt a mai napra, ezért nem akart Manx szenvedésére jutni. - Volt itt egyáltalán valaha tömegsír? - érdeklődött könnyed hangon, de nem azért, mert érdekelte volna, hogy esetleg valamilyen kór elvitte volna a lakosság felét. Nem, másabb célja volt a kérdésének, mert csak tapogatózott. Két ásónyom közt a cipőjének talpát nyugtatta az ásó élén addig, ameddig Charlie válaszolt neki az uniformist illetően. Horkant egyet, ami beillett félig egy elfojtott nevetésbe. Szórakoztatta ez a fajta fanyar humor, mert neki azt valahogy hatványozottan vették el akkor, amikor beállt a rend kötelékeibe. - A gyászolók! Azok vonulnak végig úgy, mintha ez egy kibaszott kifutó lenne! - objektíven, egészen csendesen osztotta meg ezt, mert már kurva sok temetésen vett részt hogy tudja, mivel találkozhat. Mielőtt azonban túl hosszúra fűzné a szavait, az ásással foglalja el magát, Manx vizslató pillantásával kísérve. Tudta, hogy figyelik, érezte a kíváncsi tekintetet magán, mégsem reagált nyilvánosan, egyszerűen csak megállt egyetlen másodpercre, hogy elnézzen a hórihorgasnak tűnő alak felé, aki mintha inkább puzzle-özött volna a hantokkal a miniatűr lyukban, mert vagy kibújásnak vélte azt a hosszú választ, amit kapott, vagy tényleg ennyire förtelmes kondícióban volt a másik. Cunningham mindkettőre letette volna a voksát a szíve szerint. - Nem lep meg, hogy ennyit tudsz ezekről az emberekről, mert nem annyira nagy város, hogy a pletyka ne érje el annak minden határát - elhallgatott, de aztán meg is törte a maga csendjét. - Az öngyilkosság sajnos nem függ össze az életkorral, sem a betegségek. Azok csak jönnek és elviszik azt, akit nem kellene - nem vált érzelmessé. A lelke az évek során keményedett annyit, hogy egy totálisan idegen számára ne árulja el a saját veszteségét, és most nem is azért volt itt a temetőben, hogy elszáradt fűcsomókba vagy éppen az idegen földhanttól mocskos ingébe fújja az orrát. Nekiveselkedett ismét az ásónak, módszeresen segített a fémnek a földbe ékelődni a lábával és mielőtt a hantokat dobálta volna ki, némileg megmozgatta az ásót, hogy könnyebben mozduljon a föld. Hallotta a kérdést, mégsem azért nem válaszolt egyből, mert ne lett volna replika. Hosszú, nem túl vidám mosollyal adózott ennek a látszólag egyszerű kérdésnek, és talán percekig elmélkedett azon, ami megtörtént és azon, hogy mi lett volna, ha... - A nagyapám éveken át dolgozott egy helyi farmon, ahova gyerekként néha elkísértem. Olyan jó alkut kötöttem vele, hogy már az ajándék volt, ha a nap végén leülhettem a seggemre tíz percre. Víz- és vérhólyagos tenyérrel mentem haza másnap, amiért anyám lebaszott, hogy már megint mit csináltam, nagyapám meg mosta kezeit, mert valahogy mindig fáradt volt a munkához, ahhoz viszont nem, hogy végignézze, ahogy majdnem beleléptem a fűkaszába vagy hogy a permetszerrel az arcomat locsoltam meg - vonta meg a vállát, minden egyes ásónyommal egyre beljebb, egyre lejjebb ért, de ahogy befejezte a mondandóját, felegyenesedett, a gerincét végigroppantotta jólesően és csak azután nézett el a nyurga alak irányába. És csak eztán szívta meg az orrát és egy köpettel ajándékozta meg az előtte tátongó lyukat. Úgyis mindegy a fiatal kölyöknek már, nem igaz? Nem lehugyozni készült, csak az orra ment tele a felverődő porral ásás közben. - Te viszont ha jól sejtem, életedben nem csináltál még ilyet. Szóljak esetleg a vénasszonynak, hogy ássa ki a maga sírját? - érdeklődött nyersen, de tudta, hogy úgyis fel fogja ajánlani a segítségét. - Joe-t helyettesíted itt, ha jól gondolom - folytatta a gondolatmenetét, amit meg is cáfolhattak. - Mit csinálsz, ha nem hullákat ásol el? - mivel foglalkozol kérdés 2.0 verzióját hallhattuk.
Most have been forgotten. Most deserve to be forgotten. The best and the worst...And a few who were a bit of both.
Play by :
Jon Bernthal
༄ ༄ ༄ :
User :
Lora
Pént. 20 Okt. 2023 - 19:50
A jövevény arca akár a kő. Nem csak egyféle értelemben. Charles nehezen szakad el a látványtól. Nem azért, mert szemrevalónak vagy éppen torznak tartaná a férfi ábrázatát, hanem van benne valami, ami a sajátos, baltával faragott vonásokon túl is megragadja a figyelmet. Valami egyszerre izgalmas és rémisztő. Valami, ami annál fenyegetőbb és mágnesesebb, minél tovább figyelik. A vérfarkas ragadozóhoz méltó, kifinomult szimata, amely az erőviszonyok azonnali felmérésében páratlan, egyszerre fog el tiszteletreméltó és óvatosságra sarkalló nyers dominanciát a férfi irányából. Amaz úgy beszél és hangsúlyoz, ahogy a britek szoktak, de előkelősködés nélkül, nyers mozgása tele ruganyos tudatossággal; olyasvalaki benyomását teszi, aki életében legalább százszor biztosan fogott már fegyvert vagy szerszámnyelet. Talán mind a kettőt.
- Kell hát - szegi följebb az állát Charlie Manx az italt illető megjegyzésre. Jellegzetesen fanyar, féloldalas mosolyából nehéz elsőre megállapítani hogy felvág, együttérez vagy csak egyetért. Esetleg mindhárom. A kifejezésben továbbá mintha egy kevés kölyökforma arcátlanság is lappangana, olyan halványan, hogy talán ott sincsen. - Jó fizetésre ott a Valium. Stephen hátat fordít, átmászva egy földkupacon, visszaborítva belőle egy keveset a mélyedésbe. A hátrafelé vetett pillantás jutalma, hogy láthatja, ahogy Manx századjára törli a kezét a farmernadrágjába combtőnél, a farzseb alatt, mintha ott hatásosabb lenne az anyag, mint másutt. Vagy csak hogy ugyanezzel a művelettel megnyújthassa a derekában kellemetlenül összecsomózódott izmokat. A kérdésre fölpillant, nem annyira a gödör mélysége miatt, inkább ösztönösen: a jövevény és ő egyforma magasak ugyan, a tagbaszakadt Cunningham azonban jóval nagyobbnak tűnik. - Jobb felé. Egymás mellett vannak a parcellák. Nem rokonság, véletlen. Ezért lesznek elvágva egymástól délelőttre és délutánra. - Cseppnyi szünet, az éles farkasfülek mohón isszák be a földbe harapó ásó hangját. Aztán ugyanezzel a figyelemmel adóznak az angol mondanivalójának. Nyomában visszatér a mosoly, ezúttal szemöldökfelvonással együtt. Jókedvű gesztus, ha nem is túl közvetlen. - Nem várják. Ha ásol, szinte nem is számít. Ha nem ásol... - itt halk torokhang hallatszik, félúton a ciccenés és egy dallamos hümmögés közt. - ...a ravatalnál ugyanaz az alapszabály, mint egy esküvőn. Ne öltözd túl azt, akinek ez a nagy napja.
Néhány hosszú, fényűző percre rákönyököl a földbe döfött ásó nyelére, mint aki éppen eleget gyötörte már magát. Szétzilált és fent lenőtt, pár hete még sármosan éles kontúrokba nyírt sötét haját félretűri, ezzel egyidőben borostás pofacsontja alá nedves szürke agyagcsíkot ken a hüvelykujjával. Erős szemöldökcsontja alól figyelmesen méregeti Stephent, mint aki attól tart, a férfin van még valami, ami elkerülte a figyelmét, ám tolakodás így sem érezhető felőle. Ha valami jelét veszi, hogy zavaró, amit csinál, azonnal abba fogja hagyni. - Az egyikük Adeline Wright Brenton - válaszolja olyan lágyan, mintha az illetővel rokonok volnának. - Wilmingtoni. Állítólag valami nagy szerelme élt itt a hetvenes években, azért vásárolt parcellát Rose Harborben. Nagyjából senki nem ismeri, azt hiszem... itt. Máskülönben sokan lesznek. A másikuk Colin Bundren. A Rose Harbor Gimnázium tavalyi végzőseinek egyike. Idén már a Yale-en volt elsős. Egy héttel ezelőtt öngyilkos lett a New Haven State Street-i Amtrak vonatállomáson. Charles elhallgat, mert nem szívesen gondol a General Electric százharmincöt tonnás Genesis dízelmozdonyára, amely után immár csak a második lehet a sorban, ha a fiú túlvilágra vezető útját szigorú szemmel tekintik. Egyébként meg, Colin még húszéves sem volt. És azóta sem derült ki, mi fájt neki ennyire. Sóhajt, újból nekigyürkőzve a szívós talajnak, mert ilyenkor jó, ha az ember megmozdul. És valamikor végezni is kellene itt. - Azt ásod te. És ha így haladunk, hantolni is fogod majd. Csináltad már máskor is? Úgy nézel ki, mint aki tudja, mit csinál.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Hétf. 16 Okt. 2023 - 21:25
Headstones..Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore..
Rose Harbor az isten háta mögött kettővel terjeszkedett nem túl nagy területen, épp annyira csak, hogy az ebben a városkában élők ne hajléktalannak érezzék magukat. Ha nem céllal érkezett volna a Renddel, akkor esze ágában sem lett volna a határait átlépni - mert még a végén az unalom fogja megölni, nem pedig a hajtóvadászat, amit már akkor eltervezett magában, amikor Cyrusban körvonalazódott terv napvilágra látott. Ha lett volna választási lehetősége, akkor sem hagyta volna magára a Rend vezetőjét, mert tartozott neki ennyivel és tisztelte annyira a felettesét, hogy a kérésére csak akkor mondjon nemet, ha azzal aláírja a halálos ítéletét. Lassan formálódtak az évek során az önmaga által felállított szabályok és mióta a lovagi élettel teljes mértékben összeforrt, sziklaszilárd elvek alapján épült fel az élete és a mindennapjai, amiből nem engedett semmi és senki kedvéért sem. A kötelező körökön túl a saját szakállára is dolgozott, a várost övező területet lassan-lassan felfedezte már és kezdte kiismerni.. nem csak talált, de készített is egy-két vadcsapdát is azon a részen az erdőben, ami már a határokon túl esett, eljutott Hernandezék fegyverboltjába is és volt arra is ideje, hogy kipróbálja azt az egyetlen nyamvadt éttermet is, ami 4 feletti értékelést kapott, de a legjobban ez a meleg irritálta - teljesen megszokta a brit időjárást, az óceáni éghajlatot. Irritálta az idős fazon is, mert mehetett volna akár gyorsabban is. Feszült türelemmel hallgatta a sokszor témába sem vágó szavait egészen addig, ameddig a nyurga alak vézna hátát meg nem látta. Olyan rossz volt a tartása, hogy egy pillanatra elgondolkodott azon Cunningham, hogy felajánlja a térdét a fazon gerincébe - azzal talán egyenesebbé válna a figura. A véleménye akkor sem változott, amikor a férfi szembefordult vele és sokkal vénebb vonásokkal vértezte fel magát, mint amennyinek kellett volna lennie. Stephen jobban uralta a vonásait, mintsem elárulta volna, mennyire szánalmasnak tartotta a látványt, a visszahúzódó, meghunyászkodó fazon pedig nem volt túl meggyőző. Stephen szöges ellentéteként talán a hangja volt az, ami rendben volt, ám az a feszengést sem leplezte, sőt, talán még szembetűnőbbé tette azt. Ameddig az ő kézfogása tükrözte a jellemét, Charlie bőre és tartása a döglött halra emlékeztette immár a gödörben állva, ami még arra sem lett volna elég, hogy egy döglött pockot belerúgjon temetés címszóval. A csenevész lyukban állva végighallgatta a másik felet, merthogy az öreg felhúzta a nyúlcipőjét, laza bólintással fogva fel a hallottakat. - Valahogy mindenhol elég nyilvánvaló, hogy a fizikai munka sokszor párosul részegséggel vagy droggal. A szar fizetésre inni kell, nem igaz? - vont vállat nemtörődöm stílusban, de fogalma sem volt azon túl, hogy ki volt a hivatalos sírásó, mint amit a két fickótól is hallott. Joe olyannak tűnt, akit könnyedén el lehetett tenni lába alól anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna a hiányát. Ez pedig sokat mondott el az itt élő három emberről, aki a város népességét jelentette. Eddig még nem találkozott olyan emberrel ideát, akit a szívébe akart volna zárni és nem pedig egy tömlöcbe étlen és szomjan. - Egymás mellé fogják temetni őket? - érdeklődött egy utolsó pillantást vetve Manxre, hogy aztán ne tartsa fel, kilépett a gödörből - véletlenül - rálépve egy földkupacra, ami a cipője mellett vígan, kisebb hantokban borult vissza a lyukba. Ha megkapta az ukázt, hogy bal, vagy jobb irányba lépjen, meg is látta a jelölést, belevágva az egyik "sarok" részre az ásót mélyen a földbe. - Terveztem, hogy végignézem a temetéseket, de csak azért, mert ha Joe megint épp részegre inná magát, akkor én hantolok. Gondolom nem várják el, hogy polgárháborús szerelésben mosolyogjam végig - érdeklődött, mert fogalma sem volt az amerikai szokásokról. Ráadásul ezekben a hangyafasznyi településeken más hagyományok is lehettek akár. Miközben beszélt, lendületes mozdulatokkal folytatta az ásást. - Kiket temetnek holnap? Nem vagyok errefelé ismerős - közölte a nyilvánvalót, elnézve a Sir Madárijesztő felé, mert az öltözéke megvolt már hozzá. Már csak azt a kibaszott szalmakalapot kellene beszereznie.
Most have been forgotten. Most deserve to be forgotten. The best and the worst...And a few who were a bit of both.
Play by :
Jon Bernthal
༄ ༄ ༄ :
User :
Lora
Vas. 8 Okt. 2023 - 11:18
Ha nem lenne egy mondabeli bestia tűéles érzékeivel beoltva, Charlie Manx huszonötödik kávészünetére toppant volna be a temetőőr a vendéggel. Így persze - hisz már mióta elcsípte a lépteket meg a két ember halk lélegzetvételeit - a látvány, amire megérkeznek, többé-kevésbé tisztességes: csapzott, izzadt vérfarkas nagy munkában, amint épp egy ásónyi tömör agyagot hajít át a keservesen alacsony mélyedés egyenetlen szélén. (A földkupac, amelyen az landol, túlságosan közel van a készülő sír széléhez, ám ez egyelőre még nem teljesen egyértelmű. Akkor válik majd azzá csak, ha a gödör legalább kétszer olyan mély lesz, mint amilyen most.) A hangra - ó, te itt vagy, fiam? - megrezzen, mint akit nagy összpontosításból, a munka kellemesen elzsongító harmóniájából rántottak ki. Számító mozdulat: a vonásai mögött lapító, örökké éber vadállat minden yardon égő figyelemmel kísérte a két közeledő valamennyi rezzenését. Az öreg rendben volt - az öreg mindig rendben volt. Annyira, hogy ha megbotlik, ugrott volna elkapni estében. A másik ellenben... Igen. Az a másik.
Charles szembefordul velük. Szándékosan állt háttal, hát most egyszerre van lehetőségük szemügyre venni egymást az idegen férfival. Az valóban idegen; még a szaga is más, mint a helyieknek. Máskülönben egyenes hátú, magasra emelt állú, csupa izom fickó, durva vonásai akaratosság és rettenthetetlenség jegyeit hordozzák s azontúl valami sötét tettlegességet is ígérnek. Elszánt erőt, amely - akárcsak a talajmenti fagy novemberben -, minden egyes szőr- és idegszálat rideggé és törékennyé dermeszt a szemlélődő farkasban. Persze csak másodjára. Legelőször magára Charlie-ra van ugyanezzel a hatással. - Itt hát - jegyzi meg azért simulékony mosollyal, félig tréfaképpen, félig panasz gyanánt. - Kérésre, de bolond voltam. Mire befejezem, eljön a harag napja és egyetlen sírra se lesz szükség. Grimasz kíséretében néz a tenyerébe, amíg a temetőőr elnevetgél a vallására tett megjegyzésen. Nagyon rég nem fájt ennyire semmi. Tulajdonképpen ez csak az egyik gond, az ásónyél. A másik maga az ásás. Se lába, se háta nincs ehhez a munkához. Soha életében nem dolgozott keményen, és azonnal megbánta, hogy belement. Két sírról volt szó ugyan, de ennyi erővel lehetne kétszáz is. A végén még engem is ide fognak temetni. Bár már ott tartanánk! De előbb így is, úgyis be kell fejezni.
- Üdv. Sóhajtva - épp, ahogy az imént a tagbaszakadt férfi is - megtörli a homlokát, nem törődve vele, hogy néhány csíkban szürkés nyálmaszat marad a vizes-saras érintés után. Kényelmetlenségében megigazítja az inggallérját is: az egyébként méretben passzoló ruhadarab csapzottan lóg csontos vállán, gombjai a forró délutánra tekintettel csak félúton, rekeszizomtól lefelé lettek átbújtatva a gomblyukakon. Most, hogy két pár tekintetet is érez magán, kedve támadna felöltözni rendesen, de ehhez késő. A felé nyújtott kezet tünékeny fintorral szorítja meg, már amennyire képes ilyesmire jelenleg. Vagyis: nem nagyon. Te jó ég, be sem tudom hajlítani az ujjaimat már. - Charlie Manx. Mit dolgozhat ez a fickó? A keze mintha vasból lenne, ám a farkasorr így is elfogja a vér illatát a tenyerén. Friss vér. Talán elvágta. A válasz, amit Stephen kap, jellegzetes, mosollyal kísért biccentés. Árnyalatnyi, finom gesztus csupán, gyakori vendég a vérfarkas sajátos vonásain - a fülébe csípő akcentust egy pillanatig ízlelgeti, aztán nem szól rá semmit. Inkább letekint a lábaik mellé, az agyagos dágványba. És most még jó az idő. - Őszintén? - sandít föl, csak úgy szemsarokból. - Fogalmam sincs. Már vagy két órája biztos kínlódok vele, de vesszek meg, ha valaha befejezem. Fogalmam sincs, hogy ásta ki őket mind olyan gyorsan az a részeges senkiházi. Ha akarod, nekiláthatsz a szomszédosnak. Mindkét szertartás elég későn lesz holnap, úgyhogy ha valamelyikre hivatalos vagy, még át tudsz majd öltözni.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Csüt. 5 Okt. 2023 - 22:43
Headstones..Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore..
Az ujjait mélyesztette a fába megkockáztatva azt, hogy vérét serkenti. Érezte azt, ahogy a forró vére bugyogott elő onnan, ahol a koporsó szálkái cápafogként hasították végig a körömágyát, de nem jutott nagyon előrébb, épp csak annyira, hogy a hasítékot kiszélesítse kissé. Épp annyira, hogy aztán a vérző ujjait ökölbe szorítva erőteljes mozdulattal hatolt át a koporsón, ahogy ütést mért az anyagra. Egyszer, kétszer, háromszor és negyedjére is keményen a koporsónak feszült az ökle. Érezte, ahogy az ujjaival a legutolsó csapásnál koponyát is tört, az aszalódott bőr, a kiszáradó tetem viszont tartotta magát annyira, hogy a csont ne törjön szilánkosra - még. Amennyire ő maga hangtalanul, megállás nélkül dolgozott, úgy kongott a temető lélektelen csöndje az ütései erejétől. A távolban léptek zaja törte meg a némaságot, két apró gally roppanása jelezte az egyre közeledő alak mozgását. Cunningham nem vett tudomást a tényről, hogy nincs egyedül, helyette inkább a kezéről lerázta a vérének nyomait és a koporsó korhadó szilánkjait. Korántsem volt olyan könnyed a halottat tartalmazó láda kihantolása, mint ahogy a filmek jeleneteiben mutatják. Senki nem beszél arról, hogy egy idő után már fáj lenyomni az ásót. Hogy úgy érzed, mintha nem bírnál megmoccanni. Hogy az ásónyél szorításával kockáztatod a vízhólyagok és vérhólyagok kialakulását. Hogy legszívesebben végigkáromkodnád az ásás folyamatát az olyan agyagos talajon, mint amilyen ez is volt. Michael lefékezett a sír széléig, az utolsó mozdulatával port és hantokat szórt a gödörbe, mire Stephen felpillantott, végignézve azt, ahogy Hearn leguggolt. - Nem mondhatnám, hogy ez az egyéni rekordod - könnyedén ejtette a palack vizet, hogy Stephen elkaphassa azt. Az agyagos talaj külön kihívást jelentett neki, mert nem ehhez volt hozzászokva. A gyengén vízelvezető föld kibaszottul megnehezítette a dolgát, kétszer kellett kimásznia, hogy hugyozzon. Kétszer mászott vissza és most, hat órával később pedig elért a koporsóig. Szűk négy és fél óra kellett ahhoz, hogy eltüntessék a kihantolás nyomait aztán. - Legközelebb cserélünk - a palack kupakját se tudta letekerni. A kezei enyhén remegtek, miközben feltápászkodott, de annyi ereje már nem volt, hogy igyon is, holott szinte érezte, hogy a por a légcsövét ülte meg. Mintha a tüdejében földhantok hörögtek volna. Mintha az ódon temetőt ellepő pollen csak arra várt, hogy az ő testét készítse ki. - Eddig mind emberként patkolt el - épp annyira volt hangos a kijelentése, hogy Michael azt nem igazán értette. Régi célja volt olyasvalakit találni, aki úgy is távozott a másvilágra, ahogy egyes esetekben Vészt a testekben mártotta meg. Ocsmány, ösztön szülte metamorfózisuk állapotában.
Egy héttel később A Bronco csendjét csak addig élvezte, ameddig a temető kapujában fel nem tűnt az őr, zörgő csontjain túl a mélyen ülő szemei voltak még látványosabbak. Olyan, amit nem szívesen nézett sokáig az ember, mert úgy érezte, mintha a lelkébe látnának. Mintha felkoncolnák és ezért a lehető legtöbb esetben kerülni igyekezte mindenki a szemkontaktust az illetővel. Stephen magára hagyta az autóját, hogy körül sem nézve odalépjen az öreghez, akinek a kézfogása enyhén döglött-halként undort keltett Cunninghamben. - Késett. - Milyen időszámítás szerint, uram? - Az enyém szerint - ismerte el az öreg, s miközben megfordult, hogy az épület felé induljon el, akkorát szellentett, hogy Casper valószínűleg örömében tapsolt annak felhőjében. Stephen arcán csak egy fintor suhant át a szagos üdvözlésre, de az öreg tempójában sétált mellette, miközben két egész kérdést tárgyaltak meg. Az egyik a temetői nyitvatartásra vonatkozott, míg a másik a holtak számára. A temetések gyakoriságára a kisvárosban és a különös halálesetekre is kíváncsi lett volna Stephen, azonban az öreg emlékei megkoptak, legalábbis az őr ezt állította. - Holnap kettő is lesz, és még nem kezdett neki a sírásó. Biztos megint valamelyik árokban kukorékol. Tudja, elég iszákos Joe. Csoda, hogy még nem sárgult be és nem itta el a máját - felesleges lett volna megsürgetni az öreget, a maga tempójában még Flashnél is gyorsabb volt. Stephen a legszívesebben egyedül ment volna mindenhova, de így legalább az őr fog a nyakába lihegni. A végén még lámpalázas lesz ásás közben, bassza meg. Alig húsz perccel később Stephen hallotta a hantolást imitáló hangokat és fel is tűnt az azt űző férfi sziluettje a naplemente fényeiben, amit a sírkövek alakjai törtek meg. - Ó! Te itt vagy, fiam? Nem is tudtam - az őr szemei összeszűkültek a férfit meglátva. - Ja, de, mégis - mintha csak magával beszélte volna meg, Stephen a kapott ásó fémjét a földbe állítva sóhajtott akkorát, hogy azt még a holtak is meghallhatták volna. Tenyerét smirgliként húzta végig a homlokán, mintha azt üzenné vele, az öregnek ideje lennie nyugdíjba vonulnia. - Üdv - csak ennyivel intézte el a köszönést, habár egy kósza biccentést még küldött a tag felé, aki úgy tűnt, hogy éppen a sárbirkózás extrémebb fajtáját űzte, mert szinte nyakig mocsokkal fedte be magát és a ruházatát is. Ha meghempergett volna a pocsolyában, akkor is kevésbé lett volna retkes. - Charlie, ő itt.. őő... - Stephen - a Cunninghammel már meg se próbálkozott, helyette a kezébe fogta az ásót, ami nekifeszült a pár nappal ezelőtti vérhólyagnak és azt ki is fakasztotta ezzel az egy mozdulattal. A csenevésznek ható, alig egy láb mélységű gödörbe lépett, hogy a kezetfogjon Charlieval, ha már így mutatták be neki. Ellenben az ismeretlen figura öltözékével, az ő szettje kimerült a fekete póló szürke, laza rövidnadrág, egyszerű rövidszárú munkavédelmi cipőben. - Nekieshetek a másiknak, ha ezt megoldod egyedül. Mikor álltál bele? - érdeklődött, mert hát volt még dolguk, ahogy az öreg mondta, két temetés is lesz következő nap. Mire felnézett, az őrnek a távolodó hátát látta csak. Fasza. Bezzeg idefelé nem kapkodta ennyire sebesen a lábát. Egyébként sem tudta, hogy hol volt a másik parcella.