Jobban nem utáltam semmit annál, mint amikor nem egészen a közösségünkbe illeszkedő személyek miatt veszélyben forgott az inkognitónk és teszem ezt úgy, hogy én kimondottan körültekintően viselkedtem mindig, már ami a képességhasználatot illeti. Nem is tett volna jót az, ha csak úgy használtam volna valahol és nekiállok ájuldozni szintén megmagyarázhatatlanul. De szerencsére nem mindig éreztem a lelkierőt ahhoz, hogy épp az erőmhöz folyamodjak. Pedig milyen gyerekjáték lett volna, hogy bármikor szinte feltűnés nélkül csak életre keltek dolgokat. Biztos jól ráhozhattam volna a frászt másokra. - Akkor tanuld meg lecsendesítni. Így az életben nem fogsz tudni koncventrálni, mert nem ismered meg az erőd természetét. - az elméleti dolgokkal sosem volt gondom, inkább a kivitelezéssel. Ezt pedig az ő esetében bátorkodtam is az orrára kötni, hiszen én magam is eléggé át tudtam érezni milyen az, amikor valamiben teljesen tanácstalan voltam. Hiába nevelkedtem egy kovenben, ők sosem értették meg a problémámat és nem is érezhették át. Ellenben nem is vártam el, inkább választottam a hallgatag szenvedést, mint minden egyes rosszul vett levegővételemre hatan ugrottak volna tök fölöslegesen. Egyébként sem kellett engem babusgatni, én pedig nem fogom Laceyt sem. Mindenkinek a maga útját kellett járnia. - Muszáj, vagy kompromisszumot kötsz magaddal vagy nincs semmid. - jelentőségteljesen felvontam a szemöldököm. Furcsa volt, hogy erről tényleg nem nagyon volt tapasztalata, hiszen a saját erőnk alapja magunkban rejtőzött, ha nem ismertük a természetét, akkor semmit sem. Gyorsan elhessegettem azt a kellemetlen érzést, hogy én egyébként nem sokkal jártam előtte, mert ahogy telt az idő, egyre kevésbé éreztem sokszor a kontrollt és ez megijesztett. Ha fáradt volt amúgy is, az ellen én nem tehettem semmit. Ismételni pedig nem akartam magam, szerintem épp eléggé elmagyaráztam, hogy a fáradtsága miből fakadt. De talán egy icipici mosoly megjelent az arcomon, ahogy belátta, hogy tényleg úgy lehet. Nem szoktam hencegni azzal, ha nekem igazat adtak, de egy képzeletbeli vállon veregetéssel azért felért. Talán ezek után hallgat rám és jobban beleássa magát a dolgok eredetébe ezzel a Rachellel. Biccentettem végül csak egy aprót. - A tanulás hidd el meghálálja magát. - amikor magyarázni kezdte, hogy neki mennie kell, csak akkor esett le, hogy mennyire sok időre álltam én is meg. Még jó, hogy semmi hűtést nem igényelt a cucc a zacsiban, de így is biztos kapni fogok, hogy mégis merre jártam. Mégsem állt szándékomban beszámolni a lányról. Ő pedig remélem tanul abból, hogy nem ajtóstul kell a dologra rontani. - Azért a kutyát ne akard lebegtetni. - engedtem meg magamnak egy kis piomasz viccelődést, mielőtt még teljesen eltűnt szem elől a nagy sietségében. Nekem is ideje lenne most már TÉNYLEG elindulnom.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 14 Szept. 2023 - 14:04
Stacey & Kay
-Meglesz. - bólintok egyet határozottan az intésére, hogy le kell szoknom a feltűnősködésről. Teljes mértékben igaza van, a tűzzel játszottam most is, és nem ez az első alkalom. Össze kell szednem magam, mert legközelebb talán nem egy Rachel vagy egy Kay kaliberű boszorkány buktat le, hanem egy sokkal rosszabb. Egy gonosz boszorkány, mert a valóságban is van olyan, nem? Vagy csak túl sok mesét néztem gyerekkoromban? Na mindegy, jobb inkább nem kockáztatni. Ahhoz túl sok minden forog kockán. -Meditálni? Ó, arra én azt hiszem képtelen vagyok. Annyi minden kavarog folyamatosan a fejemben, egyszerűen nem tudom lecsendesíteni a gondolataimat. Tök jó lenne, ha lenne valahol egy kapcsoló, amit elég csak megnyomni, és máris kiürül az ember agya. Mennyivel egyszerűbb lenne! - szinte Kay nyakába zúdítom a már-már eszementnek is beillő gondolatmenetet, de tény ami tény, valóban nem erősségem a relaxálás. Annyi teendőm van, hogy muszáj pörögni, különben valamivel biztosan elmaradok, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Majd lazsálok akkor, ha idős koromban bekerülök a nyugdíjasotthonba. -Neked megy a meditálás? - nálam sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabna tűnik a srác, nem mintha túl jól ismerném, sőt. Inkább csak ebből a pár perces beszélgetésből próbáltam mindezt leszűrni, de hogy milyen sikerrel...hát az már egy másik kérdés, mindenesetre ez volt az első megérzésem. -A fáradtsághoz egészen hozzá vagyok szokva, talán fel sem tűnne már a dolog. -legyintek, némileg talán elbagatellizálva a dolgot, és bár valóban lehet abban valami, amit Kay mond - elvégre sokkal jobban ért is hozzá született boszorkányként -, ám ahogy mondtam, annyi mindent kell belesűrítenem a napjaimba, hogy már nem tűnik fel, épp mitől vagyok kimerült vagy mitől fáj a fejem. Mondták már, hogy nem a legegészségesebb életmód, de egyszerűen nem engedhetek meg magamnak ennél kevesebbet. Teljesítenem kell, ezt várják el tőlem, és én is saját magamtól, nincs mese. -Igen, igazad van... - hajtom le a fejem, ismét kissé talán bűnbánó kiskutya módjára, mikor még így a végére búcsúzóul némi kioktatást kapok - még egyszer megjegyzem teljesen jogosan, így nem érzek haragot felé emiatt. -Én csak...köszönöm a diszkréciódat, Kay. - pillantok fel rá, tekintetemmel próbálva áthidalni a köztünk lévő nem csekély magasságkülönbséget. Ismét előjön rajtam a zavar, így inkább zsebemből vadászom elő a telefont, hogy megnézzem mennyi az idő, majd a képernyőt látva elkerekednek a szemeim. -Ne haragudj, de muszáj rohannom. Ha nem viszem le időben a nővérem kutyáját, akkor engem Taryn kinyír. Chester öreg kutya már, nem várathatom meg. Én...arrafelé megyek, te? - nézek ismét rá, majd ha egy ideig egy irányba visz az utunk akkor együtt megyünk, aztán mikor eljön az idő, egy barátságos mosollyal köszönök el tőle. Egészen Taryn házáig azon agyalok, hogy hozhattam már megint ilyen kínos helyzetbe magamat, és gondolatban jól fenékbe is billentem magam párszor.
Sosem voltam akkora haragtartó, hogy egy bocsánatkérésre még mindig kötözködjek. A suliban persze voltak olyan egyének, én egyáltalán nem vágytam a feltűnésre. Staceyt is feltételezem azért nem ismertem jobban a többségnél, mert nem egy érdeklődési körünk volt és nem sok okunk volt eddig összeugrani beszélgetni. Eddig nem is tudtam, hogy a mágiát gyakorolja, méghozzá nem is olyan menthetetlenül rosszul. Csak a körülményeket oldotta meg egy kissé sután, de emiatt talán nem kellene nezetelnem rá. Biccentettem a bocsánatkérésére, tudomásul vettem. Más esteben talán még mindig beszóltam volna, de most egy kicsit inkább szórakoztatott, ahogy bevallotta, hogy nem csak előttem bukott le. Na tessék, így kellene lottóznom, ha sutaságról van szó. Ahhoz, hogy tényleg feltűnésmentesen tudjon tovább fejlődni, meg kellene oldania, hogy ne lássák illetlen szemek. Nem csak maga miatt, mindannyiunk miatt. Még tisztán emlékeztem arra az időszakra, amikor minden reggel úgy riadtam fel nyomorúságosan rövidre vágott éjszakáim után, hogy majd a rendőrség fog kopogni az ajtón emberölés vádjával. Titkokat amúgy is nehéz volt megtartani, még az egészen aprócskákat is. Én nem is hazsnáltam túl sűrűn a képességem a suliban, nagyon erős kivételnek számított, ha mégis. Erről azonban nem akartam szót ejteni. - Szóval le kellene szoknod a feltűnésről. - jegyeztem meg a fejem csóválva, miközben figyeltem a vonásait. Annyira zavarban volt, én pedig nem tudtam ezt hogy oldjam. Igazából most nem is akartam, szenvedjen csak egy kicsit, megérdemli. Majd máskor nem ilyen helyen fog gyakorolni. - Mert sokkal könnyebb. Szoktál meditálni hozzá? Tudod, úgy igazán magadba nézni és csak érezni az erőd. - fogalmam sem volt, hogy ez a Rachel mennyire volt jó mentor, én csak a saját tapasztalataimat vetítettem ki elé. Én is ezek nyomán tapasztaltam és időről időre rá kellett ébredjek, hogy mennyire keveset tudok. Másrészt nem akartam, hogy furcsállja, én miért is mondtam ezt így. Az én problémám nem tartozott másra. - Az orrvérzés nem mindegy, ha jobban igénybe veszed a szervezeted, megbosszulja magát. Levertség és ilyesmik. -bólogattam. Úgy fest tényleg elég sokat tudott már, de most nem azért voltam itt, hogy segítsek, csak ide keveredtem. Próbáltam nem túl feltűnően visszanerni az önuralmam a kis mutatvány után, legalább ennyi járt nekem. De talán saját magam buktattam le azzal, hogy előtte pont a hatásokról beszéltem. Én hülye. - Még hosszú út áll előtted, inkább szedd össze a cuccod és gyakorlj valami nyugisabb helyen. - eszembe jutott, hogy nekem dolgom is volt, így kényelmesebb volt lassan erre fogni azt, hogy elindulnék. Nem akartam esetleges kellemetlen kérdéseket vagy hasonlókat, dőleg ha még ennyire új volt néhány dolog neki, főleg a hatások és az utána következő feltöltődés.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 7 Szept. 2023 - 12:39
Stacey & Kay
Teljesen jogos, és meg is érdemlem azt a leszúrást, amit Kay-től kapok amiatt, mert nyílt terepen varázsolgattam. Gondolatban ezerszer megszidtam már magam, és valószínűleg még ugyanennyiszer meg is fogom ezt tenni még a mai nap folyamán, és csak bízni tudok abban, hogy Rachel fülébe ez nem jut el. Már azon is ki van akadva, hogy egy vérfarkassal járok, ha még azt is megtudná, hogy most itt mit csináltam, és még le is buktam vele, hát kitérne a hitéből. Hogy megátkozna, kiabálna velem, vagy kijelentené, hogy többet nem hajlandó velem foglalkozni azt nem tudnám megjósolni, ennyire jól még nem ismerem. Igazából...egészen kevés dolgot tudok róla, még kevesebbet tudtam, mikor megkértem, hogy tanítson, szóval már önmagában ez egy kockázat. A végén túl sok lesz a rizikófaktor az életemben, muszáj leszek odafigyelni erre, mert tényleg nagyon megüthetem a bokámat. -Igen, erre figyelni fogok. Bocsánat. - lesütöm a tekintetemet, lábammal egy apró gallyat rúgok arrébb, és tisztában vagyok vele, hogy jelenleg úgy viselkedek, mint egy óvodás, akit rajta kaptak, hogy eszi a zsírkrétát, és most leszúrják miatta, így próbálok inkább terelni, és ha már így alakult, hogy pont egy boszorkány leplezett le, hát kihasználom, hogy egy korombélivel van lehetőségem erről csevegni. Az ajkamra harapok, mikor megkérdezi ki a mentorom, nem tudom, feleljek-e őszintén, mennyire ismeri ő a város boszorkányait, és hogy ki kivel mennyire ápol jó viszonyt. A vezetéknevét elhallgatom, de a keresztnevéből csak nem lehet baj. -Rachel-nek hívják. Véletlenül futottunk össze, mikor épp rajtakapott, hogy... Jó, oké, azt hiszem visszaeső bűnöző vagyok. - zavartan piszkálom a hajamat, és nevetéssel próbálom kényelmetlen helyzetemet oldani, hiszen így, hogy ezt felidéztem. A könyvesboltban egy szeánszot végző társaságon próbáltam kicsit megviccelni a gyertyával, mikor Rachel kiszúrta a dolgot. Mondjuk az sokkal kevésbé volt nyílt terep, de tény, hogy már ott és akkor is veszélyes játékot űztem. -Tényleg? Én azt hittem hogy ha valaki boszorkánynak születik, csettintésre megy minden. Mármint...oké persze kell tanulni, meg a kontroll, ilyesmi, de...azt hittem nektek ez sokkal könnyebb. - őszinte megdöbbenés ül ki az arcomra szavai hallatán. Rachel erről még nem beszélt. Azt mondta már, hogy minden mágia megköveteli az árát, de én ezt betudtam annak, hogy ha sokat erőlködök, migrénem lesz és vérezni kezd az orrom, meg sokszor elgyengülök. Ez most egy egészen új információ, el is feledteti velem ha csak egy időre is a korábbi kis fiaskómat. Ahogy ő is meglebegteti a faágat, inkább őt figyelem, mint az ágat, az perifériából érzékelem, hogy elemelkedik a földről. A hidegrázós pillanatot emiatt pont kiszúrom, de nem emlegetem fel neki. -Tudom, gyakorolok is minden nap, de nagyon kifáraszt a dolog. Egész életemben nem vérzett annyit az orrom, mint az elmúlt hónapokban. - nagyot sóhajtok, nem tagadom, nem túl jó érzés, de közben tudom, hogy ez egy olyan ár, amit hajlandó voltam megadni azért, hogy emberként képes legyek varázsolni, még ha a nyomába se érhetek soha képességben és tehetségben a született boszorkányokhoz.
A felettébb szórakoztató dolgoknak is vége szakadhat egyszer, nem? Így voltam ezzel most is, amikor szegény lányt a végtelenségig szekálhattam volna, de azért nem akartam elvetni azt a bizonyos sulykot. Fordított esetben amúgy is visszaüthetett rám a gonoszkodásom, azt pedig nem akartam. Az már kevésbé tetszett, hogy az elmondása szerint nemrég kezdte csak el tanulni, mert akkor nagyon ügyesen és persze felelőtlenül haladt afelé, hogy leleplezze magát meg ezzel együtt mindannyiunkat. Nem irigyeltem tőle a képességet, ha a hajlama megvolt rá, egyszerűen csak önző tettnek éreztem mindezt a részéről. - Akkor legközelebb jobban válaszd meg a helyet, ez egy nyitott terület, bárki pont úgy leleplezhet, mint ahogy azt tettem én is. - jegyeztem meg szemrehányóan. Nem volt célom tényleg belekötni, de a miheztartás végett nekünk sem volt egyszerű évek, mi több, évszázadok óta jól rejtegetni. De persze nem várhattam el tőle, hogy ennek a súlyát igazából felmérje. A mosolyára nem tudtam haragudni, olyan kis naivnak tűnt itt előttem, ahogy leleplezetten ácsorgott. - Ki a mentorod? - ez jobban érdekelt, mint az, hogy elhencegjek a... mivel is? Nekem aztán nem volt olyan könnyű azonosulnom az erőmmel, de ezt nem szerettem rögtön és most azonnal az orrára kötni. - Ne hidd, mindenki keményen tanul és gyűjtögeti a tapasztalatát, amit továbbadhat. - tudott ő egyáltalán ezekről? Könnyebb volt úgy csevegni vele ilyen témákról most, hogy láttam mit csinált, de az még mindig aggasztott, hogy minek mennyire felelősen volt a birtokában. Ez tényleg őszintén érdekelt és elpillantottam a faág felé. Ilyenkor valóban nem járt erre sok mindenki, mi több, ahogy körülnéztem, már a kutya és a gazdája is odébb álltak. Bátorkodtam magam elé emelni a kezem és az előbb megemelt faágat ismét magasba emelni. Nem túlságosan, épp csak térdmagasságig, majd egyszerűen csak hagytam visszaesni. Éreztem, hogy a gyomrom közben liftezett egyet és pillanatnyilag kirázott a hideg, de szerencsére ezt a technikát sikerült annyira uralnom, hogy ne verjen le egyből a két lábamról. Muszáj volt használni a képességem, ha azt akartam, hogy a szervezetem is hozzászokjon. Annyira gyűlöltem ezt a családi átkot. Az arcomra azonban nem ült ki semmi, csupán egy félig elégedett mosoly. - Ez nekem sok időbe telt. Sokat kell még gyakorolnod. - kezdhettem volna azzal is, hogy mesélhetne arról, mégis mit tud és hogy alkalmazza, de nem éreztem úgy, hogy meg kellene osztanom vele kulisszatitkokat. Talán már tudott információt egyes családokról, amikor megérkeztem sem azzal ijesztettem meg, hogy láttam csak azzal, hogy megjelentem.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 11 Május 2023 - 11:36
Stacey & Kay
Nem nagyon szoktam tilosban járni, nem tartom magam sem jó színésznőnek, sem jó hazudozónak, így általában betartom a szabályokat, annyira félek attól, hogy lebukok, és rosszat gondolnak rólam mások. Talán a fáradtság teszi, hogy most mégis óvatlan voltam, Kay szavaira pedig ha lehet, alacsony méretem ellenére még inkább összehúzom magam, ezzel próbálva láthatatlanná válni. Nagy eséllyel érzékeli, mennyire kellemetlenül érint ez az egész, mert témát vált, amiért én hálás vagyok, a cuki kis labrador a barátságos kisugárzásával ha rövid időre is, de leveszi rólam a nyomást, amit az iménti kis fiaskó okozott, de túl sok időt nem tölt a társaságunkban, így figyelmem ismét Kay-re irányul. Mintha az óvodában lennénk, vagy általános iskola alsó osztályában próbálkozok egy "legyen ez a mi kis titkunk" dologgal. Nem vagyok annyira járatos ebben a világban még, hogy tudjam, egy ilyenért ki tudna elővenni, milyen büntetést kapnék, vagy ilyesmi, de nagyon nagyon szeretném ezt elkerülni, így bízom a srác jószívűségében, bár túl jól nem ismerem. Nem vágja rá egyből, hogy persze, bár azt se, hogy szó se lehet róla, ami azért hazudnék, ha azt mondanám, megnyugtat, de túlságosan nyomulós sem szeretnék lenni a témában. Marad a reménykedés. - Én nem... születtem boszorkánynak. Csak 2-3 hónapja kezdtem el aktívabban foglalkozni vele, apróságokat meg tudok csinálni de semmi komoly. - válaszolom kérdésére, az őszinteséget választva ahelyett, hogy ferdítenék. Hátha megesik rajtam a szíve, vagy ilyesmi. -Van egy...mentor-félém, és ő segít. De emberként nincs könnyű dolgom, nektek gondolom sokkal egyszerűbb, lényegében kirázzátok a kisujjatokból. - mosolygok rá kedvesen a srácra. Amikor Rachel varázsol, olyan, mintha csak annyi erőfeszítésbe telne, mint mondjuk pislogni vagy felemelni egy tollpihét. Nem szép dolog, de egy kicsit irigylem őt ezért, de ezt a világért sem mondanám ki hangosan vagy mutatnám. Nem, muszáj megpróbálni megőrizni a tökéletesség látszatát mindig minden körülmények között. Na jó, egy két kivétel van, Taryn előtt például merek önmagam lenni, de hát pont erre valók a nővérek. Zavartan piszkálni kezdem ismét a hajam végét, egyik lábamról helyezkedem a másikra, elnézek Kay válla fölött, majd visszasiklik tekintetem az arcára. Szerintem ez a leghosszabb beszélgetésünk, hiába járunk három éve ugyanabba a gimibe, valahogy sosem sodort össze úgy minket az élet, hogy barátok legyünk, de még ismerősnek is csak jóindulattal lehet szerintem minket nevezni. -És amúgy...milyen érzés? - csúszik ki a számon egy kérdés, amitől egyből elpirulok. Elkalandoztak a gondolataim a boszorkánysággal kapcsolatban, és véletlenül kihangosítottam magam. -Izé...mármint...folyamatosan érezni a mágiát magadban, a környezetedben...nem zavaró a suliban például? - egészítem ki, ha már egyszer elindult egy lavina, hát tovább görgetem, de miután elnémulok, alsó ajkamra harapok. Talán túl messzire mentem a kérdezősködéssel, ezeket meg kellett volna tartanom Rachel-nek, de...túl kíváncsi jellem vagyok sajnos.
Őszintén nem élveztem, ha mások fölött pálcát kellett törnöm, pedig tudtam nagyon jól, hogy ha a koven élére állok egy nap akkor ez elkerülhetetlen lesz. Anyám és a többi boszorka árgus szemekkel figyelték minden tettem, főleg az incidens óta. Én azonban szerettem volna addig kibújni mindennemű felelősség alól, ameddig csak lehetett. Még igazán az összhangot sem találtam meg az összhangot az erőm és jómagam között, hogy várhatta el mégis más, hogy irányt mutassak? Ez nem volt ilyen egyszerű, én pedig igyekeztem lelkiismeretes lenni. A legtöbb, amit most megtehettem, hogy legalább az inkognitót igyekszem megőrizni. - Pedig a gondolkodás még ingyenes is. - nem akartam túlkapatni ezt a dorgálást, noha igazából nem tudtam pontosan hogy kellene hozzá biszonyulnom. A lány egyike volt azoknak, akik olyan jól ismerték Őt. Azóta az eset óta soha nem hoztam szóba szándékosan magamtól, nem most fogom elkezdeni. Inkább témát váltottam. Mondjuk nem a legjobb módon, mert alaposan mellélőttem. Figyeltem, ahogy a kutyához lépett, én soha nem éreztem volna a késztetést, hogy más állatokhoz csak úgy odamenjek, talán mert sosem tudhattam azt, hogy mikor futok bele mások familiárisaiba. Ez nekem olyan dolog volt, mint hogy más cipőjét sem akarnám felvenni. De most ebbe nem akartam belemenni. Kicsit megint sikerült elkalandoznom. Felocsúdottan pillantottam a lányra, aki most már elengedte a kutyát és felém fordult. Olyan dolgot akart kérni, amire nem tudtam, hogy reagáljak. Ennyire zavarba hoztam volna valóban? Vagy egyszerűen csak szeretné kiküszöbölni a hibát, amit meggondolatlanul vétett. Örültem volna, ha nem holmi apróságok miatt zúdítjuk magunkra a népharagot a város vezetői felől. Épp elég incidensbe csöppentem eddig is bele. De csak aprót bólintottam. - Mióta használod? - azt már nem tettem hozzá, hogy az erőd. Érti ő, ha meg akarja érteni. Még sosem láttam mágiát használni, nem is tudtam róla, hogy rendelkezik képességekkel. Ami elsősorban felkeltette a figyelmem, azok a finom rezonanciák voltak, nem pedig a személye. Hirtelen nem is volt olyan fontos, hogy időre hazaérjek, a kíváncsiság kíméletlenül itt tartott. - Nem hallottam arról, hogy te is tudsz...
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Kedd 2 Május 2023 - 10:13
Stacey & Kay
Szokták mondani, hogy az kiabál, akinek a háza ég. Na hát ha én nem is kiabálok, de egy sikkantás kiszakad belőlem Kay megjelenésének nyomán, és azt hiszem meg is érdemlem a kisebb szívinfarktust, mert tilosban jártam. Nem gondolkodtam, felelőtlen voltam, és tökre megérdemelném, hogy Kay, mint született boszorkány jól le is teremtsen. Elvégre neki gyerekkorától valószínűleg hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy ne bukjon le az ember a "tudatlanok" előtt, és legyen óvatos. Én is tudom, amióta Aggie beavatott a természetfeletti lények világába, onnantól tudtam, hogy mostantól én is súlyos titkok őrzője lettem. Bűntudatosan hajtom le a fejem és fixírozom a cipőm orrát, majd arrébb rúgok egy kis követ, és csak szempilláim közül pislogok fel iskolatársamra. -Igen, tudom. - motyogom az orrom alatt, közben kezemet tördelve igyekszem leplezni mennyire rosszul érzem magam a történtek miatt. Nem tudom, hogy a tilosban való gyakorlás miatt, vagy a lebukás miatt, mindenesetre most lelkiismeret-furdalásom van, így egy laza kérdéssel próbálom oldani a feszült hangulatot.-Én csak...épp erre jártam, nem volt itt senki, és csak...nem gondolkodtam. - zavartan kezdem piszkálni copfom végét, kicsit úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit a szülei azon kapták, hogy csokit evett ebéd előtt. Átfut a fejemen, hogy Kay azon mintha meg se lepődött volna, hogy emberként varázsolok. Eddig azt hittem, a boszorkányok felismerik, milyen fajhoz tartozik a másik, de talán csak a mágiát érzékelik, az meg van bennem egy icipici. Érdekes gondolat, és most már égek a vágytól hogy megkérdezzem (annyi mindent nem tudok még erről a világról!), de ha nem jön szóba, majd legközelebb rákérdezek Rachel-nél. -Bébiszitter? Nem, mire gon...- átfut a fejemen, hogy Kay talán a jövőbe lát, hiszen tényleg szitterkedni indultam, ám még nincs nálam Chester, de talán ő már ezt látta, de mikor elfordítom a fejemet, meglátok egy csokibarna labdradort, aki épp a táskámat szimatolja. Gondolom érzi benne az ebédre csomagolt szendvicsem maradékát. Nem nagyon volt ma időm enni, fontos témazárót írtunk az ötödik órában, így a szüneteket tanulással töltöttem inkább, olyan apróságok, mint az étkezés, háttérbe szorult. -Ó, ő nem az enyém, bár kétségkívül aranyos. - odalépek a barátságosnak tűnő kutyushoz, akin ott virít egy nyakörv, tehát van gazdája, és hamarosan tényleg meg is jelenik egy középkorúnak tűnő férfi, aki magához hívja Kapitányt. Milyen aranyos név! Egy pillanatra le is kalandozik a figyelmem, ahogy nézem a lobogó fülű négylábút, amint boldogan szalad a gazdihoz, de ekkor realizálom, hogy nem vagyok egyedül.Megköszörülöm a torkom, és zavartan pislogok Kay-re. - Öhm... esetleg ez a kis fiaskó maradhatna kettőnk között? - kérlelő tekintettel nézek a fiúra, aki remélem, elnézi egy kezdő kis boszorkány hibáját, amiből természetesen okult és többet nem követi el ugyanezt.
Tisztában voltam azzal, hogy néha betörőket megszégyenítő hangtalansággal tudtam közlekedni, ezzel pedig gyakorta kamatoztattam a tudásszomjam elcsípett információkkal, néma szavakkal, lehettem ott olyan helyeken mások szeme elől elrejtőzve még ha pillanatokig is, hogy az nekem kényelmesen megérje. Nem szoktam nagy dobra verni, ha szerettem volna tilosbanjárni, de leginkább annyira nyitott szemmel járni a világban, amennyire csak lehetett. Tisztában voltam vele, főleg a felnőttek titkolóztak igazán, gondolva azt, hogy mi még éretlenek vagy épp tudatlanok volnánk bizonyos információkhoz. Egyébként sem voltam az a feltűnő jelenség, aki minden sarkon magát hirdeti. Sosem voltam tagja hivalkodó tinifiúk társaságának, akik a lányok figyelméért vetekedtek, nem voltam benne egy menő sportcsapatban sem, de még a tanulmányaimmal sem hencegtem igazán. Ha éltem is társasági életet, többnyire azzal az egy kezemen megszámolható néhány baráttal tettem, akiket valóban a barátaimnak tartottam és ez nem volt egy pillanatig sem több annál, mint amennyi szükséges. Emiatt nem is hibáztattam olyanokat, akik nem ismerték a nevem, nem tudták, hogy hová tartozom és miféle tettekre volnék hivatott - vagy épp inkább minfélékre nem. Amióta árgus szemekkel figyelték minden lépésemet és kaptam egy olyan személyt magam mellé, aki nem habozott egy pillanatig sem fejmosást tartani nekem, én is sokkal megfontoltabb lettem. Még éreztem magamban a lázadó kedvet, de mostanság úgyis olyan jellegű problémák kötötték le a figyelmem, amitől távolabb nem is állhatott volna a kamasz attitűd. Megeresztettem a sikkantásra egy halovány mosolyt. Ha valaki azt mondaná, hogy nem tetszett, mennyire a frászt hoztam a lányra, akkor távolabb nem is állhatott volna a valóságtól. Halkságom másik motiválóereje saját magam lebuktatása volt. Ezt a mostanit ha nem is így terveztem, de nem állt szándékomban hosszú percekig csak ott állni és bámulni őt, ahogy gyakorol. Csupán kissé elhamarkodottnak éreztem, hogy cselekednem kell. - Megérdemelted, tilosban jártál. - nem tartottam magamban a véleményem, egyben pedig közelebb is léptem hozzá. Mintegy szemügyre véve a botot, ami az imént még emberi kéz érintése nélkül landolt a talajon. Ha tudná, hogy nekem egy ilyen apró tett mekkora erőfeszítésbe telne, akkor bizonyára kinevetne. Az én erőm nem volt annyira gyenge, sőt gyatra sem, de képtelen voltam igazán teljes valójában összefogni és egységesíteni. Csak csapongott. A kérdésére lepillantottam a kezemben lógó zacskóra. Ha otthon meglátnák, hogy hátizsák nélkül mentem el boltba és egy ilyen nem lebomló szemetet viszek haza, kitérnének a hitükből. De lusta voltam és meggondolatlan, hogy nekem szükségem lenne egy hátizsákra a kenőcshöz. Most azonban mindez nem is volt fontos, majd út közben kidobom valahol. - Igen, hazafelé. Te miért itt gyakorolsz? Ezer más hely jobb lenne... - nem folytattam, mert bárki megneszelhette volna igazából, hogy miről beszélgettünk. Ő értette, legalábbis reméltem, hogy érti mégis mire gondolok. Aztán megpillantottam a kutyát, aki eddig teljesen elkerülte a figyelmem. Így már talán árnyaltabbnak tűnt a dolog, bár indokoltnak még mindig semmiképp sem. - Szóval te most bébiszitter vagy.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Vas. 30 Ápr. 2023 - 17:26
Stacey & Kay
Született boszorkányként sem lehet könnyű a varázslatok és a mágia szövevényes, bonyolult útvesztőjében eligazodni, nekem pedig emberként úgy, hogy ennek a képességnek éppen csak egy icipici szelete áll a rendelkezésemre egyenesen nehéz és kihívásokkal teli. Azonban nem szokásom feladni, és így, hogy Rachel a szárnyai alá vett, így gyorsabban haladtam az elmúlt 1-2 hónapban, mint előtte az egy évben. A boszorkány kemény és sokat vár el tőlem, találkozóink után a fejfájást, esetleg migrént már régi ismerősként köszöntöm, de ilyenkor azt mantrázom magamban, megéri. Se Brett-nek, se Aggie-nek nem szóltam még arról, hogy komolyabban elkezdtem foglalkozni a varázslással. Fogalmam sincs, hogy reagálnának rá vérfarkasként, és valahogy nekem sem akaródzik bevallani nekik, hogy mellettük szimpla emberként sokszor kevésnek érzem magam. Túl hétköznapinak, és rosszabb hangulatomban egyenesen rettegek attól, hogy legjobb barátnőm elfordul tőlem, Brett pedig szakít velem, és keres magának valakit a falkában. Egyiket sem élném túl. Muszáj nekem is valahogy...többnek lennem, mint egy egyszerű halandó. Még ha külső szemlélőként ezt egyesek butaságnak is tartanák. A suli, dolgozatok, pompom edzések, barátok, család, párkapcsolat mellett azonban nincs könnyű dolgom, ha gyakorolni is szeretnék, sokszor úgy dőlök be este az ágyba, mint valami zombi, számtalanszor keltem pontosan ugyanabban a pozícióban, mint ahogy lefeküdtem. Tudom, hogy muszáj lesz egyszer csak visszavennem, de pár hónap és itt a nyár, addig még kibírom, hisz erős lány vagyok én. A fenti teendők miatt tehát minden alkalmat meg kell ragadnom arra, hogy a Rachel-től tanult dolgokat gyakoroljam, tökéletesítsem. Nincs ez másképp ma sem, a parkon keresztül vágok át, hogy a nővéremhez menjek, aki megkért, sétáltassam meg Chester-t, mert neki valami dolga van, és nem ér haza időben, szóval a corgi uraságot nekem kell levinni. Na nem mintha bánnám, imádom a kis pufit, no meg Taryn-t is, szóval nem is kérdés, hogy szíves örömest segítek. A park egy része azonban szinte kihalt, már-már csábít, hogy gyakoroljak egy kicsit. Az órámra nézek, még van időm, így a hátizsákomat leteszem egy padra, csuklómról leveszek egy hajgumit, és eddig szabadon lógó hosszú, hullámos, barna tincseimet laza lófarokba kötöm, hogy az arcomba hulló hajam ne zavarjon a koncentrálásban. Az egyik fáról letört ág szinte könyörög, hogy gyakoroljam a levitációt, én pedig veszek egy mély levegőt, picit bent tartom, majd lassan kifújom, közben pedig a Rachel-től tanult módon elképzelem, ahogy a husáng felemelkedik a földről. Nem sikerül elsőre, se másodikra, a harmadik próbálkozásra viszont felemelkedik, ráadásul nem is csak épphogy, sikeresen fellebegtetem vagy 40-50 cm-re. A koncentrációt továbbra is fenntartva széles mosoly kerül az arcomra, ám ez egy kisebb sikkantásba megy át, mikor a hátam mögött reccsen néhány gally, a bot pedig egy tompa puffanással ér földet, én pedig pillanatok alatt teszek 180 fokos fordulatot, hogy aztán ott felismerjem az iskolatársamat. -Kay! Te jó ég, a szívbajt hoztad rám! - jobb kezemet a mellkasomra teszem, ketyegőm tényleg igencsak szaporán ver, közben viszont ostorozni kezdem magam. Olyan buta vagy Stacey...nem gondolkozol...nyílt terepen így gyakorolni, még örülhetsz, hogy Kay jött és nem más. Történetesen tudom, hogy a Llewellyn család boszorkány família, ezért még ez a kisebb baj, hogy ő kapott rajta, és nem egy olyan, aki mondjuk nem tud a természetfelettiről. -Én... igazad van, sajnálom. - mondom elhaló hangon, és hirtelen nagyon érdekes lesz vajszínű tavaszi csizmám orrán egy icipici folt, és érzem, hogy a zavar pírja is megjelenik az arcomon. Most jó lenne, ha kibontva lenne a hajam, az legalább valamennyire takarná. - Ömm... hazafele tartsz? - feszengve próbálom terelni a témát, hátha ezzel kicsit javíthatok azon, hogy most a történtek miatt kissé kényelmetlenül érzem magam.
Nem számítottam arra, hogy majd ennyire senkivel nem futok össze a parkban, de ez csupán jót jelentett. Nyugiban tiplizhettem haza a patikából és nem kellett senkivel sem szóba elegyednem. Legalábbis ez volt a terv. Nem tartottam magam kiváltképp aszociálisnak, de mégis mostanában nem vágytam a társaságra, a magányra azonban annál is inkább. Épp ezért okozott némi bosszússágot, amikor felbukkant egy csapat óvodás meg az őket kísérő felnőttek. Más biztos azt mondaná, hogy "jaj de aranyosak", én azonban csak megeresztettem egy fintort a sorban sétáló, egymást kezét fogó párosaikat nézve és inkább úgy döntöttem, hogy a füvön keresztül találom meg magamnak az új csapást. Ahhoz túlságosan nagy volt a hangzavar, ami tőlük jött, csak az nem hiányzott, hogy a szertelen kacarászásuk és az egymást túlharsogó éles kiabálásuk tovább rontsa az amúgy sem feldobott hangulatom. Ilyenkor bezzeg nincs nálam a fülhallgatóm... Egészen belejöttem az ültetett növények kerülgetésébe és már a nagyobb bokrok és a sűrűsödő fák jöttek - meg mertem volna rá esküdni, hogy az egyik legmenőbb búvóhely ez a parkban -, amikor felfigyeltem egy alakra. Háttal állt nekem, biztosra vettem, hogy én még csak fel sem tűntem neki, de ő nekem igen. Az ember fia megérzi, ha valamiben settenkedik a másik - ugyan már, tisztán éreztem már innét is a mágia rezgését -, én pedig kíváncsiságomnak engedve lassítottam, hogy a lépteimmel kevésbé hívjam fel magamra a figyelmet. Nem tudtam innét kivenni az alakját és roppant módon érdekelt, hogy kit pillantottam meg. Persze az is benne volt így a pakliban, hogy csak az egyik ismerősömbe botlok, akiről ez nem lenne újdonság számomra. De egyébként is veszélyesnek tűnt itt ilyen eszközökhöz nyúlni, hisz én is egyből kiszúrtam. Vagy csak szimplán megéreztem az ereje jelenlétét... Mikor egészen közelebb araszoltam hozzá, sikerült egy száraz gallyra rálépnem, ami egy aprót roppant is a lábam súlya alatt. Most már lényegtelenné vált, hogy osonjak, hisz alaposan lebuktattam magam, de kellően közel voltam hozzá, hogy feltűnés nélkül leszólítsam. Ekkor azonban már tippem is volt, hogy ki lehet az illető. - Nem mondta senki sem, hogy errefelé veszélyes ilyenekkel játszani?
Kezdőlap
