Laura egy igazi látvány. Hosszú, hullámos sötétbarna haja legtöbbször kiengedve keretezi arcát, tincsei egészen a bordakosaráig érnek, amely jobb oldalán, a melle alatt egy Ouroboros kígyó tetoválást rejtenek. (Kyle hivatásos tetováló bátyja keze munkája, aki egy házibuli végén beadta a derekát, és a meglepően tiszta garázsban felvarrta a pár centis fekete-fehér motívumot titoktartás fejében.) Hatalmas kerek szemei is hasonlóan sötét íriszt rejtenek, a hétvégéken vastag fekete szemceruza rajzolja körbe őket. Szemöldökei ízlésesen vékonyak, kéthetente óvatosan kitépkedi a rakoncátlan elszabaduló szálakat. Aprócska orra alatt kellemesen vastag szája rejtőzik, amire nem szokott semmit se kenni, mert utálja a ragacsos érzést, amit a legtöbb termék hagy ajkain.
Magassága átlagos, 165 centijével tökéletesen beleiilik a korosztályába. Sovány alakja alól halványan felsejlik az izmok sziluettje, de nincs kidolgozott teste. Ruhatára visszafogott, tele van csupa feketével, barnával, zölddel. Általában jó minőségű anyagból készült, egyszínű holmikat visel, a mintákból a visszafogottabb, pöttyös, csíkos, kockás darabokat veszi fel. Cipői sarka magasabbak, mint a legtöbb tizenhét éves lánynak, de a tizenkétcentis körömcipőket azért ő sem szereti – kényelmesnek azért legyen kényelmes egy cipő.
Kiegészítői általában aranyszínűek, de nem kirívóak. Karpereceket, nyakláncokat, fülbevalókat szívesen hord, a legmerészebb darabok a kristályokból összefűzött ékszerei. A szülei elött titkolja a köldökpiercingjét, amit gyakran cserélget, delfines, virágos, baglyos is van neki, de legtöbbször a pici arany gyöngyöset teszi fel.


Jó tulajdonságok:
- Jó megfigyelő: Laura figyelmét nem kerüli el semmi, legyen bármilyen apró. Az ördög a részletekben rejlik, legyen szó emberismeretről vagy a környezetéről. Amin más elsiklana, ő eltöpreng, megmarad az emlékezetében. A kimondott és ki nem mondott szavakat, az elrejtett és az orra elé bújtatott dolgokat, mind-mind felfedezi.
- Kíváncsi: Érdekli a világ, az emberek, a titkok. Nem tud egy helyben maradni, muszáj mindig valami rejtélyen ügyködnie. Ha valaki belekezd egy sztoriba, Laura alig várja, hogy a végére érjen – nincs olyan, hogy majd elmesélem később. Imádja a pletykákat - nem azért, mert rosszindulatúan szeretne kavarni, egyszerűen csak képtelen kimaradni mások életéből.
- Nagy dumás: Ugyan még nem volt rá szükség, de egészen biztosan ki tudná dumálni magát egy büntetésből. Bárki hasába lyukat beszél, állandóan csacsog, és a jó kedv mellett képes a húzósabb szituációkból is a szavak segítségével kikecmeregni. Néha túl nagyot mond, de ezek a negatívumok eltörpülnek e tulajdonság hasznossága mellett.
- Nagylelkű: Kérdés nélkül osztozkodik, segít másokon. Szereti meglepni, meghívni a barátait, és örömmel tölti el, ha mások napját feldobhatja. Nem fogja sosem visszakérni a kóla árát, amit az éjjel-nappaliban neked vett, ha pedig tamponra van szükséged egy teljes csomagot csúsztat a kezedbe diszkréten.
- Spirituális: Úgy érzi, a világ sokkal több, mint ami nap, mint nap elénk tárul. A természet és a Föld energiái, akárcsak a tenger, hullámzik, áramlik, sodródik, ő pedig szeretné ezeket a hullámokat meglovagolni, megélni a legmagasabb csúcsokat. A belső béke és a környezetével való egyensúly az elsődleges az életében.

Rossz tulajdonságok:
- Impulzív: Előbb cselekszik, aztán gondolkodik sok esetben. Az érzelmei és vágyai irányítják őt, ez az élete minden területére kiterjed. Nehezen bánik a pénzzel, és még nehezebben képes a hosszú távú terveihez ragaszkodni.
- Makacs: Habár a terveit és véleményét gyakran változtatja, ez mindig saját indíttatásból történik, más sosem tudja őt elterelni. Van olyan magabiztos személyiség, hogy ne kelljen külső forrásból megerősítést nyernie, sőt, inkább pont az ellenkezőjét csinálja, ha valaki javaslatot tesz neki.
- Melodramatikus:Imádja eljátszani az érzelmeit, mindig hatalmas reakciókkal szórakoztatja a környezetét. Semmi sem elég kicsi ahhoz, hogy ne mozgassa meg Laurát, a legkisebb probléma is elefánt a szemében.
- Sértődékeny: Elég egy-egy rossz szó, és ő máris a szívére veszi. Nehéz kiengesztelni őt, makacssága és dramatikus viselkedése pedig tovább fokozza ezt a tulajdonságát. Lassan, nehézkesen engedi el ezeket a sértettségeket, felejteni pedig még annyira sem képes.
- Türelmetlen: Várni? Laura? Na, nem. Neki mindig minden most kell, és a hosszú, csigatempóban csordogáló idő, araszoló tervek nem az ő pályája. Amikor időre megy, akkor el is várja, hogy pontban behívják, nem tudja elfoglalni magát még plusz tíz percre. Azidő alatt mennyi hasznosabb dolgot csinálhatna!


Lau egy szuper barát. Meghallgat, tanácsot ad, lelkesen gyűlöli az exedet, és bármikor benne van egy buliban. Akkor is szívesen veled tart, ha csak ki akarsz ülni egy parkba, amíg rátok esteledik, néha belekezdve egy-egy témába. Szívesen hallgat, szívesen csacsog, amire épp szükséged van. Üres kézzel nem jelenik meg, az ebédjét mindig megosztja másokkal.
Azonban egy-egy rossz szó hetekre sötét hangulatot teremt Laura és a szerettei között. Mindig mindent személyesnek vesz, nehezen küzd meg a tinikor érzelmi intenzitásával. A barátságok jelentik most számára az élet értelmét, és szívesen költözne egy farmra elvonulva élni a saját kis társaságával.
Lau romantikus kapcsolataira inkább a fiatal rajongás jellemző. A mély érzések helyett csak szélvészszerű átmeneti megszállottság veszi át szíve irányítását, és a görkori pálya mögötti parkban elcsattant csókok, búgással töltött ebédszünetek, izgalmas kiszökések után hamar ráun az aktuális lovagjára. Ilyen a tiniszerelem – tudja ő is, mikor vége van, de abban a pillanatban azt érzi, ez a fiú az élete szerelme.
A szüleivel a kapcsolata… Nos, az utóbbi időben nem csak rideg, hanem egyenesen viharos. Az elmúlt években az otthoni légkör feszült volt, várható volt, hogy valami hatalmas robbanásban csúcsosodik ki a szülei konfliktusa. Mindeközben ő a sarokba volt taszítva, volt nagyobb gondjuk a felnőtteknek, mint a lányuk istápolása. Laura nagyon régóta tudja, hogy örökbe fogadták, de eddig sosem érezte azt, hogy nem kell nekik. Azonban a válás alatt rá kellett jönni, hogy mindkettejüket felemésztette ez a harc, neki pedig nem maradt helye a szívükben és a gondolataikban.
Eddig egykeként élte az életét, azonban nem rég megtudta, hogy van két testvére. Velük egyelőre nincs kapcsolata – ez azonban hamar meg fog változni.


Újszülöttként került örökbefogadó szüleihez, akiknek fogalmuk sincsen a természetfeletti világról, sima hétköznapi emberek. Laura sem tudja, milyen képességek birtokában van, csupán annyit érzékel, hogy kicsit ügyesebb a társainál, jobbak az érzékszervei, a világvégéről is hazatalálna akár. Nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, ha megkérdezed, csak azt feleli a koffein miatt jobbak a reflexei, hiszen tizennégy éves kora óta kávézik, esetleg genetika. Igaz, a szülei a legkevésbé fit és talpraesett emberek akikkel találkozott, de ki tudja, valójában kik a szülei? Tizenhét éves korára sem sikerült átváltoznia, igazából sejtése sincsen, mire képes. Elég nagy szerencséje van, hogy nem változott át hirtelen hollóvá az utcán, hiszen senkije sincsen, aki elmagyarázhatná neki mi történik vele. Mint minden az életében, ez is hamarosan a feje tetejére áll.


Kezemben szorongatom ezt a rongyosra izzadt kis cetlit. Sosem éreztem magam ennyire bizonytalannak, de muszáj bátornak maradnom, legalább annak tűnnöm most. Mély levegőt veszek, a mellkasom emelkedése miatt egy hatalmas galambhoz hasonlítok. A nyakláncom aranyosan táncol a bőrömön, megcsillan a buszállomás épületének ablakán. Ezer kis játékos csillag kacsint vissza rám, az én két szemem, mint két feketelyuk, bámul bele a lelkembe.
Azt hittem, hogy sosem fogom elhagyni Wilmingtont. Persze, terveztem egyetemre menni, de hiába vagyok már tizenhét, még nem találtam ki, hogy melyik szakra menjek. Tudtam azonban, hogy diplomával a kezembe ide akarok hazajönni. A mai fiatalok többsége a lehető legmesszebbre költözik az otthonától, de elképzelni se tudnám az ismerős otthonérzés nélkül a mindennapjaim. Ahogy a táncórámról sietek haza elsétálok egy csomó, számomra fontos helyszín mellett. A Chuck E. Cheese, ahol a hetedik szülinapom volt ma is áll, a sajt zsírtól súlyos illatára mindig a gyomrom megkordul. Az első csókom helyszínét biztosító fagylaltozó, ahol mindent cukorkaszínekbe burkolózó tehenek díszítettek, és jégkása mellett shakek meg fagylaltjoghurtok is kaphatóak voltak ma már egy állatorvosi rendelőnek ad helyet. Hiába szaladgálnak sánta kutyák és keserűen sírdogáló macskák a telken, a pillangók a gyomromban még ma is felreppennek, ahogy megpillantom az épületet.
Túl jól ismerem a gyermekpszichológus irodáját is. A belváros határán elterülő kis téglaépület legfelső emeletén rendel Dr. Kate Swanson, a nagyon nyugodt, negyvenes doktornő, akinek a hangja végig kísérte az iskolás éveimet. Hat éves voltam, mikor a szüleim leültettek, hogy elmondják, örökbe fogadtak. Talán meg sem értettem mit jelentett a dolog, de évek múltán elmondták, hogy hónapokkal előtte már konzultáltak Kate-tel – aki az első terápiám után azt kérte, tegeződjünk -, és kidolgozták az optimális stratégiát arra, hogyan avassanak be. Ezt követően az iskolás éveimbe vissza-visszatérő vendég voltam. „Nem szégyen a terápia”, mindig ezt mondta anyám. Ő is terapeutának tanult anno, de végül nőgyógyász lett belőle. Édesapám pedig egyetemi professzorként igyekezett haladni a korral.
A busz nagy robajjal beáll a hetedik kocsiállásra, ahol én várakozom. Nagyot nyelek, egy szelíd mosolyt varázsolok magamra, és a táskámból előhúzva a pénztárcámat beállok a felszállók hosszan kígyózó sorába. Előttem egy anya áll két kisfiával, az egyik a karján csüng, a másik már nagyobbnak tűnik, bőven iskolásnak. Keserűség bugyog fel belőlem. Mindig is akartam testvért, és a szüleim – a biológiai és az örökbefogadók is, megtagadták ezt tőlem. Az egykeség magánya csak ezekben a pillanatokban realizálódik bennem, hiszen mindig sok-sok baráttal vettem körbe magam. Nem kellett sosem egyedül otthon unatkoznom, bármelyik barátnőmet meghívhattam magamhoz videójátékozni, táncolni, karkötőket fonni, mikor mi volt az őrület. Rengeteg klubba, edzésre hordtak a szüleim, és hétvégente is csupa korombeliek közt hagytak.
A gimnázium kezdetén már feszült volt otthon a légkör. Mintha bármikor becsapódhatna a villám, a statikusfeszültség miatt felállt a szőr a kezemen. Hazaérve felsurrantam a szobámba, próbáltam a zenével elfojtani a szüleim veszekedésének hangjait. Az évek során egyre inkább elhidegültünk egymástól. Mikor öt éves voltam, a hátsó kertünkben álló hatalmas juharfára másztam, a szüleim előzetes intelmei ellenére, és mikor megcsúsztam, a fenekemre estem, anya aggódva szaladt felém. Felkapott, megnézett, megnyugtatott. A könnyeim nem csorogtak sokáig, csak a hátsó felem sajgott. Aztán jövőre már csak rám kiabált. „Megmondtam!” zöngött a kert.
Kate egészen kiskorom óta tanított arra, hogyan kezeljem az érzelmeimet. Furcsa nyolcévesként arról beszélni, miként küzdjön meg az ember a dühével, mikor körülötte verekednek meg sírnak a többiek, az érzelmi katarzis után pedig újra a régiek lettek. Anyám és apám azt hitték, minden rendben, Kate majd megtanít engem embernek lenni, én pedig nem tudtam mit tegyek. Kétségbeesve vágytam a szüleim gondoskodására, ami idővel tinédzseres lázadásba fulladt. Kate társaságában pedig azt éreztem, valaki teljesen rám fókuszál. Féltem, hogyha tényleg megtanulom kezelni az érzelmeimet, őt is elveszítem. Így sosem fogadtam meg a tanácsait. Állandóan rossz döntéseket hoztam, és a józan ész ellenére cselekedtem. Abbahagytam a táncot, összejöttem Kyle Petersonnal, lógtam az órákról, kiszöktem éjszakánként.
A szüleim nem igen törődtek vele, Kate pedig valamikor néhány éve feladta a nevelésem.
A pénztárcám szinte szétreped, az összes spórolt pénzemet kivettem több ATM-ból az elmúlt hetek alatt. A sofőr rám se nézett, direkt teljes árat jegyet veszek, és helyet foglalok az egyik üres ülésen valahol középtájt. Mögöttem egy magas srác ül, feje felett egy dugig tömött sporttáska lóg, a pántja, mint egy függöny, elrejti őt a többi utas elől. Bárcsak nekem is volna ekkora cuccom, de csak egy túltömött hátizsák és egy ugyanakkora kézitáskával utazom. Előhalászom a fülhallgatóm, beteszek egy Lana Del Rey számot, és a telefonomon kezdem el böngészni az infókat, amiket tudok a nővéreimről.
Van előnye annak, ha egy igazi seggfejjel jár az ember. A testvérei szuperjó tetkókat varrnak, és elég sok mindent képesek feltörni. Erre jön még a volt táncpartnerem nagybátyja, aki megkérdőjelezhető etikával rendelkezik, és egy saját magánnyomozói vállalkozással. Pont elégséges, ha az ember csinos és titokzatos, még meglett felnőtt férfiak is lesni fogják a kívánságaim.
Anya négy hónapja költözött el. Talált egy kis lakást a belvárosban, közelebb a munkahelyéhez, gyalog is be tud járni. Néha meglátogatott, meghívott magához, de a kis lakásban csak egyetlen szoba van. Apám pedig megszűnt létezni. Csak a nyomát véltem felfedezni – alig megrágott alma a pulton, félig üres, ragacsos kávéscsészék, púposodó hamuval teli hamutálak. Kinyitott könyvek elhajigálva mindenfele, földre hullott könyvjelzők, félig megírt levelek anyának címezve.
Egyikük sem kérdezte meg, én hogy érzem magam. Úgy éreztem, egyiküknek sem kellek már. Kisbabaként engem választottak, de ahogy felnőttem, rám untak.
Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresem a szülőanyám. Tudnom kell, ő miért nem választott engem. Tényleg, annyira borzasztó volnék? Mindenki lemond rólam, csak mert arra vágyok, szeressenek?
Dave, a táncpartnerem nagybátyja, és Corbin, Kyle öccse együttes erővel megtalálták őt. Azt hiszem, jobb is, hogy alig mondtak róla valamit, a minimális részlet, amit megosztottak velem, elborzasztott. A kíváncsiságom máig fúrja az oldalam, de tudtam, abban a pillanatban sok volna mindent hallanom. „Örülnöd kéne, hogy lemondott rólad, kislány.” Ezzel zárta le Dave a témát. Azonban találtak két másik nevet – a két nővéremet. Az izgalom majdnem kirobbantotta a szívemet a mellkasomból, és azonnal nekiálltam megtervezni az elszökésemet. Szerencsémre Leyla, a nővérem – ez a szó még mindig furcsán döcög le a nyelvemről, de édes, olvadó cukorkaként borítja be azt -, jelenleg nem is olyan messze tartózkodik. Néhány kilométer, és meglephetem.
Rose Harbor tavaszi levegője tölti meg a tüdőmet. A telefonom GPS-e haszontalan most már, mert címet nem találtak a kisangyalaim, ahogy én hívtam őket. A szállásom, amit egy felettem járó lány igazolványával foglaltam, még nem átvehető, így úgy döntök, ideje felfedezőútra indulni. Elkezdek sétálni, az utak kellemesen csendesnek tűnnek, de rettentően ijesztőnek találom, hogy semmi sem ismerős. Nincsen itt anyám kedvenc benzinkútja, a mozi, ahol a helyes jegyárus dolgozik, a koreai kisbolt, ahol a legfinomabb ramen levest kapni. A Főutcára tévedek, és a korgó gyomrom a Sarok Kávéház felé terel.
A kávé kellemes illata fogad, mély levegőt veszek, és a rendelés után spontán megkérdem a baristát – Ismersz egy Leyla Winters nevű nőt?


Helen Davis: NJK - ember - örökbefogadó anya
Gabriel Davis: NJK - ember -  örökbefogadó apa
@Leyla Winters : Játékos karakter (niky) - alakváltó (holló) -  nővér
Loretta Winters: Keresett - alakváltó (holló) -  nővér