Mivel megszólalni nehezebben tudok, ami egyébként nálam általános velejáró, mikor Ethan visszakérdez csak bólogatni tudok, majd hozzáteszi, ami a kaszinók egyértelmű része, itt mindenki elveszíti az időérzékét. Már azért is kaptam néhány csúnya pillantást, hogy a csuklómon lévő ketyegőt nem vettem le az öltözőben, de igazból csak el szoktam felejteni, semmi rossz szándék nem dolgozik bennem. A férfi, avagy inkább srác, nehezen találni a megfelelő szót rá, tekintve korát, kiállását és viselkedését. Egyszer felülmúlja a külsejéből sugárzó fiatalságot, máskor egészen közel érzem magamhoz. Ezért is olyan kétesek az érzéseim vele kapcsolatban, habár erősen tagadom, érzékeny ponton van hatással rám a jelenléte. - Igen, ez a hely eléggé... függővé teszi az embereket - szebben fejezte ki magát, mint én, és sokkalta magabiztosabbnak tűnt, mint, aki komfortosan érzi magát ezen a helyen. Hiába dolgozom már itt egy ideje, furcsa, sokszor kívülállónak tartom magam, még szoknom kell hogy a malom része vagyok. És akkor még jön egy ilyen meglepetés és megzuhanok. Ha nem ismerném... oké, túlzás, szóval úgy gondolom, ő nem olyan, aki direkt csinálná ezt velem, bár ott munkálkodik benne a magabiztosság. Amitől én elveszítem azt a keveset is, amit össze tudok kaparni a jelenlétében. - Nem épp táncolni jöttem ide - felnevetek a kis viccemen, sőt, megemelem a magamhoz ölelt tálcát is, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy pultosként dolgozom. Kezdem kínosan érezni magam előtte, zavar ködösíti a fejem, s szerintem a viselkedésem sem épp illő, mivel néha azon kapom magam, őt nézem. Fel kellene nőnöm végre. - Ó, te jó ég, de hát hogyan... - elkapom az egyik kezét és közelebb lépve hozzá a tenyerét vizsgálom, már ha hagyja. Fejemben pörög a rengeteg információ, ami a látottakra beugrik. Tehetnék rá abból a gyógynövény keverékből, amit Pixie ajánlott. Otthon kevertem össze a saját verziómat, és elvileg a hasonló sérülésekre jó. - Jobban kellene vigyáznod! Ez... - elengedem a kezét, hajamhoz hasonló vörösséget ölt fel az arcom. Lehajtott fejem miatt tekintetemmel a padlót fürkészem. Ismét bocsánatot kellene kérnem, szabadkozni az ösztönös reakcióm miatt, amiért megérintettem, pedig lehet, nem is szereti, ha hozzá érnek. - Mire gondolsz? - az arcára pillantok, a szemébe, ha úgy sikerülne véletlenül. Kíváncsiságom legyűri a zavart. Sejtem a célzást, csakhogy ő nem ismeri, én viszont tökéletesen tisztában vagyok vele, már most kiszúrta, "lopom a napot", de talán vendégnek nézte a beszélgető partnerem, megúszhatom nagyobb letolás nélkül. - Te most mire készülsz? - az a pénz, amit a pulton hagyott, jócskán fedezné több ital árát, az órabérének egy részéről nem is beszélve. Merthogy Ethan erre gondolt, mint utólag kiderült. Gyanakvóan méregettem addig is, némiképp értetlenül állva tettei előtt. Szólásra nyitottam a szám, a szavak azonban benn maradtak. Megfogta a kezem és maga után húzott. Kezdetben egy kis ellenállást tapasztalt, de gyorsan feladtam. Azt hiszem, ha róla van szó, csekély hely az, ahova ne követném. Veszélyes és szörnyű felismerés, borzasztóan erős hatással van rám. - Sosincs szerencsém ezekkel - bökök fejemmel a villogó, hangokat kiadó gépre. Ethan magabiztosnak tűnik, minden mozdulata rutinról árulkodik. Lenyűgözve figyelem, mire fáziskésés alakul ki nálam, szükségem van néhány másodpercre, hogy valamennyire összeszedjem a gondolataimat. Elvesztettem a fonalat. - Nem szeretném eljátszani a pénzed - alsó ajkamra harapok. Döbbenten nézegetem a zsetonokat a tenyeremben, oda se figyelve számolgatom, úgyhogy dunsztom sincs, mennyit kaptam. A szavaitól egyébként is lefagytam, minden gondolat kiszállt a fejemből. Mit szeretne tőlem tudni? Mit szeretnék én tőle kérdezni? Annyi minden volt kérdéses vele kapcsolatban, amik megfogalmazódtak a fejemben csakhogy a jelenléte, plusz a játék, amibe bele akart vonni, mindent kitörölt. - Oké, játsszunk - kifújom kis résnyire nyitott számon át a levegőt, mintegy sóhajt, kihúzom magam ültömben és teljes testemmel a géphez fordulok. Öt egyforma gyümölcs, öt azonos, nem nagy kunszt, menni fog... És az első próbálkozásra természetesen az összes különböző forma egyetlen sorba rendeződik. Nagyjából annyi szerencsém van ebben, mint az alakváltásban. Milyen lenne, ha itt, most átugranék medve formába? Mert arra valószínűbb az esély. Rossz érzés más pénzével játszani, mikor új kört indítok elfog a késztetés, tiltakozzam. Hagyhatnám szimplán helyette, hogy kérdezzen, nem nagyon van, amit titkolni tudnék előle.
Morgenath szinte gyengéd türelemmel várta míg Ray meglepettségtől hevesen cikkázó tekintete végigugrál gazdatestének különböző pontjain. A vörös loknikkal keretezett arcú lány képét a lefojtott Ethan felé küldte és szinte érezni vélte amint a megbénított tudat sóvárogva sóhajt egyet az üzenet megérkeztével. És még azt mondják a hazugság zavarja össze az embereket, rándult felfelé a szája sarka egyfajta elnéző türelemmel. Kiélvezte a fiatal nő tanácstalanságának minden ízét és másodpercét. A Mephistophelésnek végzett monoton, lassú progresszivitású és kevés hasznot hozó munka mellett az ősz szinte kiéheztette az intrikára. A játszmára. Már-már az emberi érzelmekre. Igen. Ha jó gondját szerette volna viselni Ethannek - márpedig ha lett volna valódi szíve, hát azon viseli a szobrásztehetség sorsát - akkor nem tarthatta csupán démoni energián. Nem. Morgenath sokkal ősibb, ravaszabb és finomhangoltabb volt annál, hogy elkövesse ugyanazt a durva és nemtörődöm hibát melyet megannyi fajtársa tett a porhüvelyek kihasználásával. Ethannek szüksége volt érzelmekre. Morgenath pedig úgy viselkedett mint akinek magának is szüksége van arra, hogy Ethan megtapasztalja ezeket az érzelmeket. - Tízig? - ismételte csupán az elégedettség táplálta meglepettségtől, szemöldöke felkúszott homloka közepére, majd helyeslően biccentett újra az órájára pillantva. Szinte alig maradt egy jó fél óra tízig, a kaszinó, mint forrásban lévő méreg, még csak most kezdett el finoman gyöngyözni. Morgenath tapasztalatból tudta, hogy a kis és nagymutató messze elhagyja majd az éjfélt mire felhangzik az első fájdalmas vonyítás, hogy a kidobóemberek messzire hajítanak majd néhány vesztest ki így is túlságosan felhajtott a garatra, s hogy a titkos helyiségekben megfogyatkoznak majd a ruhadarabok, megvastagszik a szivarfüst és az eldobált harisnyatartók ki sem látszanak majd a földre hullott zsetonoktól. Biccentett Ray meglátására, kontaktlencsével álcázott tekintete komótosan pásztázta végig a zsongó tömeget. Messzi emlékeket simított végig, de a mentális függöny mögött tartott szobrászfiúnak nem mutatta meg ezeket. - Ismerem ám az ilyen helyeket - fejét enyhén oldalra biccentette mire Ethan barna tincsei a homlokába omlottak - Nincs napfény, se friss levegő. Az ember csak kényszeredetten mozdul újra és újra, már nem is vágyik arra amiért annyira megveszett akkor amikor belépett a kapun, de már örökre rabbá vált - Ray-re sandított a szeme sarkából, ajka félmosolyra húzódott amikor látta, hogy az rajta felejtette pillantását amíg ő gondolatban más világokban barangolt - Ezer indokot tudnék felsorakoztatni amiért egy fiatal lány úgy gondolhatja, hogy megéri itt dolgoznia, de nem olyasvalakinél aki ennyire szeret táncolni. Nem mintha a Pokolban nem hemzsegtek volna a revütáncosok, az artisták, a balerinák. Ray azonban egy hajlékony szárú virág volt megannyi rothadó kóró között. A lány következő megjegyzése meglepte - na, nem azért, mert nem tudta pontosan, hogy hogy működik a halandó, különösen a halandó női észjárás, hanem mert Ray megformálta és kimondta ezeket a szavakat. Tenyerével megtámaszkodott csípője két oldalán amint háttal a pultnak tűnt. Olcsó szemfényvesztés volt ez valakitől ki nem érezte a fáradtságot, kinek nem volt szüksége pihenésre, sem pislogásra a szeme épen tartásához, vagy levegőre a tüdejében. Megrázta a fejét, ezzel felmentette a lányt a szabadkozás terhe és szégyene alól, hajtincsei továbbra is a dominódarabkáira hasonlítva omlottak ide-oda. - Rengeteg munkát kaptam az utóbbi időben - felfelé tartotta két tenyerét, kezének kecses mozgása éles kontrasztot állított a bőrén éktelenkedő hólyagok és horzsolások látványával. Az előbbi Ethan szobrásszerszámainak, az utóbbi Mephistopheles néhány ellenségének nyoma volt. A démon szelíd türelemmel mutatta meg a sérülések nyomait melyet újra és újra fel kellett sértenie magán ahhoz, hogy elég hiteles halandói képet vetítsen magáról. Legutóbb a kaszinó férfi vécéjében esett neki bőrének a kihelyezett szappantartó törött darabjaival. Minden a részletek finomságán múlt, a karistolások pedig néhány óra alatt épp annyira forrtak össze, hogy egy-két hetesnek látszottak az avatatlan szem számára. - Nem volt sem tánc, sem egyéb mulatság - kacsintott a lányra és eltüntette kezét fekete öltönyének zsebében, ám még az utolsó másodpercben újra az órájára mutatott - Szerintem ha nekünk eltűnik az időérzékünk ezen a pokolverte helyen akkor a górénak már rég nincs - csapott a pultra, tenyere alatt három százdolláros simult laposra. Morgenath egyszerűen megvásárolta Ray utolsó fél óráját és biztosra vette, hogy az italsor fölé kihelyezett figyelőkamerán keresztül valamennyi figyelő jól látja ezt - Gyere! - ragadta meg finoman Ray csuklóját és állával a szerencsegépek felé intett. Ha a lány kötélnek állt, úgy megkereste a nyüzsgéstől legtávolabb eső gépet, majd egy-egy kezdőzseton behelyezésével aktivált két egymás mellettit. A ricsaj elviselhetőbbnek hatott e tisztes távolságból, a digitális kijelzőn pedig máris felvillantak az egzotikus gyümölcsök melyekből megfelelő számú egyformát kellett összegyűjtenie a szerencsét próbálónak. - Játsszunk, de csak azért, mert ezek a gépek önmagukban olyan ostobák és unalmasak - ereszkedett le a székre, karját megpihentette a támlán, hogy Ray felé fordulhasson - Akinek öt egyforma gyümölcs jelenik meg egy sorban az kérdezhet egy kérdést a másiktól. De nagyon fontos: csak őszinte választ adhat a kérdezett fél, különben az összes zseton a másiké lesz. Morgenath megfelezte a zsebében lapuló zsetonokat, Ray részét a lány tenyerébe csorgatta.
Volt benne valami titokzatosság, amit már az első perctől éreztem, és bolond lennék letagadni, ez is tetszik, mint annyi minden más, amik mellett eltörpülni látszik a bizonytalanság. Ethan más, több, mint ember, csakhogy (nevezzük tapasztalatlanságnak) fogalmam sincs, milyen értelemben. Egész életemben hallgattam, mekkora megtiszteltetés alakváltónak lenni, a boszorkányság sem ismeretlen számomra, de annyi minden van még. Mintha csak most kezdeném el megismerni a világot, ely egészen idáig körülvett. Mindennek egy központibb alakja épp itt áll velem szemben. Meglepett a jelenléte, felidézte az elmúlt időszak minden érzelmét, ami kavargot bennem iránta. Azt hittem, jók vagyunk, de eltűnt, most pedig... itt van, előttem áll. Szemem ide-oda cikázott az arcán, a vállán, kellett némi bátorság, mire meg tudott állapodni a szemén. Azon a hihetetlenül kék szemén, amihez hasonlót nem is láttam még. Tulajdonképpen hozzá hasonlót sem, ez visszavezetett arra a tényre, valami más volt benne, ám ezt ismét betudtam egyfajta megérzésnek, eszerint raktároztam el magamban. - Hogy mi? - homlokomon valószínűleg kiültek az értetlenség ráncai, arcomra egészen biztosan. Hiszen ezért vagyok itt, és... Újabb tételt írtam fel Ethan képzeletbeli listájára a fejemben. - Öhm, oké. - Mi mást mondhattam volna? Súlyom áthelyeztem egyik lábamról a másikra, a kezemben lévő tálcát továbbra is kezemben fogva öleltem magamhoz. Elhagytak a szavak. Annyit csicseregtem ma már, erre feltűnik egy, hát tulajdonképpen régi ismerős, mire az egyszerű beszélgetéshez használható dolgok szinte kiröppennek a fejemből. Kérdésére lepillant a csuklóján lévő fekete szíjú órára. Az időérzéke változatlanul cserbenhagyta, a számokat látva meglepetten tapasztalta az idő múlását. - Nem is tudom, tízig, hivatalosan - kivételesen azt kívánta, bárcsak percekben mérhető lenne, mire átfordulnak a számok és a megfelelő órát mutatják. Amúgy nem szokta ennyire érdekelni, itt bent gyorsan telik az idő, van bőven, mit csinálnia, néha meg is csúszik, aminek aztán másnap reggel látja kárát, mikor össze kell szednie magát a nappali műszakhoz a pubban. -, de itt másképp múlik az idő, gondolom ezt már te is észre vetted. - szeretnék végre érthetően és normálisan beszélgetni, nem így, megilletődve, zavarodottan, tőmondatokban. Mire végre eredményesnek bizonyul a fejemben végzett bátoság-gyűjtögetés, a közeli asztalnál valaki harsányan felnevet, szinte beleremegnek az üvegek, s velük én is összerezzenek. Elég Ethanön felejtenem a szemem és máris elkezdem kirekeszteni a külvilágot. Kaptam egy emlékeztetőt, ez nem így működik és még mindig dolgozom. - Nem jártál azóta a pubban - szólalok meg hirtelen, amit majdnem egy fizikailag számon csattanó kéz követ. Basszus, fogd be Ray! Át sem gondoltam, mit mondtam ki hangosan. Semmi szemrehányás nem volt a hangomban, leginkább egyszerű kijelentésre hasonlított. Liv tudja, szólt volna, ha elkerüljük egymást, vagyis igazam van. Nem kellett volna kimondanom. Most mégis ezt miért kellett? - Ami nem... Biztos, sok dolgod volt, nem tartozik rám. - Mondhatnánk, mentem a menthetőt, ám ehylett beljebb másztam a kínos gödrömbe, ahol legszívesebben földet húztam volna magamra és így bújnék el Ethan elől.
Morgenath egy ideig távolról figyelte Ray-t, hüvelykujjával martinis poharának nyakát simogatta. A tömegben úgy vibrált körülötte a megannyi természetfeletti lényből kiáradó erő mint különböző rádiófrekvenciák különböző adásokkal. Mindegyiken más és más energia áramlott és bele-belehallgathatott abba amelyik épp a legerősebben pulzált körülötte. Begyűjtötte az információt, de semmi olyasmi nem jutott át ingerküszöbén ami a figyelmét gyűjthette volna be.
Jól emlékezett rá, hogy Ethannek nem kellett több néhány percnél, hogy fejét elcsavarja a visszafogott, de mégis izgalmas alakváltó - mert Morgenath eleget töprengett utólag azon Ethan elméjének falára simulva, hogy a fiatal nő vajon miféle lény lehet, majd megtette biztos tétjét.
Ahogy most a kaszinó vendégei is megtették biztos avagy kevésbé biztos tétjeiket, Ray pedig körbelengte az asztalokat, majd visszatért a pulthoz ahol egy ideig jókedvvel csevegett, majd egy bizonyos férfi felbukkanásával megint visszarebbent az egyszerű nyerőgépek és asztalok sűrűjébe. Egyenruhája elárulta. Morgenath pedig azon tűnődött, hogy mennyi kiaknázatlan lehetőséget szalasztanak el a huszonegyedik századi nők.
Teszek neked egy szívességet, küldte az üzenetet gazdateste eredeti tulajdonosának és a poharat a pultnál hagyva megindult a lány felé.
Ray zavara szinte tapintható volt, Morgenath így ragadozószerű mosolyra húzta ajkát. Tetszik neki a porhüvelyed, Ethan. Ahogy nekem is tetszik - tájékoztatta a szobrászt a történésekről, majd újból kizárta őt a tudatosság dimenziójából és a világért sem szakította volna félbe Ray habogását addig amíg mondandója végére nem ér. Ujjait összefonta háta mögött és pillantása lassan végigvándorolt beszélgetőpartnerén is, majd visszafordult az alakváltóhoz.
- Elmesélhetném, hogy mennyi minden másért, de úgysem hinnél nekem - búgta még mindig mosolyogva és a szemére helyezett kék kontaktlencse alatt szinte alig maradt rejtve méregfekete íriszének villanása. Morgenath mindig az igazat mondta a maga legtalálékonyabb módján. Például Mephistophelés hercegnek küldetést teljesíteni. Gabriel Deckert az adósommá tenni. Feltérképezni a város legsebezhetőbb boszorkányait.
- Nem fogsz kiszolgálni engem - csóválta meg a fejét és szinte csak azt nem tette hozzá, hogy "butus", de fejének ingatása elárulta az ötlet képtelenségét. Határozott udvariassággal utasította el a felajánlást és valahol csodálta Ray őszinte és egyszerű kedvességét mellyel hozzá fordult. Hogy miért is...?
Miután Morgenath előkészítette Ethannek a terepet a szobrászfiú a búcsú során elkérte Ray telefonszámát. Ethan a démonhoz hasonlóan nem hazudott, valóban élt benne a vágy, hogy megismerje a lányt, ám Morgenath megtiltott számára minden későbbi próbálkozást miután Clara Kincaide - azóta persze McLeod... - a tudtára adta, hogy megsejtette titkát. Az amúgy sem bő magabiztossággal felruházott Ethan hamar beletörődött, hogy futni hagyja a fiatal lányt és talán Morgenath ebből az okból kárpótolta azért, hogy visszavonulót fújva heteken át engedélyezte a fiú szabad mozgását és akaratgyakorlatát.
Ethan azonban nem kereste meg Ray-t és Morgenath az évezredek során már biztosra tudta, hogy az eféle árulása mély sebeket ejt a törékeny női lelken. Ezért egy pillanatra megcsodálta a zavartól kipirosodott arcú és tágra nyílt szemű Ray-t. Emberek... Mennyire... törékenyek vagytok...
- Meddig végzed ma itt ezt az alantas munkát? - kérdezte olyan lágy hangszínnel amitől fel sem merülhetett senkiben sem, hogy megcsúfolja Ray munkáját, ehelyett inkább bátorságot igyekezett csepegtetni Ray vénájába. Valóban nem tetszett neki, hogy a csinos nő a pénzüket elherdáló és mellesleg úgyis pokolra jutó figurák között sündörög. Odalent is ez vár majd benneteket, csak a körmötöket leeszi a sav a kártyalapoktól, sandított néhány hangoskodóra Morgenath, aztán visszatért Ray fürkészéséhez.
Kezdtem úgy érezni megérte. Az elmúlt két hét után, mióta hagytam magam rábeszélni erre az állásra, volt értelme a dolognak. Rendben, saját magamat győztem meg végül, de a kezdő lökést az egyik itt dolgozó ismerősöm adta, aki a megnyitó óta krupiéként dolgozik itt, s valamilyen csoda folytán meglátta bennem a szikrát a vendéglátáshoz való elköteleződésben. Pont akkor, mikor kezdtem úgy érezni, nincs igazán biztos helyem a világban. Jövőképem, tervek, a hova tartozás bizonyossága... Menekülni akartam a gondolataim elől, a főzés sem ment már igazán, ezt felismerve bólintottam rá végül. Egészen új világ nyílt meg előttem, össze sem hasonlítható a pubbal. Megtanultam többek között két tálcával egyszerre egyensúlyozva kerülgetni embereket, meg asztalokat és az italokból egyetlen csepp sem veszett kárba. Ahhoz képest, ahonnan elindultam ez határozott előrelépésnek számított. Egyszercsak egy emelettem feljebb találtam magam, rödiddel az első munkanapom után, ahol a bár elegánsabb volt, a poharak másképp csillogtak az egész helyet betöltő fények kereszttüzében. Izgatott voltam, fevillanyozott, s majdnem elkövetettem néhány hibát, amiért kaptam pár rosszalló pillantást, ezek sem szegték a kedvem. Találtam valamit, amiben új oldalam mutathatok meg, közben teljesen el sem vesztem a régit. Zach finoman szólva ellenezte, mire kishíján otthagytam, végül bűnbánó kiskutyaként csak odatévedtem a kikötőhöz. Megbocsátott, megbeszéltünk dolgokat, lefektettünk egy-két szabályt, aztán indulhatott a következő út. Van rá időm, meg fogom találni a legjobbat. - Ray, ezeket vidd ki - mire feleszméltem az esti órákban olykor rám törő merengésből, megint tálca volt a kezemben, szerencsére csak egy, ám azon többféle ital. Sokféle méretű pohárban. Mi ez, valami rejtett vizsga? Annyira koncentráltam, szinte nem is láttam mást, mint a célt, de a rutinn bennem volt, no, meg a talpraesettség, (mert mi lenne más, talán szerencse?) végül letettem a megfelelő poharakat az asztal körül ülők elé. Mélyen beszívtam a nyugalom levegőjét, lassan kifújtam, szám vidám mosolyra kunkorodott felfelé. Vissza libbentem a pulthoz, ahol kivételesen viszonylag kevesen ültek, mindenki leült valamelyik asztalhoz szerencsét próbálni. Egy kis pihi a következő kör előtt. Mennyi is az idő? Itt olyan könnyű elveszteni az időérzékem. Előre dőlve nekitámaszkodtam a pultnak és feldobtam egy témát random Caroline-nak, amiről elcseverésztünk egészen addig, míg a szigorúan Mr. Cooperként megszolítható főnökünk szétoszlatta a korai szünetünket. Ünneprontás, szemen szedett ünneprontás. Ha Zach lenne a helyében Livvel simán folytatnánk tovább, de Mr. Cooper ijesztő tud lenni. Imét ringbe szálltam, folytattam a munkát, több hasonlóan eredményes kör után azonban megint ugyanott találtam magam, amint valami vicces videóról beszélgetve nevetünk. Gyorsan körbenéztem, hol lehet a hangulatromboló, s ekkor érzeztem meg először valami egészen furcsát, amit nem tudott hirtelen beazonosítani. Egy illat, valami... Lefagtam, ahogy meghallottam a hangot közvetlen közelről. Néhány másodperc alatt elmúlt a sokkhatás, helyette karom, mindenem libabőrben úszott. Ismertem, persze, hogy ismerem. - Ethan? - meglepetten, kissé talán zavartan néztem rá. - Én... dolgozom. - Nehezen jöttek számra a szavak, szétszortságom újult erővel szeretett volna a felszínre törni, mikor végképp elveszítem a fókuszt, de ezt most el kellett nyomnom. Nagyot nyeltem, magabiztosság látszatával húztam ki magam, s ismét felvettem szokásos mosolyom. Butaság lenne kimutatnom az örömöm, gyerekes. - Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. Játszani jöttél? - Egészen biztos, a hajamhoz tökéletesen passzolt az a szín, ami az égő érzést is keltette az arcomon. - Természetesen azért, mi másért? Hozhatok... kérsz valamit? - hátraintettem vállam felett a pult mögött sorakozó italok felé. El sem mertem fordítani a fejem, talán nem is ment volna, eszembe sem jutott kipróbálni. Váratlanul ért a viszontlátás, már azt hittem, a város elég nagy ahhoz, mindkettőnket elnyelje, többet talán nem is találkoznánk erre a lehető legváratlanabb helyen futottunk újra össze. Mekkora esély kell ehhez? magamban továbbra is csodálkozó döbbenettel, aprólékosan dolgoztam fel a helyzetet. Természetesen, ha van szeme egyértelműen láthatta, mennyire két végletben állok épp, a fejemben lévő harcolt a józan ésszel, aki szerette volna, ha nem esek rögtön hasra, mert Ethan feltűnt a színen. Gondoltam rá, egészen sokat, ha pontosak akarunk lenni, aztán több oldalról megközelítve lemondtam róla. Fussak olyasvalaki után, aki nem keres? ismerős. Pocsék érzés. Tényleg akkor csöppent ismét az életembe, mikor épp sikerült kikapcsolnom minden olyan felesleges részem, ami a létfentartáson túl dolgozna, mert így láttam esélyét annak, kilábaljak a letargikus állapotomból. Vajon ő mit gondolhat most? Bárcsak boszi lennék és valahogy kicsalhatnék némi információt belőle. Mi értelme az érzékeny hallásnak ezek mellett? A boszik szerencsések, bárki bármit mondjon is.
Az az őszi éjszaka nagyobb árat követelt Morgenath-tól mint amire először számított. A könnyed és galád vágyaktól vezérelt szórakozás végül leleplezte álcáját egy olyan ember előtt aki nem egy démonszállta porhüvelyt fejezett már le élete során. Nem, Morgenath lépéselőnyét csak annak köszönhette, hogy Clara nem a fehér köpenyes lovagok rendjében illegette magát és nem rohant valamelyik elsőhöz, hogy jelentse, Ethan Quinn testén immár ketten osztoznak, a lakásfoglalás jutalma pedig egy gyors út a Pokolba.
Nem. Morgenath nem azért szabadult fel a föld színére, hogy gondosan felépített és érlelgetett terveit egy ilyen baklövéssel romba dőlni hagyja. Ethanhez pedig... túlságosan ragaszkodott ahhoz, hogy annak életével fővesztés terhe mellett játszadozzon. Így a démontanácsos árnyékként simult a falra és Ethan azon kapta magát, hogy napok, sőt hetek telnek el úgy, hogy Morgenath jelenlétét az elméje hátsó falán díszelgő obszidián és fizikai állapotában beállt pozitív változások leszámításával semmi nem jelezte.
De nem tarthatott túl sokáig a bujdosás. Mephistophelés úgy fonta láthatatlan ujjait a gazdatest ujjai fölé, hogy Morgenath egyszeriben elérkezettnek látta az időt arra, hogy kilépjen a sötétből. Felöltötte fekete öltönyegyüttesét és az éjszaka beálltát megvárva a kaszinó felé vette útját. Küldetése volt. Szintén fővesztés terhe mellett.
Utánam kapó kopók a szélrózsa minden irányában, üzente Ethannek, kinek annyi rést hagyott tudata függönyein át, hogy az saját elméjével is befogadhassa az újonnan épült épület minden túlzó pompáját. Nem tetszik neked az ilyesmi, igaz, kölyök? érintette meg kezével a márványt amely önmagában kiváló alapanyag volt, ám Morgenath már tisztában volt Ethan ízlésével és a kimetszett nemes kő alakja biztosan nem egyezett volna a szobrász választásával.
Gyerünk, keressük meg a tehénkéket, húzta összébb a függönyt és légies léptekkel megindult az aula embertömegén keresztül.
Néhány ügyes marokkal elvetett kocka itt, néhány mágnás jobbjának megszorongatása ott, egy kis uzsora annak a szerencsétlen alakváltónak... Morgenath gyorsan és láthatatlanul bomlasztott. Maga volt a keserű-cukor, minek édessége félrevezette a tudattalan kóstolót.
Legszívesebben a felső emeleten töltötte idejét, ahol a komoly summákkal dobálózó alakok között nem csak kapcsolatait, de a kellő információt és begyűjthette. Fejében részletes jegyzetsort vezetett arról, hogy mit szükséges továbbítania Mephistophelésnek. Igyekezett a démonúr kedvében tenni egy-egy megszerzett trófeával és Morgenath adósainak listája hétről hétre dagadt, miközben csak annyi engedményt adott ami sem Ignacio Slater vagyonát nem veszélyeztette, sem a költekezési vágyat nem ölte ki a halandókból.
- Hmmm - húzta ki a kicsiny kardot ajkai között amelyek végén csillogó olívabogyók sorakoztak, majd kortyolt egyet gin martinijéből, derekával a pultok egyikét támasztotta. A hatalmas, közös teremben forgolódó alakok között egy ismerős csípő látványa vonzotta oda tekintetét
- Nocsak, nocsak - húzta végig ujjbegyét a széles torkú pohár peremén, majd lelökte a maradék italt és az üres poharat a pultra tette. Nézd csak kit találtam neked, Ethan. Ethan kilesett a függöny mögül és Morgenath különös bizsergést érzett mellkasában. A szobrászfiú érzéseire a közösen birtokolt szív heves dobogásba kezdett, Morgenath tudata pedig nevetve suvasztotta vissza a kidugott fejet az obszidiánfüggönyök mögé. Ez még nem szerelem, fiú. Majd ha az leszel akkor játszhatsz vele.
Összegombolta öltönyét és olyan macskákat megszégyenítő lopakodással osont Ray háta mögé, hogy csupán annak nyakszirtjét borzoló lehelete árulta el közelségét. Természetesen szándékosan.
- Nagyon meglep, hogy ilyen hosszú lenne közös érdeklődési körünk listája, Ray - dorombolta, de egy ujjal sem érintette meg a lányt.
Kezdőlap
