Iszom egy korytot a borból, míg várom, hogy összeszedje a gondolatait, s megossza azokat velem. Biztosan nehéz lehet, mert nem adja könnyen magát, csakhogy én türelmes vagyok, a végletekig is, ha a családomról vagy a barátaimról van szó. Így tehát csendben várakozom, nem erőltetem a dolgot, nem kérdezek rá újra, mikor csendbe borul, habár tulajdonképpen alig szólalt meg az est folyamán ezidáig.
Hümmögök a szavaira. Azt is nehezen mondta el anno, hogy Finch az élete része, mintha olyan rossz lenne, hogy az, pedig mindketten tudtuk, ha elengedné a gátlások egy részét, egyáltalán nem bánná a dolgot. Utána volt egy kis időm, melyben némi háttérinformációt gyűjtöttem a férfiról. Anélkül is sejtettem, hová tartozik, hogy igazán belepillantottam volna az életébe, már amennyit sikerült kiderítenem róla. Vérfarkas, hm... Jómagam képtelen lennék szálakkal kötődni a természetfeletti bármely képviselőjéhez, hiába igyekszem semleges maradni, van egy ösztönös taszítás bennem, ám ezúttal két felnőtt ember találkozott össze más-más fajból, s kölcsönösen keresik egymás társaságát. Könnyebb tehát a semleges középső úton maradni, meg-megbillenve, hiszen Lola a barátnőm, egyértelműen az ő javát fogom nézni elsősorban.
- Dehogy vagy unalmas - szólok közbe legnagyobb félelmeinek egyikét meghallva. Ismét elhallgatok, folytatja a beszédet.
Nagy levegőt veszek, szépen kifújom, mielőtt belefognék a véleményem megosztásába.
- Nagyon sok minden nyomja egyszerre a vállad, csodálom, hogy még talpon tudsz maradni - kezdek bele - Heath és Tess már nem gyerekek, ezt ideje lenne elfogadnod Lola. Elhiszem, hogy Tess-nek most útmutatás kell, és úgy érzed, te ebben maximálisan mellette állsz, ellenben ő a maga útját szeretné járni. Látom rajta. Keveset beszéltünk, a boszorkány dolgokról meg aztán végképp, de azt látom, próbálgatja a szárnyait és most ott van a koven, akik nem hagyják magára. Heath bármennyire ellenzi a döntését szintén nem fogja elengedni, sőt, mintha még jobban meg akarná védeni, bár azt elmítetted már, mennyire nem jól halad vele. De ez az ő életük, meg fogják oldani. Pár hét alatt nem dől össze a világ, mindkettejüknek megvan a maga támasza. Ha elmész, nem leszel rossz a szemükben, ez nem önzőség. Őket helyezted előtérbe az elmúlt években, ideje, hogy kicsit magaddal foglalkozz. - Azt csak magamban teszem hozzá, ez az egész elég merész vállalkozás, és nem kicsit féltem, mert egy hajóút rengteg veszélyt rejt önmagában is, nemhogy egy vérfarkassal összezárva. Szerelem ide vagy oda, ők ösztönlények, bármi megtörténhet és Lola egymagára lesz utalva. Dolgozik bennem az az oldalam, ami kerek perec kimondaná, nem tartom jó ötletnek az utazást, még szerencse, hogy sikerül ezt most háttérbe szorítanom. Első sorban támogató barátnő szeretnék lenni, második körben maradhatnak a félelmek, talán azokat is elmondom neki, ha ott tartunk.
- Az a szexis, szörfös nő elmehet a búsba, a nyomodba sem ér. Te értékes vagy, ezt Finch is tudja és lehet körülötte kismillió nő, akkor is csak téged fog látni, ha igazán szeret. - elmosolyodom. Bízz végre magadban Lola. - És bolond lenne nem szeretni, mert még egy ilyen elragadó és  önzetlen ember nincs a földön.
Lepillantok előbb a saját, majd az ő poharára és bizony majdnem üres mindkettő. Felemelem a kellemesen hideg borospalackot a pultról és töltök magunknak.
- Bárhogy is döntesz, gondold át, de ne beszéld le magad azonnal róla. Hallgass a megérzéseidre, a szívedre és minden rendben lesz. - megemelem a poharam - Ha kell, bezárom a két "gyereket" a házba, amíg távol leszel. Én fogom őket őrizni, előlem egyik sem szökhet meg.- cinkosan rákacsintok és szélesebb mosollyal számhoz érintem a poharat néhány korty erejéig.

Sam & Lola

Esküszöm, annyira igyekeztem. Nem akartam elrontani ezt az estét, nem akartam hogy az én hangulatom rányomja a bélyegét a már-már szertartássá vált közös időtöltésünkre Sammel, nem akartam, hogy ennyire egyértelmű legyen, mennyire nyomja valami a szívem, de gondolhattam volna, hogy ha valaki, hát Sam elől nem tudom elrejteni az ilyesmit. Amikor felhangzik a kérdése, na meg az elé fűzött leleplező szavak, úgy kapom fel a fejem a pohár bámulásából, mint akit rajtakaptak valamin.
– Én... – Érzem, hogy az arcom egy fokkal vörösebb árnyalatot ölt, amiért éppen arra készültem, hogy belehazudjak Sam arcába, de meg sem próbálom a sütő melegére fogni a dolgot.
Felsóhajtok, hátradőlök a székemben és tenyereimmel megdörzsölöm az arcomat, remélve, hogy nem kenek sehová muffintészta-maradékot az ujjaimról.
– Ne haragudj, ma szörnyű barát vagyok – emelem végül rá a tekintetem bocsánatkérően.
Nem kezdek mentegetőzésbe, egyszerű igazság ez; mindkettőnknek szoktak rosszabb és jobb napjai lenni, ami néha összefolyik ezekkel a kellemes, bizalmas, baráti összeülésekkel, és most én vagyok a soros, hogy épp a rosszabbik végét fogjam ki a dolognak. Noha mindent meghallgattam ma is, amit Sam megosztott velem, én magam nem beszéltem sokat, és még a szokásos jó tanácsaim vagy vigasztaló, kedves szavaim is cserben hagytak, mert az agyam egyetlen dologra fókuszál és fókuszált eddig is.
Finch elutazásának pillanata eddig is Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett, de most már szinte karistolja a hegye a fejtetőmet.
Újabb sóhajjal dőlök ismét előre, könyökeimmel megtámaszkodok az asztalon és a pohár talpára kezdek összefüggéstelen mintázatot rajzolgatni a mutatóujjammal.
– Finch holnap elutazik – szólalok meg végül. Kis híján elnevetem magam, hogy ezeket az egyszerű szavakat olyan letargiával mondom ki, mint aki temetésre készül, mert így egy kicsit valóban nevetségesnek tűnik a dolog, de a félelmeim sajnos nagyon is valósak. – Levisz egy hajót Wilmingtonból a Karib-térségbe. Körülbelül két-három hét lesz majd az út, onnan pedig repülővel jön vissza.
Szinte hallom a fülemben, ahogy Sam megkérdezi: és ez miért is aggaszt téged? Én magam is megkérdezném. Mi rossz van ebben tulajdonképpen? Az elmúlt hetekben sokat meséltem Samnek Finchről; nem úgy, mint akinek be nem áll a szája, hanem úgy, mint aki az élete egyik fontos szereplőjével megosztja egy másik fontos személy tényét, és, amennyiben releváns, néhány vele is kapcsolatos történést. Antiguát azonban még Samnek sem említettem meg.
Beletúrok a hajamba, aztán ismét Samre pillantok.
– A születésnapján megkért, hogy tartsak vele, de én nemet mondtam, mert gyáva és rugalmatlan vagyok, most pedig emésztem magam, mert félek, hogy most rá fog jönni, hogy ezek mellé még unalmas is vagyok – próbálom összefoglalni mindazt, ami február közepe óta a fejemben kavarog. – Nem mertem igent mondani, mert nem merem magukra hagyni a gyerekeket, és ahányszor megkérdezem magamtól, miért hívom Heath-t még mindig gyereknek és miért ne vigyázhatna Heath abban a három hétben Tessre, nem találom a választ. És akárhányszor arra a következtetésre jutok, hogy talán mégis elmehetnék, gyűlölöm magam az önzőségem miatt. Hogy hagyhatnám itt Tesst? Hiszen épp csak elkezdte hagyni, hogy a felszínt kapargassam. – csóválom meg a fejem lemondóan. – Mindeközben pedig aggódom Finchért is, mert tudom, hogy a farkasa nem fogja megkönnyíteni számára az óceánon töltött napokat. Szeretnénk mellette is ott lenni, de nem tudok kétfelé szakadni... és akármelyik kezembe harapok, egyik sem hoz megnyugvást – nézek hol az egyik, hol a másik kézfejemre, mint aki tényleg választani akar. – Nem akarom még távolabb lökni a gyerekeket az önzőségemmel és félek őket magukra hagyni, viszont attól is rettegek, hogy Finch egyedül lesz, aztán Antiguán egy kedves, szexis, szabadlelkű szörföslány ráébreszti, hogy Lola Tucker egy begyöpösödött, dögunalmas tanárnéni egy eldugott kisvárosban.
Felnyögök és felkönyökölve a kezeimbe temetem az arcomat.
– Egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, Sam – foglalom össze a tenyereimbe motyogva.

◉ heaven ◉

Szépen lakkozott körmömmel megkocogtatom a borospohár üvegfalát és belenézek a néhány kortynyi vörös folyadékba.
- Valamin nagyon sokat kattogsz, látom rajtad. Elmondod? - felpillantok Lolára, várakozóan, de baráti melegséggel hangomban. A mi kis összeüléseink rendszerbe álltak össze, ez már a ki tudja, hányadik alkalom, mindössze a helyszín változott. A Byron's helyett esti csevegéseink színhelye az otthonába költözött. Szerintem mindkettőnknek szüksége lett erre az állandóságra. Az elején egyszeri ötletnek tűnt, mindketten kicsit feszélyezettebben álltunk hozzá a dologhoz, ám mára mindez rengeteget változott. Jó volt itt ücsörögni a konyhapultnál és néha semmiségeken nevetni, máskor kibeszélni magunkból az elmúlt napok eseményeit. Volt miről beszélnünk, témák akadtak bőségesen, az idő repült és ettől az egésztől, mintha új erőre kaptunk volna. Legalábbis én így éreztem. A sok otthoni nehézség, az iskola, mindent hátra tudtam hagyni, kikapcsoltam az agyam folyamatosan pörgő részét.
Meginni néhány pohár bort, enni hozzá pár falatot, s addig beszélni, amíg bírjuk szusszal. Sosem gondoltam volna, mekkora szükségem is van erre, és e felismerés után bennem megjelent egy apró félsz, mi lesz, ha ennek vége szakad.
Dacára eltökéltségemnek a kattogás visszatért, eszembe jutott pár kellemetlen dolog, elhúzták a figyelmem, ám elég volt barátnőm arcára nézni, hogy visszataláljak hozzá. Szótlan volt, leginkább hümmögött, míg én beszéltem, ezért is éreztem kötelességemnek, hogy megtörjem a jeget és beszédre bírjam. Most már muszáj lesz elmondania, mert mióta cirka két órával ezelőtt betettem ide a lábam, alig mondott néhány szót.
Én bezzeg elmondtam neki egy csomó mindent, panaszkodtam a Jamie és köztem fennálló fal miatt, ismét megemlítettem a találkozásom Oliverrel, aki cseppet sem volt együttműködő, amire tulajdonképpen számíthattam volna. Aztán ott volt az iskola, a problémás diákok, az az egy, aki nap mint nap a plafonra tud küldeni bármikor beül hozzám a kötelező egy óránkra, vagy meglátom a folyosón. Hiába akartam értelmet verni a fejébe, látszólag kicsit sem hatotta meg, ellenben ő szívesen csapott oda másoknak, már ötletem sem volt, hogyan magyarázzam ki a dolgot, ne kerüljön még nagyobb kutyaszorítóba szegény. Szóval fecsegtem össze-vissza, a fáradtságtól némiképp csapongva, majd elhallgattam, s terveim szerint átadtam a terepet Lolának.