Nem mondom, hogy nem ült ki arcomra meglepettség, mikor Aurora megjelent előttem. Valami megváltozott rajta. A megszokott vad, szélvész lány helyett egy törékenyebb lány állt velem szemben és akaratlanul mértem végig, fürkésztem a vonásait. Miféle újabb trükk ez? Alighanem valamelyik féktelen, vandál őrületének maradványai vannak rajta, azért néz ki így. Csak a szokásos. Mire egyáltalán reagálhatnék bármit is, a nyakamba veti magát és sírni kezd. Széttárt karokkal, zavartan hagyom neki, váratlanul ért a reakciója, kisebb sokknak is elmondható. - Mit keresel itt? - nem egyszerű szóhoz jutnom, annyira hangosan és félbeszakítást nem tűrően zokog, de muszáj valamit kezdenem a fennálló szituációval. Vannak sejtéseim a válaszát illetően, s mint mindig, ezek egy részét vagy letagadja vagy kiszínezve adja elő. Nem várom meg, hogy az első kérdésemre választ adjon, hozzáteszem a második logikával bírót. - Mi történt? Kidobták valahonnan, összeveszett az aktuális partnerével, mert ezt kapcsolatnak nevezni, amiket művel egyenesen túlzónak hat. Ő "csak együtt lóg" másokkal, ha ezt anyám látná, nem büszkeség ülne ki az arcára, apám alighanem bezáratná. Nem tudom, szerencse-e vagy sem, hogy egyikük sincs jelen, helyettük nekem kell tartanom a vállam, amíg alábbhagy a hiszti-roham. Vagy nem az lenne? Várak egy keveset, mielőtt finoman megfogva felkarja és válla közti vékonyka részt eltolom magamtól, hogy megvizsgálhassam könnyáztatta arcát. Őszintének tűnik. Nincs nyoma sem szagra, sem látványra a megszokott dolgoknak, felvetődhetne tehát az ötlet, Aurora képes jó útra lépni. Nevetséges. Még megjátszani sem volt képes soha magát, megerőltetve sem. A társasági összejöveteleken szinte a hátérbe kötözték a szüleim, ha egyáltalán hagyták résztvenni bármelyiken. Most meg... Mit kezdjek vele? Legszívesebben visszaküldeném oda, ahonnan jött, egy ostoba, gyengeségre hajlamos részem azonban maradásra kéri. Legyen. Kis idő még nem a világ. - Gyere, ülj le - Arrébb lépve útjából, kezemmel intek a nappali felé, aztán nyomában magam is átszelem e rövidke távot odáig. - Miért van nálad ennyi táska? - Eddig tudatalatt valószínűleg szándékosan nyomtam el a tényt, melyet szemmel észrevehetően láttam a földön. - Készülsz valahová? Pénzre van szükséged. - Megállapítás, kijelentés, ki miként nevezi. Denver úgy egy héttel korábbi üzenete alapján felébredt bennem a gyanú, ócska vicc áldozata leszek. Mindjárt megszólal ismét a telefon, ezúttal az "öcsémet" jelenti be Roger és a kellemesen eltöltendő estémből pillanatok alatt rémálom szerű képsorok lesznek. A csomagokat ettől függetlenül... Nem, bele sem akarok gondolni, mire készül. A lehető legrosszabb válasz ugrott be azonnal, gyosan elhessegettem a fejemben, helyette a konyha felé pillantottam. Amennyiben felelete nem bénít meg újfent, következő szavaim arra vonatkoznak, hoznék neki egy pohár vizet, legalább addig érezze magát kellemesebben nálam, míg itt tartózkodik. Erre a rövidke időre. Utána szedi a holmiját, beül egy taxiba és megy a maga dolgára, akárcsak én a másnap reggeli megbeszélésemre a kivitelezőkkel. Fárasztó, kemény menet lesz, egyáltalán nem hiányzik hozzá egy kolonc, mint grátisz probléma.
El sem hiszem, hogy volt olyan szerencsém, hogy egy figyelmetlenebb falkatagot állítottak a mai napon rám, hogy figyeljen, így ki tudok slisszanni a lakóépület hátsó ajtaján, majd gyors léptekkel elindulok a buszpályaudvar felé. Sajnos gyalogtávolságban messze van, ha taxival mennék, akkor könnyű lenne lenyomozni, szóval marad a helyi járatos busz. Felülök az egyikre, megyek néhány megállót, leszállok, majd megkerülöm a háztömböt, sűrűn hátra-hátra pillantgatva, figyelve, hogy követnek-e. Úgy tűnik nem, szóval a buszmegállóba visszaérve felpattanok egy buszra, és zötyögök 20 percet, míg a buszpályaudvarra nem érek. Ott készpénzzel kifizetem a jegyet Rose Harborba, majd levetődök a busz hátsó végében. Nem vagyok feltűnő jelenség farmernadrágomban, fekete tornacipőmben, fekete kapucnis pulcsimban és bőrkabátomban, egyszerű utazótáskámmal, de azért összehúzom magam az ülésen, és úgy is maradok egészen addig, amíg a sofőr be nem mondja, hogy megérkeztünk. Fáradt vagyok, az incidens óta nem aludtam napi 2-3 óránál többet. Amikor csak lehunyom a szemem, újraélem a 8 héttel ezelőtt történt eseményeket, és izzadva kelek fel. Fizikai sérüléseim elmúltak, de a lelki sebek megmaradtak. A buszról leszállva előkapom a telefonomat, egyszer voltam még csak Aspennél, így szükségem van a GPS segítségére, hogy odataláljak. Sietősen indulok meg, fejemet ide-oda forgatva, gyanús alakok után kutatva. Nincs mese, úgy tűnik, paranoiás lettem egy cseppnyi üldözési mániával. De hát ki hibáztatna? Az épülethez érve jelzem a portásnak látogatásom célját, aki egy rövid telefon után int, hogy mehetek. - Az első lépés megvan Rory, nem küldött el kapásból. – motyogom magam elé, miközben a lift felé indulok. A gyomrom görcsben van, fogalmam sincs, Aspen mit fog szólni. Igazából én magam sem tudom, hogy mit fogok neki mondani. Lehet nem is kellett volna idejönnöm? Most már mindegy, csilingel a lift, hogy megérkeztem. Nincs külön bejárati ajtó, így ahogy a liftajtó kinyílik, jön a mélyvíz. Amint meglátom Aspent, valami eltörik bennem, zokogni kezdek és saját magamat is meglepve önkéntelenül is a karjaiba omlok. Nem így terveztem, de nem tudok abbahagyni, valószínűleg 8 hét stressze így jön ki rajtam, pedig közel sem vagyunk Aspennel ölelkezős viszonyban, sőt. De úgy tűnik, mint családtag mégis valamiféle biztonságot jelentett megtört lelkemnek, és egyszerűen kitört mint egy vulkán. - Én… sajnálom… nem tudtam…hova menjek…én… - próbálok értelmes mondatokat összerakni, de egyszerűen nem megy, annyira zokogok, hogy időnként levegőt is alig kapok, és egyelőre képtelen vagyok összeszedni magam.
Everything that's hit me in life I've dealt with on my own. I've cried myself to sleep. Picked myself back up and wiped my own tears. I've grown from things meant to break me. I get stronger by the day.
Alapítványi munkatárs (Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány - Wilmington)
Zenedoboz :
I might only have one match
But I can make an explosion
Karakter idézet :
"A valóban erényes ember szabadságban él - nem kötik parancsolatok, nem kötik szentírások; nem követ senkit saját benső fényén kívül. A szíve szerint él - ő egy lázadó."
Ez a nap sem volt könnyebb, mint bármelyik másik, mióta csak betettem a lábam Rose Harborba. Káosz, fejetlenség. Ezekkel lehetne leginkább jellemezni első észrevételeimet. Kezemben üvegnek és egymásnak ütköző jégkockák kopogó hangjával fűszerezett poharammal sétálok céltalanul a méretes, már-már üvegből készült falnak is nevezhető ablakok előtt. Némán figyelem az azokon túli világot, közben gondolataimba merülök. Milyen hely ez? Vonzó város számos természetfeletti lény számára, majdhogynem az itteni falka felér a Vegas-i lélekszámával, talán annyiban különbözik csupán, hogy jóval csendesebb. Habár, mióta volt az az igazán érdekfeszítő beszélgetésem Mia Chasey-vel... Nos, a felszín alatt lappangó némi feszültség, melyet már korábban is éreztem, alapjára talált. Az Alfa kiléte egyesek szemét szúrja, s ez teljességgel érthető, én is megkérdőjelezném alkalmasságát csekély begyújtött információim alapján. Vegasban szóba sem jöhetett, nemhogy korcs, harapott, s vérvonalában röviden visszavezethető vezető sem. Aki nem felelt meg az alap elvárásoknak, esélye sem volt. Mi, régi, szinte alapító család révén, voltunk abban az előnyös helyzetben... amíg a dolgok ki nem csúsztak kezeim közül. Most másképp lesz. Nem hagyom, hogy újra keresztülhúzzák a számításaimat és kispadon találjam magam. Nem én lennék. Nem lennék méltó a családom nevéhez. Ujjaimmal eközben körbefonom az üvegpoharat, észre sem veszem, mikor szorítottam markomba annyira, egy repedés kúszott végig alpjától a szája felé. - Fenébe! - szitokszó szalad ki a számon, s átmegyek a konyhába. A törött poharat egyenesen a szemetesbe dobom. Ekkor tűnik fel az az apró üvegszilánk, ami lepattanhatott az üveg széléről és bőrömbe fúródott. Állatias morgás tör elő mellkasomból. Alighogy kihúzom, a bőr a felsértett bőr azonnal gyógyulni kezd, néhány pislogásnyi idő elég neki, az egész szinte meg sem történt. - Elég mára - döntésem cselekvésre késztet, emeleti hálószobámba indulok, mit sem sejtve arról, hogy a lakáshoz járó telefonkészülék rövid csörrenő hangokat hallatva megszólal majd. - Tessék - hangom mogorván cseng. A portás sűrű elnézéseket hadarva közli, vendégem érkezett. Meglepetten szalad feljebb barna szemöldököm a homlokomon. Mikor pontosít, jéghideg hullám söpör végig a testemen, másodpercekre megbénít. Rövid csend után szólalok meg. - Engedje - ezzel megszakítom a vonalat. A "húgom."
Kezdőlap
