A vonaton terpeszben ülök. Oldalra fordítom a fejem, az arcom vonásai visszatükröződnek az ablakban. Mindenemmel tiltakoztam az ellen, hogy az apámra hasonlítsak, viszont ahogy telnek az évek egyre jobban ismerek rá az öregemre. A szemünk mégis más. Az én gesztenyebarna íriszeiben élet és a változás iránti vágy lobban fel, míg az apám már évtizedek óta megfáradt, félelemmel teli tekintettel mered a világra.
Már magam mögött tudhatok negyvenkét évet, túl vagyok már az életem felénél, ami az arcomon látszódik igazán. Itt-ott kisebb ráncok, amikből a múltamat is ki lehetne olvasni. Mégsem mondanám magam vénembernek, azért a fizimiskám még meg van, ezt a kelet-európai nők – netán férfiak – is alá tudják támasztani. Igaz, ugyanaz a csődör már nem vagyok, de ettől még beletartozom a macsó kategóriába.
A testemet sokáig nem becsültem meg, egy két lábon járó hulla voltam, de mostanra talán már túlságosan is odafigyelek rá. Noha nem lettem az a tipikus kokszos hülyegyerek, de azért nincs okom panaszra, azért nem hagyom el magam.
A kabint már totál magaménak érzem így, hogy nincs társaságom. Éppen a tököm szeretném megvakarni, amikor bejön a kalauz. Fanculo…

Csak mosolyogva nyújtom át a jegyet, a legcsábosabb akcentusomat megcsillogtatva köszönök a kalauznak. Legtöbbször plusz pont az embereknél, hogy felvállalom a latin vérem, egyelőre úgy fest, itt sincs másképp. Kicsit rá is játszok, hogy nem vagyok idevalósi és ezt-azt kérdezek még tőle.
A férfi nem lehet tőlem sokkal magasabb, olyan száznyolcvan körüli, ha saccolnom kéne. Bár így ülő helyzetben, szinte belesüppedve az ülésben igencsak magasnak tűnik.
Megint rámosolygok, visszaveszem a jegyem. Amint ismét magamra hagy, csak elterpeszkedek és úgy bambulok ki a fejemből.

Huh, eddig bele se gondoltam, hogy mekkora proli vagyok. Nem igazán nyaltam ki magam a találkozóra.


Jó tulajdonságok:
- 1987: Már kis szarosként határozott elképzeléseim voltak, de sajnos akkoriban a határozottságommal nem járt együtt a bátorság. Az apám az első adandó alkalommal lepasszolt egy bentlakásos iskolába. „Itt a legjobb az oktatás” – mondták, viszont kilógtam a sorból. A szüleim itt már nem tudtak elnyomni, így viszont a tanároknak gyűlt meg a bajuk velem. Én voltam az osztály okostojása, akit még a tanárok sem bírtak, mert túl sokat dumál…
- 1998: …és kíváncsi mindenre. Ez a fajta nyitottság pedig kifizetődött az egyetemen. Kohómérnöknek tanultam. Én mit okostojás meg a kohászat, mi? Tudom, ha valaki rám néz, mindenre gondol, csak ezekre nem. Mindenesetre nyomós indokkal indultam el ezen a vonalon, de mint általában, itt is falakba ütköztem.
- 2001: Szégyen vagy sem, de kibuktam az egyetemről. Nem azért, mert nem volt eszem hozzá, hanem a számomra érdektelen anyagokra szartam rá. Már pedig minden egyetem arról szól, hogy tanuld meg az alapokat, majd elfojtják a kreativitást és az innováció utáni sóvárgásod. Én pedig világot megváltó álmokat szőttem. Talán igazak anyám szavai: örökös álmodozó vagyok.
- 2002: Én mind a mai napig szenvedélyesen akarok élni, tanulni és alkotni. Szenvedély nélkül az ember voltaképpen halott. Lehet szó a terveimről, a körülöttem lévő emberekről, akkor mindent vagy semmit. Nincs épphogy, nincsen fél és nincs olyan, hogy kicsit! És ugyan más útra tértem; az apám műhelyében kikötve, de legalább megtaláltam a szenvedélyem egy darabját.

Rossz tulajdonságok:
- 2005: Késő húszas éveimre jellemző a folyamatos lázadás, és ez vénhülye létemre se csillapodott. Bár én azt vallom, hogy a lázadó fellépés a szükséges rossz, ami kell ahhoz, hogy elinduljon érdemben valami változás. A változás pedig szabadságot ad. A szüleim agyára mentem, én pedig ezt élveztem. Noha már tervben volt, hogy nem ragadok le az apám kovácsműhelye mellett, mégis a sors úgy hozta, hogy a tanulmányaimat háttérbe kell szorítani.
- 2007:: Hajtott a vérem, szerelmes voltam. Persze, leegyszerűsíthetném azzal, hogy kanos voltam, de ez tényleg több volt ettől. Akkoriban az exfeleségem teljesen magával ragadott, akartam őt mindenestől. Az apám gyerekesnek talált, amiért rövid időn belül a házasság mellett döntöttem. Mostanra belátom, lehet van ebben valami.
- 2009: Volt saját családom, volt munkám, mégsem találtam a helyem. Belül gyakran darabokra hulltam, de kimutatni a gyengeségem nem tudtam. Valahol felelőtlenség, hogy sehogy sem tudtam és tudom elfogadni a hibáin; az érzéseimet, amikért valójában csak én vagyok felelős… Hogy nem voltam képes a feleségem és a gyerekem mellett maradni.
- 2010: Ekkor értettem meg, hogy a darabjaim valóban szanaszét vannak a fejemben, a lelkemben. És valahogy ezek a darabok sehogy sem illeszkedtek egymásba, én mégis megpróbáltam egymásba nyomni, tömni, csak ne kelljen szembesülnöm a gondolataim, az érzéseim hiányosságával. Tudom, úgy hangzik, mint egy LSD trip, és voltaképpen nem is áll ez messze a valóságtól. A disszonáns oldalamat ezzel tompítottam el. Nincs több kétség. Nincs több kérdés.


Szerintem bárkivel kijövök, csupán azért is, mert szófosó vagyok. Jó, mondjuk emiatt gyakran tudok bajba is kerülni. Amilyen előny, annyira hátrány is ez.
De mivel pörgök, így nem jelent gondot a motiváció, az optimizmus. Az én hozzáállásom pedig elég ragadós tud lenni. Bár akadt már dolgom olyannal, aki nem igazán értékelte a gesztusaimat és jobb esetben faképnél hagyott, rosszabban pedig el is küldött melegebb éghajlatra.

Ha bárkit is vigasztal, akkor nem kell attól tartani, hogy a nők #metoo címszó alatt felpofoznak és megrágalmaznak, mert a seggükre csaptam. A tisztelet az alapvető és akármilyen nehéz ezt is kinézni belőlem, de tudom hol a helyem, mi az illem.

Tényleg most megy az LMBT téma, az számít, hogy nem vetem meg a férfiakat? Jó, nem fekszem össze fűvel-fával, de azért furcsa volt ráébrednem, hogy a férfi testben is van valami vonzó… Valami más…


Cesar csak szótlanul mereszti rám a szemét. A titkárnője pedig már meg sem próbál körmölni, hogy legyen valami hangyafasznyi feljegyzés a beszélgetésünkről.
Nem hiszem, hogy ilyen karrierútra és családi háttérre volt kíváncsi… No meg amikor az előnyeimet és a hátrányaimat várta, hogy éppenséggel így taglaljam.
Cesar fáradtan felsóhajt, legyint párat, hogy ugorjunk. Igaz is, a biznisz és az ötleteim a lényeg.

Az a szerencsém, hogy a Morales család a Bianchi és a Seranno famíliával jó kapcsolatot ápolnak.

Mindkét szülőm két nagy koven része volt. Az édesanyám a spanyol Seranno családból származik, az édesapám pedig az olasz Bianchi famíliából. A közös a két családban az volt, hogy mindkettőjük támogatta a vadászok tevékenykedését. Ez is hozta őket össze.

Az apám felmenői, maga a szülőm is a kovácsmesterséget tanulta ki. De a képességeikből adódóan ezek a fegyverek, páncélok különlegesek voltak. A Bianchi koven tagjainál gyakoriak voltak a tűz, a föld mágia, illetve a fémmanipuláció.

Nos, én az utóbbit örököltem. A fémeket olyanra tudom formálni amilyenre akarom; olyan állaguk lehet amilyennek akarom. Az apám már minden fémet könnyen tud így munkálni, rólam ez sajnos még nem elmondható. Én főleg az ezüstöt és a vasat tudom kezelni. Az öregem nem véletlenül adta a vérfarkas- és a démonvadászathoz szükséges fegyverek elkészítését.

A másik ilyen erősségem a rúnamágiában rejlik.
Van egy ezüst nyakláncomon, amin lóg egy dögcédula is. Nos, erre a dögcédulára pedig rúnamágiát véstem. Ha letépem a nyakamról az ékszert, akkor a rajtam lévő ezüst csecsebecséket a kezembe olvasztja. Ezért is hordok előszeretettel ezüst karórát, nyakláncot, karkötőt, kisebb ezüst darabot a bőrzsekim vagy a nadrágom zsebébe süllyesztve. Szinte egyből a kezembe tudhatok egy kisebb szúróeszközt; egy hosszú, vaskosabb tűszerűséget.

A Seranno koven a gyógyítómágiákról és bájitalokról, az alkímiáról híresültek el ott a térségben. Az erejük lehetett akár a fájdalomátvétel, regeneráció gyorsítás, sőt, ami szerintem lenyűgöző, hogy a vért is tudják manipulálni. Nagyon sok emberi életet, vadászt mentettek így meg.

A szüleim válságok lecsengése után megalapították a saját vállalkozásukat, a Nuovo Vita-t, ahol művégtagokat, protéziseket gyártanak és árusítanak. Ezt a vállalkozást jelenleg az édesanyám felőli rokonok irányítják. Nem csoda, a Seranno família mindig is jól értett a bizniszeléshez.

És így jutottam el Rose Harbor-be.
Eleinte csak én vetettem fel az ötletét annak, hogy tovább kell látni az egyszerű protéziseknél és miért ne lehetne olyan végtagokat csinálni, ami elősegíti a vadász rehabilitációját, netán tudna benne effektíven harcolni is. A művégtagoknál lehetne rúnamágiát használni, mitöbb, lehetnének akár konkrét varázsztárgyak is.
Igaz, idő lenne megszokni a használatukat, de látok benne potenciált. Főleg, ha a mostani technológiát vesszük alapul. Ez csak kiforrottabb tudna lenni.

A titkárnő fintorogva bámul a lábam mellett lévő hordozóra. Nem tehetek róla, egyből idejöttem, mert így is késésben voltam. Szegény dögömet pedig nem tudtam letenni a nővéremnél. Bár szerintem a familiárisom jobban be van szarva, mint a befektető mellett pötyögő nő.

A kisszaros még gyerekként szegődött mellém, amikor a házunk előtti kukában turkált. Emlékszem, hogy sírtam azért, mert bentlakásos iskolába küldenek a szüleim. Egyedül voltam és nem akartam elmenni, itthagyni Barit.
Először megijedt tőlem, ahogy elhaladtam a kukáknál, majd úgy kezdett el esetlenül battyogni mellettem a mosómedve.
A nevét illetően… Nos, harminc év alatt nem sok mindenre jutottam. Mindig, ami éppen az eszembe jut az a neve. De leggyakrabban talán Sporco-nak hívom, ami igazából annyit jelent, hogy piszok.


Il mio Famiglia!
A nővérem egy hazautazás során nekem passzolta az egyik lakása kulcsát, így könnyedén be tudok menni a rose harbori kecójába. A familiárisom szabadon engedem, hadd fújja ki magát ő is. Remélem, hogy a hűtő nem üres és találok benne valami ihatót. Pislogok párat, amikor egy teli hűtő néz vissza rám.
Ekkor hallom, hogy nyílik valahol egy ajtó. Tudtommal holnap jön haza a nővérem Floridából. Velem ellentétben, ő a családunk tökéletes sarja: mechatronikai szakmérnök, aki sikeres abban, amit csinál és ki tudja aknázni a képességében rejlő lehetőségeket. Ő volt a másik ember, aki végül nyúzni kezdte a szüleimet, hogy haladnunk kell a korral. Gyűlöltem ezért a nővérem… Gyűlöltem, hogy az ő szavára mindig hamarabb adtak, mint az enyémre.

A hangirányába megyek, a folyosón fordulok be, amikor…

- Coglione! – dörren rám egy ismerős hang.

Ekkor látom meg a nővérem, aki egy szál pinában van. Egyből kihátrálok, még a tekintetem is lesütöm.

- Azt mondtad, hogy holnap jössz!

- Te meg azt mondtad, hogy estefelé érsz ide!

Jogos, még csak három óra van.
Visszamegyek, kissé zavartan vágom le magam a kanapéra. Ekkor jut eszembe, hogy valahová elbújt a kukatúróm. Hívogatom, de nem jön elő. Visszamegyek a konyhába, hátha megtalálom, de sehol semmi. Meg fog ölni Gia!
Végül inkább a nappaliban várakozom tovább.

- Máris sokkal jobb! – jelenik meg most már felöltözve a testvérem. – Hogy ment Cesarral a beszélgetés?

- Egész jól – mosolyodom el. – Tetszik neki az elképzelésünk. Bár, szerintem kellene az egészségügy felé is nyitnunk, netán beszélni az itteni vadász szövetséggel!

- Mindent idővel, Il mio fratellino! – int csendre. – Egyelőre Cesart kell meggyőznünk, onnét pedig csak a vevőkörünket kell kiépíteni.

Igaza van. Ha jól akarjuk csinálni, akkor elsőnek sok pénz, egy gazdag befektető kell, aki jelenesetben Cesar és a családja.
A nővérem végül a konyhába megy, hallom, hogy nyílik a hűtő… Hallom, hogy Gia felvisít. Kirohanok hozzá, és ekkor látom meg a kezében a didergő familiárisom. Szinte élből hozzám vágja, hogy vigyem be a vendégszobába vagy valami, mert nem tűri meg a földszinten a dögöm.
Hosszú beszélgetés fog rám várni, hogy mégis milyen szabályok mentén maradhatok nála. Mi dispiace, Sporco!

Il mio Amore!
Késő este, épp a fiammal facetimeozok. Elsorolom a nap történéseit, jókat derül rajta, mégis egy ponton elcsendesül. Látom, hogy befeszül, én pedig csak értetlenül állok az egész hangulatváltozás miatt. Nehéz a kamaszokon eligazodni, Achillen főleg. Magának való gyerek, kiskorában is el volt egy rossz ajtózárral és egy csavarhúzóval. Nyugodt és csendes, de valahol mindig is sejtettem, érzem, hogy elnyom magában mindent.
Az anyjával a válásunkat is látszólag jól viselte, viszont tudom jól, mégis mennyi sebet ejtettem az ő ártatlan lelkén. Ha valamit igazán bántam, az az, ahogy a fiammal bántam. Nem dönthetett afelől, hogy ki legyen az apja és tőlem sokkal jobbat érdemelt volna. Szar apa vagyok, nincs mit ezen szépíteni.
Csak próbálok, kapálózom, hogy jó faternak tűnjek. Engedékeny vagyok. Olyan akarok lenni a számára, mint egy barát, egy haver.
Az anyja viszont vasszigorral neveli. Utálja, ha velem tölt időt a fiunk, mert rossz hatással vagyok rá. Nem hibáztatom érte, mert kiérdemeltem a volt párom viselkedését.

Mindent eldobtam magamtól, egyúttal pedig Francesca és Achille biztonságos jövőképét is elvettem. Az életemre esküszöm, hogy bolondultam ezért a nőért; hálás voltam az Istennek a fiamért, mégis túl nőtt rajtam valami… Valami megmagyarázhatatlan hiány, amit magamnak köszönhettem.

Pedig a szerelmünk felhőtlen volt, szenvedélyes és heves. Senki mással nem tudtam akkoriban elképzelni az életem. Mindent megosztottam vele.
Mindent.
Olyan boldogok voltunk…

A fiam jól körbenéz, még az ajtót is lecsekkolja, hogy bezárta-e. Szinte a telefonba súgja, hogy:

- Szerelmes vagyok…

- És ezért miért érzed rosszul magad? – vonom fel a szemöldököm. – Gondolom anyádnak nem meséltél még róla, ha így sugdolózol.

Az utóbbi időben nem tudtam a fiammal találkozni, így érthető, hogy nem bír magával és elsőnek velem osztja meg a hírt. Mégis csak férfiak vagyunk, sokkal intimebb velem a kapcsolata, mint az anyjával.

- Igen, de egy… egy fiúba…

Il mio Destino!
Nem jön álom a szememre.
A fiam vallomása kattog a fejemben. El fog valahol a bűntudat miatta. Mi van, ha én adtam át neki olyan géneket? Mi van, ha én voltam valahogy, valamiként hatással rá?

Mély repülés. Ennyi jut eszembe arról a korszakomról, amikor családos ember létemre a piához és a droghoz nyúltam. Megőrjített a gondolat, hogy az apám, az anyám és a nővérem árnyékában kell élnem. Én hittem magamban, most hiszek, de ők valahogy sosem támogattak semmiben. Mindig utolsó voltam. És csak próbáltam törtetni, tabukat döntögetni és tudományos elveket, számításokat kritizálni az elavultságuk miatt. Mégsem ért soha semmit a próbálkozásom.
És bár szerettem az édesapám „hobbiját”, a titkos üzletét, ahol vadászoknak kovácsolt fegyvereket, de egy idő után az is unalmassá, monotonná vált.
Miután pedig képbe jött Achille, mintha a teljes szabadságomat elvették volna. Pedig szeretem a fiam, életemet adnám érte… De akkor, abban a pillanatban minden olyan terhesnek éreztem.

Francesca egy erős támaszra, férfire vágyott, én viszont sikeresen belebuktam. Veszekedtünk, egymáshoz feszültünk és olykor egy-két pofon is elcsattant. Én csak egyszer akartam megütni, de akkor is visszafogtam magam. Amint a düh elkapott, kezet emeltem rá, már éreztem is a bennem fortyogó öngyűlöletet. Amilyen lendülettel felemeltem a kezem, olyan lendülettel vissza is eresztettem magam mellé.
Csak rácsaptam az ajtót, kitámolyogtam a lakásból és kurvázások közepette visszamentem a kocsmába.

Nem volt egyetlenegy józan percem se, és igazából ekkor ismertem meg Alessiot. Fiatal srác volt hozzám képest, egyetemista lehetett. Az egyik bár lett a mi törzshelyünk és örültem, hogy valaki várt rám, valaki meghallgatott.
Ezzel a fiúval pedig nagyon hasonlóak voltunk. Ő is a családjának árnyékában raboskodott. Mindenkinek meg akart felelni. Az apjától csak egy-egy dicsérő szót várt el, de még azt sem kapta meg.
És magam is meglepődtem, gyengéd érzéseket kezdtem el táplálni Alessio iránt. A még meglepőbb pedig az volt, amikor bevallotta, szerelmes belém.
Nem volt könnyű neki sem, mert maga előtt sem merte sokáig beismerni, hogy meleg.
Miután megcsókolt, csak követték egymást az események egészen addig, amíg le nem feküdtünk. Nekem is durva volt megemésztenem, hogy egy tőlem jóval fiatalabb férfival dugtam, mitöbb, hogy nem vetem meg a másik nemet.

A feleségem pedig rájött erre, végképp nem volt már maradásom.

Minden tőlem telhetőt ezek után megtettem.
Letettem a piát. Pszichiáterhez és pszichológushoz jártam. Ennek tíz éve.
És tíz éve nem ittam egy kortyot se.

Francesca bizalmát már nem kaphatom vissza.
Achille bizalmát pedig meg akarom tartani.
Amit most tehetek, hogy nyélbe ütöm ezt a bizniszt és anyagilag, lelkileg támogatom a fiam...
...egyelőre így távolról, de ígérem, hogy nemsokára találkozunk!

Mindent jóvá akarok tenni.
Mindent.
Mert baszki, így is ez a legkevesebb!


Ezio Franco Bianchi [NJK] – apa – boszorkány
Daniela Seranno [NJK] – anya – boszorkány
Liliana Gia Bianchi [JK?] – nővér – boszorkány
Achille Bianchi [NJK] – fiúgyermek – ember
Francesca De Luca [NJK] – exfeleség – ember
Alessio Gino Mancini [NJK] – exszerető – ember
Cesar Morales [NJK] – befektető – alakváltó