Amikor anya arra kér, hogy üljek le, képtelen vagyok tovább a tányérokkal foglalatoskodni. Az a három szó – „becsaptatok engem” – élesen hasít belém. Mert igen, becsaptuk. Még ha Enide csak miattam is hazudott, ő is része volt a játéknak. És most minden ott fekszik az asztalon: az évek óta gyűjtött kis titkok, a versenyek, és a remény, hogy valami mást is elérhetek, mint amire a család számít tőlem. Mégsem ez a legrosszabb. Az, ahogy anya a szemembe néz, mintha valami szörnyűséget követtem volna el, amit soha nem tud megbocsátani, az sokkal jobban fáj. Leülök, ahogy kérte, de közben érzem, hogy összegyűl bennem a feszültség. Mintha egy időzített bomba lenne, ami bármikor felrobbanhat. Anya szavai lassan forognak körülöttem, és minden egyes mondat, ami elhagyja a száját, egyre mélyebbre taszít a kétségbeesésbe. Az a gondolat, hogy „a helyem köztük van,” mintha azt jelentené, hogy nincs kiút. És talán ebben van a legnagyobb igazság. Nem engednek el. Soha nem fognak. Az, hogy egy újabb családi sorsra vagyok ítélve, amibe csak beleszülettem, igazságtalannak tűnik. Mindig úgy éreztem, több van bennem, mint a képességeim. De ezek a versenyek adtak nekem esélyt arra, hogy bizonyítsam: nem csak a Llewellyn vérvonal miatt vagyok értékes, hanem magam miatt is. Anya viszont mást lát. Az ő szemében mindez felesleges és ártó. A koven érdekében kell élnem az életemet. Amikor felém nyúl, hogy a hajamat igazítsa, hagyom neki. Talán egy részem még mindig az a kisfiú, aki évek óta arra vágyik, hogy elfogadják, még ha az út, amit választottam, nem is az, amit ők akarnak látni. De ahogy beszél tovább, ahogy felidézi, hogy soha nem vitatta, hogy okos vagyok, és képes lennék álmodni, érezni kezdem a torkomban az elfojtott dühöt. Az utolsó mondata, hogy „Llewellynnek születtél, ráadásul férfinak. A helyed köztünk van,” az, ami átszakítja a gátat bennem. - És ha nem akarok köztetek lenni? – bukik ki belőlem, mielőtt meg tudnám akadályozni. A hangom élesebb, mint terveztem, és azonnal megbánom, de nem állíthatom meg magam. – Nem mondhatod meg nekem, hogyan éljem az életem! Tudom, hogy férfinak születtem, és tudom, hogy Llewellyn vagyok! Minden áldott nap érzem a súlyát! De én... – megtorpanok, ahogy szavakért küzdök. – Én is szeretnék valami más lenni. Szeretném magam is megválasztani az utamat. Nem csak azért lenni valaki, mert beleszülettem! Felállok, és próbálok távolodni tőle, még ha csak néhány lépéssel is. A kezem a pulton pihen, miközben a fejem lehajtom. Az ujjaim belekapaszkodnak a hideg felületbe. – Ezek a versenyek nekem fontosak. Nem csak egy hobbi, anya. Én bizonyítani akarom, hogy meg tudom csinálni. Hogy nem csak a családi név miatt lehetek sikeres. Csendben maradok egy kicsit, próbálok visszatérni a nyugodtabb önmagamhoz, de érzem, hogy a levegő szinte vibrál körülöttem. Talán most is ki akarnak törni az erőim, ahogy annyiszor már, amikor elveszítem az irányítást. Mély levegőt veszek, próbálok megnyugodni. – - Kérlek, értsd meg, hogy miért fontos ez nekem. Hogy legyen valami, ami az enyém. Nem azért, mert boszorkány vagyok, hanem mert Kay vagyok. Kay Llewellyn, aki képes elérni valamit – nemcsak varázslatokkal, hanem azzal, amit megtanulhatok. Ekkor újra megálltam, és mély levegőt vettem, hogy ne rohanjam túl a szavakat. - És tudom, hogy ez talán neked nem tűnik olyan fontosnak, de nekem az. Mert amíg nincs hatalmam, nincs erőm, nem érzem magam teljesnek. Az egyetem... segíthetne abban, hogy megtaláljam magam. Hogy valamit elérjek akkor is, ha a boszorkányi erőm... nem az, aminek lennie kellene. Féltem a válaszától, de valahol mélyen éreztem, hogy most meg kellett hallania engem. Az utóbbi évek titkolózásai után végre nyíltan beszéltem előtte, és bár tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, reméltem, hogy legalább megérti, miért akarom ezt. Reméltem, hogy meglátja: ez nem egy szökési kísérlet volt a családunktól, hanem egy esély arra, hogy saját jogon is bizonyíthassak. - De tudod mit? Szeretném használni azt is, amivel születtem. Akkor is, ha mérgez, akkor is ha gyengít, mert ezzel a képességgel vagyok az, aki. Annyi mindent kipróbáltam, annyi mindenbe belekeztem. De most már kezdem tisztán látni, mit szeretek és mit szeretnék.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Pént. 30 Aug. 2024 - 16:29
Home, sweet home Dawn küldi szeretettel Kaynak Talán ők nem így látják, de ismerem a gyermekeimet. Ugyan nem mindig tudom rávenni őket, hogy megnyíljanak nekem, de azt általában megérzem, ha eltitkolnak valamit, főleg, ha az olyasmi, aminek nem annyira fogok örülni. Tom sokszor mondja, hogy túl szigorú vagyok velük, de ha rajta múlna, engedné, hogy esernyővel a kezükben ugorjanak le a pajta tetejéről, hogy kielégítve a kíváncsiságukat, megnézhessék, hogy mi történik. Ha engem kérdeznének, ő az, aki túlságosan engedékeny velük.
Egy ideig csak az evőeszközök és poharak csörömpölése hallatszik. A kanalakkal és villákkal teli fiók kicsit megszorul, amikor kihúzom. Halk sóhajtással nyugtázom, hogy a legkisebb csemetém reggeli után a legkönnyebb módszert választva, minden egy helyre dobált be. Komótosan kezdem igazgatni a különböző fakkokat, miközben arra várok, hogy Kay megszólaljon.
Rezignáltan lehunyom a pilláimat, és mély levegőt veszek. Elszámolok háromig, mielőtt olyat mondok, amit később megbánhatok. Becsukom a fiókot, majd megfordulok, hogy a szemébe nézhessek – két tenyerem a hátam mögött a csípőm, és a konyhapult közé, aminek nekitámaszkodom. Kay most leginkább egy őzikére emlékeztet, egy riadt kis bakra, aki szembe találta magát a vadász puskacsőével. Én tettem ezt?
- Szóval tényleg becsaptatok – a három szó a kérdés, és a kijelentés között egyensúlyoz, bár azt magam sem tudom, hogy a csalódottság éle, amely belőlük sugároz, minek szól; Annak, hogy kijátszottak, vagy annak, hogy szükségét érezték ennek.
- Igazad van. Ez koven számára nem fontos – értek egyet, ami az első pillanatra talán kegyetlenül hangzik, amíg ki nem egészítem: - De nem is a koven miatt ellenzem ezt, hanem miattad. Elhiszem, hogy igazságtalannak gondolod, hogy nincs olyan szabadságod, mint a legtöbb korod béli fiúnak, de nem is vagy olyan, mint mások. – Intek, hogy hagyja abba a pakolást, és üljön le. Úgy érzem, hogy ez hosszú beszélgetés lesz, amit nem lehet csak úgy végig állni.
Ha hajlandó volt félretenni a tányérokat, és leült, én elfoglaltam a hozzá legközelebb eső széket. Megkockáztattam, hogy felé nyúljak, hogy anyáskodó mozdulattal a füle mögé igazítsak egy kunkorodó, sötét tincset, ami úgy sem fog ott maradni, ahhoz túlságosan makacs.
- Sosem vitattam, hogy okos vagy. Azt is tudom, hogy bármelyik főiskolán vagy egyetemen megállnád a helyed, és képes lennél megélni az álmaidat. Bárcsak elengedhetnélek… – csóválom meg a fejem, érezvén, ahogy egy keserű gombóc gyülekezni kezd a torkomban. Le kellett nyelnem, hogy folytatni tudjam. …, de Llewellynnek születtél, ráadásul férfinak. A te helyed köztünk van, erről pedig nem nyitok vitát.
Rég elmúltak azok az évek, amikor gondtalan suhancként száguldozhattam el a rokonaim között valami újabb csínyen törve a fejem, néha bemászva az asztal alá, nagyokat nevetve a tréfálkozásaimon, aminek szerintem csak én örültem egyedül. Vásott gyerek voltam, de mindig szót fogadtam és mindent az iránymutatásoknak megfelelően tettem. Mindig izgatottsággal töltött el az, amikor csatlakozhattam a kovenhez én is a közös szeánszokhoz. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy vagyok már én is elég nagy, hogy a felnőttek bevonjanak az ügyeikbe. Én pedig soha nem titkolóztam. Aztán valami valahol elromlott. Az őszinteség mint olyan halványulni kezdett. Amikor először felmerült, hogy nem vagyok jól az erőm használatakor, anya nagyon komorrá vált és megtiltotta, hogy egyedül és felügyelet nélkül gyakorljam uralni. Nem értettem, hogy miért volt baja velem. Aztán később nem értettem, hogy nekem miért volt bajom. Soha senki nem adott egyenes választ, miért történt ez velem és soha senki nem akart mesélni a nagybátyámról, aki olyan fiatalon meghalt. Egyszerre féltem tőle, hogy rám is ez a sors jut, de féltem ha megfosztanak az erőmtől, akkor elveszítem önmagam. Ez pedig a halálnál is rosszabb volt. A titkolózások itt kezdtek lappangani. Az elfojtott tervek, álmok és vágyak pedig a saját megvalósításomra vártak. Úgy éreztem, mindennel egyedül maradok, mert igazán senki nem hallgat meg. Enide is csak hagyta, hogy belesodorjam néhány füllentésbe, de igazán ő sem érthette ezt meg. Nehéz volt úgy, hogy ő tökéletesen uralhatta a képességeit. Pedig ez az adomány egy csoda volt. Mi pedig épp lebuktunk anyám előtt. A nővéremet soha nem akartam belekeverni a saját kis titkaimba, hiszen azokért csak magam lehettem a felelős. Hálás voltam neki, hogy próbált szépíteni, de éreztem, hogy a vacsora után talán elkerülhetetlen már a beszélgetés anyával. Évekig görgettem magam előtt a versenyeket és a reményt, hogy egy kicsit kiszabadulhatok innét. A családom egyszerre volt számomra különleges, akikhez mindig fordulhattam bármi bajom volt, ők jelentették a világom. De közben éreztem, hogy másfelé is vágyódom. Teljesen biztosra vettem, hogy ezt megértetni velük lesz a legnehezebb. Az eredeti terveim között az szerepelt, hogy ha megkapom az ösztöndíjat és felvesznek az egyetemre, csak bejelentem, hogy el is megyek. De ez annál bonyolultabb volt jelenleg. És nem is olyan fair velük szemben. Enide pillantása sokatmondó volt és biztató. Kellett most nekem ez, hogy léphessek. Egy darabig csak figyeltem mit csinál, majd egy egyszerű kérdéssel indítottam. Nem akartam annyira a közepébe csapni, szerettem volna kicsit felmérni a helyzetet. Mennyire ég vajon a ház? - Már megírtam mindent. - kaptam az alkalmon, hogy a poharak után nyúljak. Kényelmes volt picit a csöndbe burkolózni és pakolászni csak. Minden sorjában és rendben. Mert a rend a lelke mindennek. A kérdését hallva azonban egy pillanatra megállt a kezem a mozdulatban. Kifújtam a levegőt, hogy nyugtassam a káoszként gomolygó gondolataimat. Nem tudtam mégis hol kezdhessem. De végül folytattam a pakolást. - Lehet, hogy fölöslegesnek tartod a versenyeket, de nekem fontosak. - akkor induljunk ki abból, amit most már tudott. Most már sejthette, hogy a többi alkalommal is amikor Enide falazott nekem, versenyre vitt. - Szeretnék profitálni az eszemből is, ha már nem használhatom a képességeimet. - pillantottam végül bizonytalanul anyára. Tudom, hogy ez egy kényes téma. - Enide-re ne haragudj, én kértem meg, hogy ne szóljon senkinek, amikor versenyre mentem. Tudom, hogy ez nem olyan fontos a kovent érintő ügyekben.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Szomb. 13 Ápr. 2024 - 16:00
Home, sweet home Dawn küldi Enidnek és Kaynak Moccantalan arccal viszonzom Kay pillantását. Talán lassan felnő, de nincs abban a helyzetben, hogy bírálja azokat a döntéseket, amiket az ő érdekében hozok meg. Ezt még az apjának sem engedem, aki sokszor kér már rá, hogy legyek engedékenyebb a fiúval. Nem felelek semmit, pusztán összeszorított ajkakkal az ajtóra mutatok, mielőtt arra kérném két csemetémet, hogy csatlakozzanak a legkisebbhez a konyhában.
- Ne hízelegj, Enide, ettől a bűneid még nem törlődnek el – mondom, bár hangom már közel sem olyan szigorú, mint amennyire szeretném. - Gyerünk gyerekek, mindjárt este lesz – a kardigánom ujjával játékosan rácsapok Kay fenekére, miközben kifelé terelem a szobából. Rémes, hogy milyen gyorsan meg tudnak puhítani egy-egy bókkal. Csak remélni merem, hogy túlzott szigorúságom mögött a gyermekeim azt is látják, hogy mennyire szeretem őket.
Tamsin már majdnem teljesen végzett, mire leérünk, de késségesen nyújtja át a kezében tartott evőeszközhalmazt a nagyobbaknak. Amíg az asztal készül, én elvégzem az utolsó simításokat az ennivalón, egy pillanatra hálásan bújva bele a férjem ölelésébe, aki a hátam mögé lopakodik a konyhában.
Az asztalfőn foglalok helyet, bár szűkebb körben elsősorban anya és háziasszony vagyok, Tom évekkel ezelőtt átengedte nekem ezt a helyet. Tudja, hogy mennyire szeretek végignézni a családom tagjain, és milyen boldogsággal tölt el, ha együtt látom őket. Még Lyle-t is, aki nem könnyítette meg a saját dolgát.
Vacsora után Tibbyt dajkálom, amikor a lányom végül asztalt bont. Különös látni, hogy már ő is a saját hajójának kapitánya, és furcsa ürességet érzek minden egyes alkalommal, amikor ez a kishajó kiúszik a kikötőnkből. Nem ellenkezem, amikor a vejem kiveszi a karomból a békésen szendergő kicsit, de még sok pusziba kerül, mire hagyom, hogy a kisunokáim távozzanak.
Ahogy Lenoráék elmennek, a család többi tagjának is eszébe jut minden, amit még az este folyamán el kell végezni, így bekapcsolom az öreg rádiót a konyhában, és halk dudorászás közepette nekilátok az elmosott tányérok és edények törölgetésének. Megcsinálhatnám reggel is, de jobb szeretek tiszta, rendezett konyhára ébredni.
- Nincs leckéd? – emeltem tekintetem az ajánlkozó Kayra. Azt hittem, hogy a többiekkel együtt ő is talált magának elfoglaltságot, így egy kicsit meglep, amikor megszólal mögöttem. Időnként olyan csendesen közlekedett, mint egy kismacska. - Elpakolnád a poharakat? – biccentek fejemmel a halom felé, ami a pult jelentős részét elfoglalja. A szemem sarkából figyelem, míg belekezd, majd kiveszek egy adag villát a csurgatóból, és azokat dörgölve mondom:
- Tudom, hogy nem a takarítás kedvéért maradtál idelent. Mit szeretnél mondani? – kérdezem, őzikeszemeimet a szeretett vonásokon nyugtatva. A gyerekek mind tudják jól, nem szeretem a köntörfalazást.
Ahhoz mindig értettem, hogy alkudjak a nővéremmel. Persze, ismertem mint a saját tenyeremet, legalábbis bizton állítottam ezt. Néha meg tudott lepni, de az relatíve ritka volt. Ő annak ellenére örült a törekvéseknek, hogy közben folyamatosan emlékeztetett rá, mennyire tilosban járok. De ez az én hibám volt. Nem volt még merszem rendesen anyám elé járulni és elmondani mindezt. Mikor belépett a szobába, átfutott a fejemen, hogy mennyit hallhatott, de ismertem már annyira a vonásait, hogy belássam, felvette az ellentmondást nem tűrő pókerarcát. Tudom, hogy ilyen nincs, de ő így parancsolt mindenkit a helyére. Nem tudom, hogy én valaha is tudnám ilyen határozott kézzel irányítani ennek a kovennek a mindennapjait, pedig mindenkit ismertem, tudtam kit mivel lehet motiválni, magamban nem éreztem azt, hogy képes lennék élére állni valaha is a kovennek. Ez alól a nyomás alól pedig úgy tudtam a legkönnyebben kiszakadni, ha sikerült a beálló feszültséget feloldanom valamivel. - Csak amennyire ti is beavattok engem mindenbe. - szemem sem rezzent, ahogy az övébe nézve válaszoltam. De a labda csak elpattogott. Hálás voltam egyfelől anyának, mert fogalmam sem volt a forgatókönyvről, ha esetleg ezen a vonalon indulunk el. Tudtam, nem helyes pont a szüleimet kihagyni midnabból, ami velem zajlott, engem foglalkoztatott. De így ítéltem meg a békesség jegyében. Néha annyi minden nyomta az ő vállát is, nem mindig akartam szembe nézni azzal a Mocsári Boszorkáva, aki a kovent vezette. Egyszerre volt a kapcsolatunk hálás és mostoha, mert kivételezettnek éreztem magam, mégis nagy felelősséggel járt mindez. - Majd Lyle kitalál valami önműködő rendszert erre is. Nem ellenkeztem tovább, inkább megtorpantam anya megjegyzésére és Enide szórakozására. Elpillantottam hátra a szobám felé és megvontam a vállat. Nem várok senkit sem ide fel, nem? Elindultam én is utánuk, amint behúztam magam mögött az ajtót. De még volt lehetőségem a lépcső tetején megelőzni anyámat és én is villantottam rá egy enyhítő mosolyt. - Mint mindig. - szúrtam hozzá Enide megjegyzéséhez az enyémet. Kisebb koromban mindig versenyt csináltam abból, ha ő bókolt, akkor én is utánoztam. Aztán néha már versenyt csináltunk az ilyenekből, ha a helyzet adta. Mint most a készüólődéssel. Bár a vacsora alatt csöndesebb voltam, mint szoktam. Általába a viccelődésekre reagáltam meg ha dorgáltak a hallgatásomért. De többnyire tereltem. Az járt az eszemben, hogy meddig lehet húzni ezt? Nem tudtam még mindig anya mennyit hallott meg a beszélgetésünkből. Enide pillantása pedig néha még a tarkómat is perzselte, amikor épp a mosogatóhoz sétáltam oda az összeszedett tányérokkal. Az idősebb nővérem volt az első, aki bontotta az asztalt. Unokaöcsém már békésen szunyókált a vállán, így várhatzó is volt. legalább nem kellett Lyle hülyeségeit hallgatni a csirkeólakkal. Ellenben gyorsan fogytunk és már csak anya, Tamsin és Enide voltak idelent, mert apa még meg akart valamit nézni a műhelyben. Invitált ugyan, de a mosogatásra hivatkozva inkább maradtam. Tamsin végül kimentette magát azzal, hogy technika órára kell valami papírmasét ragasztania, amivel nem készült el teljesen. Kicsit irigyeltem, bár ha nagyon akartam volna én is találok kifogást. A törlőrongyba márpedig úgy kapaszkodtam, mintha nem is akartam volna soha többé lerakni. Enide pillantása mindent elárult, egyszerre volt aggódó és elfogadó, mire biccentettem már ott sem volt. Magamban sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt hol kezdjem. Elfogytak a mosogatnivalók, így már csak a székek tologatása maradt. De úgy láttam anya még elszöszmötöl valamivel. - Segítsek még valamiben? - ajánlottam fel végül, mert jó kifogásnak tűnt még húzni ezzel az időt.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Szer. 20 Márc. 2024 - 19:51
-Az a szerencséd, hogy szeretlek öcsi. - lököm meg játékosan, miközben a fejemet csóválom. A lelkemre beszélni aztán nagyon tud a srác, ezt meg kell hagyni neki. Ezzel a mondattal igazából azt hiszem beleegyeztem, hogy nemcsak hogy fuvarozom a sejhaját a versenyre, de kajálni is elviszem. Most mondja azt valaki, hogy nem én vagyok a legjobb fej nővér a világon? Na ugye, Tamsin se merne mást mondani. Vagyis ajánlom neki. A végén még ő is sokkol azzal, hogy tovább akar tanulni majd a gimi után - nem mintha ő még 13 évesen nem érne erre rá, de na. Legalább most Kay segít gyakorolnom erre az eshetőségre is. Bár én is sok esetben tradicionális gondolkodású vagyok, nem én vagyok a szűk keresztmetszet és a legkeményebb dió az egyenletben. A szüleinket, főleg anyát sokkal nehezebb lesz meggyőzni arról, hogy ez jó ötlet. És mintha csak az ördögöt festettük volna a falra, anya betoppan. Elterelni próbáltam a témát, bízva abban, hogy az egyetemről való csevegésünket nem hallotta meg, de szerencsére a testvérem veszi a lapot, bár kicsit meglepetten sandítok oldalra, amikor felhozza a versenyt. Nem véletlen, hogy eddig én írtam alá a szülő vagy gondviselő vonalon, mint Dawn Llewellyn. Csak ne kérdezzen erről anya. Hátha nincs tisztában annyira az ilyen szokásokkal, hogy szokott ez működni. Elvégre sem Lenora sem pedig én nem jártunk tanulmányi versenyekre. Talán szerencsénk lesz, de inkább nem fűzök semmit ehhez a témához, nem akarok én esetlegesen olajat önteni a tűzre. -Igazából... - kezdenék bele mégis a magyarázkodásba amikor anya arra kérdez rá, akartunk-e szólni róla, de aztán inkább az ajkamba harapok és csendben maradok. 25 éves vagyok, de anya egy pillantásával és pusztán a kérdésének hangsúlyozásával el tudja érni, hogy ismét 5-nek érezzem magam. Imádom őt, de azért ijesztő tud lenni néha. Bár tény, hogy egy ekkora népes családot irányítani nem lehet könnyű, így kell a határozottság. Többek között ezért is nézek fel rá. -Igenis, főnökasszony! - szalutálok egyet nevetve, majd kifelé menet nyomok egy cuppanós puszit anya arcára. - Egyébként mondtam már, milyen csinos vagy ma, anya? - pillantok hátra a vállam fölött egy játékos mosollyal, viccbe ágyazott - de egyébként őszinte - bókkal próbálva elterelni az iménti komolyabb hangvételről a témát. Felnevetek azon, amit anya mond Kay szobájával kapcsolatban - szívemből szólt, és ezt a kacagásom is elárulja. Magamhoz hívom Bacon-t, majd az ugrándozó spániel kölyökkel a lábam mellett az étkező felé veszem az irányt, hogy segítsek odalent.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Home, sweet home Dawn küldi Enidnek és Kaynak A galambocskák összedugják a fejüket, amitől olyan érzésem támad, mintha rosszban sántikálnának. Ajkaim szegletében megfeszül a mosoly, ahogy beljebb lépek a szobába, de eszembe sem jut, követelőzni kezdjek. Maguktól is elmondják miről esett szó, hiszen mindketten tudják, hogy úgy jobban járnak.
- Valóban? – billentem a fejem Enide felé, amikor azt ecseteli, hogy Kay segíteni fog neki a boltban a szünetben. - Ez igazán kedves tőle, de remélem… – tekintetem a fiamra siklik. -…nem feledkezik meg arról, hogy itt is számítunk rá – mondom, s bár hangom simulékony, ismernek már annyira, hogy tudják, ebben nem tűrök meg ellentmondást. A közösségünkben szükség van a dolgos kezekre, ha nem akarunk a városiaktól függeni.
A verseny említésére nagy levegőt veszek, majd az orromon keresztül ki is engedem. Minden gyermekemre büszke vagyok, és mindegyikükért a vérem adnám, ha az Anyaistennő megadná a jelet, hogy ezzel minden bajtól megvédhetem őket… De Kay. Az egyetlen fiam. Bár megértem, hogy nem akar különbözni a többi korabelitől, nehéz teherrel a vállán született. Több oltalomra volt szüksége.
- Akkor ezt már kiterveltétek, igaz? – kérdezem csípőmre csúsztatva a kezeimet. Hangom nyugodt, pusztán gyötrődő pillantásom az egyetlen, mely árulkodik a bennem dúló érzelmekről. - Akartatok róla szólni, vagy csak azután, hogy hazajöttetek? - Nem várva választ, végül megrázom a fejem. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy vitát nyissunk erről. Nem, amikor a ház tele van a rokonainkkal. Húzd meg, engedd el. A szülői lét néha nehezebb, mint ahogyan az kívülről látszik.
- Később megbeszéljük – szólalok meg végül, majd a folyosó felé biccentek. - Nem sokára eszünk. Segítsetek a húgotoknak megteríteni – kérem, majd úgy mozdulok, hogy a két középső csibém elsétálhasson mellettem, hogy mögöttük zárva a sort csatlakozzunk a lentiekhez, ha Enide és Kay nem szeretne mást mondani.
- Kay, néha azért igazán kitakaríthatnád a szobádat, kincsem – nézek körbe utoljára, mielőtt sóhajtva kilépek a helyiségből. - Ezzel az erővel kint is aludhatnál a malacokkal – teszem hozzá dorgálóan.
Maga lett volna a megtestesült boldogság, ha azzal szembesültem volna, hogy a családom kivétel nélkül örülne az én örömömnek és a céljaimnak, de ezt csak dédelgetni tudtam sokszor, amikor az idősebbek véleményét hallgattam egyes témákban. Sokszor merült már fel a megjegyzés is, hogy "régen az ő korában már sok mindenkinek volt férje, sőt karonülő gyermeke is". Ezektől szoktam agyvérzést is kapni menten, de szerencsére az utóbbi idóben nem hallottam olyan gyakran, lehet köze vol ahhoz, hogy nagyon sok időt töltöttem Enide társaságában, mellette meg nem merték. Ő nem csak egy testvér volt számomra, hanem a legnagyobb bizalmasom és ha láttam volna, hogy valami rosszul érinti, akkor bizony én olvastam volna be annak a rokonnak, legyen az bárki. Nem csak a sógorom szapultam előszeretettel. - Te is biztos éhes leszel az izgalomtól. - Próbáltam elütni viccesen az alkudozást. Vele mindig öröm volt alkudozni, vág igazából mindig valahogy behajtotta utólag rajtam a variálásokat. Most is csak egy széles vigyor kíséretében bólogattam a kérdésére. Vegye úgy, hogy azt én komolyan gondoltam. Éhesen komolyan. Oucs. Most a kaja gondolatára sikerült megéheznem is. Hanyagul vontam vállat még némileg a zavaromban. Nem szerettem, ha olyan témákba kontárkodtak bele, amiről úgy gondoltam, hogy nem a tesómra tartozik. Fújmár, még csak elképzelni, ahogy ilyesmiket tárgyalok meg a tulajdon nővéremmel. Felvorult az arcom, ahogy visszakérdezett a megjegyzésemre. Megvallom rettenetesen tartottam tőle, hogy tiltakozással fog reagálni, de tulajdonképpen a visszakérdezése annyira Enides lett volna... de csak lett volna, mert egy pillanat alatt éreztem azt, hogy soha nem fogom megtudni a kérdése végét és egyben éreztem a meglepettséget és nettó szégyent az arcomon. Mert noha anya bekopogott, pislogányi idő alatt találtam vele szemben magunkat. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, ha rajtam múlott volna csak úgy álltan volna ott mint aki lenyelte a nyelvét. Enide mentette a helyzetet egy random dumával, amire heves bólogatásommal fogalmam sem volt, hogy épp jót teszek vagy sem. Örültem neki, hogy a versenyről szóló lap már nem volt a kezembe, de annyira fojtogatónak éreztem mégis, hogy már megint lapítottam anya előtt, hogy az átgondolás teljessége nélkül inkább most rá öntöttem a terveimet. - Miután hazahozott a regionális versenyről. - azzal a lendülettel büszkén és határozottan ki is húztam magam, de legbelül egy merő görcs voltam és még csak lopva sem néztem rá a nővéremre.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Pént. 13 Okt. 2023 - 16:42
-Na jó, nem vagy te egy kicsit pofátlan? Fuvar és kajálda? - vigyorgok rá, de természetesen cukkolom. Igazából tök büszke vagyok rá, amiért ilyen kis okostojás és sorra nyeri a versenyeket. Nekem nincs tehetségem az ilyenhez, bár nem is érzem szükségét. Én elvagyok a saját kis üzletemmel, gimiben sem törtem ilyen babérokra, de Kay más, és én ezt elfogadtam, így szeretem. Tűzbe tenném érte a kezem, ahogyan a többi családtagomért is. Még akkor is, ha nem értem vagy nem értek egyet a döntéseikkel. Mint például most, amikor Kay az egyetemet említi. Bármennyire is igyekeztem, kiült az arcomra az értetlenség, és tisztán látszódott testvérem arcán a pillanat, amikor ezt felismerte, és bezárt. Ezt azonban nem engedhetem, nem érezheti úgy, hogy senki nem áll mellette, így mellé is lépek, és hangot is adok támogatásomnak, bár kétkedve fogadja. Mondhatnám, hogy rosszul esik, valahol talán tényleg, de közben pedig megértem. Egy másik családban, más tradíciókkal valószínűleg egy nővér tapsikolva és örömmel fogadta volna, ha az öccse közli, a gimnázium után szeretne tovább tanulni, de nálunk ez nem volt szokás. Nincs megtiltva, egyszerűen csak...nem merült még fel senkiben ezelőtt. Van bennem egy félsz, hogy a szüleink hogy fognak erre reagálni, de azt, hogy hogyan adjuk ezt be nekik, ráérünk még kitalálni. -Tényleg érdekel. Pazarolnék én rád időt, ha nem érdekelne, mi van veled, mi jár a fejedben? - testvéries cukkolással próbálom elütni a beszélgetés esetlegesen kellemetlen és komor élét, de a humor mögött láthatja az őszinte kíváncsiságot. Mérnöki kar. Hűha. Na ahhoz aztán végképp nem értek, de azt hiszem, illene az öcsémhez. Szívem azonban az utolsó mondatát hallva összefacsarodik. Nem érzi a helyét közöttünk. Nem mondom, hogy nem fájdalmas ezt hallani. Anya őt szánja a koven élére, erre most kiderül, nem érzi jól magát itt. Igen, valahol magamra veszem, bár tudom, hogy nem kellene. -Hogy érted azt, hogy nem...- kezdenék bele, kissé talán elszorult torokkal, ám ekkor kinyílik a szoba ajtaja, és anya toppan be, így belém fojtja a szót. Bacon lelkesen ugrálja körbe, és familiárisom bizony nem fog nyugodni addig, orrával addig böködi a Llewellyn család fejének a lábszárát apró vakkantásokkal törve meg a hirtelen beálló csendet a szobában, ameddig legalább egy kis simit nem kap. Jól is jön a közjáték, míg összeszedem magam, és amíg anya a spániellel van elfoglalva, picit megbököm Kay-t, jelezve, hogy ne szólja el magát. Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat anyát beavatni. Már ha nem hallotta meg a korábbiakat. Mióta állhatott az ajtó előtt? Kockáztatnom kell hát, és amint Bacon visszatér Kay zoknijának a csócsálásához, anyára mosolygok, teljesen ártatlanul. -Kay épp azt ecsetelte, hogy jövő héten egész végig ráér nekem besegíteni a boltban suli után. Ugye, öcsi? - borzolom meg játékosan testvérem kusza loboncát, ezzel remélhetőleg sikerül átejteni anyát - bármennyire is nem szép dolog -, közben pedig finom jelzés az öcsémnek, hogy a hallgatásomnak ára van - némi ingyenmunka, ami egyébként tényleg jól jön, mert így, hogy itt a tavasz, sokan fognak kertészkedésbe otthon, illetve a lakásukat is szeretnék csinosítani virágokkal.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Home, sweet home Dawn küldi Enidnek és Kaynak - Tedd, amit akarsz – legyintek bosszús szusszantással, és kilépek a délutáni fénybe. Becsukom magam mögött a húgom házának ajtaját, és lendületes léptekkel trappolni kezdek a miénk felé, minden egyes lépéssel egyre mélyebbre zárva a csalódottsággal kevert haragot. Szeretném, ha Autumn csatlakozna hozzám, és a családomhoz, hogy ne legyen örökké bezárva az épületbe, amit nem is olyan rég még otthonnak nevezett. Igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre, ahogy a testvérem egyre távolabb sodródik tőlem, miközben a feszültség egyre mélyebb árkot vet közénk. A vállam felett egy utolsó pillantással nyugtázom, hogy a függöny megmozdul, de a fehér szövet gondosan eltakarja a gyászoló nő alakját.
Több hasonló ház áll a környéken, elég messze, hogy az összes itt élő család megőrizhesse a magánéletét, de elég közel, hogy segíthessük egymást, és elláthassuk a birtok körüli teendőket. A farmunk olyan, mint egy apró falu a városon túl. Része Rose Harborbak, de mégis különálló. Bánatos mosollyal intek oda az egyik teregető kuzinomnak, majd váltok néhány szót a nagynénémmel, hogy aztán a tojásokat összeszedve kissé nyugodtabban hagyjam magam mögött a húgommal folytatott beszélgetés nyomását.
Tom kérdőn néz rám, amikor megszabadulva a terhemtől, végül belépek a nappaliba, ahol a család nagyrésze zsinatol. A férjemnek nem kell megszólalnia, hogy tudjam mi felől érdeklődni, ahogy nekem sem kell szavakkal kifejeznem, hogy mire gondolok, amikor megrázom a fejem. Szótlanul fogja át a derekamat, amikor mellé lépek, hogy csatlakozzam a beszélgetéshez, amit az idősebb lányunkkal és annak férjével folytat.
- Anya, de jó, hogy jössz! – szólal meg Lenora vidáman. - Lyle-nak van egy nagyon jó ötlete a tyúkólakat illetően, biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog!
Tökéletesre fejlesztettem, hogyan tudok úgy mosolyogni, hogy az hiteles legyen, és ne törje le a vejem lelkesedését. Kedveltem őt, hiszen Lenora szerette, és mindig szépen bánt a lányommal – nem is mert volna másképp! -, amivel kivívta magának, hogy a családunk részévé válhasson. Ráadásul megajándékozott az unokáimmal, akikre amikor rápillantok, mindig örömmel summázom, hogy a gyülekezetünknek van jövője.
Tom lelkesebben fogadja az új fejlesztés lehetőségét, mint én. Még emlékszem arra az időre, amikor a tyúkok csak tyúkok voltak. Nem kellett fűtött ól, és mesterséges táp ahhoz, hogy tojást adjanak. Kint kapirgáltak az udvaron, a nap fényében melegettek, vagy hemperegtek a homokban, hogy megszabaduljanak az élősködőktől. A friss vizet, és a kemény munkával megtermelt kukoricát pedig azzal hálálták meg, hogy tojást adtak cserébe gazdasszonyuknak. Bólogatok, de igazából nem figyelek.
Szemem sarkából Enide-t látom kiosonni a szobából, ami felkelti az érdeklődésemet. Pillantásom az előszoba felé rebben – én a konyha irányából érkeztem -, és egy másodperc erejéig, mintha Kay alakját vélném felfedezni. Szeretem az cinkosságot, ami összeköti a két középső gyermekem, de amikor együtt látom őket, mindig felhorgadnak bennem a kételyek. Eszembe jutnak a kártyák, melyek a minap titkokról meséltek. Titkokról, melyekből kihagynak.
Tom kérdéseket tesz fel Lyle-nak, amikre vagy nem tud felelni, vagy az a válasz, hogy utána kell néznie. Egyértelmű, hogy megint egy át nem gondolt vállalkozásba igyekszik belecsalni minket, melyből az utóbbi időkben volt már elég. Ismét bólintok, de ezúttal nem az elhangzottakra, hanem az elhatározásra, amit meghozok. Szabadkozva kiszabadítom magam a férjem oltalmazó támogatásából, majd a gyerekeim után indulok az emeletre.
Kay szobája előtt torpanok meg, s bár a késztetés erősen lüktet bennem, mégsem vetemedem olyan aljaságra, hogy hallgatódzok. Kopogok, de mielőtt egyetlen válasz is érkezne, már is ajtót nyitok, ezzel nyilván szétrebbentve az összeesküvőket.
– Miben sántikálnak az én kis madárkáim? – állok meg az ajtónyílásban, barna szemeim hol az egyik, hol a másik gyerkőcömre vetve. Nem lehetnek biztosak benne, hogy mit hallottam, vagy mit nem, így az arcukon ülő jelekből próbálom kiolvasni, hogy vajon miről lehetett szó… Vagy végül elárulják-e magukat.
Bizonyos témákra kínosan ügyeltem, hogy ne akarjam megbeszélni a családtahgokkal, az intimitás pont egy ilyen volt. Valahogy mindig taszított az együtt közösen és csak elég volt a Fehér éjszakák című filmre gondolnom, hogy még jobban elmenjen a kedvem a rítusoktól. Na nem kellett ennyire drasztikus dolgokra gondolni, de még Enide előtt is nehezemre esett arról beszélni. Egyszerűen nem, én nem voltam annyira fogékony a közösködésre és apát mindig is csodáltam, hogy mindent csak úgy elfogadott. SZó nélkül. - Beugorhatnánk visszafelé valami kajáldába is. - kaptam az alkalmon. Enide volt az a nővérem, aki a legtöbb ötletemre nem tudott vagy nem akart nemet mondani. Eddig jó kifogás volt, amíg kicsi voltam, hogy fedezett, de minél jobban beleléptem a kamaszkorba, annál jobban gyengült a személyes varázsom. Persze egy kisfiús mosoly most már nem állt volna jól. Örültem volna, ha addig nem kell a témát feszegetni, amíg biztossá nem válik, hogy felvettek és ösztöndíjat is kaptam. Ez utóbbi még talán előbbinél is fontosabb volt, hiszen teljesen biztosra vettem azt, hogy anyáék nem fognek ennek örülni. A rosszulléteim arra sarkallták őket egyébként is, hogy babusgassanak, ami valahol már teljesen zavaró volt. Az pedig szintén, hogy ennyire nem akarták, hogy elinduljak az önállóság útján. Az én saját utamon, nem a kijelöltön. Enide reakciója is azt sejtette először, hogy nem örül neki, ez pedig fájdalmasan csapott arcul. Egy picit talán bíztam volna benne, legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy ez így van. Agytekervényeim újabb a és b és c terveket készítettek elő arra, hogy hárítsak, leginkább egy jókora visszalépés kíséretében. Mielőtt azonban magába szippantott volna a kétségbeesés, a nővérem szavai eljutottak a fülemhez. Lassan bizonytalanul vettem csak fel a szemkontaktust vele, miközben arról még győzködtem magam, hogy talán meg kellene csípni magam, hátha ez voltaképpen megint csak egy újabb álom. Mert megannyiszor elképzeltem őket és a reakcióikat, de mind rettentően negatívan hatott végül.
Ők mást vártak tőlem, maradást, felelősségvállalást és lemondást.
Egyiket sem éreztem annyira magaménak, hiszen még csak tizennyolc voltam, elég idős ahhoz, hogy nyissak a felelősségvállalás felé, de elég fiatal, hogy ne akarjam azt, az egész az én terhem megyen. A világra vágytam, felfedezni azt, sőt felfedezni magam, mit akarok, mit tudnék elérni, mihez folyamodhatnék igazán. - Tényleg? - tettem fel a kérdést egy leheletnyit bizakodó hangvétellel, a mosoly a szám szegletében bujdosott és közben arra biztattam magam, tényleg higgyem el, amit mond. Sosem csalódtam benne, pedig aztán nagy titkokat bíztam mindig rá. De érdeklődőnek tűnt, a kérdése is ezt sejtette. - Mármint tényleg érdekel? - még bennem lappangott a gyanú és megmételyezett. Amolyan testvériesen sunyi pillantással néztem el felé, mielőtt még egyáltalán bármit is kiböktem volna. Megláttam a lehetőséget, hogy most először őszintén másnak is elmondhassam Lysaanderen kívül és ez gyermeki izgatottsággal átitatva áramlott szét bennem. - A mérnöki karok érdekelnek. Itthon is sokat segítek a ház körül, a hajóknál is, szeretném magam hasznossá tenni. Tudod... nem igazán érzem a helyem még a közösségünkben, hiába annyira megszokott minden.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Pént. 22 Szept. 2023 - 15:41
Ha bárki megkérdezné tőlem, változtatnék-e bármit az életemen, azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem. Szeretem azt, amilyen mederben folyik az életem, nem érzem hiányát semminek, de erre is lettünk nevelve, hogy legyünk hálásak azért, amink van, dolgozzunk meg a sikereinkért és élvezzük az életet. Eddig egy családtagunkon sem láttam azt, hogy másra vágyna, mégis, egy belső hang - nevezzük talán megérzésnek - megkondította a vészharangot az öcsémmel kapcsolatban. Csak bízni tudtam abban, hogy a hobbijaival ki tudja élni a szabadság iránti vágyát, és ott a maga ura lehet, így csak bólintással nyugtázom, hogy a zsebpénzét az ahhoz szükséges felszerelésre költi. Még mindig inkább ez, mint drogok vagy alkohol - ezekkel nagyon remélem, hogy nem él, max utóbbival, de azt is mértékkel. - Persze, hogy én fizetem, majd megyek a busz mögött amivel ti mentek, így biztosan nem tévedek el. Ha megnyered a versenyt, talán visszafele jöhetsz velem. - vágok vissza szemtelenségére, de a pillanatnyi jókedv egy kicsit lelohad, mikor Kay végre kinyögi, mi is nyomja a lelkét. Egyetem. Nekem soha nem jutott eszembe. Számomra teljesen természetes volt, hogy a gimi után itthon maradok a családi birtokon. Oké, megnyitottam a saját üzletemet, a napom nagy részét ott töltöm, de nem gondolkodtam azon, hogy elköltözzek a városból. Senkinek sincs felsőfokú végzettsége, még Lyle-nak sem, bár próbálja előadni magát, hogy milyen okos, de inkább csak okoskodó. Bármennyire próbáltam leplezni, úgy tűnik, érzelmeim átsuhantak az arcomon, minek következtében Kay ismét bezár, én azonban ezt nem szeretném. Ha már kibukott a dolog, igenis szeretném ezt megbeszélni. Keresem a szavakat, ahogyan elpakolja a papírt, miközben ismét egyre távolodik tőlem - nem fizikailag, hanem gondolatban, kommunikációban. Ellököm magam az asztaltól, mellé lépek, és a vállára teszem a kezem. -De, igen fontos. Ha neked fontos, nekem is az. - hangom nem követelőző, inkább kedves és közvetlen, de aztán arrébb lépek tőle egyet és elengedem. Kamasz, aki furcsán tud reagálni sokszor az ilyen jellegű közeledésekre. Talán egyszer majd kinövi, és eljön a nap, mikor magától ölel meg megint, mint régen, mikor kisebb volt még. Erre viszont gyaníthatóan még pár évet várnom kell. -Na, ki vele. Mi az, ami érdekel? - fogalmam sincs milyen szakon tudnám elképzelni Kay-t. Az elmúlt egy évben még jobban bezárkózott, így sokszor fogalmam sincs, mi az, ami érdekli. Elnyomom magamban az összes negatív érzést, amit az okoz, hogy belegondolok, mi lenne, ha Kay messze költözne innen, ne adj isten más államba, ha valami olyan helyre menne, ami csak mondjuk az ország másik felén is. Túlféltő énemet az agyam hátsó felébe száműzöm, és előreveszem a támogató nővért. Bár nem feltétlen értem egyelőre, hogy miért akar egyetemre menni, de ha ezt akarja, kötelességemnek érzem, hogy mellette álljak.
Family ✽
A little bit crazy, a little bit loud and a whole lot of love.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."