Legszívesebben bemostam volna ezért a megjegyzéséért. De most, hogy Ava "eltűnt" és senki nem találja, jobbnak láttam inkább meghúzni magam. Egyébként sem voltam egy olyan verekedést kezdeményező srác, távol állt tőlem az, hogy az ilyen primitív konfliktusokba belebocsátkozzak. Nevezzen bárki is emiatt arrogánsnak, a puszta erőszaknak sosem láttam értelmét.
- Akkor legyen ekkora a szád, ha majd a tiéd fog tárva-nyitva tátogni valami ciki dologgal. - vettem egy nagy levegőt, hogy kicsit nyomást gyakoroljak vele az önuralmamra, de a tekintetem még mindig szikrázott. Dühös voltam rá, magamra, mindenkire. De most olyan jól esett volna csak rá zúdítani, ha már a haverja megpattant. Tiszta megkönnyebbülés volna így elképzelve, de valami azt súgta, attól még a keresztemet nem fogom feloldozni. Nem lesz könnyebb, a bűntudatom nem szűnik meg.
Minden erőfeszítésem csupán hasztalan vergődés volt, ok nélkül voltam mérges rájuk. Vagyis okkal, de pont nekem mi közöm volna hozzá, nem igaz? A tanár megjelenése olyan józanítólag hat, hogy egy vödör hideg víz sem tenne jobbat jelen pillanatban. Vagy inkább megszégyenítő hidegzuhany?
Most kellene helytállnom, amikor annyira forrong a talaj a talpam alatt. Nem kellene máris felhívnom magamra a figyelmet. A bűntudatot immáron elnyomja a bűnlajstromom képzeletbeli képe, én pedig rövid idő alatt fapofát öltök és úgy beszélek a tanárral, mintha imént nem estem volna át egy teljes érzelmi orkánon.
Rodrigo ölelése nonszensz tényként jut el a tudatomhoz, még mindig nem tudom ezt a gesztust hová tenni, bár meglehet ő sokkal közvetlenebb a haverjaival, mint én valaha leszek. Ennyire lefagytam volna? A kérdése ránt vissza a valóságba, én pedig elgondolkozva firtatom őt. Úgy döntök, most nem avatom be abba, hogy mennyiszer kamuzok, főleg otthon.
- A szükség nagy úr. Úgy láttam neked is megy. - szögeztem le végül tényerűen és újfent eléggé távolságtartóan. Nem akartam pont vele barátkozni, aki ilyen baromságokat csinál. Egy halott csaj cuccait búrta, végülis kicsit sem volt creepy. De ezt megint nem mondhattam el neki, inkább amolyan dorgálóan és kihasználva a helyzetet adtam egy kokit a fejére.
- Meggondolhatnád, hogy mivel akarsz népszerű lenni. Elég gáz, ha így próbálsz. - nem mintha én sokkal menőbb lennék a saját viselkedésemmel, de azért még mindig hasznosabb volt versenyre járni, mint mások cuccai közül lopkodni. Immáron semmi értelmét nem láttam annak, hogy tovább arcoskodjak, inkább sarkon fordultam. De még intéztem hozzá pár szót.
- A helyedben lekopnék, mielőtt meggondolnám magam, hogy beköplek.

Ava volt az a lány, aki nem érdekelt volna, hogy mi történik vele, mit matatnak a holmijai között, máskor simán végignéztem ahogy másokat megtréfáltak, de ez esetben most akkora kivétel volt, hogy pillanatok alatt szállt el az agyam és pattantam neki a két tejfölösképűnek. Én sem értettem teljesen a felcsattanásomat, de ha már megtörrtént, nem szívhattam vissza. Egyébként is voltam annyira ingerült, hogy ha még valamit visszadurrogtak volna, akkor nem garantálom azt sem, hogy jót állnék a következő tettemért. Az egyik srác szinte válasz nélkül megpattant, egyedül a haverjának makogott, aztán úgy kereket oldott, hogy gyönyörű volt nézni.
Ez azonban nem oldotta meg a feszültség forrását, mert a másik srác meg annyira laza volt, hogy ezzel bosszantott tovább. Nem volt az alaptermészetem része az agresszív megnyilvánulás, így számomra is roppant kellemetlen volt az egész szituáció. Begőzölve mégis teljesen más értékrend lépett fel, olyan, amit nehezen tudtam kezelni, irányítani pedig pláne. Nem az volt most a fontos, hogy higgadtan megbeszéljük, hanem hogy minél előbb lekopjon inne és nem tudom mit vártam még, bocsánatkérést? Mégis kitől? Tőlem? Hirtelen nem akartam, hogy összekössön a lánnyal. Minden vele kapcsolatos dologtól úgy létem hátra egyet, mintha megégettem volna vele magam.
- Nem a barátnőm! - vágtam rá gyorsan, talán túlságosan is gyorsan. De ez nem fotdult meg akkor a fejemben, mert a magyarázatára csak megforgattam a szemem. Ezt a klisét, na és aki nem ilyen aferpartys, az már nem is igazi tini? De ezt már nem is akartam igazán lereagálni, mert magyarázott tovább. Legalább valamit oda vetett koncnak, amire én csak kihúztam magam.
- Legalább valami értelmeset törtetek volna fel, nem egy lógós csaj szekrényét. - igazából Ava nem volt lógós, sokat pörgött a suliban, az volt az élete meg a pompom és a népszerűség, de az négyszeresen aláhúzva. Most pedig nem lehetett hallani róla semmit. Mi persze tudtuk, hogy miért, az a maroknyi diák. Most örültem is, hogy kotnyeles gólyák próbálkoztak.
Minden pillanatnyi konstatálásom, hogy talán nincs akkora gáz pillanatok alatt foszlott szerte, ahogy kiszúrtuk a tanárt és persze csodával határos módon reagáltam. Erre már csak igazán vállon veregethettem volna magam, amit a srác meg is tett és már indult volna el a kezem a karja felé, hogy lelökjem a vállamról, amikor kapcsoltam, hogy talán nem kellene ennyire feltűnően. Így aztán csak egy laza lökéssel pattintottam le magamról. Engem akkor se ölelgessen.
Francba, most mit kellene mondani?
- Van hír Aváról? - én ellenben szögegyenest tettem fel a terelő kérdést, mert még itt ez a bárgyú képével elrontja a teljesen átlátszó dolgot. Azt persze nem tettem hozzá, hogy az eltűnésével kapcsolatban, mert az túl gyanús lett volna.
- Szólni kellene majd neki is, hogy elromlott a zár és nézze át a cuccait. Azt nem láttuk, hogy járt-e erre valaki, lehet feltúrták. - ha ennyire nyíltan pedzegettem a témát, talán nem magunkra vonom a figyelmet. A tanár pedig mintha egy picit megnyugodott volna, de ebben nem lehettem teljesen biztos. Még egy pár pillanatig járatta egyikünkről a másikra a tekintetét, de végül csak sóhajtott egy nagyot.
- Minden nap történnie kell valaminek szegény lány körül? Szólok a karantartónak. - de mintha még mindig nem akart volna megindulni a tanári felé, így csak bólintottam és most én ragadtam meg fogalmam sincs hogy hívnak társam karját és indultam el az ellenkező irányba egy gyors "köszönöm" után.

Legszívesebben instant bevertem volna mindkét srác képét amikor megláttam, hogy mit mávlnek, de ennél jobban kellett türtőztetnem magam. Egy rossz húzás és az igazgatóiban is ücsöröghetnék a lógásaim miatt na meg a kaotikus viselkedésem miatt és búcsút is inthetek a faktoknak meg a versenyeknek. Ennyit nem ért, de tényleg nem tartott sok vissza attól, hogy átrendezzem az arcukat.
Korábban nem volt rám jellemző, hogy ennyire agresszíven essek neki másoknak, az utóbbi idő hozadéka volt na meg a kudarc érzéséé, ami rettentően borongóssá tett és úgy lengett körbe, mint egy kellemetlen esőfüggöny. Ez a két idióta nem is tudta, de nem is tudhatta, hogy mennyire durva dolgok zajlottak le a háttérben és emiatt bőszítettek fel ennyire, nem azért, hogy kinyitották "valaki" szekrényét. Az közel sem érdekelt volna, ha egymást akarnák szívatni, de így nem tudtam elmenni mellettük megnyilvánulás nélkül.
Csak vetettem egy megvető pillantást az egyikre, aki minden egyéb ellenkezés vagy magyarázkodás helyett inkább kereket oldott. Egy hangos szisszenés lett a válasz rá, ahogy eliszkolt, én pedig addigra elengedtem a másik karját.
- Szép haverod van, mondhatom. - a rizsája nem érdekelt, a haragom pedig már nem volt annyira hirtelen, mint ahogy azzal a nyamvadt rúzzsal az imént belemaszáltam a címkékre is. Attól még, hogy nem szorítottam újfent össze az öklömet, még nem lett rózsásabb a hangulatom. Szívesen megruháztam volna még és ez a hangomban cseppet sem hozott el változást. Ugyanolyan haragosan szóltam ismét hozzá.
- Nem kell a duma, mondj egy okot, hogy miért ne taszigáljalak el az igazgatóihoz. Meg vagytok huzatva, hogy egy olyan csaj szekrényénél szarakodtok, akiről napok óta semmi hír? Vagy ennyire hülye humorotok van? - megvető pillantást azt kapott, de inkább a szituűciónak szólt, mint neki. Eddig nem igazán figyeltem meg a gólyákat, ő is egy kis pelyhes suhancnak tűnt, bármennyire is adta itt a lazát. Na meg olyannak, akiről inkább elhittem, hogy kinyitotta a szelrényt, mint a haverja.
A folyosó azonban nem volt olyan kihalt, mint azt elsőre én magam is gondoltam. Nem olyan messze az egyik ajtó halkan nyikordult meg és nehéz léptek koppanása törte meg a csendet. Reflexből csaptam be a szekrény ajtaját, de persze illeszkedett be rendesen, hisz a zárat megmahinálták az imént. Na meg a vártnál hangosabbat is csattant és mire oda nézhettem volna ocsúdtam csak fel, hogy a rossz megérzésem valódi volt és egy meghökkent tanárral néztünk mindketten farkasszemet. Ennél égőbb nem is lehetett volna a helyzet, még a végén kikötünk tényleg az igazgatóiban. De én nem voltam egy nyápic, mint a haverja, hogy kereket oldjak. Kihívó pillantással néztem fel a tanárra, bár a hangomat még keresnem kellett hirtelenjében.

Az nem volt kifejeztés, ha azt mondtam, az elmúlt napok úgy hullottak ki az emlékeim közül, mintha ez lett volna a normális. Pedig nem volt az, nahgyon nem. A történtek utáni néhány napban pár napig csak gubbasztottam a szobámban, nem tudomást véve arról, hogy az élet közben megállás nélkül könyörtelenül csordogál tovább a saját medrében. De mindent meg lehet unni, engem is megunt a családom, legalábbis ezt az irdatlan semmittevő magatartást. Anyám ultimátumot adott, hogy komoly következményei lesznek, ha nem próbálok meg legalább kicsit visszazökkenni a suliban, meg egyébként is túl feltűnő lett volna ha napokig elmaradok.
Be kellett látnom, hogy igaza van és azt is, hogy ezzel csak magamra tereltem volna a gyanút.
Semmi kedvem nem volt felkelni, felöltözni, elindulni a suliba. Étvágyam pedig aztán végképp nem volt, de egész nap is csak úgy néztem ki a fejemből, hogy az egyik órán hatszor kellett a nevemet megismételni, mire felfogtam, hogy hozzám beszélnek. Általános tompaság és érdektelenség lett úrrá rajtam és ha bárki, akár Lys is megkérdezte, hogy mi bajom van, kellőképp agresszív választ kaphattak. Na nem úgy szándékosan, csak kikívánkozott belőlem, mielőtt még végiggondolhattam volna, hogy mennyire tanácsos kötözködni.
Még a tagadás fázisában léteztem, amikor próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi közöm nincs Ava eltűnéséhez, de elég nehéz volt mindezt úgy kivitelezni, hogy napjában többször is elflangáltam a szekrénye mellett. Legújabb aklalommal akkor, amikor pár kölyök ott tovzódott konkrétan az ő szekrénye előtt.
Mi a fene...
- Hé gyökerek, ti mit turkáltok a szekrényben? - nem mondhattam volna, hogy nem érdekelt, mi is leledzett abban a szekrényben azok után, hogy odabóklászott a botcsinálta kovenünkhöz és megtörtént az, ami a legvadabb álmaimban sem valósulhatott volna meg.
Egy kissé hevesebben reflektáltam, mint szerettem volna, nem voltam benne biztos, hogy szimplán csak az indulat hajt, de úgy ragadtam meg azt a rúzst vele együtt meg a birtoklója kezét is, hogy még a szekrényt is végigszántotta egy élénk csíkot húzva végig az összes papíron. Csak ezután néztem vissza megütközve mindkettőre és realizáltam azt is most már így szemből, hogy egyikük arca sem rémlett még sehonnan sem. Kellett pár másodperc, amíg a hangomra is rátalálok, mielőtt még idióta módjára csak hápogtam volna nekik.
- Fogadjunk elsősök vagytok, melyikőtök hülye ötlete volt ez?