Egyszerre lep meg, és okoz némi megkönnyebbülést, amikor megpillantom Charlie-t a kukucskálón keresztül. Bár nem fordul meg a fejemben, hogy végül nem engedem be (már csak azért sem, mert én hívtam), kell egy kis idő, míg összeszedem magam. Még így is lehet, hogy csak az udvariasság hajtotta küszöböm elé, és szíve mélyén haragszik rám. Ezt kellene kiderítenem minél előbb, mielőtt túlontúl kínos lesz mindkettőnknek. 

Ő is feszeng, nem kell hozzá még csak jó megfigyelőnek sem lenni. Kicsit mindkettőnknek új a szituáció...majdnem mint a megismerkedésünkkor. Na jó, talán nem annyira, elvégre most nincs bennem semmi kétely azt illetően, hogy nem akar ártani nekem, sem a kisbabámnak. Szabadkozására legyintek. -Semmi baj. Én mindenhonnan elkések, én lennék az utolsó, aki ilyen miatt megsértődhetne. -félszeg mosoly kúszik az arcomra, ahogyan próbálom a szituáció kínosságát némi gyenge humorral elvenni. Mindketten tudjuk, mit takart mindkettőnk megszólalása az imént. Ő nem volt biztos abban, hogy eljöjjön-e, nekem pedig afelől voltak kétségeim, hogy eljön. Nem is látom értelmét ezt tovább feszegetni, inkább beinvitálom a lakásba, majd mindhárom zárat ráfordítom. 

-Köszönöm. Wendy az alapítványból a tulaj, tőle bérlem. - már csak magamban teszem hozzá, hogy nevetségesen olcsó pénzért. Először nem is volt hajlandó egy centet sem elfogadni, de aztán csak belement. Charlie tudja, kiről van szó, ezért is említettem név szerint a bájos, nyugdíjhoz közel álló recepciós hölgyet az alapítványból. Odabent ő szinte mindenki nagymamája. Olyan nagyi figura, aki nekem sosem jutott. Szeretem őt, és hálás vagyok neki amiért felajánlotta, hogy ide költözhetek Sofiával. 

-Mi pedig örülünk, hogy itt vagy. - meleg mosolyt küldök a férfi felé, érkezése óta a legszélesebbet. Az idegességtől eddig szaporán verő szívem kezd megnyugodni. Talán túlaggódtam a dolgot, de nem tehetek róla. Sok a rossz tapasztalatom, emiatt ilyen helyzetekben hajlamos vagyok rosszat feltételezni mindenféle megalapozottság nélkül.

-Ó, igazán nem kellett volna. Kedves tőled. - hálálkodom miközben átveszem tőle az ajándékot, mi a csálé masni ellenére is szívet melengető gesztus, ahogy pedig kinyitom és előbukkan belőle a csillag figura, szemembe könnyek tolulnak, egy csepp pedig alattomosan végig is szánkázik az arcomon, gyorsan le is törlöm. -Ne haragudj...csak a hormonok még néha megviccelnek. Nagyon tetszik! - néhány gyorsat pislogok, hogy eltüntessem a könnyeket - melyek természetesen örömkönnyek -, és közelebbről is megszemlélem a lámpát.

-Be is viszem a szobájába. Illeni is fog a berendezéshez, ráadásul költözéskor a korábbi lámpája eltört, így tökéletes ajándék. - pillantok fel rá, de aztán lesütöm a szemeimet, zavarba jövök ettől az egész szituációtól. Először azt feltételezem hogy el se jön, mert megutált. Aztán kis híján pityergek azon, hogy ajándékot hozott a bébipárducomnak. Szánalmas vagyok. Na mindegy.

Néhány lépéssel a gyerekszobába lépek, ami halványrózsaszín és vajszínű bútorokkal van tele. Ha Charlie közelebb lép vagy benéz, láthatja a kiságyat, amit még a Rose Harbor-i lakásban szereltünk össze. Na jó, nem használok királyi többest, ő volt az, aki a munka oroszlánrészét csinálta, én csak fújtattam mint valami elefánt, ráadásul szinte akkora is voltam. Szerencsére a hasam azóta jóval kisebb, bár a terhesség előtti alakom még messze van. Nem mintha számítana, nem cél pikkpakk lefogyni. Úgysincs kinek, senkit nem érdekel.

A kiságy közelében lévő kis szekrényre teszem, bedugom a konnektorba, barátságos fényt áraszt, bár a teljes élményt majd este tapasztalhatom meg, most az elhúzott függönyök nem sötétítenek annyit. Mindenesetre nem húzom ki, marad a világítás, miközben óvatosan lefejtem magamról a hordozókendőt, és az ágyba teszem Sofit. Nyöszörög egyet-kettőt a mozdulatra, de aztán alszik tovább. A napközbeni alvásokkal általában nincs probléma, az este viszont neccesebb. Most számításaim szerint egy-két órát minimum ellesz. Betakarom, majd behajtom a babaszoba ajtaját, ezzel visszatérve Charlie-hoz. 

-Kérsz valamit inni? Illetve....csináltam valamit, de nem vagyok benne biztos, hogy merem vállalni érte a felelősséget. - nevetem el magam, majd a hűtőhöz lépek, és elővadászom belőle a sajttortát, aminek a tetején áfonyákból van kissé talán girbegurbán kirakva a "Bocsi" szó. -Én...sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de...beütött a szar és...nem, nincs mentségem. Sajnálom. Tényleg. - alsó ajkamat rágcsálva, bizonytalanul fixírozom a fém tálcát, amin az édesség van - azt sem tudom egyáltalán Charlie szereti-e. Talán nem is kellett volna ez az egész. Jó ötletnek tűnt, de most nem tudom. Nem merek felnézni rá, mit szól hozzá. Inkább a poharakkal foglalom el magam. 

Érdekes dolog az emberi agy. Mikor egész életedben úgy érzed, nem illesz igazán sehova, amikor azt hallod a fogadott családodtól, az iskolában, hogy nem vagy elég jó, akkor eleinte - ha elég makacs személyiséggel áldott meg a sors - akkor csak legyintesz rá. Nem foglalkozol vele, azt mondod, menjenek el jó gyorsan melegebb éghajlatra. Lázadsz a rendszer ellen, még akár bajba is kerülsz. Talán még rá is teszel egy lapáttal - tudatosan vagy tudat alatt - mintegy bizonyításképp, hogy "nesztek, azt mondjátok, hogy szar alak vagyok és semmire sem viszem majd? Akkor erre mit léptek?". Elhiteti magával az egyén, hogy egyedül is tökéletesen megvan, nincs szüksége senkire.

Aztán eljön az az idő is, amikor fordul a kocka. Van, hogy szimplán benő az ember feje lágya, és az változtatja meg. Vagy esetleg hozzám hasonlóan történik valami traumatikus esemény, minek hatására elkezd az emberben fogalmazódni a gondolat: nem jó egyedül lenni. Nem jó, ha nincs akire igazán számíthatunk. Hirtelen teherré tud válni az, ami korábban egy középső ujj volt a világnak: "nekem nem kell senki". Igenis rossz, ha az ember egyedül van - főleg úgy, hogy nem kellene, hogy így legyen, hiszen elvileg ott a családja, akik - normál esetben - támogató közeget kellene, hogy jelentsenek. De nem nálunk, nem a West-eknél.

Persze lehetnek barátok is. Szerencsém volt Jettel, hogy összefutottam vele anno a parton, nem sokkal Rose Harbor-ba érkezésem után. Azt hittem, talán itt majd fordul a kocka. Aztán ott volt Thys és Ruby, velük is kezdtem jól kijönni, de leléptek a városból mindketten. Denver jött és ment a városban. Ismét úgy éreztem, mindenki elhagy. Hogy nem vagyok méltó arra, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak úgy, ahogy vagyok. És bár nem süllyedtem bele fejtetőig ebbe az egészbe, hála az alapítványnak, azért ez az ingoványos mocsár itt van körülöttem. Még hatványozottabban érzem Sofi születése óta, na nem mintha a lányomat hibáztatnám, ő a szemem fénye, életem értelme.

Az alapítványos kollégák megértik - nap mint nap találkoznak olyan helyzetben, lelki állapotban lévő emberrel, mint én. Ők finoman terelgettek, óvatos szeretettel fordultak felém azon kevéske alkalmakkor, amikor valamilyen módon - munkaügyben - felvettem velük a kapcsolatot. Ők nem mondtak le rólam, hiába érzem azt néha, hogy az egész világ lemondott rólam. Aztán ott van Charlie, akit szintén az alapítványon keresztül ismertem meg, és a kezdeti bizalmatlanság és távolságtartás ellenére eljutottam addig, hogy nem éreztem magamat kellemetlenül a társaságában, mikor kettesben voltunk a lakásban. Hosszú idő óta először kezdtem azt érezni, hogy talán tényleg van kiút, talán tényleg sikerül majd túllépnem mindazon, ami történt velem.

Ezt tettem kockára, amikor megszakítottam vele a kapcsolatot. És most, hogy már lassan negyed óra eltelt és a férfinak se híre se hamva, el kell kezdenem feldolgozni annak a ténynek a gondolatát, hogy magamra haragítottam, és nem kíváncsi már rám. Sofia elaludt a hordozókendőben a mellkasomon, de nem teszem a kiságyba. Talán önző dolog a részemről, de szükségem, hogy itt legyen velem, érezzem a közelségét. Miatta kell erősnek maradnom, hiszen rám van utalva. Megpuszilom a fejecskéjét, finomszálú, az enyémhez hasonló barna haja csiklandozza az orromat.

A sorozatrésznek vége,  így úgy döntök, ha már megcsináltam a tortát, kárba ne vesszen, szépen a reklámblokk után a következő epizód alatt jól befalom. Legalább a felét, ha nem az egészet. Félúton a konyha felé motozást hallok a bejárati ajtótól. Közelebb lépek, majd a tömör, legmodernebb biztonsági zárakkal felszerelt ajtó kukucskálóján kinézek, és Charlie-t pillantom meg. Hát mégis itt van. Kezem a záron, de kell pár másodperc és néhány mély levegő, mielőtt elfordítom, és lenyomom a kilincset. Mivel vérfarkas, tudom, hogy tudja, hogy itt vagyok a másik oldalon. Az embereknél jóval fejlettebb hallásunk miatt nehéz lenne eltitkolni.

-Szia. Hát eljöttél. - felpillantok rá, arcomon bénácska félmosoly, hangomból pedig - bármennyire igyekeztem, hogy ne - kihallatszik némi meglepődés és kétkedés, hiszen elkönyveltem magamban, hogy nem jön. -Bejössz? - tétova és hülye kérdés. Ha itt van, valószínűleg bejön, ám úgy tűnik, még jobban elszoktam a társas interakcióktól, mint azt előzetesen gondoltam volna. Félrelépek az ajtónyílásból, és kicsit szélesebbre tárom, így ha szeretne, be tud lépni az előszobába, ami az amerikai konyhás nappaliba nyílik. Jobbra a fürdőajtó - félig nyitva -, a helyiség túloldalán pedig két csukott ajtó: a saját hálóm és a gyerekszoba.  

Szia! Talán hallottad, hogy Wilmingtonba költöztem. Van kedved összefutni?

Hosszú percekig, ha nem egy óráig is körözött az ujjam a telefonom kijelzője felett, mielőtt két nappal ezelőtt elküldtem volna Charlie-nak az üzenetet. Sofi születése előtt találkoztam vele utoljára - sőt, szerintem azóta hogy megírtam neki, hogy megszületett a lányom és csatoltam neki egy képet a kis rózsaszín csomagról, azóta nem is beszéltünk se szóban se írásban. Nem szándékosan kerültem. Vagyis... csak részben. Nem igazán beszéltem az elmúlt három hónapban senkivel, csak néhány alapítványos kollégával, velük is főleg munkaügyben. 

Nem gondoltam volna, hogy azok közé tartozom majd, akik beleesnek a szülés utáni depresszióba - noha azok után, ami történt velem, valószínűleg nem nagyon kellett volna meglepődnöm. Sofi nagyon sokat sírt az elején, én pedig nem tudtam, hogyan vigasztaljam. Sosem tudtam mikor éhes, mikor fáradt, mikor fáj a hasa vagy valamilye. Egyedül a pelenkacserével nem volt baj, mert hála az alakváltóságnak azt megéreztem hamar. Rossz anyának gondoltam magamat, és bár tudtam, hogy én nem lennék erre képes, de átfutott a fejemen, hogy talán én is ilyen voltam, és a szülőanyám ezért döntött úgy, hogy lemond rólam és egy kórház előtti inkubátorba tesz.

Aztán idővel összeszoktunk a párducbébimmel. Egy-másfél hónap után már elkezdtem felismerni és bezonosítani a különböző sírásait, és kialakítottunk egy napirendet. Látogatókat azonban nem fogadtam még ezek után sem. Az alapítvánnyal telefonon tartottam a kapcsolatot, vagy e-mailben. Mindenki mást hanyagoltam. Jettel váltottam pár szót mikor megszületett a fia nem sokkal Sofia Avery után, de róla sem tudok szinte semmit. A testvéreimről sincs sok hírem - ők azt sem tudják, hogy Wilmingtonba költöztem, pedig a héten az utolsó doboz is átkerült az új albérletbe, amit az egyik kollegina ajánlott fel, szinte nevetségesen olcsón, mikor a Rose Harbor-i lakásnál lejárt a szerződésem, és úgy döntöttem, nem újítom meg.

Könnyebb lesz, ha itt leszek az alapítvány szomszédságában. Egy gyerek mellett nem könnyű az ingázás, így muszáj voltam a költözés mellett dönteni. A dobozok egy jó része még mindig a fal mellett sorakozik, de a létszükséglethez szükséges dolgok már a helyükön vannak. A lakás bútorozott volt, kivéve a gyerekszoba, amit én rendeztem be. Új élet vár tehát rám, és az új othonnal kezdem látni a fényt az alagút végén. Azt hiszem. Épp ezért döntöttem úgy, hogy meg kell próbálnom újra szocializálódni. Jettel is beszéltem a napokban telefonon, majd pedig írtam Charlie-nak.

Miatta is bűntudatom van, nem csak Jet miatt. Váratlan találkozásunk után kezdtünk egészen jóban lenni, jól éreztem magam a társaságában, majd egyik napról a másikra megszakítottam vele a kapcsolatot. Talán örökre magamra haragítottam, talán el sem jön ma délután, bár elvileg lefixáltuk, hogy átjön. Én mindenesetre felkészültem, a lakást kitakarítottam, a hűtőben pedig ott várakozik az epres sajttorta, ami nem túl dekoratív, de remélem ízre jó lesz. Sosem csináltam még sajttortát, de ezt egyfajta bocsi-tortának szánom Charlie-nak.

Megetetem és tisztába teszem Sofit, majd magamra kötöm kendővel - imádja, és én is. Vannak akik ellenzik, de szerintem ez megerősíti anya és gyermeke között a kapcsolatot. A megbeszélt időpont lassan elérkezik, én pedig nem mondom, hogy nem vagyok ideges - amilyen szociális pillangó voltam régen, annyira magamba zárkóztam az elmúlt egy évben, és hasonló volt Charlie is. Lehet, hogy eljátszottam a bizalmát. Nem tudom. Próbálok a tévében halkan duruzsoló Jóbarátok részre koncentrálni, de nehéz, pedig az egyik kedvenc részem megy: amikor Joey feje beszorul a pulykába. Ránézek a telefonomra, ahol nincs új hívás vagy üzenet, nekem pedig önkéntelenül villannak át a fejemen Aspen szavai, miszerint egyedül nem fogok boldogulni, nincs senkim. Talán igaza van...talán tényleg nem érdemlem meg azt, hogy jó ismerőseim, barátaim legyenek. Talán tényleg szar ember vagyok, és Sofin kívül sosem lesz mellettem igazán senki. Fene essen a depresszióba!