Mindig a napom fénypontját jelenti, mikor Brettel találkozm, ha nem épp közös óráink vannak, többször ebédelünk együtt, de neki is vannak barátai, és én is megígértem Aggie-nek, hogy a barátságunkat nem fogja befolyásolni az, hogy az öccsével járok, és ehhez tartom is magam, bár azért néhányszor kerültem már "na most melyik ujjamat harapjam le" szituációba, de egyelőre megoldom a lavírozást az Eams tesók között. Ilyenkor örülök, hogy Clinttel nincs olyan szoros viszonyunk, na nem mintha nem szimpatizálnék a harmadik ikerrel, csak...valahogy nem úgy jött ki a lépés, hogy igazán barátok legyünk. Na mindegy is, Aggie most azt hiszem korrepetál, így bűntudat nélkül tudok Brettel ebédelni, aranyos módon köszöntöm is, mikor meglátom az ebédlőben. Vagyis...azt hiszem. Az ember azt hinné, több hónapnyi együttjárás után már megismeri a pasiját akár a tarkójáról is, nem? Hát, esetemben úgy néz ki nem ez történt, amivel totál ciki helyzetbe is hoztam magam. Miközben zavaromat próbálom leplezni - sikertelenül - pánikolva nézek körbe, ki látta az iménti fiaskót, ne adj isten akár maga Brett is, de nem volt szerencsére nagy közönség, és az Eams fiú sem jelent még meg a színen, ez picit megnyugtat. Nem tudom, hogy reagált volna. Kiakadna, vagy nevetne rajta? Gőzöm sincs, még ki kell találnom elárulom-e ezt neki. Bár valószínűleg igen, hiszen egy kapcsolat alapszabályai közé tartozik, hogy legyünk őszinték egymással, nem? -Öhm..igen, öhm...szia...Lysander. Stacey vagyok. Ne haragudj még egyszer, ilyen sosem fordult még elő...tudod...ő is szőke, hasonló alkat, és én... ahh de ciki ez! - hebegve-habogva kezdek el magyarázkodni, majd arcomba temetem a kezemet. Inkább nyílna meg a föld és süllyedjek el, rég kerültem ilyen kínos helyzetbe. -Nem, dehogy vicc, te jó ég. Neem! - rázom a fejem, mint egy őrült, és a vörösség nem akar kimenni az arcomból, és rövid pompomruha ide vagy oda, úgy érzem, háromszor leizzadtam csak most ebben az utóbbi fél-egy percben. -Én...öhm igen, mindjárt itt sem vagyok de...jajj le kell ülnöm, még a fejem is megfájdult. Még egyszer sajnálom, tényleg. Ennél már csak akkor lett volna cikibb ha az öledbe ülök és megcsókollak... te jó ég. -úgy hadarok, hogy az sem biztos, hogy a srác érti, miről hadoválok. Leülök a padra, de megtartva tőle a távolságot, és ismét kezeimbe temetem az arcomat. Víz. Kell víz. Felegyenesedek ültömben, és a táskámból előveszem a panda mintás palackomat, és néhány nagy kortyot magamba döntök a vízből. Próbálom összeszedni magam, mielőtt nagyobb idiótát csinálok magamból, nem is merek pont emiatt Lysanderre nézni.
Egész nyugodt napom volt, vagy legalábbis én arra számítottam, hogy az lesz. Csak percek kérdése volt, hogy a csengő is megszólaljon, már nagyon szuggeráltam az időt is, hogy szépen teljen már el. Elviselem a mateket, de ha lejár annak még inkább tudok örülni. Főleg, ha az órán a tanár nem engem akar kihívni a táblához, hogy megoldjak egy feladatot, nagyon nem is jelentkeztem ma. Pedig iszonyat elől vagyok a névsorlistában, a C-seket – főleg engem – szereti kinézni magának, vagyis azokat, akik elől vannak, a lista végén lévőket csak akkor zavarja, ha muszáj, a középsők pedig állandóan megszívják, ahogy most is. „hová nyílik ki a napló?” alapon. Persze, hogy középre! Főleg, ha jó előre – azt hiszi nem látszik vagy nem gondoljuk – odateszi az ujjbegyét ahhoz az oldalhoz nagyjából, akiket épp feleltetni akarna szúrópróba szerint. Vagy legalábbis ennek van bemesélve. Az a bolond, aki ezt be is veszi, mert én nem! Mindegy is. Nem a tanár technikáját akarom én itt elemezni, mert úgysincs semmi értelme. Szerencsére a csengő is megszólalt és eljöhetett végre az ebédszünet ideje. Én nem tudom, hogy csinálják, de mindig ebédszünet elé teszik a matek órákat – kivéve amikor nem, persze – és úgy gyötör a kín, fogjam magam és szépen kimenjek az óráról mindig, csak nem tehetem meg. Ennyivel megtisztelem a tanárt és a többieket is, hogy nem keverem a bajt. Főleg olyan tantárgynál, amit nem szeretek, de muszáj tudni. Az értelmét pedig majd megtudom, akkor amikor eljön az ideje, használni csak fogom valahol, másképp nem tanítanának ilyesmit. Vagyis… Áh inkább nem idegesítem magam ilyesmivel. Szépen megszólalt ugye ez a csodás csengő is, váratott rendesen magára, az utolsó öt perc azzal telt el, hogy a faliórát bámultam, mint említettem és szenvedtem, mert éhes vagyok. Igen, éhes vagyok, már ilyene hamar és ez borzasztó. A reggeli otthon olyan volt, mintha nem is ettem volna semmit sem. Ezért ahogy összeszedtem a cuccaimat, mint aki nem lát, nem hall semmit sem – a srácok úgyis rám találnak, ha kellek – mentem az étkezőbe. Gyorsan kikértem a harapnivalót, amit szeretnék, majd leültem az egyik asztalhoz és úgy döntöttem ott várom be a többieket. Van idejük ideérni, csak én sietek, mint a bolond. Nem tehetek róla, enni szeretek és ha választanom kell az étel és… mindegy. Szóval aki ismer, az megért és elfogad így. Bár nem az utolsó évemben kellene emiatt rettegjek. Túléltem a gimit, az öcsém is túl fogja élni, a bátyám már élő példa a családban, nincs mitől tartanom. Teljesen nyugodtan haraptam bele az almába, amikor valami különös történt. Én mondom, hogyha a hátamon nem lett volna most póló hát látványosan végig futkosott volna a hátamon a szőr vagy bármi hasonló, libabőrös lettem annyi az egész. Mármint nincs nekem semmi bajom, a lányok mind kedvesek a gimiben, de még egyikük se volt ennyire bátor, én mondom. Ölelést kapok, bújást, puszit basszus és még azt, hogy hiányoztam. Hát majdnem megfulladtam, még szerencse, hogy éppen csak rágtam az alma darabot és nyugodtan le tudtam nyelni. Sajnos hangosra sikeredett ez a nyelés és amint elhúzódott felé is pillantottam én. Kicsit megnéztem őt, nem végig mértem, hanem csak az arcát tanulmányoztam. Mintha rémlett volna, hogy kivel láttam kézen fogva sétálni. De tudom, hogy az a srác nem én vagyok. Minthogy valamit mégis muszáj mondanom neki, kicsivel kedvesebben – igyekezve nem kinevetni őt, már így is eléggé rákvörös szegény, hát még én milyen leszek, ha az átélteket mégse sikerül feldolgozni – szólalok meg. - Szia, nem én nem Brett vagyok, hanem Lysander. – köszöntem azért és értettem vele egyet. A lányok szeretik, ha egyetértünk velük, azt vettem észre s, el is mondtam neki, hogy valójában ki vagyok. - Nem történt semmi… - gyorsan körbe néztem azért a biztonság kedvéért, most még az hiányzik, hogy ez a Brett fiú félre értse a dolgokat. – Semmi baj. – mondtam végül egész nyugodtan. Legalábbis próbáltam. - Kivéve, ha valami vicc volt. – de egyáltalán nem tűnt annak szóval, ő is éppen úgy meglepődött, mint én. - Ha szeretnéd nyugodtan megvárhatod itt őt, én hamarosan tovább megyek. Csak a többieket vártam éppen.
Annyival jobb, hogy már nem kell titkolnunk a kapcsolatunkat Brett-el. Az a sacc egy hónap amíg hétpecsétes titokként őriztük azt a tényt, hogy összejöttünk, nagyon nem volt könnyű. Hazudni Aggie-nek, a barátoknak, lopott pillanatokban találkozni…sokkal jobb ez így most, hogy akkor fogom meg a kezét a folyosón amikor akarom, és nem kell körbenéznem, lát-e minket bárki, mielőtt megcsókolom. Eleinte voltak félelmeim, hogy Brett valójában nem gondolja komolyan, de azóta eltelt már annyi idő, hogy nem kételkedem már abban, velem akar lenni, és ez olyan csodás érzéssel tölt el, hogy még mindig úgy érzem, a föld felett lebegek. Széles mosollyal az arcomon pakolom be előző órai könyveimet a szekrényembe az ebédszünetben. Alig tudtam figyelni fizikán, mert végig Brettel írogattam, aki nem ezen az órán volt. Megbeszéltük, hogy ebédnél találkozunk, így miután bepakoltam vajszínű hátizsákomba a következő órámhoz (földrajz) a könyvet és az atlaszt, elindulok a zsibongó folyosón az étkező felé. Belépés előtt megigazítom pompom egyenruhámat, amit gyakran viselek a suli falain belül, de most azért is, mert az utolsó tanórám után rohanok edzésre, nem lenne időm átöltözni. Végigsimítok lófarokba kötött hullámos tincseimen, majd néhány diáktársammal együtt belépek a nyüzsgő étkezőbe. Tekintetemmel a barátomat keresem, és ki is szúrom szőke tarkóját az asztalnál, ahogy látom épp egyedül ül. Ő nem vesz észre, mivel háttal van nekem, szóval osonni kezdek, ami ebben a hangzavarban feleslegesnek tűnhet, de ne felejtsük el, vérfarkas a szentem, így sokkal fejlettebbek az érzékei, mint például az enyémek. Odaérve mögé karjaimmal hátulról átölelem a nyakát, hozzábújok, majd balról egy puszit nyomok a füle alá. -Szia, hiányoztál. - búgom a fülébe, ám ekkor jön a feketeleves. Pillanatok alatt helyből ugrok vagy fél métert oldalra, mint akit tűz égetett meg. -Jesszus, te nem Brett vagy. Jézusom ez de ciki, ne haragudj, összekevertelek a barátommal. -arcomat bár nem látom kívülről, nincs is rá szükség, így is érzem, hogy paradicsom vörös, kezeimmel legyezgetem magam, hogy némileg lehűtsem. Az lenne a legbölcsebb, ha szépen felszívódnék, de lefagytam, zavartan pislogok a srácra, akit látásból ismerek, tuti a nevét is tudom, de jelenleg a sajátomban sem vagyok biztos.
Kezdőlap
|| 
