To: @Eritrea Shaw-Lane

- Ne hidd azt! - legyintett Clara és csuklóján vad csilingelésbe kezdett a számos ráfűzött karkötő. Morgenath megesküdött volna rá, hogy valamennyit azért hordja magával, hogy fegyverré kombinálva azokkal fojtsa meg áldozatait. Ez a nő maga a banyapók, susogta a démon Ethan elméjében és szűkölve kaparta a tudat falát, de távozni természetesen nem óhajtott a gazdatestből.

- Rose Harbor olyan, mint Vegas - vetett egy pillantást feketére festett körmeire, aztán macskaszerű pislogással fordult vissza Ray-hez - Sokan jönnek ide és mindenkit más hajt, de Vegas és Rose Harbor is a felnőttek játszótere. Aztán egy idő után persze a helyiek és vendégek is elmennek. Ki elszegényedve, ki meggazdagodva, ki drogfüggőként, gyilkosként... van ami meg hullazsákban.

A McLeod lány nem fogta vissza magát és Ethan hangosan felhorkantott elborzadásának jeléül. Morgenath megérkezése előtt nem sok fogalma volt a városban mozgó különös erőkről. Így is komoly trauma volt feldolgoznia, hogy néhány volt osztálytársa bundát ölt, vagy épp főzeteket készít. Persze a démoni megszállásról nem is beszélve. Azonban Clara nyílt szavai olyannyira elborzasztották, hogy akaratlanul is tett egy lépést hátra - hiszen Morgenath már percekkel ezelőtt levette irányítását tagjai mozgatásáról.

- Ray... - fordult Ethan tétován a nő felé és nyelt egyet, a torkát szorongató gombóc szinte láthatóan dudorodott ki bőrén keresztül. Nem Clarától szeppent meg és nem is érdekelte különösebben a démon rosszallása, de a sötét hajú nő jelenléte igazán ellehetetlenítette a rögtönzött randevú folytatását és Morgenath jelenlétén keresztül rejthette, hogy Clarának épp ez volt a célja a közbelépéssel.

- Megadod a számod? - kérdezte a démonhoz képest végtelenül egyszerű és esendő őszinteséggel és félősen rámosolygott. Nagyon tetszett neki Ray. Élvezte, hogy darabos mozgását hátrahagyva elcsábíthatta a táncparketten és hozzáérhetett anélkül, hogy az azt jelentette volna, hogy éppen azért érinti, mert összecsavarodtak valahol egy hálószobában.

- Nagyon szeretnélek megismerni - vallotta be töredelmesen és zavart mosolya felszabadulttá vált, immár nem is igen zavarta a téglafalnak támaszkodó Clara, ki éppen a periférián helyezkedett el. Ethan előhúzta fekete nadrágjának farzsebéből telefonját és a névjegyzékben új kontaktot nyitva átnyújtotta a készüléket - Ha te is jól érezted velem magad...

- Már mész is, Ethan? - kérdezte Clara italát kortyolva, lehelete fehér gőzként gomolygott a sárga lámpa felé - Alig múlt éjfél.

A fiú behúzta a nyakát, Morgenath pedig leszállt agyának faláról és megragadva nyelvét így vágott vissza a fejvadásznak.

- Egy úriembernek nem célja ájulásig itatni egy hölgyet - fuvolázta és Ethan arcvonásai ragadozószerűvé váltak.

- Akinek nem megy magától - vont vállat Clara állva a démon pillantását, majd tekintetét el nem szakítva felhajtotta italát és megdöbbentő sebességgel a fiú felé hajította az üveget. Morgenath reflexei olyan gyorsan léptek működésbe, hogy karja szinte egyetlen csíkká olvadt össze és ha bárki is pislogott a közelében hát lemaradt a látványról. Elkapta az üveget mely másként az arcába csapódott volna, az ajtót éppen kinyitó Clara pedig biccentett egyet.

- Ahogy gondoltam - azzal bevágta maga mögött a bejáratot.

- Nagyon furcsa lány... - szólalt meg Ethan, hiszen a démon újra visszavonulót fújt, s ha Ray felé nyújtotta a telefont hát visszavette tőle - Az apja Európába küldte egyetemre és hát, azóta ilyen. Bár... - Ethan eltöprengett - ...talán sosem volt teljesen ki mind a négy kereke. Remélem vigyázol magadra a táncparketten nélkülem is - újra kivillantotta fogait és végignézett a lány vonásain melyek olyan megnyerően ragyogtak az éjszaka sejtelmes félhomályában, Morgenath még egyszer kölcsönvette gazdateste ajkát és hogy maga s elbúcsúzzon így szólt - Sosem vetemednék arra, hogy kisajátítsak magamnak egy ilyen páratlan hölgyet, így csak abban reménykedem, hogy semelyik további táncpartnered nem vezet majd olyan finomsággal, mint én - finom mozdulattal megragadta Ray kezét és bársonypuha ajkait a nő bőréhez érintette csupán annyira, hogy eldönthetetlenné váljon vajon tényleg megtette-e, vagy csak lehelete súrolta, majd rákacsintva megindult a kikötő kijáratának irányába.

Clara rájött, dühöngött Morgenath két lépés megtétele után, Csak abban reménykedhetünk, hogy vérdíj híján magasról tesz majd az egészre.

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

Megvan a kérdőjel egy részlete a fejemben. Ethan fiatal. Művészlélek, szóval nem feltétlenül lát és gondol úgy dolgokat, mint mások, akár, mint én, de... Ahogy beszél, korát meghazudtolóan szépen tud fogalmazni. A kifejezések, a körbefogó mondatok... Ha nem elöttem állni, hanem mondjuk olvasnám a sorait, nem így képzelném magam elé. Vagy az is lehet, van benne írói véna, el tudnám képzelni, mert érzéke lehet hozzá, ha más irányokban ennyire jeleskedik.
Nem kérdeztem rá, mert azt már soknak éreztem volna, majd talán később, ha lesz még rá alkalmam.
Az viszont egészen magas intelligenciára vall, ha ilyen szépen ki tudja fejezni magát, s eleve úgy összességében a viselkedése arról árulkodik, ha anya valaha is hagyta volna, hogy bárki a közelembe jöjjön, Ethannek adott volna egy esélyt. Csakhogy ha rajta múlna, most itt sem lennék, de itt vagyok és egyáltalán nem ezen szeretnék töprengni, hanem élvezni mindent, ami most zajlik körülöttem.
- Tényleg? Ez egészen.... - egy hang jött mögülem és belém fojtotta a szót, majd csak úgy halkan, mintha nem is számítana "érdekesen hangzik" zártam le, közben a hang tulajdonosa felé fordítottam a fejem. Nevezk hangzottak el oda-vissza, én csak zavartan kapkodtam a fejem kettejük közt. Igyekeztem értelmezni és követki az eseményeket, helyénvalóan kezelni és azt hiszem valamennyire sikerült is, amihez ők is hozzájárultak, hiszen nem lettem egyből levegőnek nézve.
- Szia - mosolyom felvillan, egy részlete ott is marad, a kézfogást ezúttal azonban mellőzöm, nem hiszem, hogy a helyzet megkívánná és bevallom csak így magamnak őszintén, érthetetlen előítélet, de nem is volt hozzá kedvem.
Hallgatom az extra információkat, dolgozom fel őket és reagálok nyugalmat erőltetve zavart agyamra. Mitől keveredtem ennyire meg? Itt áll elöttem egy ismeretlen nő, akinek már a nevét tudom, meg azt, hogy itteni, és nem pont ártatlan lánynak látszik, semmi ellenségesség nincs a testbeszédében. Ellenszenvnek nincs alapja, semmi józan alapja, mégis...
- Oh, értem, akkor te is idevalósi vagy - foglalom össze a hallottakat, alighanem sután és feleslegesen. - "Bevándorlóként" néha olyan, mintha mi nem is lennénk itt - Ezt hozzáteszem, és már veszem is az ásót gondolatban, hogy beleássam magam a homokos talajba. Próbálkozom csevegő hangnemet megütni, elsütök egy poénnak is nagy túlzással nevezhető célzást és fogalmam sincs, hogyan viselkedjek egy amúgy átlagos helyzetben, semmi különös nincs benne. Biztos, hogy Clara kisugárzása okozza a zavart, ha el kellene képzelnem, hogyan reagál odabent a baribál énem, alighanem most hátrálna. De miért?
Ethan kabátjának szélét piszkálom az egyik kezemmel, lepillantva ott felejtem a tekintetem egy rövid időre, mintha érdekes szöszt fedeztem volna fel rajta.

To: @Eritrea Shaw-Lane

Odakint az éjszaka csendesen vibrált és a víz lágyan és mélykéken fodrozódott. A hullámzás szinte teljesen elült és a sirályok is régen vackot kerestek maguknak éjszakára, csupán a kikötő barátságos fényei pislákoltak, s egy-egy ház ablaka, hol a lakók kihasználva a hétvégét még húzták kicsit az időt lefekvés előtt. Morgenath egyszerre nézett végig óvatosságból és elégedettségből a környéken, az előbbi a bent álló különös alak késztetése, míg az utóbbi a tényé volt, hogy a maga külső jelentéktelenségével mégis megkedvelte Rose Harbort. Sehogy sem volt fogható az ókori birodalmakhoz, de még a Pokol Lucifer által impozánssá emelt bugyraihoz sem, ám némi régről megmaradt szentimentalitásból Morgenath hirtelen megbecsülte és értékelte a hely báját és békéjét, s hogy ezen az estén éppen itt lehet jelen a világ bármely más pontjával ellenben. A bejárati ajtó hol csukódott, hol nyílt,a kint dohányozni vágyók váltották egymást, míg az új vendégek régivé váltak és a régiek átadták helyüket az érkezőknek.

- A ma estében nem találtam sem hiányt, sem kivetni valót, pedig a fejemhez vágták már, hogy telhetetlen és akaratos vagyok mikor a tökéleteset keresem - válaszolt a démon körmönfontan és továbbra is árnyékban tartotta arcát, hiszen a földön töltött hosszú idő alatt már kitapasztalhatta, hogy így szemszíne fekete helyett csupán egészen sötétbarnának látszik, mely majdnem egybevágott Ethan mogyoróbarna íriszével - Mint amikor a művész igyekszik megragadni a legszebb formát - fűzte hozzá és kezével olyan mozdulatokat tett melyeket Ethan szokott mikor agyagból megalkotja a szobrok miniatűr mását a tervezéshez. Könnyen eltanulta a fiú után a kéztartást és az ujjak mozgását, így fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy maga is megpróbálkozzon... na, ha nem is egy szárnyas és megboldogult puttó megformálásával, de valami sokkal szenvedélyesebb és halandói vágy fizikai megvalósításával. De az egyezség kötötte Ethannel. A fiúnak pedig esze ágában sem volt felajánlani a démonnak, hogy az szabadon garázdálkodjon a stúdióban.

- Édesanyám nagyon szeret táncolni - túrt bele ököllel Morgenath Ethan emlékeibe, mintha valamilyen mócsingos maradék ételben próbálná megtalálni az egyetlen számára elfogyasztani kívánt falatot. Nem hazudott - művészi szintre emelte őszinteségét úgy, hogy álcája megmaradt. Talán ezért nem vesztette el soha érdeklődését a földi lébecolásban.

- A családi összejövetelek gyakran torkolnak táncmulatságba - fuvolázta átszellemülten amint kihúzogatott néhány emlékszálat Ethan tudatából - Az unokahúgaim is állandóan rajtam lógnak.

Az ajtó újra nyílt, majd csukódott.

- Ethan Quinn, nézzenek oda!

Morgenath úgy húzódott hátra és simult Ethan tudatának falára ahogy muréna vágódik vissza odújába ha a búvár túl közel merészkedik. A teste fölötti uralmat visszakapott fiú zavartan nézett az ajtó irányába, ajkai elnyíltak és reszketve vett egy mély lélegzetet.

- Clara Kincaide! - benyálazta alsó ajkát, majd zavarán még mindig túllendülni képtelen elmosolyodott - Újra itthon?

Morgenath úgy fújt mint a fára felkergetett macska. Mi bajod? kérdezte tőle értetlenül Ethan. Kincaide! vicsorogta Morgenath és a fiút lökdösve-noszogatva próbálta távozásra készíteni.

- Már McLeod - lépett ki közelebb a nő poharában szórakozottan lötykölve italát, majd Ray-re szegezte pillantását és végigmérte őt - Téged nem ismerlek.

- Clara, ő itt Ray - érintette meg Ethan Ray vállát óvatosan és félénk mosollyal ugrált hol az egyik, hol a másik nőn tekintete - Clara egy évfolyammal alattam járt a Rose Harbor Gimnáziumban - magyarázta készségesen - De az már vagy tíz éve volt.

Clara természetfeletti fejvadász, morogta a démon Ethan belsőjében, pucoljunk. Ethanben átvillant a gondolat, hogy Clara talán megszabadíthatná Morgenath-tól, mire a démon olyan elemi haraggal üvöltött fel lelkébe, hogy inkább összetapasztotta ajkait. Volt egy megállapodásunk...

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

 Oké, amire ma számítottam, az a jó hangulat, zene és néhány röpke tánc, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakulhat az este. Mekkora esély van rá, hogy Ethan pont engem szólítson le a fura barátja helyett?
Cseppet sem bántam, hogy így alakult, nagyon élveztem az egész helyzetet, és a tánc... miután túlléptem azon, hogy a hibákat keressem magamban, egyszerűen fantasztikus volt.
"Köszönöm" - feleltem csak magamban, mert kifelé egyszerűen elfogytak a szavak. Libabőr kúszik végig a kellemes borzongás nyomán, ahogy egészen közel hajol, de szinte érkezésem se volt felfogni mindezt, mert már megint távolabb került tőlem és felnevettem.
Van Ethanben valami, ami... ami kérdőjelet hagy bennem, hiába ismerem meg egy-egy újabb, akárcsak apró részét, az ott nem akar eltűnni. Talán több idő kell hozzá, vagy egyszerűen ez így marad, nem számít igazából és ez jó ok volt, hogy ne is töprengjek ezen tovább mint egy-egy pillanatnyi ideig.
- Jó ötlet - Boszorkánynak nem hinném, ámde mégis mintha olvasott volna a gondolatimban, hiszen, alig volt érkezésem megállni és pihenőt szóba sem tudtam hozni, ő már megelőzött és az ajtó felé indultunk. Szorosan a nyomában haladtam, kifelé a menet a "medvének" jellemzett feketruhás férfi tekintetét viszonzadó, küldtem felé egy mosolyt, s már ott sem voltunk.
Amíg Ethan lépett egyet, addig én hármat, amitől valamelyest kifulladtam, mire megálltunk, a levegő azonban határozottan jót tett. A benti levegő fülledt volt, annak ellenére, hogy mindent kinyitottunk, amit csak lehetett, szinte semmi sem mozdult, míg a szabadég alatt tele volt oxigénnel, kellemesen hűvös hatása volt, ám ez utóbbi néhány perc után alighanem átértékelődött volna bennem.
Újfent nevetnem kellett a szavaitól, a levegőváltozás azonban józanított annyit a fejemen, a kérdőjel ismét felugrott, s a lámpa fényét kihasználva, igyekeztem észrevétlenül méregetni őt, hátha látok bármit az arcán, a testbeszédén, vagy valami, amire rá foghatom. Talán előbújt belőlem Zach előítéletessége rossz napjain, mióta itt vagyok sokkal többször kapom magam ilyesmin, mint azelőtt.
- Azért ne túlozz - csóválom meg a fejem, visszafogottabb,szimplán széles mosollyal. - Egy tánchoz ketten kellenek, azt mondják. Így egészítik ki egymást és az én hiányosságaimhoz a te erőssegeid határozottan passzolnak. - Megvonom a vállam, igyekszem lazának tűnni, és át is érezni, nem szeretném, ha olyan "rágörcsölős" típusnak látna, amiben van igazság, de szerintem nem vagyok mindig ilyen. - Régen, még gyerekkoromban volt néhány táncórám, de az köszönőviszonyban sem volt ezzel. Kötelező klasszikus vonal, nevezzük így. De te... Művészlélek vagy, ezt már tudom, azt ellenben nem mondtad, hogy nem csak egyhez van tehetséged. - Visszakanyarintottam rá a témát, kíváncsiságom nem hagyott nyugtot nekem. - Nem hiszem, hogy tanultad, vagy, ha mégis, akkor nem egy-két óráról lehet szó. - Két kezemmel összecsípve elöl a két részt, megigazítom magamon a kabátját. Kellemes az őszi este, nincs hideg, határozottan őszben járunk, a víz közelsége miatt érezhető talán mélyebbnek az évszak ereje ilyentájt, egyelőre nem zavar. Látszólag Ethant se, ami megerősíti a gyanúm, nem ember. Jobban belegondolva, már nincs annyi zaj, nincs annyi energia, ami összezavarjon, megengedhettem némi csalást, épp csak annyit, hogy véglegesen etegyem a voksom a természetfeletti jelenségre, aki két lábon elöttem állt. Szűkíteni nem akarom a lehetőségeket, vagy nem most, nincs több okom rá, mint az érdeklődés és az a fránya kíváncsiság, alkalmam lesz dolgozni rajta, úgy érzem, nem fog lelépni öt percen belül. Érzem, remélem...

To: @Eritrea Shaw-Lane

Míg Ethan rendszerint megmaradt az ügyetlen, gyakran partnere lábfejét letaposó mozgásnál, a démon mindennél szenvedélyesebben rajongott a művészet ezen önkifejezése iránt is. Természetfeletti egyensúlyérzékének és gyorsaságának köszönhetően és ringatta partnerét a rögtönzött tánctéren, mintha játékos sárkányt eregetne könnyű tavaszi szellőben. Játékosan szegezte csillogó - fekete - szemeit Ray lengő-ringó alakjára, ám mohóságát sikerrel fékezte meg egy-egy lopott érintéssel. Tenyerét a nő nyakszirtjére helyezte, majd másik kezével a háta és dereka támaszául szolgálva hátradöntötte őt, mire néhány megvidámodott szórakozó lelkes tapssal és fütyüléssel kísérte a mutatványt. Morgenath Ray-re nevetett és fogait színesre festette a stroboszkópból szétszóródó fény. Na, mit szólsz kölyök? Micsoda táncos talpakat kölcsönöztem neked! Ethan reszketve hallgatott, mire Morgenath fennhangon felnevetett és megpörgette Ray-t, mintha csupán falevél lett volna. Meleg, száraz tenyere finoman irányította őt ujjainál fogva, majd mikor az egyik lépéssel közel került hozzá a fülébe súgta úgy, hogy lehelete annak fülét és nyakának bőrét seperje:

- Csodás táncos vagy.

Azzal finoman eltolta, hogy rákacsinthasson.

A nagy sürgés-forgás közepette a táncparkett szélén egy magas termetű, sötét hajú nő állt meg. Valamilyen ütős koktélt fogyaszthatott, hiszen a poharában lötyköltetett folyadék szinte átlátszó volt. Átható tekintetét belemélyesztette a táncoló fiúba és lányba, s Morgenath bőre szinte szikrázott a különösen vakmerő lány pillantásától. Mi a fene, fordította arra fejét arra, s egy jól irányzott mozdulattal a másik irányba terelte Ray-t.

- Levegőznék egyet, ha nem bánod - búgta kedvesen Ray fülébe, majd előzékenyen törni kezdte a tömeget maga előtt és finoman húzta a lányt. Talán a kelleténél sebesebben igyekezett a kijárat felé, s menet közben még kabátját is leakasztotta a billiárd asztalok melletti fogasról.

- Lépsz is? - üvöltötte utánuk Jesse kezében dákót pörgetve, mire Morgenath "nem"-et intett fejével, s kisurrant az ajtónyíláson, mely éppen befelé csukódott egy érkező háta mögött. Odakint harapott az őszi éjszaka, a bent csordogáló latinos dallamok pedig mintha üvegbúra alól szűrődtek volna ki a kikötő csendességébe.

- Nem említetted, hogy másodállásban táncosnő is vagy - borította Ray vállára a démon a kabátot. Ő maga cseppet sem fázott. Halhatatlan volt. Lopva hátrakémlelt, majd az egyik sárgán világító lámpa fénye alá terelte magukat, úgy fordult, hogy arcára árnyékot vessen a fény, nehogy Ray-nek feltűnjön szinte pupilla nélküli szeme.

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

Logikus kérdés volt részéről, ha nem pont azért lennék itt, amiért... nos, akkor talán tényleg máshova mentem volna, ha egyáltalán kimozdulok. Ez egész segített rávilágítani arra, mennyire visszahúzódva élek még mindig, pedig igyekszem tenni ellene. Kellenek az efféle megerősítések, hogy jobban kellene próbálkoznom, mint például Ethan, aki kellemes társaságnak bizonyul.
El se hiszem, milyen könnyen, gördülékenyen tud menni minden, ha kevésbé görcsölök rá. A velem szemben lévő férfival nem nehéz elengedni magam, van benne egyfajta szimpatikus vonás, és amennyire meg tudtam ítélni, ő sem bánta meg, hogy pont engem szúrt ki. A többit... meglátjuk.
Természetesen kíváncsi voltam. A kíváncsiság nem bűn, és minnél több időt töltöttünk el együtt annál érdekesebbnek találtam. A hálám, hogy nem kezdett őrült nyomásba azonnal, csak egy kis része volt mindannak, amit éreztem, kivételesen kijárna némi szerencse, mi van, ha éppen ő lenne az? Nem, nem, túlagyaló énem előreszaladt jó pár fejezettel, komolyan rá kellett parancsolnom, jöjjön szépen vissza a valóságba.
Kérdés suhant át a megrezzenő mosolyom felett, de hamar túllendültem a dolgon, elhessegettem és beszélgettünk tovább. Amennyire a zene és az alapzaj engedte.
- Hű, öhm, oké - Kiesik azon helyszínlistám elsőbb helyeiről, amit a közeljövőben meglátogatnék, de ezek után... Egy kis kitérő belefér. Ugyan a művészet ezen ága nem az én asztalom, ha választani kellenekifejezetten távolinak tartom, de van szépérzékem, és aszerint mérve bármiben meg lehet találni az értékét, vagyis a szobrokban is, amik ezek szerint az ő kezeinek munkái, ezt megjegyzem. Igyekszem.
Zavart, hogy ennyie általánosságban tudok megnyilvánulni arról, ami neki az élete szerves részét képezi, részben attól tartottam, a beszélgetésünk fog rámenni, aztán úgy az egész, a másik része az általános alapműveltség határait kérdőjelezte meg, vagyis, mennyire kellene képben lennem mindennel, és mi az, amiről ebben a témakörben két szólnál többet hozhatnék ki értelmesen.
Szerencsére feleslegesen izgultam túl egy újabb lépcsőfokot, gondolatban a következtetés levonását követően még magamra is morogtam emiatt, a fonalat azonban nem veszítettem el teljesen, ő nem erőltette, haladt tovább az egész beszélgetés fennakadások nélkül. Ennek őszintén örültem, mint sok minden másnak is. Hogy is ne mosolyogtam volna? Elképzelhetetlen, hogy ne így tegyek.
Felnevettem a tiltakozása hevességétől, majd váratlanul megszakadt az egész, mert feltűnt az az ismerős arc, akinek savanyúbb volt az ábrázata, mint egy hordónyi ecetes uborka. Ráfintorogtam Keyaanra, hátha érti a célzást és észrevesz, ám utóbbi eljutva tudatomig meggondolandó volt, mennyire lenne jó ötlet.
Szememet az égre emelve vettem le távolódó alakjáról a tekintetem, aztán Ethan felé már megint mosolyogtam és számmal formálva a szót elnézést kértem. Fogalmam sincs, miért pont ő és a medve méretű barátja lett megkérve erre, külsőre megvan az adottságuk, a rendőrhöz passzol is, de Keyaan... állítólag ő nyugodt természetű. Máskor. Ma a háta közepére kívánja, bármivel is zsarolta meg Liv.
Kellemetlen pillanat volt kár tagadni, az est további részében szerencsére ehhez hasonló szóba sem került, helyette...
- Azt hittem, már meg sem kérdezed - Elöbb szaladt ki a számon a válasz, mint gondoltam volna át fejben, amitől rendesen elvörösödhettem, kínos.
Megfogta a kezem, szinte alig éreztem, annyira finoman ért hozzá, megborzongtam tőle, jó érzéssel töltött el. Alsó ajkamra haraptam, a mai estén sokadjára, ezzel igyekeztem visszafogni az idétlenbe átcsapni akaró mosolyt.
Ó, anyám, te tudsz tácolni! Az első gondolat, mint felismerés robbant fel. Ezt követte a szokásos bizonytalanság, Ethan mellett kétballábasnak tűnhetek, ám az összes mozdulata, a legapróbbak is, annyira magabiztosak és szédületesen jók, segítettek átvészelni ezt a szakaszom, és a zene is eljutott végre a fülemhez. Egészen... kellemes. Levegőt olykor elfelejtettem ugyan venni, a ritmust ügyesebben találtam el, s egy "idegen" közelségén is túlléptem, ezzel elengedve, amit el kellett.
Egy átfutó gondolat erejéig köszönetet mondtam Mingnek az órákért, egy másik megmagyarázhatatlan kérdőjelet rajzolt Ethan feje fölé, mert valami furcsa volt benne, vagy egyszerűen túl normális, ami... furcsa.
- Azta! - szalad ki a számon, mintegy sóhaj, vagy azon kihagyott levegővételek emléke, amik az iménti áttáncolt dal alatt elmaradtak. Annyit menthettem, hangerő nem volt benne, talán érteni sem lehetett, ha mégis... nehezen megállapítható, a hőség vagy a zavar okozza arcomon a pirulást.
Energiám két-három környit simán kitartott, amennyiben Ethan sem adta fel elöbb, úgy én kezdeményeztem a szünetet. Az újabb reflex mozdulat, fejben fagyasztott meg, kifelé szimplán annyiban tűnt fel, megfogtam a kezét és akár elötte, akár őt követve arrébb húzódni terveztem a táncolóktól. Egy frissítő ital vagy szabad levegői is kilátásba kerülhet részemről, vagy akár mindkettő, rá bíztam a döntést.

To: @Eritrea Shaw-Lane

Ethan kezdett megvidámodni kezdeti sikerétől és egyre gyakrabban küldött harminc fogas mosolyt újdonsült beszélgetőpartnere irányába. Szórakozottan húzogatta ujjait a vodka-szóda jégtől párás pohárfalán, a nedvességet pillanatok alatt felszárította a testében tomboló forróság.

- Oh - nyúlt meg arca a kíváncsiságtól és új tekintett körbe a szórakozóhelyen mintha az új információ, hogy Ray itt dolgozik (máskor, ma nem) más színben tüntetné fel annak berendezését és az űrt betöltő embereket - Ostoba kérdés, de akkor miért nem valamelyik másik helyre mentél bulizni?

Kérdésére hamar megkapta a választ, Morgenath pedig dorombolni kezdett elégedettségében. Helyes pipi, búgta és Ethan hangjára maga elé képzelt egy mancsát tisztogató fekete párducot. A bestia ma este végre békességben nézte végig prédái játszadozását és Ethan e szabadságtól szinte el is felejtette annak hatalmát. Ahogy az ember elfelejti a játszó nagymacskákról, hogy nem domesztikált házi rokonaikról van szó csak azért, mert egymás bajszát húzogatják.

- Nagyon jó ötlet volt - csúszott ki Ethan ajkain a természetesen és szívből jövő dicséret melynek őszinteségét le sem tagadhatta volna. Majd mintha nyelve egyszer csak kőkemény edzett acéllá vált volna, szeme előtt pedig színes foltok jelentek meg - Tudod, nagyon szeretek táncolni.

Morgenath!, sikoltotta magában Ethan kétségbeesetten amint a pokolfajzat új korbácsolta nyelvét a neki tetsző irányba mintha könnyű szerrel megszelídíthető vadló lett volna. Csak neked akarok jót, kölyök. És mellesleg igazán szeretek táncolni. érkezett a doromboló válasz, majd Ethan hirtelen újra saját testében találta magát, a lélekcsere pedig egy pislogás törtrésze alatt véget is ért.

- Igen, hála az égnek Rose Harborban van fogadóközönség a művészetre - erősítette meg a fiú Ray mondandóját kihasználva annak mondatait arra, hogy kissé összeszedje magát a meghökkentő közbeavatkozásból. A banda kiválóan pengette és ütögette hangszereit, a pódium előtti kicsiny tér pedig egyre több a zene ütemére mozgó párral és szólótáncossal telt meg. Ethan érezte magában Morgenath ácsingózását, ám a démon egy tapodtat sem mozdult a mentális kispadról.

- Ha valamikor a kápolnánál jársz nézd meg a stukkókat és szobrokat. Magam renováltam őket - büszkélkedett szerény mosoly kíséretében és zavarában jó nagyot kortyolt a hűs alkoholos italból. A hely ajtaján egyre több vendég nyomult befelé, sokkal több, mint amennyien kifelé távoztak, s a távozók is mindenbizonnyal csupán a kijelölt cigarettázó pontig siettek, hiszen a lebuj lassan elérte maximális befogadókapacitását. Ray és Ethan a sűrűsödés jótékony hatására egyre közelebb simult egymáshoz és a magas fiúnak oldalra kellett biccentenie felé a lány ajkai irányába, hogy hallja annak szavait a növekvő háttérzaj okán.

- Nem, nem! - tette fel kezét védekezően - Semmilyen versenyről nem volt szó - tiltakozott hevesen - Én nem szoktam...

Elharapta a mondatot, ugyanis a háta mögött elhaladt egy két méter magas férfi - talán valamelyik biztonsági őr -, s jókorát taszajtott rajta. Morgenath erejét azonban nem lehetett csak úgy lesöpörni holmi halandó módszerekkel kigyúrt muszklikkal.

- Kötekszel, kölyök? - ugatott rá a biztonsági, majd jégtörő módjára választva ketté a tömeget maga előtt elviharzott a kijárat irányába, hol már összeszólalkozás hangjai harsantak. Ethan motyogott magában valamit, hogy ő aztán nem. Morgenath ácsingózása szépen lassan tüzes szenvedéllyé bontotta szirmait lelkében és érezte ahogy bőre alatt megfeszül az ő bőre is és egy mély sóhajjal, melyet csak férfiak tudnak hallatni ha igazán szeretik azt a nőt, kit a karjaik között tartanak eggyé vált vele.

- Megtisztelsz azzal, hogy felkérhetlek egy táncra? - tette le Morgenath a pultra kiürült poharát és ujjait olyan eleganciával nyújtotta Ray felé, melyet a szobrász sosem tudott volna kicsikarni magából az őt szögletessé tevő fizikai munka miatt. Szemei felragyogtak akár az éjszakai égbolt és átölelte alakját az örök éjszaka.

(Ha Ray elfogadta a táncot ujjait finoman rázárta a nő kezére, majd hüvelykujjával megsimította annak bőrét és a benne lakó végtelen erőszakot és kegyetlenséget meghazudtolva szelíden vezetni kezdte a táncparkett felé. Nem igazán hallotta, hogy milyen zene szökik épp az összekeveredő parfümöktől illatos levegőbe. Egy talpalatnyi szabad helyet találva teste letűnt korok báját idézve mozdult meg az ütemre és úgy, ahogy macska telepszik le a forró ablakpárkányra táncba vonta a lányt.Szinte alig érintette, mégis vezette. Tekintetét pedig egy pillanatra sem eresztette el. Ethan levegő után kapkodott. Morgenath pedig szárnyalt.)

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

  - Csak egy kicsit - felelem szerényen nevetve. - Itt dolgozom... máskor, ma nem. - Muszájnak érzem hozzátenni a mondat második felét, pedig elég nyilvánvaló, hogy nem a pultos egyenruhában vegyültem el tálcát egyensúlyozva. Az már részletkérdés, hogy még üres tálcát se, bíznának rám, nemhogy poharakkal telit. - Mi szerveztük a mai estét a kolléganőmmel. - Ez is hozzátartozik az elöbbiekhez, már csak azért is, mert muszájnak érzem a beszédet, különben hagyom a fejemben lévő gondolatok miatt a némaságot felülkerekedni, akkor már inkább járjon a szám össze-vissza, de legalább beszélgetek. Egy vonzzó, helyes fiatal férfival, aki őszintének tűnően érdeklődik irántam és egyelőre semmi olyan megjegyzést vagy mozdulatot nem tett, ami miatt az az aprócska kis remény és bizalom elegy meg akarna szűnni.
- Örülök, hogy így látod - Komolyan gondoltam, nem csak úgy a mosoly mögé bújva mondatta velem a pultos-részem. - Igen, most elég nagy fordulatot tettünk, de szerintem bejön az embereknek. - A létszámból ítélve mindenképp ezt a következtetést vonhatjuk le. Felvillanyozó volt látni a szórakozókat, a táncolókat, azokat, akik csak az asztaluknál ülve élvezték a zenét, mindenez annyi energiát adott, nehéz lett volna, nem kimutatni, bármennyire visszafogni vágytam. De basszus, miért ne örülhetnék úgy egészében? Ha ez Ethant elriasztja, kit érdekel? Engem, röviden felelve a kérdésre.
- Szobrász? Azta, tele van a város kreatív emberekkel. - Zenészek, festők, szobrászok, írók, színészek, minél régebb óta élek itt, annál színesebbnek látom, és közben mégis nyugodt tud maradni a légkör. - Wilmingtoni zenekar, ha jól tudom. Ez nem az én asztalom volt a szervezésnél. - Vallom be, és lepillantok a padló felé, hogy ne lássa, milyen könnyen zavarba tudom hozni akár saját magam is. - Oh, ők... elvannak nélkülem is szerintem. - Pótkeréknek lenni nem túl szerencsés, és pontosan olyasn voltam mellettük, hiába állították az ellenkezőjét.
- Nem tudtam, hogy versenybe csöppentem - A fények, a kedves, mindent eltakaró fények, hálás lehettem, amiért a paradicsom árnyalatban úszó arcomból sokat elrejtettek. Ilyen még... nem volt. Soha. Amíg kalitkában éltem más tartotta távol tőlem a fiúkat, azután én tartottam távolságot, de kezdem elhinni, megéri nyitni, nem vagyok elátkozva... teljesen. - Szegény, nem volt elég ügyes. - Ennél butább megszólalásért az agyam fog versenybe szállni az este folyamán. Esetlenül flörtölni próbáltam, szégyelltem magam azért, amilyen bénán ment, ámde fel nem adtam, egyelőre. - Ha jól értem, a te barátaid sem akadnak ki, amiért idejöttél. - Újabb kísérlet, ezúttal újfent az arcát nézve, nem is munka volt benne, hogy összejöjjön.
A zene mindeközben újult erővel indult be, a beszélgetést ellehetlenítette, ha csak nem másztunk egymás arcába az pedig... eléggé félreérthető lenne. Már így is közelebb kellett simulnom hozzá, ami a zavarom szintjét tartotta fenn, az alkohol jótékony hatása azonban a lécet megemelve segített rajtam, nem voltam túlságosan merész, szimplán könnyebben ment a közelség kialakítása, és nem zavart annyira, mint máskor. Nem szerettem volna azt sem, ha nyomulósnak néz, olyan lánynak, akin azért van szoknya, és mélyebb a dekoltázs a ruháján, mert minden áron férfit akar fogni magának. A ruha választása random jött, "egyszer belefér" alapon, elvégre nem vagyok csúnya, nincs baj az alakommal, már csak a modellkedést alapul véve sem, és igenis megvan az előnye, kevés, de van. Tehát szerettem volna azt közvetíteni Ethannek, hogy érdekel, szimpatikusnak tartom, viszont nem tépném le róla a ruhát öt percen belül a raktárban. Ártatlan közeledés részemről, aminek a sikerét a vodka támogatta.

To: @Eritrea Shaw-Lane

Ray, ismételte el a lány nevét Ethan és félénk mosolyt öltött arcára. Amióta a démon testébe költözött önbizalma koránt sem volt a régi. Úgy érezte elvesztette a kontrollt és az otthonosság érzését saját testében, sosem tudhatta Morgenath mikor veszi át irányítását és mikor válik csupán tehetetlen szemlélőjévé életének történései felett. Még csak gyűlölni sem merte az elkárhozott lelket. Soha egy ujjal sem bántotta. Azonban a tény, hogy hozzáférése volt legféltettebb és legintimebb gondolataihoz idege legérzékenyebb felületét kaparta. Ethan úgy érezte éveket fiatalodott szociális életét tekintve. Itt állt péntek este egy gyönyörű lány előtt és zavarában szinte meg is feledkezett róla, hogy az ellenkező nem rendszerint roppant vonzónak találta és csupán a kisujját kellett megmozdítania egy-egy mosoly, vagy nevetés eléréséhez.

Megkönnyebbülten felsóhajtott ahogy Ray elfogadta meghívását. Félsiker, kommentálta Morgenath derűsen és Ethan érezte a démon feszült figyelmét ahogy a tömeget udvariasan megtörve a lány előtt a fiú a pulthoz sétált. Kissé távolabb a zenétől valamivel jobban hallhatták egymást és Ethan újra megengedett magának egy mosolyt. Ismeri a pultost, hallotta Morgenath hangját, ki Ethan szemein keresztül olyasmit is megfigyelt ami felett elsiklott figyelme.

- Mit fogyasztasz? - kérdezte Ethan barátságosan, majd Ray válaszára biccentve a pultoshoz fordult és a lány rendelése után hozzátette a magáét is, vodka-szódát citrommal.

- Ismerős vagy errefelé? - tette fel a kérdést a fiú fürkésző tekintettel. Igyekezett állni Ray tekintetét és a kezdeti megszeppentség után kezdte úgy érezni, hogy talán most az egyszer a démon még hasznára is válhat és jelenlétét megszokva egészen visszatért régi formájába. Fél karjával rátámaszkodott a pultra és Ray felé fordult, közben olykor-olykor az emelvényen zenélők felé pillantott. Szakavatott szemmel mérte végig Ray-t, de igyekezett semmi esetre sem indiszkrét lenni. Szakmai ártalom, mókázott Morgenath, Nálad jobban, kedves barátom, senki nem ért jobban a női idomokhoz. Gyakran dolgoztatod őket kezeit között.

Dugulj el! horkant fel magában Ethan, majd figyelmesen várta Ray válaszát, s szusszanva újra a zenészekre révedt szeme.

- Rég jártam erre - vallotta be szerényen és végigpásztázta a víg emberekkel telt helyiséget, hol az öröm és ulatozás hangjai keveredtek a dallamok közé - Jó érzést itt lenni, nem fogok hazudni - Ray nem sejthette, hogy emögött a válasz mögött több rejtőzött, mint egy egyszerű péntek este élvezete. Ethan kissé kiszabadulva érezte magát - És tetszik ez a zene. Nem hallottam errefelé még ilyesmit. Szobrász vagyok - érintette meg mellkasát - Minden művészi tevékenységet nagyra értékelek és a srácok elég ügyesek odafent. Remélem nem szakítottalak el a barátaidtól - tekintett lopva körbe olyasvalakiket keresve, kik barátságtalanul méregethetik amiért megszólította a lányt - Gondoltam megelőzöm a barátomat - bökött a dákót lengető Jesse felé aki nem szégyellt teljesen leplezetlenül leskelődni utánuk a billiárdasztaloknál állva.

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

  Miért van az, hogy kapok egy szabad estét, és azt is itt töltöm? Oh, persze, már emlékszem, én harcoltam ki mindkettőt. Pontosabban az egyikhez akadt egy tettestársam Liv személyében, de ha minden igaz, ezzel a húzásunkkal tovább emeljük a pub színvonalát, még több vendéget vonzzunk be és nem mellesleg, Zach idegeit is megtépázzuk kicsit. Utóbbit sosem vallanám be ilyen egyértelműen, se hangosan, mégis...
Jó ötlet, remek ötlet, ezek tartották bennem a lelket, míg pontosítottuk Livvel a részletek, aztán odaálltunk a főnök elé, kész érvekkel és most egészen másmilyen zene tölti be a teret, hallatszik ki a nyitott ajtókon keresztül és árasztja el a környéket. Van bennem félsz, még jó, hogy van(!), érzem a nyomást, hogy mennyi ponton siklik ki egyetlen rossz mozdulattól.
Idegesen piszkáltam ezüstszínű, ujjamat körbeölelő macska mintájára formált gyűrűmet, néha a fülbevalómat igazgattam, aztán ellenőriztem a nyakamban függő láncra fűzött medált. A pultnál ülve figyeltem a növekvő tömeget, egyre jobban szorulta a háttérbe, amit egyáltalán nem bántam. Jöjjenek csak, igyanak, táncoljanak, mutassuk meg, volt értelme, komolyan! Rástresszelek, pedig megígértem, hogy nem fogok.
- Hé, Ray! - egy kéz lendült a magasba, ami egy szőkésbarna hajú lányhoz tartozott, aki egy zavarban lévő srácot húzott maga után. Christine és Jack, a tánciskolában ismertem meg őket, sok hasznos tanácsot adtak, egyértelműen itt volt a helyük. Támaszként is. Egész sokszor megkaptam az este során, minden rendben, szuper lett, na, és fogyott néhány környi vodkanarancs is, ezek elegyétől kezdtem valóban elengedni magam. Mikor számra ráfagyott az örömteli mosoly, a párost elzavartam táncolni, míg az asztalunknál maradtam. Az egyedül már kevésbé tűnt rossznak, alkalmam nyílt körbenézni, amennyire a fények engedték. Az érzékeim is csalókák voltak, mivel több tekintetben elmaradtam a többieknél, alig hagyatkozhattam volna rá, a látásomon talán javított valamicskét. A vodka ellenkezőleg, patt helyzet. Maradt a jó öreg emberi szempár, kíváncsian pásztázva a "tömeget".
- Gyere, nem hagyunk ám itt! - jelent meg szinte a semmiből Christine, megragadta a kezem és vitt magával. Úgy látszik, náluk fordított a felállás, a nő vezeti a férfit.
Hangosan, a zenétől mégis szinte némán nevettem fel lelkesedését érezve. Hazudnék, ha mást állítanék, átragadt rám. Meg úgy amblokk, minden pozitív hangulat ott volt körülöttem és élveztem, ahogyan átjár, akárcsak a zene, az ütem. Milyen régen voltam utoljára ilyen helyen!
A zene lassulni kezdett, gondoltam, ez afféle átvezetés lesz, és ezzel így voltunk páran, mert várakozva néztük, mi jön ezután.
És ekkor éreztem meg egy felforrósodott levegőhöz szinte jéghideg érintést. Nem, nem is ő volt hideg, nekem sikerült tűlpörögnöm, minden esetre, kisebb ugrással pördültem meg, majd az arcomra kiülő meglepettséget, talán némi ijedtséget felváltotta a korábbi, széles mosoly.
A srácban azonnal megfogott valami. Nehéz körbeírni, szavakat találni, az, hogy hihetetlenül helyes, enyhe kifejezés. Alsó ajkamba harapva szerettem volna visszafogni a némi őrültségnek ható kisugárzásomból. Finom lökést éreztem a derekamnál, épp súrolt, de nem volt véletlen. Hátra sem kellett néznem, legbelül egy sóhajt engedtem meg, közben végig Ethant néztem. Mert neki van neve. Oh...
- Ray, szia - zavartan, a fények jótékony rejtő hatását kihasználva ugrottam át a jelenbe a gondolataim közül - Láttál? Igen, értem. - Te jó ég, mit csinálok? Azt fogja hinni, baj van a felfogóképességemmel, vagy szimplán baj van összeségében odabent. - Öhm... persze, miért ne? - Kisebb bólogatásokkal is rásegítettem a válaszomra, hátha a zene lágysága ellenére a hangom nem ér el hozzá, habár nem állt túl messze, épp annyi távolságot hagyott, amitől a kis intimszférám békés maradt. Volt némi félsz az induláskor azért is, mit fogok csinálni, ha olyan kerül a közelembe, akivel nehezebb dolgom lenne, de megvolt a módszerem rá. Ha minden kötél szakad, van egy boszorkány a pult mögött, aki szívesen segítene.
Áttértünk a pulthoz, igyekeztem úgy besorolni, ne ahhoz keveredjünk, aki a biztonságiőrömmé válhatott, a beugró pultos kevésbé tűnt veszélyesnek. A középkorú férfi, valami régi ismerőse, amint meglátott felvonta a szemöldökét, mire bólintottam. Ma már jártam itt eleget, plusz a tömény verzióktól amúgy is távol tartott az emlékképek sokasága korábbról. Szolíd vodka és narancs, utóbbiból több.
- Hogy tetszik? - közelebb kell hajolnom hozzá, plusz feljebb, mert az én mélységem nem volt kopmatibilis az ő magasságával, sem. Azért találunk egy áthidaló megoldást, szerintem. - Mármint a hely. - Teszem hozzá és random intek valamerre, visszafogottan, de érthető jelzéssel. Nehezemre esett szolidan nézni őt, akárcsak a jókedvemnek határt szabni, legalább látvány terén. Érdeklődésnek "álcázva" fürkésztem arcát a változó fényekben, a zenészek mindeközben kezdtek magukhoz térni.

To: @Eritrea Shaw-Lane

Morgenath ötlete volt péntek este az Old Harbour Pub, Ethan-nek pedig nem sok beleszólása volt a döntést illetően. Habár Ethan teljesen magánál volt és tökéletes kontrollt gyakorolt teste fölött, Morgenath egész este nem hagyta békén.

Mephistophelés egyik ölebe itt hagyott egy keveset a legjobb spuriból amit a keleti part látott. Tegyél zsebre belőle. Meglátod, bátorságot ad!

- Sosem drogozom - jelentette ki Ethan vasakarattal saját tükörképét bámulva és finom mozdulatokkal begombolta sötétkék ingét - Még a te kedvedért sem.

Nagy kár... pedig keríthetnél barátnőt nekünk. Ethan gyomra nagyot ugrott. Semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy a démon hangját hallja egy lánnyal való bármilyen együttlét közben. Ethan nagyon rendes srác volt. Mindig lehajtotta a vécéülőkét, azonnal elmosta a koszos edényeket és naponta vitte le a szemetet.

Későre járt mikor stúdióját lelakatolta és gyalog indult el az Old Harbour Pub felé. Reménykedett benne, hogy ott találja néhány régi gimnáziumi barátját, kik az utóbbi hetekben oly' sokat keresték és minden egyes alkalommal zárt ajtón kopogtattak. Ethan nem tudta hogyan palástolja feketére színeződött szemét, de az éjszakai fényekben szerencséjére nem kellett sokat bajlódnia mindezzel.


Jó két órával később Ethan szinte megtáltosodott a bevitt vodka szódák mennyiségétől. A folyékony bátorság erőt csepegtetett tagjaiba és egész este haverjaival viháncolva vették be a darts táblák és billiárd asztalok tesztoszterontól szagló birodalmát. Ethan boldog volt. Hónapok óta először. S a villódzó fények közt cseppet sem kellett attól aggódnia, hogy ép látásukat lassan elvesztő társai esetleg hevesen érdeklődni kezdenének fekete gombszemei miatt.

- Milyen csaj, nézd már! - Ethan-t olyan erővel taszította oldalba nálánál kétszer szélesebb volt padtársa, hogy szinte nekitántorodott a dákótartónak. Bosszankodva tenyerelt bele az odatámasztott farudakba, majd rosszalló tekintettel jutalmazta a cseppet sem koordinált mozdulatot. Bezzeg ilyenkor hallgatsz mint a sír, üzente gondolataival Morgenath-nak, ki mintha eltávozott volna testéből. Ethan követte haverjai mutogatását a sötétlő táncparkett felé. A forgatagban feltűnt egy platinaszőkére festett hajkorona és egy vonzó, fiatal arc, mire Ethan a többiekhez hasonlóan rajta felejtette a szemét a lányon.

Menj és szerezd meg! Ethan az ajkába harapott, ahogy Morgenath új erőre éledt (tehát az eddigiekben sem lankadhatott figyelme) és érezte a belülről jövő bátorítást. Megérdemled, te fiú! Ethan homlokát ráncolva rázta meg a fejét.

- Mi az, neked nem jön be? Csak a faragott ciciket bámulod mostanában? - visította mellette Jesse, ki ex-súlyemelőként (a súly maradt, az emelés nem) újra nagyot taszajtott a fiún. Ezúttal azonban szisszenve húzta vissza karját, ugyanis Ethan válla gránitkeménységűre változott.

- Mi a franc... Te gyúrsz mostanában?

- Ja... - vonta meg a vállát Ethan közönyösen és újra megkereste tekintetével a lányt. Ethan, te vagy a legnagyobb úriember és a legbénább szamár akivel valaha találkoztam! korholta Morgenath és Ethan megesküdött volna rá, hogy a démon hangjában felcsillant valami kedves törődésre emlékeztető tónus. Mintha most az egyszer nem saját maga miatt akarta volna rávenni a fiút valamire.

Mész és kész! közölte vele, azzal Ethan tagjai megindultak és a tömegen buldózer erejével áttörve végül megállt a lány háta mögött. Zavartan beletúrt a hajába a tarkójánál, majd torkát megköszörülve - és ráeszmélve, hogy a hangos zenétől ebből az illető mit sem hall - megérintette annak vállát. A lány a kis emelvény felé fordulva állt. Ott egy spanyol gitáros és egy dobos ücsörgött valamilyen ismeretlen számot játszva. A tömeg lassan toporgott várva rá, hogy olyan dallam érkezzen, mire táncolhatnak.

- Elnézést! - szólította meg Ethan félénken a lányt mikor az felé fordult. Amatőr, horkant fel Morgenath.

- Ne haragudj, én csak... láttalak és... - Ethan beletörölte izzadt tenyerét sötétkék farmerébe - Ethan vagyok. Meghívhatlak valamire?

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹