A legjobb szó rá az "átlagos". Nem olyan, aki kitűnik a tömegből, különösebben semmivel sem – barna haj, barna szem, 180 centis magasság, szó szerint minden második kiadott körözési felhívás. (Amikhez szerencsére semmi köze.) Az egyetlen kiemelkedő arcvonása az orra, az ugyanis elég markáns és sas-szerű. Latino ugyan, de genetikailag eléggé távol esik már az őslakos felmenőktől ahhoz, hogy arcszőr nélkül egy kicsit melegebb alaptónusú fehérnek is elmehessen; lehet, hogy annak idején pont emiatt volt olyan könnyű dolga a baseballban, ami végig kísérte iskolai és egyetemi pályafutását, egészen a D1 bajnokságig. Akkoriban határozottan atletikusnak számított, a csúcsformáját viszont jó ideje maga mögött hagyta. Néha eljár ugyan edzeni, de valahol harmincöt felett a "néha" nem lesz elég, és kifejti hatását a sok ülőmunka. Senki nem fog divattrófeákat dobálni utána, de a megjelenésével általában nincs probléma – a "smart casual" híve, bár fogalma se lenne, hogy így hívják.


Jó tulajdonságok:
- Rendszerető: Nem hajlik OCD-végletekbe, de szereti a helyén tudni a dolgokat, rendben és tisztán, mind az életében, mind a környezetében, illetve saját magán. Tisztaságmániásnak épp nem nevezhető még, de kifejezetten kényes a higiéniára, az átlagembernél többször mos kezet, nem eszik mogyorót a bárpultról, és nyaranta ha kell, ötször megy el zuhanyozni, hogy szeressen a bőrében létezni. Szereti a rutint is, nem un bele, bár ha kell, változtat rajta. Mióta a feleségére nem igen számíthat a családi életben, igyekszik rendszert tartani az életükben, határidőnaplókkal, telefirkált naptárral, a hűtőről lassan levándorló post-itekkel.
- Empatikus: Nem ért meg mindig mindenkit, nem is akar, de alapvetően próbálja figyelembe venni a másik fél szemszögét is. Hallgatóságnak kifejezetten jó, bár van némi távolságtartás közte és az érzelemkimutatás között. Kerülgeti, néha megbökdösi, de évtizedek belé nevelt formaiságát nehéz csak úgy elengedni. Úgyhogy tanácsadás helyett csak hallgat.
- Kitartó: Határozottan "ha egyszer elhatároz valamit, megteszi" típusú ember, sokszor inkább az elengedéssel van problémája. Nem zavartatja viszont magát, ha valami nem elsőre sikerül, és a lelkesedése sem törik meg – rossz megoldás nincs, csak kizárható, ideje nekiugrani a következő lehetőségnek.
- Humanista: Nem épp fehér köpenyes, rideg, távolságtartó ember, még ha sokszor el is van veszve az adatai között. Nem csak igényli a társaságot, de szereti is, és a céljai alapvetően emberközpontúak – szeret segíteni, és szeretne még többet, mint amennyit tud. A tudomány számára az erre való lehetőségek végtelen tárháza, a tudás pedig bárki által elérhető, értékes tőke.

Rossz tulajdonságok:
- Munkamániás: Nem tud csak úgy kisétálni az ajtón és maga mögött hagyni a munkáját – talán otthon ül a kanapén, de a gondolatai még mindig a laborhoz kötik. Ez olyasmi, amivel tisztában van, és az utóbbi években főleg aktívan igyekszik tenni is ellene. Képes viszont annyira belemerülni valamibe, legyen az egy jó könyv vagy igen, egy munkaprojekt, hogy teljesen elveszti az időérzékét, és vak lesz a saját igényeire is, így derült például fény egy elég kellemetlen homlokcsont-repedés árán, a cukorbetegségére is.
- Realista: Szokás mondani, hogy "a realisták pesszimisták tagadásban", és egyébként lehet benne valami. Az ő realizmusa kiegészül néhány dologgal, például az empirizmussal – nem hisz olyasmiben, amit nem lát, érez, amit nem tud megfogni, és kifejezetten cinikusan gondol azokra, akik ebben a modern időben még mindig kételkednek a tudományban.
- Önérzetes: leginkább az elvrendszerére igaz, hogy nehezen veszi, ha valaki nem ért egyet vele, főleg nehezen, ha a fent említett módon mellőznek minden, szerinte valós vitaalapot. Nem azt jelenti, hogy nem ismerné el a tőle eltérő véleményeket, bár kicsit többször akar meggyőzni másokat az Ő igazáról, mint az feltétlen szükséges, de magára veszi a kritikát.
- Maximalista:  Szeret mindent a részletekbe menően kitalálni, átgondolni, kivitelezni, és csak akkor engedni tovább a rostán, ha már nem talál rajta fogást. Ez azzal is jár, hogy sokszor veszett ügyeket sem enged el, és főleg nem hajlandó a maximumnál kevesebbel beérni.



Az egyik meghatározó tulajdonsága a szenvedélyesség, az, ahogy mindenét beleadja a dolgokba – nos, nagyrészt, egyszerre ugyanis leginkább csak egy dologra tud teljesen fókuszálni, így sosem garantált, hogy az az egy épp ki vagy mi lesz. Az évek során sok ismerős nőtt így el mellőle – nem az a típus, akinek feltűnik, hogy már hat hónapja nem beszéltetek, az a hat hónap számára alig volt két pislantás, és akár tegnap is történhetett volna. Néha, véletlenszerűen jutnak eszébe mások, legalábbis azok közül, akiket nem lát nap mint nap, ezt pedig nem mindenki tudja elviselni, pedig nem arról van szó, hogy a másik ne érdekelné, hogy ne tudná ugyanott folytatni velük. Az idő egyszerűen máshogy folyik, ha őt kérdezik.
A romantikus élete forgalma minden bizonnyal a középiskola alatt volt a csúcson, amikor az ember mindent is ki akar próbálni – aztán jött az egyetem, megismerkedett Kimmel, becsúszott egy gyerek, és az elején oda volt mindkettejükért. Ash után jött Corey, aztán pedig a baleset, és semmi sem volt olyan, mint előtte, főleg Kim. Jay azt mondaná, mindent megtett, amit lehetett, de néha ő sem biztos ebben. Hogy nem-e lett volna még egy orvos, akitől másodvéleményt lehet kérni, még egy terapeuta, aki nem csak azzal vonja meg a vállát: "csak azon lehet segíteni, aki el is fogadja"?
Évek óta boldogtalan a házassága, a kapcsolata a feleségével jobb napjaikon semleges, rosszabbon rideg, vagy kifejezetten abúzus, ennek leginkább elszenvedője. Mert ugyan, ki fogja elhinni, hogy az az apró, ötven kilós, tolószékes nő bárkit igazán bántani tud? Kim alkoholizmusa jól ismert tény, az a fajta, amit mindenki tud, de senki sem beszél róla, alighanem elengedik azzal: az ő helyzetében...
Nem különösebben vezette szándék arra, hogy megcsalja a feleségét, a tény, hogy jobban érzi magát Ravennel, mint otthon, lassan kúszott csak a tudatossága fala elé. Az első alkalommal megfogadta, hogy ez lesz az egyetlen. Aztán a másodiknál, hogy ez az utolsó. Aztán ugyanezt még párszor, mielőtt elengedte volna a gondolatot. Évek teltek már el azóta, hogy viszonyba kezdett, és legjobb tudomása szerint senki sem tud róla, ellentétben a tényről, hogy a házasságát már csak foszladozó fonalak tartják egyben. Néha akad is egy-két szintén unatkozó feleség, vagy frissen elvált "visszaveszem az életem" anyuka, aki úgy érzi, elég Danielle Steele könyvet olvasott ehhez, a kellemes modorú, nem túl kirívó Jay pedig jó alany lenne a titkaikhoz, de ilyenkor úgy próbál tenni, mint akinek fogalma sincs semmiről.


Alvarezék apai ágról három generációval ezelőtt érkeztek Venezuelából, nem csak az ottani kultúrát, de a térségre jellemző brujeríát is magukkal hozva. Egy időre Texasban telepedtek le, onnan Kaliforniában, Jay apja, Carlos viszont már Pennsylvaniában született, majd itt, Rose Harborban nőtt fel – ennek oka az apja korai halála után anyja második férje. Samuel Avila családja valamikor a Függetlenségi Háború után költözött a térségbe, és azóta is mindig akadt egy-egy ág, amelyik a városban maradt. Sikeres befektetésekkel rendelkeztek, mind az emberi világban, mind a természetfelettivel, sokszor jókor voltak jó helyen, így szép vagyont halmoztak fel az idők során, ami biztosította a kényelmes életet minden családtag számára. Ezért is nézték olyan rossz szemmel, mikor a korán megözvegyült Samuel egy teljes idegent hozott a családba – nem csak ismeretlen boszorkánycsaládból, de ráadásul már volt is gyereke. Samuel sajátjaként szerette Carlost, nem tett különbséget közte és a saját elsőszülöttje, Sam Jr., vagy a későbbi közös gyerekeik között. Nem csak a családban, de a saját kovenjükben is fogadta őket, sőt, mivel Carlos erősebb kötődéssel bírt a mágiához, valamint sokkal érdeklődőbb és fogékonyabb volt, még több időt is töltött vele, mint Sammel. Ez természetesen néminemű szakadáshoz vezetett a családban, és bár a "vezető", családfői tisztséget Sam örökölte, még mindig vannak olyanok, akik szerint Alvarezék nem mások, mint keblen melengetett kígyók. (Vagy csak sima zöldkártyások, attól függ, mennyire szavaz republikánusan az illető.)
Carlos egész életében kétszer olyan keményen dolgozott fele annyi elismerésért, ezt pedig a gyerekeire is kiterjesztette, amennyiben vevők voltak rá. Jay az volt, így korán elkezdődött a taníttatása, és ugyanilyen hamar felfedeződött, hogy jobban hajlik a bájitalok és alkímia irányába, mint bármi máséba. A családi helyzetük miatt sosem érezte magát teljesen egyik vagy másik világba valónak, mindkettőben fél lábbal állt, ez indította meg végül a természettudományok felé – először csak elvben, majd gyakorlatban is keresni kezdte, hol találkozik a mágia és az emberi világ által birtokolt ismeretek mezsgyéje, és a mai napig ezzel foglalkozik.
Ennek során sikerült rájönnie végül, hogy a családjukon belül jellemző, látszólag szétszóródó aktív erők összefoglalhatóak elektromágneses manipuláció címszó alatt. A legtöbb ember nem is sejti, mennyire meghatározza az elektromágnesesség a mindennapjait, pedig szó szerint amiatt látunk, amiatt dobog a szívünk, ez az alapja nem csak az elektromos áramnak, de minden sejtnek is. Az Alvarez családon belül más-más területekre születtek igazi, kisujjból jövő érzékenységgel a tagok, ezek szerteágazósága pedig sokáig csak a vérvonalak keveredésének volt betudott.
Jay saját maga az elektromosság manipuláció felé tendál; nem csak érzékelni és felhasználni tudja a meglévő elektromosságot, de létrehozni is, formálni, növelni vagy elfojtani. Suta tinédzserként még nem egy, akkoriban még igen drága műszer ment tönkre a kezei között ezen okból, azóta viszont már nem okoz gondot neki elfojtani  a főleg indulatokból születő kisüléseket. Azt is hallotta már telepata ismerőstől, hogy nehezebb megfogni az ő "hullámait", mint másét; a képessége ezen része nem tudatos, bár dolgozik rajta, hátha fel tudja éleszteni, mint egy rég nem használt izmot. A magnetizmus kérdésében sokkal járatlanabb, sok más rokonával együtt pedig inkább egy olyan utat jár be alaposan, amiben tehetséges, az újdonság keresése helyett. Újabban  a bioelektromosság kérdése is rendkívül érdekes a számára.


A Chapman Institute kissé olyan, mint egy geoda – kívülről nem tűnik többnek, mint egy szerény, minimalista tömb, nem messze a városból Wilmington felé tartó főúttól. Akár elhagyatott hotel is lehetne, egy nem túl forgalmas étterem, vagy egy remete lak az erdő szélén. A betonburkolat felvette a fák öregedő, szürkés-barna színét, az út irányába pedig szinte teljesen zárt, így nem meglepő, hogy nem sokan pillantanak rá kétszer; Ash és Corey lelkesedése is csak akkor kezd a nulláról pozitív irányba mozdulni, mikor meghallják a madárkifutók felől érkező hangzavart, Marnie viszont óvatos marad, teljes ellentéte az öccsének; Teddy lábába rugókat ültethettek, míg nem figyeltem. Az órámra se kell nézzek, tudom, hogy 8:30 van; Lewis mindig tűpontosan ugyanakkor futja le a köreit, az időbeosztás nála nem csak javaslat, de kötelezvény is.
– A rutin megkönnyíti az életet – mondta egyszer, épp a nevelőtápot keverte be a Lombjáróknak. – A legtöbben azt hiszik, ezek csak ostoba madarak, de eszesebbek, mint sok ember. Tudják, mikor van etetés, mikor kell aludni, mikor kell kelni... Boldogabbak, ha minden pontosan történik.
Sosem értettem túl sokat a madarakhoz; az egyetemen előbb molekuláris és sejtbiológia koncentrációval végeztem, aztán egyre nagyobb teret kapott a genomika. A madarak sejtjei, azok mások, azokat egyszerűbben érthetőnek és feltérképezhetőnek érzem, mint a viselkedésüket. A diverzitásuk viszont kétségkívül lenyűgöző.
A fotocellás ajtók kinyílnak, megcsap a frissen mosott padló tisztítószer szaga. Ash hangosan sóhajt. Mióta voltunk a Smithsonianben, semmi nem tudja lenyűgözni, ráadásul tavaly az egész nyarat itt töltötte adatrögzítőként, miután volt az a kis koccanása, és törlesztenie kellett a javítási költségeket. a többiek viszont még sosem jártak itt, úgyhogy érdeklődve néznek körbe az üres lobbiban. A bejárattal szemben üvegfal van, középen átrium, a kifutókkal; ezeket ölelik körül a laborterek. Teddy már neki is nyomta az orrát.
– Alvarezék pályára lépnek – köszönt vigyorogva Mason, a biztonsági őr a pultnál. – A jövő tudósgenerációját mutatod körbe?
– Valami olyasmi. – Ami azt illeti, az iskolában tönkrement egy vízvezeték, és rendkívüli szünetet rendeltek el két napra; Kim pedig majdnem idegösszeomlást kapott a gondolattól, hogy tanítania kell őket otthon. Állítása szerint nincs ilyesmire ideje, én pedig megtanultam nem vitatkozni.
Mind köpenyt kapnak, mivel kifutottunk az S-esből, ezért mindkettejükön komikusan nagynak hatnak, főleg Teddyn. A táskájuk a megőrzőbe kerül, végigvezetem őket a B folyosón, az ajtóban lábvédő zsákot kapnak és gumikesztyűt, Ashley pedig morcosan néz fel az ajtó feletti légfüggönyre, ami összekócolja a haját. A következő üvegajtón "BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL" felirat feszül nagy, sárgán-fekete betűkkel.
Most csak Miller és Zielinski van bent a saját asztaluknál, egyikőjük sem eléggé extrovertált ahhoz, hogy a köszönésen és bemutatkozáson túl ragaszkodjanak a beszélgetéshez, így gyorsan tovább jutunk. Végig kísérem őket az asztalsorokon, bemutatva a zónákat; Marnie végig Teddy karját foga, nehogy hozzányúljon valamihez. A sarokban lévő tisztaszoba üvegfala mögött Rosenberg ügyködik, teljes kezeslábasban.
– Az a másik rész, az üvegfalon túl, a mintafogadó és előkészítő. Ott vonják ki a nukleotidokat... Azok alkotják a genetikai információbázist. Mint egy... lexikon, benne minden tudással, amitől az élő szervezetek működnek.
– Lexikon? – vonja fel a szemöldökét Ash. – Ez nagyon boomer. Mondd már legalább, hogy Wikipédia.
– A Wikipédia nem egyenértékű egy lexikonnal – és ha még egy esszét kell olvasnom, ahol azt sorolják az irodalomjegyzékbe, kiakadok. – Mindenesetre... Ott történik a kivonás. Előbb izolálják, aztán tisztítják, majd koncentrálják. Amikor mutatják a nyomozós sorozatokban, hogy berakják a kis üvecskékbe, csöpögtetnek bele különböző szereket, aztán berakják őket egy gépbe, ami centrifugálja...? Na, az az. Ide már a kész minták érkeznek, amiket vizsgálunk és rögzítünk.
– Miért?
– Mert ezért fizetnek – vigyorodom el, jól tudva, hogy nem erre mutatott a kérdése. – DNS-szekvenálás. Olyan, mint egy nagyon bonyolult kirakós, amiről nem tudjuk, megvan-e minden darab, míg a végére nem értünk. Az olyan intézeteknek, mint ez itt, az a célja, hogy egy-egy faj egész genomját... Az összes genetikai információját feltérképezze. Hogy aztán mit kezdenek vele, az változó. Az Emberi Genom Projekt azért indult, hogy megértsük, milyen genetikai variációk növelik bizonyos betegségek, mit mondjuk a rák vagy az Alzheimer kockázatát, hogy a mutációk során milyen változások történnek. Ha megértjük, hogyan történik, esélyünk van visszafordítani.
– Szóval rákos madarakat kerestek?
– Nem egészen...
– Ők teszik őket azzá. – Érzem Marnie hangjában a rosszallást. Teddy szemei elkerekednek, úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Ugye nem?!
– Mi nem foglalkozunk ilyesmivel – rázom meg a fejem. – A mi feladatunk a környéken lévő egyedi fajok genomjának feltérképezése. A végső cél az ország másik felén lévő testvérbázis adataival való összevetés; hogy megnézzük, miként adaptálódtak az azonos, nem vándorló fajok a környezethez.
Legalábbis így szól a hivatalos verzió; még ha szeretném is elmondani nekik vagy akárki másnak, miről szól ez igazából, az aláírt titoktartási nyilatkozatom értelmében nem tehetem. Bár valahol a valóság sem tér el túl sokban. Tényleg a környéken élő egyedi fajok genomjának feltérképezése a cél – csak épp a Rövidcsőrű lile helyett a vérfarkasoké, a boszorkányoké, az alakváltóké, és minden egyéb fajé. Ashley-ék nem tudják, de az itt dolgozó minden kutató ilyen háttérből érkezett, saját magunk és az általunk hozzáférhetővé tettek a mintaforrások. A hetvenes években sikerült az első RNS vírus genomját szekvenálni; az emberi genom projekt globálisan 2003-ban fejeződött be, és még a mai napig foltozgatják. A mi projektünk tizenöt éve indult, és az egyik legmagasabb katonai titkosítási protokollt húzták rá az NSA-nél. Ez nem különösebben egyedi: ide kerül minden, amit elég fontosnak ítélnek ahhoz, hogy siker esetén előrébb lendítse az országot a nemzetközi piacon. Bizonyítékom ugyan nincs rá, ahhoz kis hal vagyok, mint a többiek, de biztosra veszem, hogy hasonló projekteket folytatnak minden fejlett országban.  
Teddy szeretne hinni nekem, mindig megteszi, de az aggodalma az állatok iránt előrébb való, mint az irántam érzett bizonyosság. – Biztos?
– Tutibiztos. Megígérem, hogy az itteni madaraknak nem lesz semmi baja, jó? – Hogy meggyőző vagyok-e, vagy csak nem tart tovább a figyelme, az jó kérdés; mindenesetre, a következő pillanatban Marnie már alig tudja visszafogni, hogy vállal neki ne rohanjon az egyik asztalnak.
– Az micsoda?
– Egy mikroszkóp.
– És az?
– Egy másik mikroszkóp.
– És az?
– Az... egy hegyező.
Természetesen ezután fél órát töltött a hegyezővel. Kifutottam #2 ceruzából.
Teddy Corey felügyeletével aztán különböző felületekről szedett baktériumokat növesztett petri-csészében, reményeim szerint rávéve mindkettejüket arra, hogy ne nyalogassák a kezüket, miután publikus helyen voltak. Ashley és Marnie pedig a délután végére egy eper DNS-szekventálásának végére értek. Nos, főleg Marnie; Ashley visszakérte a telefonját, és amíg csendben volt, látótávolságon belül, azt csinált, amit akart.
Egy utolsó pillantást vetve Teddyék felé, odatolom magam a székemmel a munkám elől Marnie mellé. – Hogy haladsz?
– Jól – vonja meg a vállát, aztán a képernyőre mutat, a GCTA marker sorokra. – Szóval... Ez egy eper.
– Mélyen belül, igen.
– És ez... – mutat az én képernyőm felé – egy madár?
– Nem. Ez egy Északi Hosszúfülű Denevér. Myotis septentrionalis. Ez itt épp egy APOBEC3 génszekvens. Vírusok elleni immunitásért felel, jóval nagyobb mértékben van jelen az elválasztott szekvenciákban, mint a többi hasonló méretű emlősnél. A denevérek híresen nehezen betegednek meg vírusokkal.
– Mmm-hm. És honnan tudod megkülönböztetni az emberétől?
– Már ránézésre? – Bólint, én pedig hátrébb dőlök a széken. – Fejből sehogy. Mármint, amit te látsz itt, az csak egy része az egész genomnak. Összességében más sorrendben és mértékben tartalmaznak bizonyos géntípusokat. Az emberében kevesebb a kis nukleoláris ribonukleinsav, jóval; az felel más RNS-ek kémiai módosításáért, míg mikro-ribonukleinsavból több van; azok befolyásolják például az embrionális fejlődést, az immunválaszt, a programozott sejthalált... Mindkét faj emlős, úgyhogy sok bennünk a közös.
Génszinten, például, kevés, apró különbséget találni egy átlagos ember és egy vérfarkas között. Az a kevés viszont lehetővé teszi azt, amit.
– És ez kié?
Ha vérfarkas lenne, rendelkezne az OTOGL gén által kódolt otoancorin nevű fehérje olyan változatával, amitől hallaná a szívem dobbanását. Szerencsére nem az, így fogalma sem lehet, mivel szemez.
– Az enyém.
Megemelkedik a szemöldöke. – A saját DNS-edről tartasz képet az irodádban?
– Jobb, mintha képet tartanék, nem?
Nem tarthatok képet, nem úgy. Tudom, hogy Milest még egy csoportos képen sem tarthatom itt – miért tenném? Miért, ha közben nem tartok képet Rudy gyerekeiről? Vagy Sophie-éról? Egy darabig még várom, mond-e valamit; szóra nyitja a száját, de visszacsukja, és már majdnem rákérdezek, amikor Teddy megkocogtatja a vállam.
– Éhes vagyok.
– Akkor menjünk enni – csapok a lábamra, aztán felállok. Az órám szerint egyébként is lassan rövidre zárhatjuk a napot, még ha tudom is, hogy nincs rá okom. Marnie kérdése csak azért okozott fejtörést, mert volt Miles incidense a mikróval. Rae mondta először, de aztán Jared is felhozta.
– Őrület, nem? – rázta a fejét, vigyorral a szája sarkában. – Örökölhette volna a miénket, de nem; neki az anyjára kellett ütnie. Pedig mennyivel nyugodtabb és olcsóbb lenne egy kis telekinézis...!

– Terhes vagyok.
– ...Gratulálok...? Rae, mit akarsz, mit mondjak, én...!
– A tiéd.

A nappaliban csak a televízió kék fénye és egy kisasztalon lévő lámpa világít, mikor lejövök fürdés után. Lefelé jövet végignéztem az összes szobát; mindegyik gyerek pizsomában, ágyban, egyedül Ashley nem próbált úgy tenni, mint aki alszik, és nagyon is egyértelműen nyomkodta a telefonját, de kételkedtem benne, hogy ő magától lejönne. Előbb mászik ki az ablakon.
Kim a kanapén ül, kezében a szokásos pohár bora. Az elején azt mondta, segíti az emésztést. A világ legegészségesebb emésztőrendszere lehet az övé. – Mit nézel?
– Nem tudom. Valamit.
– A gyerekek mind lefeküdtek.
– Oké.
– Élvezték a labort. Hát, kivéve Ashley-t. De Marnie egészen élénknek tűnt, amikor a mutációs genetikai felfedezésünkről beszéltem...
Kim savanyúan felnevet. – Abban biztos vagyok. Újabb egetrengető felfedezés a kis tudományos világodban. Pont ezt akarom hallani.
Tíz évvel ezelőtt ez a hangnem mellkason vágott volna. Talán még pár éve is. Nem tudnám megmondani, mikor kezdett nem csak nem fájni, de nem is érdekelni, amikor ilyen. Amíg mások nem látják, nem gond.
De már kezdik észrevenni. Először az az incidens volt, amikor részegen ment a boltba; aztán amikor ugyanígy hagyott üzenetet Corey fizikatanárának hangpostáján, mert kettest adott neki. Legutóbb Pat, aki anno sokat bébiszittelte Marnie-t és Teddyt, míg Janice még élt és dolgoznia kellett, korábban pedig magát Janice-t és Kimet is, míg gyerekek voltak, odajött hozzám a kávézóban, hogy megkérdezze, biztosan nem kell-e segítség.
– Olyan sokat dolgozol – mondta, némi rosszallással. – Minden felelősség Kim nyakába szakad. Ha szükségetek van valamire, bármire...
Az utolsó dolog, amire "Kimnek és a felelősségeinek" szüksége volt, az még egy ember a házban. Ezt pont ő maga mondta, mikor egyszer megkérdeztem, ne fogadjunk-e fel bejárónőt. Nem lenne egyszerű, de összehoznám rá a pénzt.
Pont úgy utasította el, mint a hatodik doktort, akit nekem ajánlottak, vagy mikor a baleset utáni hónapokban sokadjára ajánlottam fel, hogy segítek neki beszállni a tolókocsiba. Nem bénult ugyan le, de az ütközés okozta trauma a gerincében és a térde sérülése ellehetetlenítette, hogy hosszú távon lábra álljon. A csontokat össze lehet forrasztani, az ízületeket kicserélni, de az idegekkel ekkora roncsolódás esetén nem tudtak mit kezdeni.
Nem mintha ez számított volna neki. A kevéssel sohasem érte be, a maximalizmusa olyasmi volt, amit nagyon szerettem benne. Sosem gondoltam, hogy egyszer pont ezen tendenciái miatt fordul ki önmagából.
– Nem kell a segítséged, James. Miért hiszed, hogy mindig mindent meg tudsz javítani? Hadd világosítsalak fel: a diplomádtól nem lettél mindenható. Senki sem az. És most hagyj békén.
Milliószor mantrázta el nekem ezt és a hasonlókat, én pedig milliószor nem találtam rá a szavakat. Annyira mindennapos lett, hogy most már arra sincs szükségem, hogy kimondja. Elég látnom azt a pillantást, a lekonyulást a száján, a feszesen előre szegett tekintetét, és magamtól kelek fel a fotelből, hogy inkább elmenjek aludni. Egy ideje már nem bánom, hogy leköltözött a földszinti vendégszobába.


Kimberly Alvarez: NJK - boszorkány -  feleség
Ashley Alvarez: keresett (lesz) - boszorkány -  gyermek
Corey Alvarez: keresett (lesz) - boszorkány -  gyermek
Valentina Carla Alvarez Calvo: NJK - boszorkány -  anya
Mateo Alvarez: NJK - boszorkány -  öcs
Emilia Alvarez keresett (lesz) - boszorkány -  húg
Miles Everett Avila: NJK - boszorkány -  eltitkolt gyerek
Marnie Pike: keresett (lesz) - ember/boszorkány - fogadott gyerek
Teddy Pike: NJK - ember/boszorkány - fogadott gyerek