Nem tetszik. Nagyon nem tetszik ez az irány, amibe elindultunk. Szinte teljesen ellentétben áll azzal, amihez szoktam vele kapcsolatban - noha az is igaz, hogy sok minden változott. Vele is, velem is. Bár talán őt nagyobb sokk érte. Akkor sem örülök, hogy odáig jutottunk, hogy hazudozunk egymásnak. Vagy magunkat is be akarjuk ezekkel csapni? Talán ez az oka, hogy egy pillanatra elveszítem az eszemet, és rákiáltok, de igenis fájnak a szavai. Még ha volt is egy részem, amelyik valóban falka iránti elköteleződésből nézett rá, de jobban érdekelt engem, mint Marát.
Voltak itt mások is. Nem lep meg, Zane aktívan figyeltet minden omegát. De én nem más vagyok. - Akarom mondani, de végül nem teszem. Túlságosan úgy hangozna, mint egy sértett gyerek. Így csak bólintok, hogy megértem - így még jogosabb a bocsánatkérésem. Érzem, hogy ő is ideges, én sem vagyok nyugodt. Azon pillanatok egyike ez, amikor fogalmam sincs, mit kellene csinálnom vagy mondanom. Talán tényleg az a legjobb, ha egy másik alkalommal beszélünk. Ha titkolózik, és nem szeretne beavatni abba, hogy mitől árad vér- és enyhe rothadásszag a lakásából, akkor tiszteletben kell tartanom. Még akkor is, ha egy kicsit belehalok.
Indulni készülök, teszek is pár lépést, de megtorpanok. Farkasom vadul ugrálni kezd, ismerem már őt annyira, hogy Archie farkasára reagál. Ráadásul ismerősek is a mozdulatok tőle - azt jelzi, amikor a másik farkas segítséget kér. Számtalanszor tapasztaltam már. A másik énjeink még akkor is ritkán hazudnak egymásnak, ha emberként ezt tesszük. Az állatokra nagyobb őszinteség jellemző. Talán ez is késztet arra, hogy kitörjön belőlem az elkeseredett kérdés.
Szavai lassan jutnak el tudatomig, mert tekintetemet magára vonzza, ahogy kilép, és megpillantom a sebeket a csuklóján. Önkéntelenül kerekedik el a szemem. A szagok is intenzívebbek lesznek, így pedig máris összeáll a kép. Tehát ezért nem láttam egyik teliholdnál sem. Összeszorul a szívem, és a nyelvembe kell harapnom. Teszek egy lassú lépést felé, majd ha nem hátrál, még egyet és végül egy harmadikat is, immár teljesen előtte állok, orromat megtölti az a fajta szag-illat mix, amit leírni is nehéz. Fájdalom. Magány. Kétségbeesés. Vér. Seb. Állott levegő. Archie. Szinte arcul csapásként ér az egész, és hirtelen nagyon elszégyellem magam az elmúlt pár percben tanúsított viselkedésem miatt.
Még egyszer lepillantok a csuklójára, mit biztosan valami speciális bilincs okozott. Magának okozta. De nem időzök rajta, inkább megpróbálom felvenni vele a szemkontaktust, tekintetemben megértés csillan. Végül saját és a farkasom megérzésére hallgatok, és nem arra reagálok amit mondott, hanem amit nem mondott ki. Még egy fél lépést teszek felé, és ha nem húzódik el, megölelem, háta mögött összefűzve a karjaimat. Nem szorosan, bármikor szabadulhat, inkább gyengéd a mozdulat. Ilyen közelről még intenzívebben érzek mindent, ám most főleg a hamisítatlan Archie illatot érzem, amibe belevegyül farkasának jellegzetes illata, de erre főleg saját fenevadam reagál - hasonló nyugalommal, mint amit én igyekszem sugározni. Halkan szólalok meg, de tudom, hogy tisztán hallja. -Nem vagy egyedül, Archie. Nem kell egyedül megküzdened ezzel.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Nehezemre esett úgy tenni, mintha rendben lenne ez a jellegű távolságtartás. Hiszen az utóbbi hetekben sem tudtam magam rendesen távol tartani tőle. Nem igazán értettem a falkatörvények mibenlétét, hiszen soha senki nem világosított fel arról, hogy ilyen esetben amikor én csak átmenetileg tartózkodok valahol, mennyire volt szokás közösködni. Mi van akkor, ha bajba kerül amiatt, mert nem kellene velem jóban lennie? Nem azért nem engedtem ki soha a farkast teliholdkor, mert nem akartam volna velük összetalálkozni. Sosem volt jellemző rám, hogy különbnek tartanám magamat náluk. Egyszerűen senkinek nem kívántam azokat a kínokat, amiken én is folyamatosan keresztül mentem. A karikák a szemeim alatt elég árulkodóak lehettek. De kettőnk közül most egyikünk sem volt őszinte a másikkal. A saját indokaimat tudtam, nem akartam, hogy a szükségesnél jobban belecsöppenjen a bent nagy kapkodva elrendezett látványban. Na de ő miért hazudott? Miattam vagy mert nem tartozott rám? Nem firtathattam ezt sokáig, mert a kérdésemre valósággal kicsattant. Nem csak hogy hirtelen impulzusként és meglepetésként ért a kirobbanása, de éreztem, hogy én teljes mivoltomban megfeszültem. Mintha egy pillanatra elfújták volna a fáradtságot és feszült figyelemmel villantottam rá a szemem. - Nem tudom mi szokás ilyenkor, oké? Már jártak itt mások is. - indulattal, mégis rohadt nagy fojtással préseltem ki magamból a szavakat. Nem jöttek ugyan be, de nem egyszer álltak már csak úgy meg a ház előtt. Azt sem tudtam biztosan, hogy ezt milyen jelnek vegyem, fenyegetésnek? Kellett valami kapaszkodó, hogy visszafogjam magam. Az ajtófélfába takarásból már szabályosan körömmel válytam bele és pusztán a fájdalom rántott vissza a jelenünk talajára. Lehet legközelebb inkább magamba kellene marnom, hogy emlékeztessem magam nem akarom sem félelemből sem haragból bántani. Muszáj volt nyugalomra inteni magam. Az istenit, mi nem ilyenek vagyunk! Mégis olyan más volt ő is. Még sosem mutatta volna azt, hogy ne tudna uralkodni magán. Valahol mélyen zavart, hogy nem tudtunk most nyugodtan társalogni, pedig láttam rajta, hogy őt is nyomasztja valami. Csöndes bocsánatkérésére csak vettem egy nagy levegőt és biccentettem. Igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy a kezem is elrejtsem a szimata elől. Szomorúan rezdült a szám. Minden rendben. Csak így némán mindkettőnkkel. Kár lett volna tagadni, a hazudozás magasiskoláját jártuk mindketten, mégis ha csak a szemére vetem, hogy hazudik, félek lavinát indítok el. Testem mégis inkább felé mozdult, csak az invitáló mozdulat maradt el és halt hamvába a késztetés. A farkas azonban legbelül sunyin munkálkodott, mint valami sakál, nem is ugrásra készen, inkább bánatosan felnyüsszent. Majd még egyszer, miközben valami fura táncba kezdett volna. De nem tudtam rá hatással lenni, mintha tudomást sem vett volna arról, hogy nem akarok ebbe a hangulatba áthajlani. Csak hagynunk kell elmenni... Mindkettőnknek jobb lesz. Lassan belenyugszik. Ha hallgatok és nem beszélek többet, akkor lesz még alkalmunk úgyis beszélni. De tudom az már nem olyan, hiszen most épp a passzivitásommal bántom meg de mélységesen. Az én bensőm is belesajdul, a farkas pedig egy ponton végépp nem bírja és segítségért szűköl. Én megőrültem, vagy ilyen létezik? Annak ellenére, hogy az imént még hálás pillantással néztem Mara felé, hogy beletörődik abba, később beszélünk, a pillanat törtrésze alatt fordul mégis vissza felém és immár nem tudok ugyanolyan közönnyel elhátrálni, mint szeretnék. Gyáva szar vagyok! Az első, egy ösztönös mozdulat, hogy karom kitámasztom az ajtófélfára. Ráadásul azt, amelyikkel épp mélyen szaggattam bele az imént a keretbe. Egyszínű elnyűtt szürke pulcsim ujja pedig úgy csúszik az alkaromra, hogy ezt megrendezni sem lehetett volna jobban. - Nem, nem tettél semmit. Én csak... Csak szeretném, ha nem így látnál. Összeszedem magam és beszélhetünk bármiről, rendben? - kétségbeesett kísérlet volt ez az önhitegetésre is. Olyan rettentően magányosnak éreztem most magam. És elcsigázottnak. Észre sem vettem, hogy annyira elvesztettem a kontrollt, már kiléptem az ajtó elé, a huzat pedig tett róla, hogy telibe tárja az ajtót. A szagok odabentről csak felerősödtek, én pedig megálltam a mozdulatban és hátrasandítottam.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Szer. 8 Május 2024 - 15:45
Roller Coaster Ride
Nem mondom, hogy valahol nem fájt, amikor Archie először nem nyitott ajtót. Talán naiv feltételezés volt, hogy azok után, hogy jól elcsevegtünk meg viccelődtünk pár alkalommal mikor találkoztunk vagy épp üzengettünk, számítok ennyit. Tudtam, hogy nem lehet minden olyan, mint régen. Sok minden történt azóta, ő is biztosan rég túl van rajtam már, elvégre sok idő telt el. Te se vagy túl rajta, Mara. Egy alattomos hang szólal meg a fejem hátsó felén, de elhallgattatom. Ebbe nincs beleszólása, és az ideje sincs itt ilyeneken gondolkodni. Főleg, hogy végül kinyitja az ajtót, de ott szinte csak az árnyékát találom Archie-nak. Egyből aggodalom kezd végigkúszni a testemen.
Hazudsz! Akarom kiáltani reflexből, mikor azt mondja, jól van. Nincs jól - talán változott de a kemény és fáradt vonásai alatt ott volt az az Archie akinek egykor ismertem minden rezdülését. Mégis csak sóhajtok egyet. -Jól vagyok.- Ha már nem vagyunk teljesen őszinték egymással, akkor én is füllenthetem ugyanazt. Fáj, hogy ide jutottunk azok után...Nem! Gondolatban meg kell ráznom magam. Nem, ezen a lejtőn most nem indulunk el.
A következő mondatán azonban önkéntelenül, és tőlem egyáltalán nem megszokott módon felháborodom, és hangosabban csattanok fel, mint terveztem. - Tényleg ezt feltételezed rólam? Ez az első gondolatod? Meg se fordul a fejedben, hogy engem érdekel mi van veled? - hirtelen szám elé kapom a kezem. Szerintem sosem kiabáltam vele még, és tudom, hogy most sem ezt érdemelné, de fáradt vagyok. Nagyon fáradt lelkileg és fizikailag is, és a bennem élő ösztönlényt néha nehezebb fékezni. -Ne haragudj. - teszem hozzá egyből, már nyugodtabb hangon, és egy lépést hátrálok. Mi a fene ütött belém? Nagyot sóhajtok, és mellkasom előtt fonom össze a karjaimat - csak részben a hideg miatt.
-Nem. De majd megoldom. - életidegen ennyire tárgyilagosan beszélni vele. Atlantában ő volt az első, akihez mentem, ha valami bántott vagy rossz kedvem volt. Most is van egy részem, amelyik elmondana neki mindent, de mégsem teszem. Ezt már egyedül kell megoldanom, kérdése is minden bizonnyal szimpla udvariasság volt, hiszen látszik rajta, mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy lakáson kívül tartson. Értek én a jelekből - a hirtelen megcsapó szag azonban nem hagy nyugodni, mielőtt megyek, erre még muszáj vagyok rákérdezni.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - pillantok fel megfáradt szemeibe, hangom lemondó. -De ha azt mondod jól vagy, akkor nem feszegetem. -Amúgy sincs már jogom hozzá. Ezt viszont már csak magamban teszem hozzá. Kérdésére ismét egy nagyot sóhajtok, magamban csitítgatva tomboló farkasomat. -Persze. Tudod a számom. - bólintok végül beleegyezően, még egy-két másodpercig állva az ajtóban, aztán megfordulok, és a járda felé indulok, de aztán megtorpanok, és ismét hátra fordulok. Szinte kiszakad belőlem a kérdés, mely talán kicsit kétségbeesettebb hangon jön ki, mint amilyennek szántam - vagy épp fel se kellett volna tenni. -Tettem vagy mondtam valamit, ami miatt neheztelsz rám?! - még karjaimat is széttárom. Nem veszem észre, hogy kezeim remegnek - hogy az idegességtől vagy a hidegtől, az jó kérdés.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Fél év, vagyis most már pontosan hét teliholdas éjszaka telt el azóta, hogy megharaptak. A lényem egy része akkor ott megszűnt létezni. Érzem, mert azóta nem voltam soha teljesen önmagam. A kedélyességem, a könnyedségem és a türelmem csorbát szenvedett és azóta kísért hű térsamként az indulat, a forrongás és az ösztöneim. Soha nem hagytam a farkasnak, hogy úgy igazán átvegye az irányítást, amikor én jobban tudatomnál voltam. Néha mintha vágytam volna arra a korlátlan szabadságra amit ő kínált nekem négy lábon, de nem mertem vele élni. Csak az átkos éjszakákon, amikor olyan mértékben fölém hatalmasodott a bestia, hogy nem bírtam volna megfékezni. De a szabadságát akkor is szabotáltam. Ez pedig egyelőre olyan éket vert közénk bizalmatlanságban, hogy ordított volna rólam mennyire meghasonulok néha. Ezt az oldalam nem szerettem volna Tamara felé mutatni, hiszen ő velem ellentétben bizonyára tökéletes szinkronban volt. Soha egyetlen egy percig nem gondoltam volna róla, hogy nem olyan átlagos ember, mint én. De mint ahogy akkor nem ígértünk el mindent egymásnak, nem lehettem volna rá dühös, amiért nem szólt. Én sem szóltam a bátyámról. Azért valahol fájt, hogy így kellett megtudnom három és fél év után. Az itt eltöltött másfél hónapban - vagyis amióta találkoztunk - néha egészen olyan jól éreztem magam a társaságában azokra a röpke időkben, mint régen, de sokszor kellett figyelmeztetnem magam, hogy ő már a helyi falkához tartozott és komolyan aggasztott az is, hogy amennyire szívesen bíztam volna meg, annyira bizalmatlan is voltam. A teljes összezavarodottság és őrültség határán nehéz racionális döntéseket hozni. Most sem tudtam, hogy be akarjam-e engedni és ha igen, akkor mit szól a látottakhoz. - Köszi, jól most már. Te? - basszus, miért kell ennyire ordítson rólam az, hogy amúgy nem volt egyáltalán semmi sem okés? Márpedig ha azt szeretném ne akarja megnézni a lakás többi részét, akkor nem kellene felkeltenem a kíváncsiságát. Vagy ami rosszabb, az aggodalmát. Komolyan meg kellett emberelnem magamat, hogy egy normális épkézláb társalgást összehozzak. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ma bárkivel is szóba elegyedjek. - Semmi balhét nem csináltam, ha nekik kell megérdeklődnöd. - tettem hozzá még mintegy óvatosan a falkára célozva. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy Mara miért pont az én ajtómban állt, ráadásul úgy fest az utolsó pillanatban nyitottam neki ajtót. Talán csak várnom kellett volna, hogy elmenjen. Összeráncoltam a szemöldököm a kiszellőztetni szóra. Ez nála csak egyet jelentett, valamin nagyon gondolkoznia kellett. Vagyis valami történt vele. Akaratlanul is bevillant, hogy a múltkor épp kibabráltam vele, de talán más miatt. Igen, biztosan más miatt. Hiszen ezer kötődése volt ehhez a városhoz, miért akarnék ilyen önző módon pont magamra gondolni? - Biztos minden rendben? - persze, még hívd is be. De akkor sem eresztett a furcsa megérzésem. Ha megfeszültem sem tudtam közömbös lenni. De ezt nem most fogom a világgá kürtölni. Talán mégis csak jobban kapaszkodtam rá az ajtóra, hogy gyanút fogjon. A farkas nem lapított, de nem ám. Feszülten figyelt és rohadtul nem zavartatta magát, hogy ez nekem nem tetszett. Mintha dacból tette volna. Éreztem, hogy ettől én is egyre jobban befeszülök és Mara kérdései ennek köszönhetően értek teljesen váratlanul. Idegesen elnevettem magam. - Miért bántott volna bárki? - oké, ez a legabszurdabb feltételezés volt. Nem bárki bántott, az most nem számított, hogy én mit csináltam. De csak annál jobban nekifeszültem az ajtónak, mintha azt a maradék pár centit is szerettem volna eltakarni előle, amit eddig látott. Nem. Jöhet. Be. - Dehogy sérültem. - ó dehogynem, én is éreztem, ahogy a kinti levegő felfrissítette a szaglásom. Bent a lakásban már megszoktam a szagokat, de most sokkal jobban éreztem, hogy bekúszott a hideg levegő és kihozta. Nem csuktam be a fürdő ajtaját? Már csak a gondolatra is mélységes szégyenérzet lengett körbe, ahogy belegondoltam, hozzá képest biztos elég mostohán bánok a saját átváltozásaimmal. - Tudunk egy kicsit később beszélni? Tudom, nem írtam vissza a múltkor már...
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Szer. 8 Május 2024 - 13:22
Roller Coaster Ride
Az ítélet kihirdetése után mehettem volna sok helyre. A bátyámhoz. Alec-hez, Charlie-hoz vagy valamelyik barátnőmhöz. Ezekre a helyszínekre szerintem álmomban is odatalálnék, a lábaim viszont mégis idehoztak. Nem értem miért. Nem teljesen vagyok még önmagam, bár október eleje óta valamennyire sikerült rendeznem az agyamat, gondolataimat, hogy senki még csak ne is sejtse, nem vagyok jól. Egy ember már így is tudta az igazságot, bár benne feltétel nélkül megbíztam, hogy nem árul el. Mégis a tudat, hogy az erős Tamara Mason álcája összeomlott és azóta is kissé rogyadozik, nehezen hagy nyugodni.
Tovább is mehetnénk, sőt, lehet az lenne a legjobb döntés, én mégis képtelen vagyok rá. Már csak a falka iránti elkötelezettségem is azt diktálja, hogy nézzek rá Archie-ra. Emily Slora esete óta még fokozottabb előítélet és óvatosság övezi az omegákat, amit meg tudok érteni. Nem volt egyszerű eset a lány, és nem értettem egyet azzal, hogy Duncan anno Cam és Pepper "gondjaira bízta". Ha Alec-el anno nem lépünk közbe, akkor szerintem megölték volna őt abban a raktárban a 2022-es év pedig újabb halott vérfarkassal indult volna - csak éppen ezt a mieink követték volna el.
Miután megtudtam, hogy Archie a városban van és hogy megharapták, az első sokkon túllendülve másnap felkerestem Zane-t és az unokatestvéremet. A falka vezetőiként joguk volt tudni arról, hogy Rose Harbor legújabb omegáját személyesen is ismerem. Nem mentem bele a részletekbe, hogy mennyire ismerem, és milyen kapcsolat volt köztünk egykor. Atlanta gondolatára azóta is összeszorul a mellkasom. Most is meg kell ráznom a fejem, ne hagyjam elhatalmasodni magamon az emlékeket. Az a múlt, ez pedig a jelen. Muszáj erre fókuszálnom.
Bár tudom, hogy Archie itthon van, hiszen itt a kocsija és a benti motozást is hallom, nem kopogok. Meg akarom hagyni neki a lehetőséget, hogy ne nyisson ajtót. A motoszkálás felerősödik, farkasom pedig mocorogni kezd. Ő ha tehetné, akkor rárontana a férfira - nem agresszíven, inkább aggódva. Talán ő már sejt valamit, amit én még nem tudok. Eltelik egy perc, majd kettő, én pedig sóhajtok egyet, és megértve azt, Archie nem szeretne látni, távolodni kezdek az ajtótól - aminek zárja aztán mégis kattan egyet, én pedig veszek egy fél fordulatot a tengelyem körül, ahogyan megfordulok.
-Én csak...épp erre jártam, és gondoltam beugrom megkérdezni hogy vagy. - hadarok. De miért vagyok ideges? Közelebb lépek a résnyire nyitott ajtóhoz, farkasom gyanakodva szimatolva menne beljebb, de visszafogom. Azok az idők elmúltak, mikor invitálás nélkül mehettem be Archie lakásába. -De egy kicsit, viszont ki kellett szellőztetnem a fejem. De megvagyok. - eltűröm egy tincsemet a fülem mögé, és lesütöm egy kicsit a szememet, ne érződjön annyira, hogy füllentek - mert nem, nem vagyok jól. Amikor azonban újra elindítom felfelé a tekintetemet, meglátom elfehéredő ujjait az ajtó szélén, ami bekapcsolja nálam a vészriadót.
-Archie...Minden rendben? Bántott valaki? - érzem, hogy az aggodalmamba idegesség keveredik, amint megpillantom nyúzott vonásait, az első gondolat ami eszembe jut pedig az, hogy talán valaki a falkából itt járt, és úgy gondolta, kezébe veszi az ügyet. Sajnos vannak olyan tagjaink, akikből ezt kinézem. -Megsérültél? - orromat megcsapja némi vérszag, és a gyógyuló seb semmivel nem összetéveszthető szaga. Önkéntelenül szorítom ökölbe az ujjaimat. Rossz megérzésem van, de nagyon remélem, tévedek.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Újabb telihold volt három napja, újabb farkasként töltött éjszaka. Csupán néhány nap választott el a gyötrelmes átváltozástól és ezt nehezen tagadtam volna: gyenge voltam, izzadtam, mint a ló, a lábamat jobban húztam a szokásosnál és ingerlékenyebb voltam, mint egy átlagos hétköznapon. Az utóbbi három napot, beleértve az átváltozásom napját is idebent a négy fal között szabadságon töltöttem el. Tudom, nincs a világon ennyi szabadság sem, ami ezt kiváltaná, de az elmúlt félévben ha épp valakinek el kellett számolnom arról. hogy mégis hol meresztettem a seggem, akkor nem adhattam más választ rá, mint a szabadságolásom árát. Amíg nem voltam tisztában azzal, hogy mégis kinek és mennyit árulhatok el, addig megtartottam magamnak a titkom. Könnyebb volt még akkor, amikor nem volt más csak nem tudomást venni a bátyám állapotáról. Emberként ezt sokkal könnyebb volt kezelnem, mint most, amikor én magam is benne léteztem ebben az állapotban. Delíriumos éjszakáimat többnyire annak a fájdalomcsillapítónaki köszönhettem, amit nem is olyan régen szereztem be. Igaz, már a fele sem volt meg, mert ennek a dögnek semmi sem volt elég. Úgy zabálta a gyógyszert, mint valami cukorkát és csak egy ponton ütött ki. Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. De itt mintha még az sem lett volna elég, ami eddig. A szíjak sokkal jobban belemartak a húsba, hogy reggelre még rondább legyen. Hiába a gyors gyógyulás, a csuklóim és a bokáim még magukon hordozták annak a ronda kihorzsolódásnak a jeleit, amit én okoztam tulajdon magamnak. Mert rettegtem és nem tudtam máshogy biztosítani, hogy ne adjam tovább másnak a kórt, minthogy leszíjazzam magam valami jó erős tárgyhoz és egész éjszaka el se hagyhassam a lakást. Még a felfordulást sem sikerült helyreállítanom teljesen, mert napokig csak a tétlenségben lebegni kényelmesebb volt. Hamarosan úgyis össze kell szednem magam. Muszáj lesz. A lábamban tompán lüktetett a fájdalom, ahogy leguggoltam az előszobában bekötni a cipőfűzőmet, majd újból álló helyzetbe tornáztam magam és leakasztottam a kabátomat. A telihold előtti napokon olykor úgy éreztem, mintha még mindig átfogta volna a lábszáramat a koszos szürke bundájú vérfarkas a hatalmas állkapcsával, ami épp olyan könnyedén összeroppantotta volna egy felnőtt ember koponyáját, akár egy tizenegy éves kisfiú lábát. Nagyot nyeltem, rendeztem a vonásaimat, nem maradhattam végtelenségig idebent. Majd ha megteszem az első feltűnésmentes sétám, utána jobb lesz. Mindig jobb volt. Utána ráér eltakarítani azt a káoszt, amire visszapillantottam. Nem volt normális, hogy ebben a városban ennyire erős volt a farkas. Az ereje mint valami bikáé, pedig az a bilincs eddig gond nélkül szorult meg teliholdról teliholdra rajta anélkül, hogy ennyire mély sebeket ne ejtsen rajta. Teljesen megőrült. Tőle pedig én is. Összerezzentem a telefon pittyenésére. Napok óta nem keresett senki, elvégre szabadságon voltam. Még mielőtt a kilincsért nyúltam volna, vetettem rá egy hanyag pillanatást, aztán elnyúlt a képem az üzenetet elolvasva. NEM! Nem láthatott így. Nem láthatta ezt a felfodulást, nem láthatta meg mekkora egy szerencsétlen állapotban létezek. A farkas elégedetlenül morrant legbelül. Ő talán jobban szerette volna atudtára adni, én azonban megmakacsoltam magam. Egy pár másodpercig szemeztem az ajtóval, mielőtt tudomásomra jutott, hogy még nem nyithatom ki. A kabátot visszatettem az akasztóra, kibújtam a cipőből. Pedig milyen jó kifogás lett volna, hogy épp indulni készüültem valahová. De mit szeretne? Napok óta nem is beszéltünk. Olyan alattomosan lappangott el ez a két hónap körülöttem, hogy már csak felocsúdni volt időm ebben a kisvárosban igazából milyen gyorsan rohan az idő. Esemény esemény hátán. Sarkon fordultam, hogy legalább a szanaszét rángatott fojtóbilincseket bedobjam a zuhanyzóbna. A fürdőbe csak nem fog bemenni. Megigazítottam a párnákat a kanapén és azt is jócskán a helyére toltam. Minden szanaszét lett löködve, de nagyjából jó lesz. Az is gyanús, ha túl sokáig váratom. De végül résnyire nyitottam az ajtót. Csak akkor tudatosult bennem, hogy talán a fejem is víz alá dughattam volna, de már mindegy. Sebesre harapdált ajkamba haraptam, úgy próbáltam meg egy gondtalan mosolyt erőltetni magamra. - Szia. Igen, itthon vagyok. Mi járatban? - az első, ami szemet szőrt, hogy rövid volt a haja. Azonnal bevillant, hogy évekkel ezelőtt szintén ilyen volt. Amikor megismertem. De az arcát figyelve inkább az volt a benyomásom, hogy fázik ebben a vékony kabátban. - Nincs hideg odakint egy sétához? - elpillantottam a válla fölött, de nem láttam kocsit sehol itt. Pedig aztán az enyém mellett is elfért volna az övé. Görcsösen kapaszkodtam bele az ajtóba, szívem szerint behívtam volna, de tudtam, hogy annyira nem aktuális.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Szer. 8 Május 2024 - 9:34
Roller Coaster Ride
A bizottság döntése alapján Tamara Mason-t 2023.január 31-ig felfüggesztjük a munkavégzés alól.
Folyamatosan a fülemben cseng a főnököm hangja, ahogyan a mai fegyelmi tárgyalásomon kimondta az ítéletet. Hiába minden igyekezet, nem derült fény arra, hogy szeptember végén hova tűnt az a három doboz gyógyszer, amit elvileg én hoztam ki regisztráció nélkül a raktárból. Senki nem látott semmi gyanúsat. És bár elmondták, hogy tudják, nem én voltam hisz évek óta itt dolgozom már az egyik leglelkiismeretesebb dolgozóként (itt majdnem elsírtam magam), de mivel nem tudtuk egyértelműen bebizonyítani az ártatlanságomat, ezért kénytelenek meghozni ezt a döntést. Hogy példát statuáljanak - még így is kegyesek voltak, hogy csak 3,5 hónap felfüggesztést kaptam, és a bérem felét kifizetik minden hónapban.
A wilmingtoni kórházban is ugrott a munkám átmenetileg - fogalmam sincs, mit fogok kezdeni a napjaimmal. Persze, ott van Lily akivel így többet tudok majd foglalkozni, és valószínűleg az első napokban, hetekben pincétől padlásig kitakarítom a házat. A falkás dolgokba is jobban be tudok segíteni, és talán néhány hobbira is lenne időm - de a hivatásom volt az életem, és most kirántották alólam a talajt.
A hírtől azt hittem, összeomlok majd, de úgy tűnik, ami feszültségnek és bánatnak kellett, az kijött október elején, amikor törtem-zúztam az egyik kikötői raktárban, ahol végül Charlie mentett meg, és gyengéd baráti terelgetéssel vitt fel magához, hogy gondoskodjon rólam. Két nappal később egy nagy adag süteménnyel állítottam be hozzá, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy abban a nehéz időben mellettem állt. Még mindig hihetetlen, hogy Lily és a központban történt dolgok mellett megemlítettem neki Archie-t is. Ő az első, akinek meséltem arról, mi történt Atlantában - egészen eddig egy barátom vagy családtagom sem tudta.
Az első újra-találkozásunk óta többször gondoltam rá, üzengettünk is, de nem engedhettem teret újra a vele való gondolatoknak és érzéseknek, mert nem sokkal utána szakadt a nyakamba a gyógyszeres botrány. Viszont mióta Charlie-val beszéltünk róla, időről-időre újra bekúszik a fejembe. Valamelyik nap azon kaptam magam, hogy a tőle kapott origami darut elővadászom abból a könyvből, amibe anno Atlantában tettem, és kihelyezem a polcra, mellé pedig a kis amerikai zászlós kitűzőt is neki támasztottam. Egyszerre borzasztó fájdalmas és jó érzés reggel és este ránézni.
Nem hazudtam Charlie-nak mikor azt mondtam, hogy azt hittem, túl vagyok Archie-n. Olyan mélyen zártam el magamban mindent miután hazajöttem Atlantából, hogy néha álomnak tűnt az egész ami köztünk történt. Azt a 17 napot engedélyeztem csak magamnak a "gyászra", ami Archie távozása és az én hazautazásom között volt. Megbeszéltem magammal, hogy utána megpróbálom az életemet ugyanott folytatni, mint mielőtt elmentem - hiába tudtam, hogy nem lesz már minden ugyanolyan. Ezer százalékot beleadtam a munkámba, a családomba, a falkába, így majdnem olyan volt, mintha normális lenne minden. Egy idő után talán el is hittem, hogy így van.
Jobban összehúzom magamon a fekete szövetkabátomat, amit az elegancia jegyében vettem fel, elvégre a tárgyalásra fel akartam öltözni csinosan - vajszínű blúz, fekete blézer és térdig érő ceruzaszoknya, a lábamra pedig még magassarkút is húztam, ha már ritka pillanatok egyike, de ez sem magasabb 3 centinél. Ennél magasabban menni se tudnék. Hideg van. Én legalábbis fázom, de ez lehet az ideg és a sokk is a hűvös október közepi szél mellé, mi már teljesen összekuszálta a hajamat - nem tudtam rendesen összefogni, mert két napja megint levágattam, pedig már majdnem a hátam közepéig leért. Viszont ha már változások az életemben, én is meg akartam változni, ezért megleptem a környezetemet, mikor Ameliától vállig érő hajjal jöttem ki.
Haza is mehetnék, sőt talán ezt kéne tennem, bár most üres a ház. Apa ügyeket intéz, Rick dolgozik, Lily pedig vele van - én a tárgyalás miatt nem tudtam bevállalni a bébicsőszködést. Viszont inkább azt választom, hogy az utcákat járom, annak ellenére is, hogy arcom piros már a hidegtől, lábaim fájnak a cipőben és fázom. Nem nézem merre megyek, csak bámulok magam elé, és rovom az utcákat. Egy jobbos kanyar itt, egy balos ott, csak megyek. Próbálom kitalálni, mitévő legyek. most.
Kikerülök egy gördeszkázó kisgyereket, és csak emiatt nézek fel, eddig többnyire a járdát fixíroztam. Ekkor veszem észre az autót a felhajtón. Az ő autóját. A lábaim Archie házához hoztak, pedig talán csak egyszer hallottam az egyik falkagyűlésen, hogy említik hol lakik. Vacilálok. Két napja volt telihold, és nem láttam őt odakint. A falkavezetés így is kétes szemmel néz az omegákra, csak nekik teszek szívességet azzal ha meggyőződöm arról, Archie-val nincs gond. Rátörni azonban nem akarok, így kicsit a leheletemmel felmelegítem az ujjaimat, majd a zsebemből előveszem a telefont, és miközben az ajtaja elé sétálok, üzenetet küldök neki. Szia Archie. Itthon vagy? Majd fél perccel később: Az ajtód előtt vagyok.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”