Mindig elképzeltem, hogy Enide vajon örülne-e annak, hogy merek álmodni. Ez persze első gondolatra hülyeség volt, a nővérem miért is ne örülne annak, hogy voltak céljaim, akartam valamerre tartani. Mégis a család dinamikáját ismerve, jobban kielemezve már akadta bökkenők, amin ez a kijelentés csorbát szenvedhetett. Mindig magamban tartogattam, hogy az én álmaim egyelőre nem erre bontakoztak. Nem tudtam magam elképzelni jelenleg sem a koven vezetőjének, sem olyannnak, mint Enide, aki mindenét a családért áldozta. Boldog volt, mert láttam rajta, hogy elégedett az életével, hisz volt egy üzlete, vállalkozott, olyanok vettek mindig mindannyiunkat körbe, akik a szeretetre, a békére és az egyensúlyra törekedtek. Az unokahúgom és az unokaöcsém pedig végképp minden űrt betöltött az ő életében. De az enyém ennél különbözőbb nem is lehetett volna. Részben mert én rákaptam a szabadság ízére, amikor épp tekertem, kajakoztam és elegendő volt magamban elmélyedni ahhoz, hogy igazán kereknek érezzem az életem. Nem vonzott a gyereksírás, sem az, hogy kézről kézre adogassanak feladatokat. Persze hálás voltam, másoknak nagyobb problémáik is adódtak, mint ami jelen volt a csakádomban. De úgy igazán sohasem éreztem azt, hogy tényleg rám és csakis RÁM figyelnének. Még igazából ezt is elfogadtam, mert egy ekkora közösségben önzőség lett volna, ha minden rólam szólt. Gyereknek persze más volt, akkor imádtam, hogy ennyit törődtek velem, mostanra inkább csak magamra zártam volna bármikor az ajtót. - Felszerelésre. - nem hazudtam, Enide is tudott arról, hogy mindig volt valami, amit javítani kellett vagy a biciklin vagy a kis csónakomon, vagy épp a fejkamerám törött össze egy nagyobb borulás következményeképp. Kisebb balesetek mindig akadtak, de ettől éreztem aktívnak magam úgy igazán. Ha már nem használhattam bármikor és bárhogy az erőm, akkor találnom kellett más elfoglaltságokat. - Jöhetsz, de akkor te fizeted a benzint. - vágtam vissza egy sunyi mosoly kíséretében. Igazi testvéri szeretet, én nagyon éltem, hogy ő itt volt nekem. A papír aláírásával pedig úgy éreztem, ismét az újra lefutott titokzatos körökhöz értünk. Enide tudott a versenyekről, arról viszont nem, hogy miért mentem. Persze érdekeltek ezek a tudományok és ha már értettem is, miért ne kamatoztathattam volna. Viszont minden vágyam az volt, hogy ez valahol tényleg kamatozzon. Annyira függetlenedni akartam, hogy még az állami támogatást is megüthessem. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem támogatnának. Enide reakciója pedig tökéletes megerősítés volt a gyanúmra, pedig ő aztán tényleg sok mindenről tudott és elfogadóbb is volt, muszáj volt már tesztelnem. - Látom, hogy nem tetszik. - de láttam ám az arcán, még ha nagyon is jól leplezte. Ha ő ismert engem, akkor ugyanezt vissza is elmondhattam róla. A korkülönbség ellenére tényleg elmondhattam azt, hogy vele sokszor sülve-főve együtt voltunk minden csínyben és összefogásban is. Ennyi elég volt nekem, hogy egy pillanat alatt befeszüljek és ne akarjak többet mondani. - Mindegy, felejtsd el. Nem fontos. - összehajtottam csak a papírt és a táskémhoz léptem, hogy hanyagul belesuvaszthassam.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Hétf. 18 Szept. 2023 - 12:07
Legjobb tudomásom szerint a Llewellyn koven és család az egyetlen a városban, amely ennyire matriarchális rendszerben él és működik, illetve az is egyedülálló, hogy a mocsár szélén, szinte teljesen önfenntartó módon éljük a mindennapjainkat. A Lackwood-oknak ott van a puccos kis kúriája, amit egyszer láttam kívülről, belül pedig Kay elmeséléseiből tudom csak, hogy milyen. Keveset beszél arról, mit csinálnak a foglalkozásaikon mentorával, Aria Lackwood-dal, pedig kíváncsi lennék rá. Egyet ajánlok a nőnek, hogy viselkedjen szépen az öcsémmel, vagy nem állok jót magamért. A Redwine-ok mindkét családtól különböznek, ők még csak nem is mind együtt élnek, inkább szétszóródva a városban, mindezért pedig őket például nem érzem annyira erősnek és összetartónak, mint mondjuk minket. Mi itt kérdés nélkül segítjük a másikat, és mindenki kiveszi a részét a feladatokból, bár természetesen a viták és súrlódások elkerülhetetlenek, ahogyan az is, hogy minden rokonnak meglegyen a titkos kedvence a családból. Az öcsémhez és a húgomhoz való ragaszkodásom talán akkor vált a korábbinál is erősebbé, mikor olyan 8-9 évvel ezelőtt kiderült, nekem nem lehet saját gyerekem. Sokszor a felettük való anyáskodó természetem minden bizonnyal időnként bosszantja őket, főleg Kay-t, de mindeddig még nem közölte, hogy kopjak le. Talán valahol élvezi, hogy én nem kezelem annyira nebántsvirágként, mint anya, aki a családi átok miatt a széltől is óvná őt. Mindannyian megörültünk, mikor Lenora első gyermeke lány lett, a második azonban fiú lett, akit ugyanolyan örömmel fogadtunk mint a nővérét, ám kimondva-kimondatlanul ott lóg a fejünk felett Damoklész kardja, hogy rá is az vár majd, mint minden Llewellyn férfira, így Kay-ra is előbb-utóbb, méghozzá az, hogy a saját érdekükben megkötik az erejét. Nem lep meg tehát öcsém hirtelen kirohanása Ziggy kapcsán, és nem is fűzök hozzá semmit szóban, egy megértő bólintással nyugtázom csupán a dolgot. Szemtelenségért nem kell a szomszédba mennie, zsigerből vág vissza, én pedig a kezem ügyébe kerülő első dolgot - egy összegombócozott zoknit - vágom oda Kay-hoz. -Ne elégedetlenkedj, a sokszorosát kapod annak, amit anno én kaptam. Mire költöd el? - reflektálok szavaira egy vigyorral a képemen, ám ez hamar átalakul egy aggodalmas arckifejezésbe, amikor öcsém végre kinyögi, mi nyomta a lelkét. -Lehet menni drukkolni? - kérdezem egy félmosollyal az arcomon, ahogy visszaadom neki a versenyről szóló papírt, rajta anya odahamisított aláírásával. Annyit gyakoroltam már, hogy szerintem ő sem tudná megkülönböztetni a sajátjától. Kay nagyon sok versenyre jár, ha van lehetőség, akkor pedig szeretek ott lenni, bár sokszor a kérdéseket sem értem, de kötelességemnek érzem támogatni őt, ha már egyedül én tudok csak ezekről a családban. Az egyetem említésére egy pillanatra tüdőmbe szorul a levegő, a gyomromat pedig pár pillanatra görcs húzza össze. Tudtam, hogy készül valamire, de még magam előtt is próbáltam tagadni, hogy biztos csak paranoiás vagyok. Megköszörülöm a torkom, és a még mindig kezemben lévő tollat babrálva-fixírozva szólalok meg. -Szóval tervezel egyetemre menni? Hova? - hangomból teljesen eltűnt a korábbi vidámság, és átvette a szomorúság? Aggódás? Féltés? Magam sem tudnám megmondani, talán mindezek egyvelege. Kay végzős a gimiben, sokan az ő korában tervezik a továbbtanulást, ám a mi családunkban ez nem volt sosem jellemző, ettől függetlenl csak félig lep meg a felvetése. Azt hiszem, valahol sejtettem, csak igyekeztem tagadni még magam előtt is.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Nehéz volt mindig a család előtt olyan dolgokról beszélnem, ami inkább engem érintette, mint mindannyiunkat. Itthon úgy neveltek és készítettek fel fokozatosan, hogy majd egy nap én fogom anyám helyét átvenni. Kicsiként még tök menő dolognak éreztem és örültem, hogy az anyám ennyire számít rám, de ahogy idősödtem és kezdtek előtérbe a saját vágyaim, úgy éreztem egyre mostohábbnak magam ebben a helyzetben. Még mindig hálás voltam mindazért, amit a családom tett értem, de egyre kevésbé vágytam ilyen fiatalon arra a felelősségre, ami várt rám. Anyám fiatalon lemondott minden álmáról, mert biztos voltam benne, hogy neki is voltak, de a család, legfőképp pedig mi a gyerekei szóltunk közbe. Sosem kérdeztem, hogy apával vajon eleve így tervezték a közös életüket vagy valami közbejött, ami ilyen döntésekre sarkallta őket. Hisz a mi családunkban férfinek lenni annyi volt a nőuralomban, hogy elfogadtuk a köz akaratát. Vagyis az ő akaratukat. Én pedig eddig még mindig mindent csöndben elfogadtam, amíg azok a döntések nem keresztezték a saját terveimet. Egyelőre nem voltak nagy álmaim, de néha éreztem, hogy talán még így is túl messzire merészkednék. Eddig Enide volt az egyetlen, aki megértett és ezért hálás voltam neki. - Ziggy ne üssön. - haraptam el a mondatot abban csírájában, ahogy volt. Annyira nem kedveltem Lylet, bár eltűrtem a hülyeségeit, legalább a nővérem mellett volt és amennyire nagy divat volt manapság a válás, belőle mégsem néztem volna ki, hogy menekülőre fogná. Talán csak azért haragudtam rá ennyire, mert Ziggy fiú lett. Nem is amiatt haragudtam, mert féltettem volna a saját helyzetemet, inkább csak nem akartam, hogy szerencsétlen gyerek ugyanazon menjen egy nap át, mint én. Inkább csak mélyen hallgattam és megint lepillantotam inkább a takaróra. Végül csak visszazökkentett a nevetésével. Legszívesebben most hozzávágtam volna egy párnát, mit volna, meg is ragadtam a kispárnám és már lendítettem is, megérdemli, hogy a képébe kapja. Aljas volt ez az övön aluli próbálkozás, de kedvet kaptam mindjárt ahhoz, hogy revansot is vegyek. - Akkor adj több zsebpénzt óvszerre. - alkudoztam aljasan, de annyira nem éreztem most a vágyat, hogy nagyon visszaszúrjak, nem szerettem, ha ezt a témát kerülgettük. Annyira nem éreztem másra tartozónak. De tudtam, hogy el kell valamit mégis mondanom, tudta, hogy valamit rejtegettem, méghozzá a fiók mélyén. Igaza volt, még ezt sem tagadhattam volna le. De nem volt még erőm összeszedni magam és odaállni anya elé, hogy még nem szeretném azt, amit ő annyira vágyott. Különben is, ha egy nap elveszik az erőm, mégis hogy legyek egy koven vezetője? - A hónapban. Nem messze, egy napos kiruccanás lesz és már jövünk is haza eredménytől függetlenül. - semmi szállás, minden le volt pontosan szervezve, arra zsebpénzt pedig még nem volt pofám most kérni, inkább magamnak spóroltam belőle. - Anyának nem tetszene, ha egyetemre akarnék menni. - dobtam végül el az első labdát, közben pedig a nővéremre sandítottam, hogy ő ehhez mit szólna.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Pént. 8 Szept. 2023 - 14:28
Ritkán adom fel, ha valamit a fejembe veszek, nincs ez másképp most sem, még akkor is, ha Kay magában esetleg intéz hozzám pár keresetlen szót. Túl sokat hangosan úgy sem mer méltatlankodni, mert kisegítem őt ebben-abban, falazok neki ha kell, és ezt nem gondolnám, hogy kockáztatná némi gyerekes hőzöngéssel. Ettől függetlenül jófej leszek, nem törünk ajtóstul a házba, "kedvenc" sógorunkról ejtünk pár szót előtte. Lehetne akár ijesztő is, milyen befolyással van a szüleinkre, hogy simán belemennek az időnként képtelen és eszement ötleteibe. Viszont ennél már jobban ismerjük Lyle-t, ő ehhez buta, csak épp jól el tudja játszani, hogy van esze, okoskodásban csillagos ötös. -Lenora boldog vele. Bár a jó ég tudja mit lát benne. Abban bízzunk, hogy a gyerekek a Llewellyn ágra ütöttek és nem az övére. - vonom meg a vállam, és bármennyire nem kedvelem a sógoromat, elfogadom, hogy a nővérünk őt választotta férjének, és szült neki két gyereket, de már hallottam őket a harmadikról is csevegni. Bárkit választana Kay, azt is elfogadnám, még akkor is, ha nem szimpatikus, bár azért bízom abban, hogy az öcsém normális lányt (vagy fiút) fog hahazoni és bemutatni nekünk egyszer. A szerelmi életéről nagyon titkolózik, nem sokat tudok kiszedni belőle, ettől függetlenül az első dolog, ami eszembe jut itt a nagy szenvedésben, hogy biztos teherbe ejtett valakit. Arckifejezését és reakcióját látva kirobban belőlem a nevetés, még Bacon-t is egy pillanatra megakasztom a nagy zokni csócsálásban, de aztán folytatja elmélyült tevékenységét. -Látnod kellett volna az arcod. -törölgetem a könnyet a szememből, ami a nagy kacagásokban megjelent, -Nincs azzal baj, ha aktív nemi életet élsz, csak légy felelősségteljes, és használj gumit, oké? - játszom el a nagy komolyat, de szám szélén vigyor bujkál. Természetesen szándékosan emeltem ki ezt a plusz dolgot még így a téma kapcsán, szeretem húzni Kay agyát, és már előre dörzsölöm a kezem, ahogy elképzelem, hogy mennyire zavarba jön majd ettől. Gonosz vagyok? Meglehet, de nővéreként ez kötelességem is, hogy kicsit szivassam a drága öcsit. A poén elültével figyelem, ahogyan felkel, és egy papírt vadászik elő az asztalából. Kinyújtom a lapért a kezem, miközben ecseteli, miről van szó, és közben sóhajtok egyet. Nem ez az első, hogy el kell játszanom, én vagyok Dawn Llewellyn. -Egyszer el kell mondanod anyáéknak, ugye tudod? - emelem rá a tekintetemet, szemeimben inkább aggodalom, mint bosszúság csillan meg. Néha van olyan érzésem, hogy Kay nem boldog itt, nem boldog az életével. Ez a sok verseny, szakkör...tervez valamit, és azt hiszem, valahol félek megtudni, mi az. -Mikor lesz a verseny? - kérdezem, miközben egy ismételt sóhaj kíséretében az asztalhoz léptem, hogy egy tollal odakanyarintsam anya cifra aláírását.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Sosem volt egy egyszerű manőver meglépni a nővérem elől, de én minden egyes alkalommal megpróbáltam. Igazából az egész családból ha figyelték is milyen cselekvésekbe bonyolódok, az leginkább azért volt, hogy lássák, hogy fejlődök. De Enide minden lében kotnyeles nővérem volt és ezért egyszerre szerettem és utáltam is. Így tényleg nehéz volt bármit eltitkolnom előle, de ugyanúgy belerángathattam olyan dolgokba, ami már túlmutatott rajtam és kellett volna szülői engedély. Ő felnőtt volt, hét évvel idősebb nálam, így viszonylag hamar szoktam rá arra, hogy ha engedély kellett, őt avattam be, mert nem kaptam érte fejmosást vagy kritikus pillantásokat - ez a fiú teljesen mást csinál, felrúgja a hagyományokat. Ez speciel nem volt igaz, de kinek lett volna kedve elköteleződni tizennyolc évesen egy koven élén esetleg valaki oldalán, akit talán nem is ismertem úgy igazán. Épp ezért a magánélet nekem olyan tabu volt a család felé, amit csak ritkán engedtem látni. Kényelmesebb volt lelépni tekerni vagy kajakozni egyet Lyssel, mert neki nem voltak ilyen problémái. Szó nélkül indultam fel az emeletre. A kis spániel könnyedén vágott be még elém is, mielőtt átléptem volna a küszöböt. Néha úgy szuggeráltam szegényt, mintha igazából egy alakváltó lenne és valakinek fülelne minden beszélgetésünkről. De ez nem volt igaz, Enide volt a megmondója. Sejtettem én, hogy valami nagy tervet vázolt, akkor mesélt ilyen nagy lelkesedéssel, amikor valami "forradalmit" akart bevezetni, ami természetesen abban a formában nem is működött, ezzel pedig Lyle több problémát csinált nekem, mint magának vagy az egész családnak. Általában nekem kellett segítenem helyrehozni a hibát, mert ő engem talált be nagy kétségbeesetten. Apának bevallani már nem elég tökös, hogy hibázott, nem igaz? Sóhajtottam végül csak egyet és eldőltem az ágyon. Az asztal fiókjávaql szemezni még nem akartam, azt Enide úgyis kiszúrta volna. De Lyle baromságaihoz sem volt energiám és ezt elég hamar a tudtára adtam. - Azt az embert ki kéne találni, ha nem lenne. Nem, igazából még ki sem kéne találni. Jobb lenne nélküle a világ. - őszintén ez volt a véleményem, hiába gyarapodott a család általa két imádnivaló kis padlócirkálóval, még mindig jobban bosszantott minden egyes megnyilvánulásával. Aztán csak hirtelen támaszkodtam fel a két alkaromra és úgy meredtem a nővéremre a faggatózása végett, mintha valami földönkívülit látnék. Hogy tessék? Nem, én még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kész lennék-e ilyesmire, épp elég saját magammal is a bajom. - Mivan? - ez a kérdés jutott csak eszembe, ahogy elöltött a pír. Nem szoktam ilyen, de még hasonló témákról sem beszélgetni egyetlen családtagommal sem. Ez meg aztán végképp olyan téma volt, amibe senkit nem avattam be, főleg azok után, hogy néhányuktól már kaptam célozgatásokat. - N-nem, semmi ilyenről nincs szó. - zavartan túrtam a hajamba, miközben felültem. Naná, hogy a szemébe sem akartam nézni, így inkább a kutyát kezdtem el szuggerálni, aki épp zoknit bontott. Remek, akkor ez kuka. Ólomsúlyúnak érzett tagjaimmal végül csak feltápászkodtam az ágyról, az asztal fiókjához léptem és kivettem az engedélyt még bőven igénylő lapot. - Csak a fizika verseny... kell a szülői engedély.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 7 Szept. 2023 - 16:27
Az évek során szerintem kifejlesztettem a meglévő kettőn kívül még pár láthatatlan szemet, és a beépített radarom is kitűnően működik, de egy ilyen népes családnál kell is. Valaki mindig beszél, valaki tuti hogy keres valamit vagy épp veszekszik, fontos információk röpködnek a levegőben két teljesen jelentéktelen téma között, és mivel szeretem rendben tudni a dolgokat, ezekre általában igyekszem én figyelni. Anyának is van elég gondja, a nővéremnek ott vannak a saját gyerekei, egyértelmű tehát, hogy ahol csak tudok, besegítek neki. Ebbe beletartozik fiatalabb testvéreim terelgetése is. Tamsinnel már tanultam, Kay viszont eddig elkerült, ám most nem menekülhet. Játssza a süketet, de a szája széle éppen csak kicsit megrándul, ebből tudom, hogy tökéletesen hallotta amit mondtam, de ezt most nem rovom fel neki. Fontosabb, hogy kiszedjem belőle ami nyomja a lelkét, és ha most már rögtön a második mondatom szúrkálódás, akkor elronthatom az esélyemet. A kamasz srácok kiszámíthatatlanok, Kay pedig a tavaly tavasszal történtek után még inkább az lett. Visszakérdezésére csak felemelem egyik szemöldökömet, arcomon egyértelműen az a kifejezés ül: "ugye nem kell elismételnem?", és úgy tűnik, veszi a lapot, mert elindul felfelé. Ha nem int, akkor is követtem volna, engem ugyan nem rázna le ilyen hamar, de így legalább kevésbé leszek én a nyomulós, idegesítő nővér, aki időnként úgy viselkedik, mintha az anyja lenne. Felfelé a lépcsőn apró léptek kopogását hallom magam mögött, már azt hinném, valamelyik gyerek, de csak Bacon döntött úgy, hogy ebből ő sem akar kimaradni. A spániel bőrbe bújt familiáris mintha csak tudná, hogy Kay szobája a cél, előttem galoppozik be a nyitott ajtón, amit magam után becsukok. Ha feljöttünk, bármit is akar Kay, az gyaníthatóan nem tartozik másra, én pedig ezt tiszteletben tartom. Hát nem vagyok én szívtelen! -Most épp valami tyúkól modernizáló bigyóról beszél. Nem értek a műszaki dolgokhoz, de szerintem Lyle is csak annyit amit abban a hülye műsorban elmondtak, ahonnan az ötletet vette. Nagyon hitelesen játssza magát, apa bele fog menni, szóval...készülj öcsi. - vigyorgok rá, de aztán elég is a mellékes témákból, mindketten tudjuk, hogy nem a csoda sógorunkról akart egyikük sem csevegni. Bacon idő közben fel-le grasszál a szobában, szimatol, majd megállapodik egy fél pár zokninál, és azzal kezd játszani. Nem szólok rá, ha kilyukasztja a fogaival, Kay majd megtanulja, hogy ne hagyja szanaszét a cuccait. -Na, ne kelljen könyörögni, ki vele mizu? Remélem nem teherbe ejtettél valakit, mert akkor én is beleejtelek valahova de azt nem fogod megköszönni. - fonom ismét össze a mellkasom előtt a kezem, miközben nekidőlök íróasztalaa szélének. Próbálom elhumorizálni a dolgot, ne érezze, hogy vallatáson van. Bár komolyan mondtam, ha kiderült, hogy tényleg 18 évesen apa lesz, akkor nem teszi zsebre amit tőlem kap.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Nem mondom, hogy nem hozta rám a frászt Enide hirtelen felbukkanása, de voltaképpen számíthattam is volna rá, elvégre biztos voltam, hogy a nappaliban rontja a levegőt a kicsikkel, amíg mindenki más valami random témát elemezget. Ez volt nálunk a családi beszélgetés vagy jelenleg leginkább a sógorom bullshit megnyilvánulása, amire a szüleim többnyire helyeseltek vagy csöndben hallgatták, mert képes volt olyan mennyiségű szöveget rájuk zúdítani, hogy nem csodálkoztam ha inkább hozzá ment a nővérem csak hallgasson. Engem már kevésbé tudott megnyerni és úgy fest Enide is kapott a lehetőségen a lelépésre, amint végeztem a dolgommal. Igazából szerettem a kocsit takarítani, kikapcsolt és mostanában egész sokat furikátam vele cuccokat, leginkább a virágboltba a földes zsákokat. Ha igazán jó minőségű földre volt szüksége, úgyis velem lapátoltatta össze és nem valami nagykereskedéstől rendelt. Milyen egyszerű is lett volna, ha képes lettem volna kitartóan belemozgatni a földet a zsákokba, akkor a kocsi sem lett volna ennyire koszos. De ez nem kívánságműsor volt, addig sem kellett másokat hallgatni. A fejhallgatót lebillentve a fejemről mintha az előbb nem hallottam volna minden egyes szavát tisztán már csak heccből is visszakérdeztem. - Mit szeretnél? - tényleg elertesztettem a fülem mellett a gyanús vagy dumát és közben lopva elpillantottam a válla fölött a nappali felé. Persze kapcsoltam, hogy nem kellett volna így visszakérdezni, még a végén leleplez, így sarkon fordultam és a lépcsőfokokat kezdtem kettesével átlépni. Csak hátraintettem egy hanyag mozdulattal, hogy jöjjön, ez nem olyan téma. Nem mintha slamasztikában lettem volna, de mégis csak bosszantott, hogy már megint szívességet kellett kérnem, kizárólagosan még mindig tőle. Általában szívességet is mindig úgy kértem, mint akinek a fogát húzzák, de ezt lehet ő sosem így realizálta. Egyenesen a szobámba léptem, ahol aztán már a kapucnis pulcsimtól is megváltam, de még csak az ágyamra huppantam le. Szükségem volt egy kis szusszra, de Enide úgy méregetett, hogy muszáj volt mondanom valamit. Jézusom, mint aki kinézi a lelkem! - Csak nem untad lent a társaságot? - vágtam vissza mindjárt egy kérdésse, de úgy éreztem, hogy ezzel annyira könnyen nem tudnám elterelni a témát. Nem szerettem a kellemetlen beszélgetéseket. - Kitalálom, Lyle már megint sziporkázik valami csoda találmánnyal, amit két nap múlva nekem kell megjavítanom.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 7 Szept. 2023 - 12:25
Hogy minden család ilyen zajos, vagy csak a miénk, azt nem tudom megítélni. Az biztos, hogy itt csak éjszaka van csend arra a néhány órára, amíg mindenki alszik, de hát ezzel jár, mikor generációk laknak együtt egy házban, egy birtokon. Külső szemlélőnek kaotikus lehet, és bevallom, sokszor nekem is az, bár 25 évem alatt volt időm bőven hozzászokni. Mindezek ellenére én imádom, nem cserélném el semmire, és büszke vagyok a Llewellyn névre, és a kovenünkre. Nem tudnám máshogy, máshol elképzelni az életemet, mint itt, a mocsár közelében szeretteim és megannyi állat körében. Egyetlen olyan rokon van, aki nem a szívem csücske, az pedig a sógorom, Lyle. Már a legelején volt valami egészen furcsa a kisugárzásában, túlságosan jópofizott, leste a szüleim minden kívánságát, akiknek természetesen ez imponált, ám nekem hányingerem volt tőle, és nem csak én voltam ezzel így, hanem Kay is. Most épp azt ecseteli anyának, Lenora bősz bólogatásával együtt, hogyan kellene átalakítani a tyúkólat, mert látta a tévében, közben én unokahúgommal babázok a földön ülve. Ilyenkor örülnék, ha be tudnám csukni a fülem, de talán jó is, hogy nem süketültem meg, mert így hallottam a nyüzsgésen keresztül is a bejárati ajtó csapódását, és öcsém bozontos üstökét elhaladni a nyitott ajtó előtt. -Kay!-kiáltok ki neki, majd elnézést kérek Tabitha-tól, és szüleimet megkerülve a lépcsőknél utolérem Kay-t. -Gyanús vagy nekem...miben sántikálsz? - kérdezem, mellkasom előtt keresztbe fonva a karjaimat, miközben gyanakodva méregetem a nálam vagy két fejjel magasabb öcsémet. Régóta veszek részt a gyerekek nevelésében, kiszúrom ha valami van, kiszagolom a füllentéseket, Kay-re pedig még a többieknél is jobban rá vagyok hangolódva, őt érzem magamhoz a legközelebb a testvéreim közül még akkor is, hogy néha egy kanál vízben meg tudnám folytani. -Nos? Elvonulhatunk csendes helyre is ha annyira titkos, de látom hogy valami van. - nem engedek, és ennyire már ismerhet, szóval el is kezdhet dalolni a kismadár.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Oké, szőnyeg pipa! Ha már idekint retek hideg van és látom a saját leheletemet, akkor érje meg a kocsipucolás. Már több mint tíz éve van meg ez a csoda, amit a jogsim megszerzése óta én is vezethettem, mégis úgy bánok vele, mintha tegnap jutottam hozzá. Nem az én érdemem, a szüleimé és úgy becsülöm meg, mintha a világ minden kincsét ebbe kovácsolták volna bele. Ha tudnák mi mindent látott az a visszapillantó tükör, akkor a kocsi is sírna. Na nem ülésre borított üdítőre kell itt gondolni, csak valami teljesen másra. Nem kell itt semmi komolyra gondolni. inkább csak morzsát meg sarat, töménytelen mennyiségű sarat. Jobban összehúzom a nyakam körül a kabátot, ahogy leteszem a földre a kézi porszívót. A gumikat ellenőriztem, az ülések tiszták, ismét érzem a kocsi "új" szagát is, amit a legutóbbi óta pár napja nem. Na ilyenkor jut eszembe az, hogy kitakarítom - na meg mikor van időm. Egyre erősebben érik bennem a tudat, hogy szívesebben mennék egyetemre. Hosszasan mérlegelek, mert nem szívesen teszem, mi több, egyenesen halogatom. Nem akarom megmondani senkinek, nem akarom szembe nézni azzal, hogy akkor nulláról kell induljak, ismertségek nélkül, a szüleim befolyása nélkül. De hát erre vártam egész életemben! Csak olyan nehéz megmondani mindenkinek, anyának főleg. Gondolatok ezreinek súlya húzza a fejem és inkább csak sóhajtok egyet. Ezen a hídon még átmehetek nyárig bármikor, addig pedig bosszanthat nyugodt szívvel az a legjobban, hogy ki kell gányolnom a kocsit és ebben a rohadt hidegben mennyire könnyen meg is fázhatok. Jó, nem húztam fel a cipzárt, öreg hiba. De nem vagyok egy beteges fajta. Miután az utolsó tükröt is letakarítom és beteszem az új illatosítót, befelé indulok. Fülemet megüti a család jól ismert nyüzsgő hangja. Leveszem a kabátot, komótosan bújok ki a cipőmből. Úgy döntök, hogy átsunnyogok a nappalin, mintha senki nem lenne ott - végtére is semmi kedvem velük foglalkozni. Aztán meghallok a nyüzsiben egy ismerős hangot, ahogy megszólít. - Szia Enide. - igyekszem jó arcot vágni hozzá, miközben félig felé fordulok. A lépteim lelassulnak, ösztönösen mozdulok felé, de a szemeim a lépcsőt keresik. A szobámba akarok csak takarodni, felugrani a néhány lépcsőfokra és eltűnni, mint aki itt sem volt. De nem hagyja. Miért most kell neki valami? És én miért nem tudok valamit elereszteni a fülem mellett? Csak úgy könnyeden, mint egy remek színész.