“…így tehát lehetséges, hogy a MEC időzítő idegpálya fontos mind az aktív megfigyeléshez, amely az események közti időzítésért felel, mind pedig az eseményekről való emlékképek születéséhez, amelyek hosszabb időszakasz alatt és változó szakaszokban történnek a hippocampusban. Utóbbi esetben az izolált sejtek inaktiválásával a MEC-ben elégtelen működéshez vezetett a memória kódolásban nyomidőszakok során, és jól elkülöníthető neuroncsoportok váltak aktívvá a hippocampus CA2 területén a mozdulatlanság során.”
Bár önmagában nem tűnik lenyűgözőnek a kutatás, a Northwstern Egyetem épp azt bizonyította, hogy az állatoknak igenis, van időérzékük, még ha nem is a nem létező karórájukon keresik a pontos időt. Az idő a hét alapvető fizikai mértékegység egyike az SI rendszerben, a negyedik dimenzió, egy olyan alapvető koncepció, amit az ember elfogad – az idő van, az idő múlik, az idő csak előre megy, egy egyenes vonal mentén. Utóbbit persze Einstein óta tudományos szinten inkább értékeljük emberi szempontból, mivel az idő a megfigyelő térbeli referenciakeretétől függ. Ha képesek lennénk a saját időrendszerünkön kívül létezni – mint ahogy abba néhányan bepillantást is tudnak kapni, bizonyára –, a linearitás felborul.
Az állatok is elfogadják az időt. A gravitációt. Azt, hogy a tűz éget, a jég csíp, a dagály-apály pedig mozgatja a vizet. Ugyanúgy ebben a rendszerben élnek, mint az emberek – elvégre, magunk is állatok volnánk. A kutatásunk egy ideje a saját mintákból való szekventáláson túl az állati komponensekre fókuszál; ott egyszerűbb megfelelő kontrollcsoportokat létrehozni, mint az emberek között. Tudják-e az állatok használni a mágiát? Érzékelik, az biztos. Ha a familiárisokra gondolunk…
Az elmélkedésből a telefonom hangja ránt ki; előbb rezegni kezd az otthoni dolgozóm íróasztalán, aztán felcsendül a hívó hang is pár másodperc késéssel, Sister Sadie Ray Browntól.
– Tessék, James Alvarez? – Az azonosító ismeretlen, a szám alapján viszont állami.
A megszólaló, határozott női hang halványan ismerős. – Mr. Alvarez? Theresa May vagyok, ügyvezető a gimnáziumban. A gyámoltjáról, Marnie-ról lenne szó…
Feltolom a szemüvegemet a homlokom tetejére, hátha úgy jobban hallom. – Beteg? – Nem ez lenne az első, hogy akár a munkanap közepén kell kiugranom egy órára, mert valamelyiküket napközben kapta el az Iskolaundoritisz egy dolgozat előtt, vagy őszintén rosszul lettek. Teddy például indokolatlanul sokszor lett tetves. Ha valakin megjelent a csoportjában óvodában, biztos, hogy rajta is. A kölyök haja nagyon finom lehet, vagy csak túl sokat ölelkezik másokkal.
– Ha lehetséges volna, szeretném megkérni, hogy fáradjon be az iskolába, és élőben megbeszéljük a gondokat. – Gondokat. Többesszámban. Egy pillanatra hátradőlök a széken, a támla panaszosan felnyög – ideje lenne újat venni –, és lehunyom a szemem.
Marnie sosem volt problémás kölyök, ami rettentően meglepő, tekintve, milyen korán mekkora trauma érte. Járattuk ugyan terapeutához, de minekután pár évet követően pont ő javasolta, hogy Marnie teljesen jól van, nem siettem túlzottan óránként százötven dollárt költeni arra, hogy rajzoljon, azt tud itthon is. Volt pár jel, amire figyelni kellett, a színek, a formák, a jelenet, de soha nem találtam bennük semmi furcsát. Aztán kinőtte a rajzolós időszakot, és soha nem kellett rászólni, hogy csinálja a leckéjét, hogy pakolja be a mosogatót, hogy ne a dobozból igya a narancslevet. Egyszerű volt bánni vele; jóval egyszerűbb, mint Corey-val vagy Ashley-vel, aki pont akkor lépett az igazi tinédzser korszakába, amiből azóta se tudom, kilépett-e teljesen. Az, hogy róla kapok hívást a nap közepén, és nem beteg, teljességgel egyedülálló eset.
– Mr. Alvarez?
Túl sokáig nem szólaltam meg.
– Persze, megyek. Negyed óra és ott vagyok. – Még le sem rakom a telefont, amikor már nyomom ki a laptopot, lecsukom a fedelét, a papírhalmok között pedig a kocsikulcsomat keresem. Tudom, hogy ide tettem valahová.

Végül kiderül, hogy a kulcs valahogy a hűtőbe került, gondolom, mikor a bevásárlást pakoltam el, így negyed óra helyett húsz percbe telik átvágnom a városon, leparkolni az egyébként iskolanap és iskolaidő közepe lévén dugig lévő parkoló egyik távolabbi sarkába, és megkapni a látogatói engedélyt a portában ülő biztonsági őrtől. Nem ez az első alkalom, hogy az adminisztratív folyosóra hívnak, úgyhogy könnyű szerrel odatalálok útmutatás nélkül is, és az ajtók mellett elhaladva a megfelelő számot keresem.
Mrs. (vagy Ms.?) May irodájának ajtaja nyitva van; a folyosón előtte két szék, amin jelenleg senki sem várakozik. Tudom, hogy ha tovább mennék, ott volna a tanári pihenő, azon túl pedig a nagy tanári iroda. De nem megyek, megállok a natúr fenyő ajtó előtt, és hiába van nyitva, megszokásból kopogok rajta kettőt.
Az iroda falai ugyanolyan vajsárgák, mint mikor még én jártam ide, a bútorokat viszont azóta (úgy tizenöt éve, talán) lecserélték furnéralapúra. Theresa asztala mögött ablakok nyílnak az udvarra, az egyik ablakszárny résnyire nyitva van, így pont áthallatszik valamelyik teremből egy spanyolóra hangja. A hely nem túl nagy, épp elég az asztalnak, a sarokban egy heverőnek, a falakhoz tolt irattartó szekrényeknek és polcoknak, valamint az asztal elé tolt két széknek. Az egyikben Marnie ül, a másik minden bizonnyal rám vár. Mikor beljebb lépek, akkor látom, hogy a heverőn ül egy másik hölgy; kosztümszoknyában, de bolyhos pulóverben. Fiatalnak tűnik, szóval lehet akár új tanár is. Neki is köszönök, aztán kezet fogok Theresa Mayjel, aki erre feláll.
– Miss Shepard jelenleg az iskolai tanácsadónk – mutatja be a kanapén ülő nőt, akivel szintén kezet fogok. Mosolyog, és ettől még fiatalabbnak tűnik, szinte gyereknek.
– Nincs még egy kicsit korán a főiskolai felvételihez? – kérdezem, miközben kihúzom a széket, hogy leüljek. Erre asszociáltam a „tanácsadó” szóból. – Mármint, azt hittem, hogy csak jövőre esedékes.
– Valóban, de Miss Shepard másféle tanácsadó. Pszichológiai konzulens. – Megemelkedik a szemöldököm. – Marnie, szeretnéd te elmesélni, mi történt?
Felé fordulok, és csak ekkor tűnik fel, mennyire kerüli a tekintetemet. A vállára teszem a kezem, és kicsit lejjebb hajolok, próbálva behajolni a látóterébe. – Hé, minden rendben? Jól vagy?