Roller Coaster

Azt mondják az elengedést tanulni kell, finoman, szépszerével és nem csörtetve és mindenen átgázolva. Hogy ez mennyire rettenetesen nehéz, csak akkor derül ki, amikor már nyakig benne vagyunk és a cselekmények közepette sodródunk. Mert tudni kell megállni, kitartani és remélni, hogy a döntésünk helyes.
Igyekeztem helyes döntést hozni, hátra lépni újból egyet, mint ahogy az az elmúlt időszakban is ment. Ment, mert muszáj volt, mert könnyű volt olyan helyen kizárni az emlékeket, ahová még semmi közös nem kötött. De hiába volt más ez a lakás, minden más kísértetiesen ismerősen derengett fel. A mozdulatai, a szavai, a vonásai. Azok kifejezetten kedvesek voltak számomra.
Rossz volt látni rajta, hogy ennyire szenvedett és olyan végtelenül elveszettnek tűnt. Mégis azt éreztem, hogy azzal teszek a legjobbat neki, ha most nem nyúlok a kezéért.
Olyan rettenetesen nehéz.
Hálás pillantást küldtem felé, ahogy nem kezdett el győzködni. Nem tudtam volna mit mondhatnék azon kívül, hogy ez az egész helyzet számomra baromira bizonytalan és aggasztó. Nem akartam, hogy sajnáljon vagy szánjon amiatt, mert ennyire nehezen engedtem el az eddigi életemet. Hiszen még mindig kapaszkodtam bele mind a tíz körmömmel.
- Igazából fogalmam sincs mire lenne szükségem. Csak kényelmes volt a gyógyszerhez nyúlni. Tudtad, hogy az orvosok a katonaságnál mindenre is a fájdalomcsillapítót írják fel? Erős narkotikum. - eltűnődtem az első időszakon, ami nem csak fizikailag fájt, lelkileg is rettenetesen megterhelő volt. Nem úgy hagytam másokat cserben, hogy nem volt mit tennem, hanem én váltam a hóhérjukká. És még csak senkinek nem is mondhattam el. Valahol ez legbelül rettenetesen emésztett. Végül csak megeresztettem egy keserű mosolyt. Nem most kellene ezzel leterhelnem.
- Én már átgondoltam. Senki másban nem bízom. - késő volt visszaszívni a szavakat, mert úgy éreztem ezzel mégis csak befolyásoltam akaratlanul is a döntését. De úgy éreztem, hogy jobb ha ezzel tisztában van. Bíztam a józan ítélőképességében, bíztam abban, hogy talán tényleg lesz előrelépés, ebben kifejezetten hinni akartam. És bíztam abban, hogy ami itt most kiderült, csak a kettőnk titka marad. Miért vagyok ilyen önző? Miért kellett meglátnia a gyógyszert? Miért akarom, hogy megőrizze a titkom?
Láttam, hogy hezitál, ettől pedig én is csak szótlanul kísértem az ajtóhoz. A testbeszéde egyszerre árulkodott arról, hogy szívesebben lépne vissza és arról, hogy már elszaladna. Ha tőlem várja a döntést, akkor csak a zsebemre tapasztom a kezem és inkább támaszkodok az ajtófélfára fel. Eszem ágában sem volt elküldeni, de a pillantását megszakítatlanul viszonoztam. Egy apró bátorító és egyben hálás mosolyra is futotta. De aztán erősen a nyelvemre kellett harapnom, hogy az elköszönésen kívül ne akarjam visszza invitálni vagy akár csak visszahúzni. Most gondolkoznia kell, megemészteni ezt a sok mindent. És nekem is erre van szükségem.

Mara & Archie

Roller Coaster

Még soha nem éreztem ennyire komplikáltnak a kettőnk kapcsolatát, mint most. A józan eszem azt súgta, hogy jobb lenne legalább addig távolságot tartanom tőle, amíg meg nem tapasztalom, mit tehetnék meg a falkája mellett és mit nem. Mindig is rendszerű volt a számomra, hogy valami fegyelmezett közösségben létezzek. Ezzel soha nem adódtak gondok, soha nem szegültem szembe felsőbb utasításnak is, de mint rendszereknek, megvoltak a szabályai. Azok a szabályok, melyek közösséggé kovácsolnak és melyek erős hierarchikus rendszerét pont a betartásuk alapozta meg. Ha pedig valaki nem tartotta be a szabályt, azt nem tisztelték semmilyen módon. Nagy nyomást éreztem most magamon, mert valahogy így képzeltem el a falkája dinamikáját is. Noha kívülállóként aztán mondhattam igazából bármit, a farkas sem akart annyira ezen gondolataim és érzéseim ellen ágálni.
Hümmögtem válaszképp a megjegyzésére. Tudtommal amióta itt vagyok nem kevertem olyan bajt, ami miatt annyire indokolt lenne a kontroll, de ezt most nem akartam szóvá tenni. Én tényleg kész voltam az új információk befogadására is, bár hogy mennyire fogadnám meg, az teljesen más kérdés volt. Nem tudom, valaha a farkas be akarna-e hódolni bárkinek, hiszen még azt sem tudtam igazából milyen, amikor egy másik négylábúval találkozik. Az ilyen pillanatok eddig kimaradtak az életemből és egyelőre nem is terveztem másképp tenni.
Hogy mennyire más volt most a szituáció kettőnk között az is alátámasztotta, hogy sokkal csapongóbban reagált ő is. Pedig régen a higgadtság mintaszobra volt, akkor is csak mosolygott, ha egy beteg utána dobta a kajával telepakolt tányérját, szökni próbált vagy nagyon csúnyán belekötött. Persze én már jó ideje nem a páciensének számítottam, de bizonyára a hazai terep egészen más hátszelet adott neki. Megvallom valahol tetszett, hogy sokkal jobban a sarkára áll. De a kimondott szavak jelenleg csak nehezítették mindkettőnk helyzetét és bár fájó volt ezt beismerni, de az ilyen jellegű megbeszéléseknek nem most éreztem eljönni az idejét.
Akkor mégis mikor?
A hátunk mögött egy árulással, átveréssel, kiborulással és folyamatos visszatáncolásokkal nem éreztem úgy, hogy készek lennénk egy komoly beszélgetésre. Nem. Ehhez túl zaklatottak voltunk mindketten és reméltem, hogy ő is erre gondol, amikor nem eltolta a kezem. Örömmel töltött el, hogy láttam a vonásait lágyulni, mintha megnyugodott volna. Nem akartam ellökni magamtől, ezt egy percig sem szerettem volna, hogy így gondolja. Megtagadni a közös múltunkat pedig végképp nem, noha kénytelen voltam elfogadni, hogy sokáig senkinek nem is mesélt rólam. Én valamiért egy nem létező fejezet voltam az életében és ugyan választ adott rá, valahogy úgy sejtettem, ennél mélyebben lelhető a válasz valójában.
A természetfelettiről alkotott váleményünkről sosem beszéltünk, hiszen a szó szoros értelmében is egy egyszerű ember voltam. A bátyám persze olyan volt amilyen, valahol kicsit csodáltam a képességeit. Most felmerült bennem az is, hogy Mara lehet igazából a látszat kedvéért hagyta néha nekem, hogy kibontsak ezt-azt vagy cipelgessek nehéz dolgokat. Valahol kicsit szórakoztatott ez, de a véleménye meglepett.
- Miért tettem volna? Szerintem csodálatos ami és aki vagy, ez hozzád tartozik, a te lényed része volt akkor is, amikor nem tudtam róla. - az, hogy vakon tartott ebből a szempontból nem változtatott és írt felül semmit. Meglehet azért is tudtam ezt annyira könnyedén kezelni, mert valami hasonló az én életem része is volt, ha most szerezném újonnan az ismereteimet, lehet akkor azt gondolnám megőrülök ennyi mindentől. Veszélyes, amikor valakinek kinyílik a szeme és már érzi a másikon is, hogy micsoda. Vagyis azt mindenképpen, hogy más. Hogy nem ember.
A megítélés mások által már jobban frusztrált. Nem akartam megfelelni itt senkinek, csak magamnak. Azzal az elhatározással jöttem ide, hogy legfeljebb az unokaöcséimet engedem ismét közelebb magamhoz, mielőtt visszamennék. Most mégis olyan távolinak tűnt az is. Hiszen még Mara is képes volt belőlem kihozni ott az ajtóban az ellenszegülést. Még ő is. Az pedig csak még jobban összezavart, hogy legbelül a figyelmére vágytam. A társaságára, a szeretetére, de amikor a falkát felemlítette, ezek a gondolatok hamar ellenkezésbe csaptak át. Miért fantáziálok valami olyanról, amit nem szabad?
- Nem akarok senkihez sem csatlakozni. Magammal sem vagyok tisztában, nem egy falka szokásaival. - tiltakoztam is első megjegyzéssel, de mondja azt, hogy ez nem így van. Miért akarnék valami olyat, amit nem értek és ami eddig csak megítél? Akaratlanul is eszembe jutott Charlie vegyes érzésekkel átitatott arca. A pikírt grimasza, még ha nem is mondta. Nem szeretnék semmi ilyesmiben asszisztálni. Mara közéjük tartozott bizonyára elég régóta, érthető, hogy elfogadták és tisztelték. Kétlem, hogy én valaha is kivívnék ilyesmit. Azt már nem akartam megválaszolni, hogy igen, átmenetileg. Bár magam sem tudtam meddig.
Elengedte a kezem és ezzel azt is éreztette velem, hogy visszalépett. A farkas bensőmben türelmetlenül mordult fel, nem tetszett neki, ahogy mi most viszonyultunk egymáshoz. Én csak igyekeztem ezt elfogadni. Jobb lesz ez így. Mindkettőnknek.
- Ne szabadkozz. Amiket mondtál, okkal mondtad és én is biztosan úgy viselkedtem, hogy ezek megkérdőjeleződtek benned. - sosem temettem el a közös emlékeket, amiket akkoriban csináltam, a díszek, az ajándéka, a fényképek mind egy dobozban lapultak ebben a házban. De úgy éreztem, ha most erről szót ejtek, akkor valami olyat szabadítanék el, ami neki már sok lenne. Ő nem kapott kiképzést, hogyan fojtsa el az érzéseit, én ellenben tudom kontrollálni. Noha igencsak ingadozó volt a mostani viselkedésem, de valamelyikünknek muszáj észnél lennie és nem arra hallgatni, hogy csak ússzunk az árral.
Én is végre a bögrémért nyúltam, de amíg beleittam a teába is csak a vonásait figyeltem. Igazából jobban belegondolva senki másban nem bíztam jelenleg. Erős volt bennem az érzés, hogy ha ő nem akar segíteni, akkor nem fogok mástól sem. Nem miatta. Miattam. De úgy nem akartam azt mondani, hogy csináljuk, hogy ennyire befolyásolta őt a puszta jelenlétem is. Nem is tudom, amióta van ez a dolog... csak felfordulást hagyok magam után és mindenkit megborítok. Normális ez?
Most azonban csak bólintottam. Igyekeztem kiinni a teát a bögréből, mert féltem ha tovább szorongatom, letöröm a fülét. Megint feszültebbnek éreztem magam és ez nem volt így jól. Feszültebbnek, mert még inkább a sejtésem erősödött bennem.
- Megértem, ha inkább átgondolni szeretnéd. - hümmögtem még egyszer. Ismét letettem a bögrét az asztalra és noha erőt kellett vennem magamon, hogy ne akarjak ismét felé nyúlni és örökös kontaktot találni, de felálltam végül a székről. Magamat is győzködnöm kellett, hogy így lesz jó. Sok voltam neki mára minden szempontból.
- Azért gondold át. De csak akkor segíts, ha úgy érzed, hogy téged nem feszélyez. Tudom, hogy nem merő kötelességtudatból tennéd, te nem olyan vagy. És tudom, hogy a falkának is el kell számolj. Én azonban arra kérlek, hogy akkor kezdjük el, ha te is készen állsz erre.

Mara & Archie

Roller Coaster

Ez az ügy egyre érdekesebben gyűrűzött fel. Marát nem tudtam volna semmiért sem okolni, ha meg is bízták, én elhittem neki, hogy miattam jött ide. De azért kezdtem kicsit világosabban is látni hogyan zajlanak a dolgok ebben a városban. Nekem még mindig nem volt itt mit veszítenem. Igazából olyan mélyen voltam, hogy csoda ha még lenne hová esnem. De neki volt mit, a megbecsülését, a családját és atámogatóit. Egyszerűen nem tudtam ezt a falka dolgot hová tneni. Vajon van olyan opció, hogy valakit elküldenek maguk közül? Biztosan van. A katonaság is időnként kiveti magából a nem oda valókat, mint ahogy ezt tették most velem. Ez a gondolat túl jó volt és túl valóságszerű. Azt mondta az új Alfa még szigorúbb is az újakkal, mint a régi. Csodás.
- Nem nagyon szálltak le rólam. Két napja is itt kószált egy két méteres melák tag, mintha bármi félelmet szeretne bennem kelteni. - ha mesélt, hát akkor én is meséltem. Ideje lenne megismernie ezt a sztorit más szemmel is. Olyan igazi kívülálló szemmel, aki most jött ide és még csak elfogadni is derogál nekik.
- Charlie-val nem lesz baj. Nem szereti a fogdákat. - vicces volt visszagondolni erre a beszélgetésre, ennyiből - na meg Mara mostani megállapításából - azért már összeraktam, hogy ő nem feltétlenül akaszkodna rám. A falka és az ő kapcsolatára visszagondolva viszont elfogott a rossz érzés. Ha egy beharapottal így bánnak aki azonnal csatlakozott hozzájuk, velem, akit nem is ők haraptak be hogy viselkednének?
Mara kezdett kiakadni. Láttam a megfeszült vonásain, ahogy rögtön tiltakozni kezdett.
Hagytam, hogy kimondja, amit gondol, végső soron ezt már amúgy is tisztáztuk nem is olyan rég. Ha gondolatban milliószor nem fordult meg közben a fejemben az, hogy "hiszek neked", akkor egyszer sem. Jó is, hogy letettem azt a bögrét, mert kényszeredetten fogtam ismét két ujjam közé az orrnyergemet. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. De akkor ugrasszuk ki az összes nyulat a bokorból. Én csak arra voltam kíváncsi, hogy a falka mégis mennyire venne retorziót rajta, ha én csak úgy hagynám, hogy minden a régiben legyen.
Ami régi, nem biztos, hogy elavult, sőt.
Szívem szerint újraélném. De a kiakadása meglepett. Ez valami új volt, ahogy az igazát védre és amit mondott, nem csak az elmém de a szívem is belesajdult. Hát újra ugyanazokat a köröket futottuk és most megint elragadták az indulatok. Nem szóltam közbe, igazából esélyem sem lett volna, ahogy csodálkozásból csodálkozásba csöppenek. Vajon mennyit évődött ezeken az elmőlt években? És mennyit most? Miért nem vettem észre a jeleit, hogy valamit nagyon meg kell beszélnünk, ami nem tűr halasztást? Nem akartam érzelmi ronccsá változtatni, nem azt érdemelte. De ez az új helyzet neki sem volt jó. Nem tudtam hogy hassak rá észérvekkel anélkül, hogy megint megbántanám valamivel.
Végül csak kinyúltam a kezéért.
Ez mindig segített, ez engem is megnyugtatott és láthatatlanul is kapcsot képezett közöttünk. Ha most az arcát simítom meg, félek valami olyat hozok ki belőle, amit ő sem szeretne. Talán már ezt sem szerette volna. Eszem ágában nem volt vitatkozni, de voltak szem elől nem téveszthető dolgok itt. Ebben a városban. Abban a közegben, ami neki volt fontos.
- Ne hidd, hogy nekem nem volt fontos és nem számít, ami Atlantában történt. Soha olyan jól nem éreztem magam, mint akkor. Ha azt hiszed, hogy nekem könnyű volt visszamenni, akkor tévedsz. Tudod nagyon jól, hogy nem tehettem mást. Mégis mekkora esélye volt annak, hogy megint találkozunk? A te életed itt van, ide köt. Mindig is éreztem, hogy az életed egy részébe nem avatsz be, talán szándékosan. Most már összeraktam, hogy azért, mert te sem vagy ember. Ha akkor tudod, hogy tudok a bátyámról, beavatsz? - nehéz volt érzésekről beszélni ennyi idő távlatából, de erre tisztán emlékeztem. Ahogy arra is hogy mennyire nehéz volt őt elengednem.
Hiba volt kivinnem a reptérre, akkor talán könnyebben lépett volna tovább.
- De azt én sem tagadhatom, hogy fontos vagy nekem. Ugyanolyan fontos vagy nekem, mint akkor, különben nem érdekelne, hogy megóvjalak a falkád véleményétől. - éreztem, hogy újabb kifejtendő állomáshoz érkeztünk. De hogy hozzam fel azt, amit Charlie sugallt? A nem kimondott szavak voltak a legbeszédesebbek, meglehet kontextus híján könnyen félreérthetőek is. De meg kellett próbálnom előhozakodni ezzel is.
- A falkád feltételezem szeret és megbecsül téged ha engem is rád bíztak. A világért sem akarnám, hogy miattam ítéljenek meg. Úgy hallottam nem szívlelik a harapott jöttmenteket, én pedig minden szempontból az vagyok.

Mara & Archie

Roller Coaster

Egy forró tea és egy beszélgetés.
Ez minden, amire szüksége lesz most, én legalábbis így ítéltem meg. Aztán lehet rohadt messze vagyok a szituáció felmérésétől, de nem hagyhattam abban az érzelmi lejtmenetben Marát. Valamit tennem kellett és úgy éreztem, kettőnk közül én tudok most nagyobb levegőt venni és alámerülni, hogy felhúzzam őt is.
Nem azért szakítottam félbe, mert nem akartam többet hallani, inkább csak merő elővigyázatosságból. Tényleg nem szerettem volna, ha most összeszed valami nyavalyát. Nem azzal kellett volna kezdenie a kényszerszabadságot, hogy ágynak dől. Mondjuk én sem voltam a legjobb opció, nem is szerettem volna tukmálni magam.
A kérdéseim talán kissé nyersnek hatottak, de lényegretörően szerettem volna azokat a határokat látni. Mi az ami neki még jó és mi az, amivel árthattam neki. Nem szerettem volna még többet rakni a rovására, ha pedig a falka nem komálja a hozzám hasonló alakokat, akkor nekem is ehhez kell tartanom magam.
Muszáj lesz.
Nem ronthatunk úgy fejjel a falnak, mint régen. Itt neki számított minden, ide kötötte az élete, a családja és a megítélésén máris folt esett. Nem játszadozhattam kedvemre, bár nem is éreztem volna tisztességesnek. Nem húzhatom ennél is jobban bele a csőbe, egyszerűen nem tehettem.
Megkerülte a kérdésem.
Feltűnt, hogy nem válaszolt arra, ami a legeslegjobban érdekelt. De a válasza annyira nem lepett meg. Valami ilyesmire számítottam, hiszen éreztették is velem mennyire kívülálló vagyok. Minden percben és pillanatban azzal a tudattal kelek és fekszem, hogy valaki biztos épp megfigyeli merre mozgok, mit csinálok, mit mondok és kivel veszem fel a kapcsolatot. Biztosan megvolt az oka, sőt Mara maga adta meg erre a választ. Elég csak egy problémás eset és mindenki billogot kap. Hát így jártam.
Zane. Fene az Alfa pofáját.
Az már jobban megragadta a figyelmem és nem kicsit elgondolkodtatott, az a csapatdinamika. Amint találkozott velem, ment és jelentett. Összetartóak, meg kell hagyni. De ők együtt voltak erősek, hiszen máskülönben nem bírtak volna a kívülállókkal. Láttam mást is tök egyedül a városban úgy, hogy nem sűrűn kontaktolt azokkal, akiket a falka tagjaként gyanítottam. Valahol egy kicsit irigykedtem is, de figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy az én ide tartozó küldetésem könnyen meglehet, hogy véges és ha helyre billennek a dolgaim, mehetek tovább is akár.
- Szóval voltaképpen rád bíztak. - csak tippeltem, de volt egy olyan megérzésem, hogy ha el is találtam, nem fogja letagadni. Meglehet a lába ide hozta őt mint ahogy azt mondta, de most már biztosra vettem azt is, hogy több okból ajánlotta fel a segítségét. Így már némiképp árnyaltabbá is válhat a helyzet. De egye fene, majd túlteszem rajta magam. Csak egy picit ráncoltam a szemöldököm ennek a végiggondolása végett.
Az már inkább fájt egy kissé, hogy az a tippem is bejött, miszerint itt tényleg nem mesélt senkinek az évekkel ezelőtt történtekről. Nem kellett kimondania, hogy ez alatt a családját is érthessem. Ahelyett viszont, hogy ezt szóvá tettem volna, inkább leragadtam egy aprócska tényezőnél.
- Charlie... rendes fickó, kicsit öntörvényű ami a határok feszegetését illeti. Mesélte, hogy egy csomag kajával indítottam útjára? - meglehet még idősebb is volt nálam, de az este alakulása nem hagyott bennem rossz szájízt. Biztosan megvan a maga keresztje neki is.
Mindenesetre nem kerülhettem meg tovább a témát. De nem volt még mindig egyértelmű, hogy a falka miatt, maga miatt vagy mi miatt nem mesélt senkinek. Azt nem fogadtam el indoknak, hogy nem tudta szabad-e. Ami a múltban történt, azt miért kellene nem megtörténtként venni?
- Mi? Nincs feleségem. - értetlenül pislogtam rá, de megtörte a rosszkedvem és a meghökkenés hatására akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Erre nem számítottam, végtére is nem hordtam semmiféle gyűrűt meg hasonlót sem. Nem tudom, ezt honnét vehette.
- Abban egyet kell értenem veled, hogy elég soktényezős lett minden. - ezt viszont nem veszíthettük el szem elől. Lássuk csak. - Voltaképp senkinek nem meséltél arról, hogy amíg ember voltam, mit csináltunk Atlantában. Most én egy nemkívánatos személy vagyok a falkád számára, neked pedig kötelezettségeid vannak felém, igaz? Mókás. - kényszeredetten elvigyorodtam, bár inkább kínomban mint nem. A helyzet abszurditását a sípoló teáskanna törte meg és állított is talpra, hogy kicsit kizökkenjek. Ez bonyolultabb, mint gondoltam. Bár mikor volt nekünk valaha is bármi könnyű? Az élet csak úgy gurította elénk az akadályokat.
- Fogalmam sincs mi lenne helyes, mondd meg te. Te ismered a tiéidet. - végül csak visszatértem hozzá a bögre teával, pont úgy állítottam össze, ahogy inni szokta. Magamnak is hoztam egyet, de csak letettem az asztalra gőzölögni és visszatértem a helyemre.

Mara & Archie

Roller Coaster

Különös érzés volt, hogy minden tökéletesen olyan óramű pontossággal működött, mint régen. Ha nem épp egy rohadt nagy mélypont után lennék, akkor lehet leesett volna az állam tőle, de most muszáj volt összeszednem magam. Miatta. Miattunk.
Mara még mindig roppant megértő volt, mi több, láttam rajta, hogy mennyire makacsul ragaszkodik az őszinte beszélgetéshez. Oké, nincs több titok. Nem is lehetne, hiszen nagy valószínűséggel rájött már arra is, hogy a bátyám alakváltó. Nekem csak nyílt lapjaim maradtak, de attól még azokat is ki kellett egyszer mondani. Mégis most egyszerűbb volt elodázni a film ötletével. Azzal a filmmel, amelyikre egyikünk sem figyelt igazán. Kellett néhány perc nekem, hogy realizáljam, mi az ami ennyire borította az egész megállapodásunkat. Így egyikünk sem indulhatott neki egy közös rakjuk rendbe körülöttem a problémás dolgokat projektnek. Azt hiszem nem bírná, még ha én még relatíve tudnám is magam tartani.
Úgy éreztem ebben a pillanatban neki van szüksége arra, hogy érezze nincs egyedül. Amikor azt mondtam neki, hogy csak engedje el magát és hagyja, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek, nem egészen így értettem. Nem kellett volna ennyire fájnia. Neki sem és nekem sem. Én könnyedén temettem el magamban az elsajátított pszichológiai ismeretek birtokában, ha kellett, még most is hátra tudtam lépni, amennyire szükséges volt. De attól még a sóvárgás továbbra is megvolt. Mara arcán olyan érzések rajzolódtak ki, ami nekem nagyon is ismerős volt.
Jó nagy marha voltam, hogy ebbe az egészbe ilyen mélyen belerántottam, de nem számítottam arra, hogy évekkel később is majd ilyen erős lesz.
Eszem ágában sem volt visszatáncolni. Ahelyett, hogy inkább felkeltem volna és hátat fordítottam volna az elhangzottaknak, inkább megfogtam a kezét. Most kellett csak igazán észnél lennem.
- Nem kell úgy tennünk, mintha Atlanta nem történt volna. - körbepillantottam, lassan mélyeket szívtam a levegőből. Nem akartam azt, hogy egy ilyen pillanatban is figyeljenek minket. Egyszerűen frusztrált az a tudat is, hogy bármikor bárki szemmel tarthatott.
- De most be kellene mennünk. Nem szeretném, ha megfáznál. Nem vagy a toppon egyébként sem ma. - a józan ítélőképességem még szerencsére nem tettem zsebre és kapóra jött ürügyként, hogy bevigyem. Bevigyem oda, ahol legfeljebb a falnak van füle, másnak nem. Remélem.
Még csak véletlenül sem engedtem el továbbra sem a kezét, inkább bátorítóan megszorítottam. Nem tudtam, hogy a múltunk mennyire érinthet másokat vagy tudhatnak róla. De nem idekint akartam megbeszélni. Ennyivel tartoztam neki is. De most végre összeszedtem magam, hogy valami cselekvésre is bírjam magam. Ha úgy döntött, hogy tényleg helyesebb lenne bejönni, becsuktam hát mögötte az ajtót és a konyha felé vettem az irányt. Most nem borral akartam előrukkolni, eszem ágában sem volt. Inkább előástam az egyik szekrényből a teáskannát, vizet engedtem bele és feltettem forrni. Marának most elsősorban arra volt szüksége, hogy megnyugodjon. Én pedig addig is kicsit rendezhettem a gondolataimat, amíg előkerestem egy finomabb teafiltert, amit beledobtam még a forrásban lévő vízbe a kis nyíláson keresztül.
- Mielőtt bármiről beszélnénk, azt mondd meg nekem, hogy itthon tud bárki rólam? - ez egy nagyon megkerülhetetlen beszélgetésnek ígérkezett, én pedig nem szerettem volna megkerülni. Már nem.
- És az első kérdésem, a falka mennyire tolerálja a kívülállókat? - erre nekem is volt erős tippem, de szerettem volna a pohárba tényleg tiszta vizet önteni. Ha eddig még nem ült le magától sehová, akkor az étkezőasztal felé tereltem Marát és én is magam alá húztam az egyik széket háttámlával kifordítva. Mint egy vallatás, de most ezzel nem is törődtem. Szerettem volna ha kicsit a hangjára találna. A háttérben még mindig ment a tévé, legalább nem teljes csöndben kellett lennünk. De egyébként is igyekeztem szóval tartani, ez most nekem is pontosan annyira fontos volt. Egyszerre szerettem volna kideríteni mit érez pontosan és tartottam is tőle. De nem voltam sosem egy megfutamodós fajta.
Csak apró lépésekben.
Ezzel is tartoztam magunknak, hiszen én hagytam ott minden közepette. Azt sem tudtam, hogyan végződött az utolsó két és fél hete, milyen volt visszautazni. Sosem kerestük egymást. Most már azt értettem, hogy ő miért nem. Szeretett volna talán tovább lépni?
- Tudod most annyi kérdésem lenne, de egy sem a vérfarkaslétről. Tehetnéd azt, amit a szíved szerint tennél jelen pillanatban?

Mara & Archie

Roller Coaster

Igaza volt. A múlton már nem tudtam változtatni, nem forgathattam vissza az idő kerekét a harapás előttre. Akkor nem is találkoztunk volna újra, igyekeztem én is ilyen irányba terelni a gondolataimat. Ha a bűneimből listát lehetne írni, akkor az utóbbi fél évben jócskán felszaporodtak a problémáim. Ha tudná mennyit rágódtam rajta, akkor talán rám sem ismerne igazán. Könnyen meglehet ha így ismerkedtünk volna meg, nem töltöttünk volna el olyan jó időszakot. Bárhogy is próbáltam fordítani, végső soron mindig ide jutottam vissza.
Talán mégis csak ideje lenne segítséget kérnem. Szégyen vagy sem, bárhogy is gondoltam arra miféle megoldást kereshetnék még, nem jutott eszembe senki más, akitől megtehettem volna. Nem azért ódzkodtam attól, hogy neki mondjak el mindent, mert nem tartottam volna megfelelőnek, inkább épp ellenkezőleg, tartottam tőle, hogy más szemmel tekintene rám. Mégsem éreztem fair-nek, hogy ha tovább titkolóztam volna. Elég volt egyszer sunnyognom és megnézhetjük, mi lett belőle. Felfüggesztették.
- Szóval mindent mondjak el? Tényleg ezt szeretnéd? Nem szépítek, egy pillanatára sem vagyok büszke az életem ezen szakaszának. - szerettem volna kicsit megelőzni, mielőtt még teljes pofáraesés lenne ebből. De még át kell gondolnom ezt, egyelőre azt sem tudtam mit kérdezhetnék és hol kezdhetném.  Ezekkel a gondolatokkal egyszerűbb volt elindulnom tusolni is.
Annyira a bilincsek szem elől való eltüntetésén dolgoztam, hogy ami meg minden nap kiszúrta a szemem, arra nem gondoltam. Rohadj meg Murphy, de komolyan. Ez a kulcstartó annyira a mindennapjaim részévé vált, hogy fejből is le tudtam volna rajzolni, ha olyan szépen rajzoltam volna persze. Nem akartam vele kellemetlen helyzetbe hozni Marát, márpedig biztosra vettem, hogy azok ott nem az öröm könnyei voltak. Igen, engem is pont ennyire kísértett. De nem tudtam nem kapaszkodni valami olyanba, ami boldog percekre emlékeztetett. Sokszor tartotta bennem ez a lelket, amikor annyira kilátástalannak láttam az életem.
- Vagy csak jól titkolod, hogy a jövőbe látsz. - eresztettem meg én is egy halovány mosolyt. Régebben képesek voltunk egy szórakoztató megjegyzéssel elűzni a bajt, szerettem volna azt hinni, hogy ez nem változott. Szerettem volna azt gondolni, hogy kettőnk közül ő legalább rendben van és megtalálta az útját.
Nem tudott lekötni a film. Baromira nem. Máskor nem okozott ekkora gondolt csak létezni és bámulni ki a fejemből. Mert az utóbbi időben inkább volt stratégia a részemről a filmezés, mint kikapcsolódás. Egy jó ideje nem tudtam csak úgy elengedni magam és röhögni a legszarabb poénokon is. Egészen lecsúsztam a kanapén, térdeim jócskán kilógtak előre, hiszen a sarkam még mindig a kanapé oldalát érintette, közben pedig bal karom alá begyűrtem egy párnát. Nem akartam arról tudomást venni, hogy csak kapaszkodót kerestem. Eszembe jutott, hogy mennyire nem okozott soha problémát nekünk az, hogy ha ilyenkor egymáshoz értünk. Tekintetem szinte a képernyőbe fúrtam, követtem az alakok mozgolódó sziluettjét, de fel nem fogtam igazából miről dumáltak.
Pedig már ezerszer láttam ezt a filmet.
Néha amikor csak az volt velünk a bázison amit magunkkal hoztunk, az sem tűnt unalmasnak, amit rongyosra néztünk. Ez a film is egy olyan volt és sokadjára is jól tudtam szórakozni rajta. Most valahogy nem volt az igazi. Valami jótékony köd telepedett az elmémre, amitől viszonylag nyugodni kezdtem. A frissítő fürdő, a folyamatosan kavargó gondolataim és a folyamatos hullámvasút amin percek alatt keresztül szánkáztunk lefárasztott mentálisan. Csupán arra kaptam fel a fejem, hogy Mara szabadkozva felkelt és elindult kifelé. Először azt gondoltam a fürdőbe tart, de helyette a bejárati ajtót választotta. A cipői még mindig a konyha felé szanaszét, ebből pedig arra engedtem következtetni, hogy nem elmenni akart. Akkor nem azt mondta volna, igaz?
Hogy lehetek ennyire önző?
Mutató és hüvelykujjam fáradtam morzsoltam meg orrnyergem. Nem éreztem feszültséget, helyette éreztem a farkas izgatottságát és az aggodalmát. Ebben megegyezhettünk, mert most én is aggódtam a lelkéért. Olyan hamar terelődött rám a fókusz és duzzadt óriási lufivá, hogy mindketten szem elől tévesztettük azt, hogy ő sem volt a legjobb állapotban. Tényleg végtelenül önző voltam. Igazából sosem voltam érdemben úgy mellette, mint azt érdemelte volna. Meglehet nem szerette volna, ha most bárki megzavarná, de mégsem tudtam úgy tenni, mintha rendben lenne az, hogy idebent tévézek teljes nyugalommal. A francba is, ezt a szart már ezerszer láttam.
Halkan felnyomtam magam egy ültő helyemből és a háttámlára terített pokróc után nyúltam. Nem is figyeltem igazából, hogy miben ment ki, de abban a rövid szoknyában már biztosan hideg lehet. Mezítláb lépdeltem végig az egész téren keresztül, ahol már rég nem volt akkora kupi, mint hagytam. Ha annyira zavart volna, akkor nem hagytam volna, hogy észrevétlenül is megvesse a lábát a lakásomban. Közel sem ez volt a lényeg. Szélesen tártam ki az ajtót és nem kellett nagyon gondolkoznom azon hol találjam. Részben az illata vezetett, de nem ment ő olyan messze. A hátára terítettem a pokrócot és leültem mellé. Nagyon is átéreztem a bizonytalanságát.
- Szólj, ha sok ez az egész és inkább hagyjuk. -  először szívesen kérdeztem volna meg tőle, hogy "neked is olyan érzés, mintha csak valamit félbehagytunk volna?" Nem lett volna erről szabad ennyire nyíltan beszélnem, de már egy ideje nyomasztott a gondolat. Egyszerre volt megszokott és újszerű a helyzet. Ráadásul nem tudtam azt sem, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. Ő egy falkához tartozott, én pedig kívülálló voltam. Ahogy nekem nehezemre esett két lépést hátra lépnem, úgy abba bele sem gondoltam eddig, hogy ez neki ugyanúgy probléma lehetett volna. Vagy csak a történtek váltották ki.
- Ne haragudj, annyira magammal foglalkoztam, hogy szem elől tévesztettem, mennyire nem vagy jól. Nem fair úgy szívességet kérni tőled, hogy te sem vagy rendben. - várakozva pillantottam rá, hátha azzal válaszra lelnék, mit tehetnék érte. Annyi mindent megtennék.
- Csak mondd mire van szükséged.

Mara & Archie