Messze állt tőlem az átkozódás, de biztosan valami csúnya boszorkányrontást szórtam volna magamra, ha hatalmamban áll, hiszen az emeleti íróasztalfiók mélyén hagytam szenteltvízzel feltöltött pisztolyomat. Míg az otthonomba betolakodó fészeklakó esetében hatékony és célravezető segítségül jött, most teljesen lecsupaszodva, magatehetetlenül álltam a démon előtt. Csontjaimat éles fogaival harapdálta az undor és félelem, körmömet tenyerem húsába kellett mélyesztenem, hogy csillapítsam a remegést ami talpamtól a nyakszirtemig tört fel az indulatok hatására.
A démon úgy szórta rám a szitkok parázsló tüzét, hogy biztos voltam benne, hajkoronám épp most kap lángra és egyetlen érintésemmel porrá hamvaszthatnám az illető gazdatestét - persze ha gusztusomban állt volna egy centit is közeledni felé. Hagytam, hogy a szarkazmus ónosesőként csorogjon le és ajkamat minden egyes szó után erősebben préseltem össze. Az idegen nem csak belém döfte a kést, de meg is forgatta. Forgatta, forgatta, forgatta, a kétségbeesés pedig elfátyolosította volna a tekintetem - ha nem szorul ökölbe a kezem és akad meg a tekintetem a kiállított értékek egyikén. Visszasandítottam a mondókáját befejező démonra, majd elléptem mellette és céltudatos léptekkel a vitrinhez léptem, könyökömmel erős ütést mértem az üvegre, mire az milliméteres szilánkokra robbanva összeesett. A riasztó működésbe lépett, én pedig diadalittasan emeltem ki a VIII. Henrik korabeli tőrt, majd a férfinek szegeztem.
- Ha végre elapadt a közlési kényszere, akkor fogja magát és... húzzon el, lehetőleg a Pokolba! - vicsorítottam rá és tettem néhány lassú lépést az irányába. A magasba emeltem a régiséget, hogy jól láthassa annak kopott élét és bőrrel bevont fa nyelét, mely másodlagos pengeként szúrósan vette körbe a fémet.
- Palo Santo. Rémlik? Mondanám, hogy most azonnal kibelezem vele a gazdatestét, de inkább a seggébe dugnám fel ameddig megérkezik a rendőrség.
A riasztó fülsiketítően vijjogott, az utcán megállt néhány bámészkodó.
- Hordja el magát - szűrtem a fogam között és még néhány lassú lépéssel szúrási távolságba kerültem a férfihoz.
A bukott madárkám csak a sáros vízben fuldokol, ahogy repülni próbál; ahogy felém akar kerekedni. Szánalmas, amiért az arroganciája és az egoizmusa nem zuhant a mélybe; akárcsak ő, amikor letaszították a földi Pokolba. Ám mégis mi lehetne nagyobb ok a bukásra, ha nem a gőgös és az egoisztikus jellemvonások felhalmozódása egy olyan lényben, akit eleinte az Isten tökéletesnek és makulátlannak teremtett? Én sosem buktam el, mert eleve bukott voltam. Ez nő pedig magától dobta el a tökéletesség kulcsát, és voltaképpen azért vethet meg, mert szinte hasonlóak vagyunk. Ó, de még mennyire hasonlóak! A bukott szemében látom a lángokat és valahol a lángok között lehettem én is. Valószínűleg a Gyehennába fojtott bele, és ezt addig ismételgette, amíg testem egésze tűzmartalékává nem vált. A hozzánk tévedő embert is elevenen nyársalta fel a tekintetével. Már szinte elgondolkodtató, hogy van-e olyan lény, akit nem ölne meg, nem vet meg és pár másodpercig képes elviselni a létezését. Ezt a tekintet végül visszaszerzem, ismét magamon érzem az undort, a megvetést. Csak a szemem forgatom meg, amint a nő beszédre nyitja a száját. Most már úgy hiszem, elvehetem tőle a tökéletesség illúzióját...
- Ah, magában elveszett Freud és Darwin érdekes keveréke, hogy ennyire érti a fajomnál, akár fajoknál a pszichológiai folyamatok és a viselkedéskultúra közötti kapcsolatot? Gondolt már arra, hogy írjon egy könyvet erről? Lehet megvenném és elsők közt állnék dedikálásért. Végre megérthetném magam!
Minden egyes kiejtett szóban, mondatban a szarkazmus agresszíven tetten érhető.
- Maga miért rajong a művészetekért? Talán a művészet feledteti el magával, hogy mennyire tökéletlen? A képzőművészeti alkotásokban éli meg az elvesztett tökéletességét, amit önként és dalolva dobott el magától? – teszem fel sorra az egyre mélyebbre és mélyebbre szúró kérdéseimet. – Noha én nem értek olyannyira fajokhoz, mint maga, de remélem TÖKÉLETESEN megfelel önnek az okfejtésem.
Most már csak azért is hergelni akarom. Esküszöm, ha nem ilyen ellenséges, rég elmentem volna, mert nem érdekelne, nem izgatná a fantáziámat a hisztérikus rohama, ami nemsokára tetőfokára hág… Legalább is úgy gondolom.
- Megint ezek az analizálások... – ingatom meg vigyorogva a fejem. – Az orvos valahol találó, de tudja, hullák társaságában vagyok általában, szóval talán annyira nem unalmas, mint gondolná – játszom el teátrálisan a gondolkozást. – Még angyallal nem találkoztam a boncasztalomon… - jegyzem meg halkan, majd rájátszok. – Ó, bocsánat, hangosan mondtam ki a gondolataimat?
A feszengése számomra igazolás, hogy mennyire igazam van és mennyire felette állok. Ez pedig egyre inkább növelte az egómat. Bár úgy néz ki, hogy szobor nélkül fogok távozni, de legalább jól szórakozom.
Pillantásommal kiskanálba fojtottam az idetolakodó démont, majd mivel ez még konkrét értelemben sem tüntette volna el a föld színéről, karba tett kézzel tetőtől talpig végigmértem, pontosan olyan irányban ahogy behinteném sóval. Dühöt és sajgást keltő emlékként sejlett fel a démonvadász boszorkány képe ki egy éve már megszabadított egy hasonló betolakodóról. Hol vannak az ilyen buzgómócsingok ilyenkor? Igaz, Bathory úr biztos nem tenné be a lábát egy rendes galériába. És igen, lehet, hogy már nem fűlne a fog az ilyen rendes démonokhoz sem. A rendes démon szókapcsolat persze olyan erős paradox hatással bírt, hogy ha a kiskanálnyi vízbe való fojtás és a sóval hintés nem is, de ez az ellentétes gravitációs húzás biztosan cafatjaira szaggatta volna a gazdatestet, mely a démonok beképzeltségéhez és fennhéjázásához méltón jóképű és rendesen gondozott volt. Megforgattam a szememet. Van humorotok, hogy mindig azokat szálljátok meg akik láthatóan a Nagyfőnök kedvencei és akikat jó kedvében teremtett, míg titeket akkor amikor épp a benőtt kis lábujj körmét szabadította ki a vadkörömből. Riposztozására csak fújtam egyet mint Nelly. Lelki szemeim előtt ott lebegett a kép, miszerint hosszúra növesztett és műgonddal manikűrözött körmeimet szemgolyójába szúrom és úgy húzom ki őket helyükről ahogy martinis pohárban az ember kis kardon kapja meg aperitifnek az olajbogyót. Végül úgy horkantam fel és fontam össze magam előtt karjaimat, hogy Martha talán azt hihette, hogy a betévedő úriember tisztességtelen ajánlatot tett számomra, én pedig elképedve az arcába nevettem. Szinte így is volt. Legalább olyan visszataszító és idegen volt a lehetőség, hogy üzletet kötök egy ilyen kukaccal mint az, hogy egy IQ-szegény halandó esetleg megkínál testi szolgálataival. Villámló tekintetemet erőfeszítések árán, de a démon gazdatestének arca felé fordítottam, villámaimmal pedig gyakorlatilag angolnává fokoztam. - Oh, nem! - tettem tenyerem magam elé, ezzel elutasítva a képtelen ötletet - A démonok fajtája csak is saját magát szereti mindenen keresztül ami tetszik neki.A gazdatest - mértem végig lesújtva - A pénz, a csillogás, a megkötött üzletek, még a művészet is. Szinte éreztem magamban a harci dühöt, hogy saját testemmel védjem meg a kiaggatott festményeket és kiállított szobrokat. Szerettem volna a kezemben tartani a fenti irodában elrejtett szenteltvizes pisztolyt, mely olyan jó szolgálatot tett egy éve a fészeklakóval szemben, de késő volt... - Nincs üzlet, nincs alku - jelentettem ki - Kinek használja az álcáját? Várjon, kitalálom... az ügyvéd, mérnök és orvos Bermuda-háromszögében próbált elrejtőzni ezzel a finomra fésült fizimiskával. Milyen unalmas... Egyre csak feszengtem a pokolfajzat jelenlétében, de belekapaszkodtam az egyetlen mentőövbe mi rendelkezésemre állt: a büszkeségembe és haragomba.
A nőknek mi bajuk? Ms. Brandt is igyekezett az IQ-mat nullára csökkenteni, de úgy fest az angyal felül akar kerekedni a kutyulin. Noha Ms. Brandt tényleg karakán nőszemély, addig ez az angyal csak próbálkozik az lenni. Valahol édes, ahogy indulatosan, kihúzott testtartással akarja sugallni, hogy ki van erőfölényben. Kész tragikomédia! Vajon mennyire lenne szemét húzás, ha felhoznám azt, amikor megfagyott benne a vér is a kilétemtől? Inkább megszánom, hagyom, hogy elhiggye mennyire tökéletes, már-már mindenható…! De mit ér egy angyal szárnyak nélkül? Olyan, mintha a Kentucky Fried Chicken-nél nem lehetne többé venni csirkeszárnyat. Nem lenne már az igazi, hiába van csirkemell és csirkecomb. A konzum idióták szinte biztos, hogy mély depresszióba esnének a lázongások mellett. Nos, van egy sejtésem, hogy az angyal is szenved némi depressziótól, komplexustól, ha már szárnyát jól megnyirbálták. Egész fejlődő képes vagyok, ha már modern társadalmi példák! Ám mielőtt elájulok mennyi mindent tanultam az elmúlt évek során popkultúra terén, inkább valami épkézláb választ sajtolok ki magamból.
- Rendes démon? – vonom fel a szemöldököm. – Ez olyan, mintha a bűn szinonimája az erény lenne. Kicsit ellentmondásos, nem gondolja?
A nőben dúlnak az érzelmek, szétfeszíti a düh, ha pedig jól számolom ki a lépéseket, akkor a nyugodtságom még inkább előfogja belőle hozni a hisztérikus tyúkot… szárnyak nélkül.
- Ez beugratós kérdés? – fonom össze a mellkasom előtt a karomat. – Ha azt válaszolom, hogy nem tudtam, akkor tapasztalatlannak és infantilisnak fogok tűnni, ami rám nézve degradáló… Viszont, ha azt válaszolom, hogy nem érdekel és nem félek magától, akkor pedig szemétláda vagyok – itt elgondolkozom. – De tudja, mi lenne akkor, ha tárgyilagosak lennénk és nem szólna az egész csak a bizniszről? Egy hozzám hasonló alak is rajonghat a művészet iránt. Tudom, magának elképzelhetetlen!
Ekkor oldalra pillantok és meglátok egy hölgyet. A kisugárzásból ítélve valószínűleg ember lehet.
- Ez zseniális – morgom az orrom alatt.
Végül visszanézek a hisztériára. Azért az angyalt megkérdezném szívesen, hogy mi a francért foglalkoztat embert, netán embereket, ha egy szaros gyerek szintjén mozog az érzelmi intelligenciája. Máskor ordibálva meséljen a mennyről. Ó, basszus, arról nem tudna! Igazán kaphatott volna olyan átkot, amitől eleve nem tudna beszélni a világunkról. Áldás lenne… még ránézve is! Rendben, beismerem. Rossz voltam, amiért provokáltam, de attól elszórakoztat a reakcióival.
- Az ég szerelmére, Nelly! - ripakodtam rá a trikolór macskára amely a semmiből termett az íróasztalomon, ugrásával a szélrózsa minden irányába szétrepítette a kiterített dokumentumokat, majd hatalmas csörömpölés közepette a szoba másik végébe rúgta teáskanalamat. Az állat a manővert követően megpihent az egyik kanapé lábánál, majd mellső mancsát szájához emelve nekilátott végtagja tisztogatásának. A méregtől lüktető halántékkal nyomtam fel magamat a székből és indulatosan lesimítottam kosztümömet. Megacéloztam magam azzal az elhatározással, hogy a keresetlen vendéget egyetlen mozdulattal kihajítom a második emeletről, méghozzá az ablakon át, de mielőtt még levághattam volna a távolságot köztem és a dög között a sarokba felszerelt kicsiny hangszórón keresztül megszólalt a kiállítóterembe lépő vendéget jelző rövid dallam. Fogam között hangos szusszanással távozott a levegő. - Szerencséd! - vetettem oda foghegyről Nelly-nek, majd az asztalon katonás rendezettségben heverő tárgyak körül nyitott határidőnaplómra lestem. Nem azért, mert elbizonytalanodtam abban, hogy ebben az időpontban nem vártam előre bejegyzett vendéget, hanem mert előre határt szabtam magamnak, hogy mennyi időt leszek hajlandó eltölteni egy jelentéktelen halandóval egy légtérben. Kifelé rövid pillantással nyugtáztam, hogy a reggel szoros kontyba simított hajam még mindig nem moccant tarkómról, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Magassarkú cipőm kopogása visszhangot vert amíg a márványlépcsőn megtettem az emeletnyi lefelé vezető utat a földszintre. - Martha! Készítsen kávét és forraljon vizet a teának - szóltam erélyesen a személyzeti rész nyitott ajtaja felé, azzal leérkeztem az utolsó fokra. Ha a biztonsági kamerára sandítok, úgy az elektromos hálózat akadozása már tudtomra adta volna az idegen kilétét. - Kisasszony, bocsásson meg, de azt hiszem áramszünet van és a vízforraló... - Martha szavai elnémultam az agyamba toluló vér dobolására. A levegő a tüdőmbe rekedt. A démon hátat fordítva ácsorgott, a belőle kiáramló kén és az angyalokat oly' ismerősen fojtogató aura visszakézből vágott arcon. Jobb kezem még mindig a márványkorláton pihent, de ujjbegyeim görcsösen igyekeztek fogódzót találni a sima és tenyerem izzadtságától immár nyirkos felületen. A páni félelem hiénaként környezett meg. Ha nem fordul meg és veszi az irányt felém, talán ítéletnapig nyakszirtjét bámulom és rettenetesebbnél rettenetesebb arcot képzelek az ellopott gazdatestnek. Igen, ha a férfi nem fordul meg és nem csökkenti le baljósan nyugodt lépteivel a köztünk húzódó távolságot, akkor az idők végezetéig e halálra vált pozitúra őriz meg az apokalipszisig. Ám az apokalipszis előbb jött. Nyúlánk termetem és a lábfejemre húzott púderszínű magassarkú ellenére aprónak és jelentéktelennek éreztem magam a démon jelenlétében. A szája mozogni kezdett. A szemébe néztem, de a perifériámon érzékeltem, hogy beszél, hangja fáziskéséssel jutott el a tudatomig. Volt abban valami halálos, hogy brit akcentussal szólt hozzám. Szemem végül pontról pontra ugrált arcán és talán haragot kellett volna éreznem amiért a pokolfajzat egy olyan remekbeszabott gazdatestet talált magának ami akár az angyalok szépségével is vetekedhetett volna. Ám ehelyett a méreg teljsen más természetű volt. - Most viccel - bukott ki belőlem és kihúztam magam, hogy még néhány további centivel növeljem roppant magasságomat, hátha ezzel elrettenthetem a démont - Van képe - csupán kettesével tudtam kipréselni magamból az indulat szavait és immár a félelem törtrészére fogyatkozott bennem - Rendes démon maga egyáltalán?! - fakadtam ki és nem számított, hogy az áramot hiába kutató Martha esetleg meghallhatja - Nem érzi vagy nem érdekli, hogy egy angyal házába lépett be?! Micsoda szemtelenség! Disznó!
Az utóbbi hónapban azért jól kerestem, sok ügyet simítottam el, így ideje már megjutalmazni magam. Hallottam hírét a Dubois Galériának, és régebben amúgy is szerettem volna ott körbenézni és még mindig gondolkozom azon, hogy mennyire érdemes műkincsekbe fektetni a pénzt. Azért röpke pár évtized alatt megtudtam magam szedni, bár nem nehéz, ha az összes test gazdájától elveszem a pénzt és pluszba dolgozom is mellé. Vehetnék tömérdek ingatlant, méregdrága kocsit, de annak túlzottan újgazdag érzete lenne, illetve nem tudnék egy könnyen beleolvadni a szürke emberek egy jelentős rétegébe. A galériába belépve egyből megérzem azt a jellegzetes energiát, ami a bukott angyalokra jellemző. Magabiztosan – picit talán fennkölten – sétálgatok a bútorok közt, olykor megállva előttük. Egy, a barokk-kort idéző komóddal szemben megállok, aminek főbb díszítő eleme a márvány. Ekkor magamon érzem az angyal tekintetét, de egyelőre figyelmen kívül hagyom, csak sétálok tovább, mintha semmi se történt volna. Végül a falon lévő képeket nézem, és ahogy lejjebb terelem a szemem, akkor a festmény alatt lévő asztalon akadok meg. Szinte megigéz az a kicsi réz szobor, ami hasonlít a Justitia istennőre. Röhejes, hogy démonként éppen az igazságot és az egyenlőséget hirdető istenség felett ácsorgok. A pallos, a kard, a mérleg, és a szemkötő, minden benne van… A nyomorult kígyók is, ami az istennő lába alatt vannak. Noha azon lehet vitatkozni, hogy a kígyó a megfontoltságot vagy éppenséggel a bűnt szimbolizálja. Azt viszont nem értem miért érződik annyira közelinek maga a jelentése, a kinézete ennek a szobornak. Biztos, hogy láttam már Justitia szobrot; ez nem kétség, mégis ez a darab egyedibbnek hat. Valami bensőséges titkokat rejtegethet az árgus szemek elől, de mit, azt magam sem tudom megfogalmazni. Ilyen lehet az emberek körében folyton hajtogatott: de ja vu érzés, vagy az a mondás, hogy: „Olyan, mintha ezer éve ismernélek!” Noha, az ehhez hasonló spirituális dolgok, az ikerláng és az előző életet, mint olyat, én blődségnek találok. Pedig ez csak az emberek tudattalanja, esetleg az onnan fakadó asszociáció. Magyarázatot keresnek a megmagyarázhatatlanra, meg akarják nyugtatni a lelküket... De most mégis, mintha kissé belecsúsznék az irreleváns gondolatok és érzések világába, ahogy meg akarom én is magyarázni a megmagyarázhatatlant: mégis mitől más ez a szobor? Megköszörülöm a torkom, és odamegyek a nőhöz.
- Jó napot! – üdvözlöm, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – Nem tudom, esetleg milyen szobrokat és festményeket ajánlana megvételre, ami a római és a görög mitológiát ragadja meg témának? – mosolyodom el halványan. – Bőségzavara, ha tehetném egésznap nézelődnék. Gyönyörű darabok vannak itt! – némi bók sosem árt; és vitathatatlan, tényleg tele van értékes és korszakalkotó darabokkal.
Egyelőre specifikusan nem akartam rákérdezni arra a szoborra akármennyire érdekel annak múltja, készítője, származása… Minden. A másik dolog, hogy kíváncsi vagyok, mégis mennyire együttműködő az angyal, ha már lebukott. Ha azt vesszük az én logikám helytállóbb: egy angyal bukása nagyobb szégyen, mint egy eleve bűnös emberé, aki démonná válik. Nem is értem, hogy miért minket kell jobban megvetni.
Kezdőlap
