Nem voltunk mindig a legjobb testvérek, de azt hiszem, ez még "szimpla" tesóknál is normális, nem még ha hármasikrekről beszélünk. Veszekedtünk, verekedtünk, öltük egymást ahogyan azt kell, de az is igaz, hogy közben amikor arra volt szükség, akkor bevédtük a másik seggét, bárkinek behúztunk aki rosszat szólt, és ha valami szar volt, tudtuk hogy egymásra számíthatunk. Ahogy idősödtünk, kevesebb lett a veszekedés, mindenki megtanulta az indulatait máshol levezetni, nem a testvérein. Már csak emiatt sem volt kérdés, hogy együtt lakunk majd, miután mindannyian visszaköltöztünk Rose Harbor-ba. Így könnyebb kiszúrni, ha a másik nincs a toppon, és akkor ott tudunk lenni a másiknak. 

Vagyis...azt hinné az ember, hogy ha már egy fedél alatt élünk, akkor kiszúrja az ember ha a tesója szarul van, de hát itt vagyok én élő ellenpéldának - nem mondom, hogy nekem a legjobb a radarom erre, de most itt vagyok, és bármi is bántja Clarát ami miatt így széthajtja magát a nyilazással, támogató testvér legyek. És nem, nem esik nehezemre, hiába nem vagyok jó a vigasztalásban, valahogy sose tudom mit kell mondani. De hé, ez engem nem tántorít el, bár a húgom könnyeit látva nem mondom, hogy nem kell egy nagyot nyelnem, nem tudva, ezek után mire számítsak.

Amikor a mellkasomnak dől meglepődöm, amikor pedig sírni kezd, néhányszor pislognom kell, nem-e álmodom, de nem, tényleg megtörténik, Clara úgy kezd el zokogni, ahogyan eddig igen ritkán láttam. Először kissé talán esetlenül ölelem át, de néhány másodperc alatt adaptálódok a helyzethez, és hátára simítva tenyeremet húzom közelebb, hogy ha nem is szorongató, de mindenképp egy vigasztaló, testvéri ölelésben részesítsem. Minden bizonnyal tiszta könny és takony lesz a pulóverem, de nem érdekel. Itt nagyobb a gáz, mint azt előzetesen gondoltam, mert Clara nem szokott így kiborulni, az ilyen szélsőségesnek is mondható reakciók inkább rám jellemzőek (lásd a Daricával történt dolgok).

Nem faggatózom, hagyom sírni, úgyis tudom, hogy ilyenkor nehezen szólalna meg. Csak simogatom a hátát, közben egy sokatmondó arckifejezéssel jelzem az éppen kifelé készülő egyik kollégámnak, hogy most inkább ne. Nem csinál belőle ügyet, sőt még az ajtót is becsukja, megadva nekünk azt a privát szférát, amire most szükség van. Ha Clara könnyei nem is ébresztettek fel teljesen, az amit mond a következő pillanatban a fáradtság utolsó morzsáit is kiűzi a testemből.

-Samuel? Az a Samuel, aki...- nem fejezem be, persze hogy a volt vőlegényére gondol. Önkéntelenül szorul ökölbe a jobb kezem Clara háta mögött, és érzem, hogy a feszültség nőni kezd bennem. Nem volt a kedvencem a csávó, volt benne valami ridegség, de nem volt szokásunk a másik párválasztásába beleszólni, így ha Clara őt szerette, hát nekem el kellett fogadni, bár párszor azért megkérdőjeleztem, nem csak egyoldalú-e a dolog. Aztán csapot-papot itt hagyva elhagyta a tesómat, én pedig megfogadtam, hogy ha még egyszer összesodor minket az élet, jól bemosok neki egyet. Minimum.

-Hol láttad? Beszéltetek? Bántott? Megverem...- az ingerültségtől csak tőmondatokban tudok reagálni. Valami komolynak kellett történnie, ha Clara így kiborult, pedig úgy tudtam, már túl van Samuel-en. Alapjáraton nem vagyok egy agresszív típus, de esküszöm mindenre ami szent, ha bántotta vagy bántani merészeli a húgomat, nem érdekel ki fia-borja, halott ember. 

Már egy hét telt el azóta, hogy Daricával szakítottunk. Sokkal kevésbé viselt meg, mint gondoltam, hogy fog, bár azért nem mondom, hogy aznap nem öntöttem fel a garatra, és teleportáltam haza, hogy aztán másnap teljesen kómásan és hányingerrel küzdve tartsam meg a délelőtti óráimat a teremben, majd menjek dolgozni a tűzoltóságra is. A főnök ki is szúrta hogy szarul vagyok, nem volt rest hazaküldeni, mondván így nincs hasznom. Cserébe az elmúlt 6 napban minden napra beosztott, hosszúzni. Ez volt a büntetésem - a mai napom az első szabadnap, amit konkrétan semmittevéssel tervezek kiélvezni. Vagyis... azt hittem, hogy megtehetem. Sokáig akartam aludni, de felébreszt az sms, ahogyan rezeg a telefonom az éjjeliszekrényen. Az edzőteremből írt a tulaj (vagyis tulajdonostárs, elvégre betársultam én is a bizniszbe).

"Itt a húgod. Szarul néz ki, told ide a segged." Nagyot sóhajtva dobom le a telefont magam mellé az ágyba, majd a fejemre húzom a takarót egy morgással, és egy-két percig úgy is maradok, sajnáltatni magam. A napokban keveset találkoztam Clarával, de ha fel is tűnt, hogy nincs a toppon, betudtam a munkának, bár valami - hívd ikertelepátiának vagy bármi - azt súgta, több van itt a háttérben. -Philip! - kiabálom el magam, hátha a bátyánkra tudom sózni a dolgot, de nem válaszol. Biztos elment valahova, pedig rohadt korán van, a fenébe is. 

Nagy nehezen összeszedem magam, hideg vízzel megmosom az arcomat, felveszek egy fekete mackót, szürke pólót meg rá egy szürke kapucnis pulcsit, majd edzőcipőt húzok és a terembe megyek - lusta vagyok korán reggel, így kocsival. A teremnél a recepciós csak a fejével jelzi, merre van az arra, én pedig elnyomva egy ásítást biccentek köszönetképp. A szabad levegőre kilépve már látom, hol van Clara, látom, nem unatkozott, számtalan nyilat lőtt a táblába. Mellkasom előtt összefont karokkal nézem, ahogy az utolsóért hajol, de nem állok tőle messze, így látom, hogy remegnek az izmai. Túlhajtja magát. 

Ezt a pillanatot választom arra, hogy mellé lépjek, és mielőtt kilőhetné a nyilat, én megfogom a szárát, és megállok vele szemben. -Hé! Tarts egy kis szünetet. Holnapra egy tollat sem fogsz tudni felemelni. - próbálom humorral enyhíteni a feszültséget, ami láthatóan szinte szétfeszíti ikerhúgomat. Arcát fürkészem, látom a legördülő könnycseppet. A francba. Vigasztalásban szar vagyok. -Akarsz beszélni róla, vagy inkább fojtsuk alkoholba? Vagy mindkettő? - nem tudom mi bánthatja, de nem is akarom mindenáron faggatni - megadom neki hát a választási lehetőséget, hogy ő döntsön. Bár ezen a reggeli órán csak az alkoholisták isznak, de én nem igazán szoktam ilyennel foglalkozni, vannak helyzetek, amikor ez lehet a nyerő megoldás.