Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Kedd 9 Júl. 2024 - 11:06
Advanced level Ley magic
-Nem ezt mondtam. - mélyen beszívom a levegőt, majd lassan kifújom az orromon keresztül. -Bennem megbíztál, és jól döntöttél, bizonyítottam, hogy érdemes. - az nagyobb szó, hogy én is megszavaztam neki a bizalmamat, bár ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy fordulatot vesz a kapcsolatunk. - Viszont pont emiatt kellene megfogadnod a tanácsomat azzal kapcsolatban, kinek tárulkozol ki ebben a városban.- nem fogom mindenáron győzködni. Úgyis azt fogja csinálni, amit ő a legjobbnak vél, ha nem hallgat rám, a józan észre, és a Rose Harbor-ban eltöltött több, mint két évtized tapasztalatára, hát akkor így járt. Csak ajánlom neki, ne húzzon le magával.
Kemény szavaim megdöbbentik - minden érzelme ki van írva az arcára. Nem hat meg, jó, ha tudja, engem nem ijeszt meg némi határozottsággal, sőt, hatványozottan kapja vissza ugyanezt tőlem. Igazságtalan? Nem gondolnám. Én csak azt próbálom védeni, amivel itt foglalkoztunk az elmúlt hónapokban. Komolyan képes lenne kockára tenni ezt? Értem én a sérüléseit, de akkor is - muszáj, hogy legalább egyikünk logikusan gondolkodjon, és az úgy néz ki, most én vagyok.
Érzékelem a körülötte vibráló mágiát. Sajátom is készenlétben van, ha úgy döntene támad de nem gondolnám, hogy erre megy ki a dolog, mégis, mindig azt vallottam, hogy jobb mindenre felkészülni előre, mintsem váratlanul érjenek dolgok. Így is vannak olyanok, amiket egyszerűen nem tudunk kivédeni. Mint például az iménti fiaskó a Ley-vonallal. Mindegy is. Már szinte várom, hogy felcsattan, veszekedni, győzködni fog, hogy igenis vigyem el a gyógyító boszorkányhoz, de nem ez történik. Érdekes. Némán, mellkasom előtt összefont karokkal nézem, ahogyan összeszedi a holmiját, mellettem Rubin hasonló feszültséggel figyel.
Szavaira csak aprót hümmögök. Ezzel gondolom bölcset szeretett volna mondani, esetleg a lelkiismeretemre hatni - nem tudom pontosan milyen szándék állt mögötte, de nem reagálok rá. A kijárat felé megy, én pedig továbbra sem mozdulok. Ha menni akar, nem fogom visszatartani. Mégis, mielőtt kilépne a barlang központi részéből a kivezető folyosóra, utánaszólok. -Lorelai Tucker. A gyógyító. Remélem tudod mit csinálsz, Lendar. - hangom hűvös, és fogalmam sincs mi vett rá arra, hogy megosszam vele végül Lola nevét, merthogy nem bízom továbbra sem a nőben, nem bíznám rá az életemet, az továbbra is biztos. Talán tudat alatt ezzel akartam törleszteni, hogy segített lecsatlakozni a Ley-vonalról, mikor egyedül nem sikerült. Most kvittek vagyunk.
És hogy bízom-e Lendar-ban, hogy ha el is megy hozzá, nem ad fel engem is? Ismét nem tudom. A köztünk lévő bizalom fonalainak szálai szakadozni kezdtek az elmúlt percekben. Hihetetlen, milyen gyorsan tudnak megváltozni emberi kapcsolatok. Nem tudom, mi lesz ezek után, keressük-e még egymást. Még lenne mit tanulnunk a másiktól, de nem ragaszkodom hozzá minden áron. Vékony jégen táncolunk, és ahogyan hallom távozó lépteit, mintha ez a jég repedezne. Nagyot sóhajtok, miután egyedül maradok, hátamat a barlang hűvös falának támasztom, fejemet hátradöntöm.
Ez a nap nagyon nem úgy sült el, mint ahogy terveztem. Lendar sértődött gyerekként viselkedett, pedig kettőnk közül ő az idősebb. Mindegy. Nem fogom őt keresni - most legalábbis elég határozott a véleményem erről. Talán nincs is rá szükségem. Erős boszorkány tudok lenni a segítsége nélkül is, sőt. Senkire nincs szükségem. Világ életemben egyedül kellett megoldanom a dolgokat. Most is sikerülni fog. Nora Lackwood vagyok, az istenért is! Nincs előttem lehetetlen.
- Eddig is ezt tettem - feleltem hűvös éllel és a szemem összeszűkült, míg a távolság kettőnk között csak még nagyobbra nyitotta ásító száját - Úgy gondolod hiba lett volna?
Nora csak magának tartogatta ismeretségünket, titkunkat, szövetségünket, s míg meg tudtam érteni óvatos önzését, úgy a kettőnk közös munkája és a kialakult patthelyzet most a kialakított bizalom próbája lett volna... A boszorkány azonban nem kért belőle és a tudta nélkül nem kért olyasfajta kimondatlan szabályok betartásából sem amelyek az én életemet sebre helyezett oltalmazó, gyógyító kötésként fogták át. Nélküle a hús kinyílt volna, a vér a földre hull, a test elpusztul. Épp mint ebben a pillanatban.
A barlang atmoszférája tapinthatóan keménnyé és barátságtalanná vált. Sima és olykor szavak nélküli együttműködésünk már-már rejtettségénél fogva meghitt odúja szűkké volt kettőnk és a familiáris számára. Nora újabb csípős válaszára úgy rándul meg bal szemöldököm mintha cérnát kötöttek volna a végére, hogy megrángassák. Eszem ágában sem állt leplezni döbbenetemet és megütközöttségemet ellenséges szavai hallatán és a bensőm hőn oltalmazott, titkos mélyén valamit tompa, sajgó ütés ért. Hallgatásba burkolództam, mintha az betakarhatott volna és vállamra nehezedve megvigasztalhatott volna ebben a keserű magánnyal teli percben. Egy vándort nem sokszor érinti meg az egyedüllét szomorúsága, de valójában mindig a hátunk mögött áll akár egy levehetetlen palást. Most Nora a szélére lépett, a nehéz bársony pedig kellemetlenül dörzsölő bizonyítékául szolgált annak, hogy nem számíthatok rá. Valójában nem. Nem úgy ahogy nekem lenne rá szükségem. Csak addig ameddig az ő célját szolgáló eszköz lehetek a kezében.
De Nora folytatta. Nem tudsz eleget tenni? Nonszensz.
A tenyerem amivel a nyirkos sziklának támaszkodtam most felforrósodott az indulattól és az apró, lekicsinylő hangtól mely kipattant az ajkáról.
Azt hittem, erős boszorkány vagy, Lendar. Ha a szívemre akarnál hatni ezzel a kis sztorival, hát közlöm, nekem nincs olyanom.
Vak harag és sajnálattal vegyes szomorúság spriccelt szét a véráramomban és ha eddig a kimerültség és fájdalom okozta a remegést ízületeimben, azt most felváltotta az érzelmek ereje. Vállam körül néhány idegesen kígyózó fekete árnynyaláb jelent meg, mint fejüket dühvel forgató kígyók és az alsó ajkam megremegett. Visszatartottam a kikívánkozó mágikus haragot.
- Rendben van hát - köptem ki a szavakat és merev mozdulatokkal felvettem a földre dobott erszényt amiben az ételt hoztam, majd beletöröltem a homokot a tenyeremről amit a vér és izzadtság tapasztott oda.
- A gyógyítóknak mind van szívük - szólaltam meg kitárulkozva, mert ennyi bevitt ütés után már csekélykét számított, hogy Nora megtipor-e bármit is az előtte felfedett lényemből - Az üres vödörből nem csak másoknak nem adhatsz vizet, de te is szomjan halsz.
Egy hosszúra nyúlt pillanatig még álltam a nő jégtől szikrázó tekintetét melyhez tudtam, hogy tartozik egy gleccserré vált szív valahol, majd az övemre akasztottam az erszényt és szóra sem méltatva hátrahagytam őt familiárisával a barlangban. Odakint Shalaye türelmetlen farkcsapásokkal leste, hogy mikor jelenek meg a sziklaodú fekete szájában. Az engem elvakító fénytől kés-szerűen hatolt át koponyámon a fájdalom, ujjaim pedig a kocsiló sörényébe fonódtak, hogy az hazavezethessen a halotti csöndet öltött erdőn át. A haza szó hosszú hónapok elteltével most először esett rosszul akár a lenyelt keserű orvosság. Talán már nem haza, csak a táboromba.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Megbíztam Lendar-ban - de csak egy bizonyos szintig. Csak annyira, amennyire az együttműködésünkhöz szükséges volt - igazi barátok viszont nem voltunk. Mindössze szövetségesek, akik a közös cél érdekében sorsközösséget alkotnak, és annak határain belül cselekednek. Ellentmondásos lehet, hogy mint ilyen, igazából rá kell bíznom az életemet és egy súlyos titkot is a Ley-el kapcsolatos munkánkról, viszont sosem jutna eszembe, hogy a családom múltjáról meséljek neki. Az egészen más lapra tartozik. Aki tudja, tudja, én azonban nem fogom a családi szennyest kiteregetni. Nem azért, mert az emberek akkor sajnálnának, hogy elvesztettem a szüleimet - különösebben nem hat meg. Úgyis mindig Aria volt a kedvenc, az etalon. Nem, szimplán piszkosul nem akarom, hogy az elődeim ányékában ítéljenek meg engem. A sikereimet én akarom elérni, mégpedig azért, mert képes vagyok rá.
Nem maradok sokáig a földön, miután Lendar föláll - jól esne még a pihenés, de a köztünk lévő szintkülönbség kellemetlen alá-fölé rendeltség érzését kelti bennem, én pedig azt nem akarom. A férfi megérezhette szándékomat, mert látom felém nyúló karját, én azonban egy intéssel utasítom el - Rubin segítségével sikeresen talpra küzdöm magam. Épp elég kellemetlen lett volna, ha ezt sem tudnám megoldani. Elég volt az előbbi fiaskó a Ley-ről való lecsatlakozásról. És akkor most még gyógyító is kéne. Még mit nem! Elég határozottan adom a másik tudtára ezzel kapcsolatos véleményemet, látom arcán a megrökönyödés apró ráncait.
-Semmit nem tudsz a város boszorkányairól. Mégis hajlandó lennél megbízni benne? Látatlanul? - visszadobom neki a labdát, igyekszem megőrizni a hidegvéremet, ám elég kimerült vagyok ahhoz, hogy hangszínem szúrós legyen. Találkoztam Lolával több alkalommal - hiányzik belőle az a fajta érdeklődés a fekete mágia iránt, mint ami többek között engem összeköt Lendarral. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy be kellene avatnunk.
És mégis. Ehhez a fajta határozottsághoz a másik boszorkány részéről nem vagyok hozzászokva. Határozottan álltam a tekintetét, még csak nem is pislogtam. Ha azt hitte, ezzel a jeges tekintettel esetleg megijeszt vagy behódolok, hát tévednie kell. Ebből látszik, hogy a felszínen túl szinte egyáltalán nem ismerjük a másikat. -A titokra akkor derül fény, ha te elárulod. A sérülésekre számtalan magyarázatot lehetne adni. - szándékosan nyomom meg a "te" szót, hangom ugyanolyan hűvös és dacos, mint az övé. Nem hat meg, hogy vérzik - én is vérzem, egy szavam sincs. Most itt sokkal komolyabb dolgokról van szó.
-Nem tudsz eleget tenni? Nonszensz. - gúnyos "pfff" hangot hallatok. -Azt hittem, erős boszorkány vagy, Lendar. Ha a szívemre akarnál hatni ezzel a kis sztorival, hát közlöm, nekem nincs olyanom. - hangom szinte jeges, ahogyan a tekintetem is. Valójában van szívem, csak sok lakat alatt, megkeményítve, hogy mindenféle eltérítés nélkül tudjak haladni a céljaim felé. -Sokkal nagyobb bajt csinálsz, ha így beszambázol a gyógyítóhoz. Bárki megláthat. Biztosan van más lehetőség. - hogy mi, egyelőre nem tudom. Nehezen gondolkodom, miközben Lendar tekintete szinte lyukat éget a homlokomba, a fejem pedig lüktet. Egyszerre vagyok kimerült és dühös. A megszokott pókerarcom most a háttérbe szorult, de határozottságomból nem veszítettem. Nem.Mehetünk.Lorelai.Tucker-höz.
Nora "nem"-je úgy is erősen csattant rajtam, hogy továbbra is a barlangrajzokat fixíroztam. Rendben, gondoltam és nem forszíroztam tovább. Mindketten túl nyúzottak és ingerlékenyek voltunk ahhoz, hogy higgadtan és őszintén megbeszéljük a történteket, s habár a veszély elkerüléséhez pontosan összetartásra volt szükség, most tömörebb bizalmatlanság vibrált a levegőben mint második találkozónk során. Egyelőre megelégedtem a "nem"-mel, de nem tudhattam mennyi ideig.
Vállat rántottam és erőtlen kezemmel csitító mozdulatot tettem jelezve, hogy felesleges ilyen ígéreteket tennie és még feleslegesebb a bizonytalanra esküdni. Számomra minden szóban tett ígéret elég nagy súllyal bírt ahhoz, hogy ne osztogassam őket olyan helyzetekben ahol fogadkozáson kívül nem bizonyíthattam magam. Nem hagytam volna cserben a boszorkányt akkor sem, ha legközelebb sem tudja elengedni az energiaforrást. Pontosan a valódi ígéret miatt amit egymásnak tettünk. Igen, az sokkal nagyobb jelentőséggel bírt mint hogy melyikünk szorul majd segítségre az eljövendő alkalmakkor - ezt láthatóan egyikünk sem láthatta előre. Talán még Shimza sem... A Ley különös dolgokat művelt.
Talpra küzdöttem magam és láthatatlan csápjaimat kivetettem a barlangon túli erdőre. Az erőnyalábok lomhán kikúsztak a sziklák repedésein és Shalaye keresésére indultak, majd olyan szánalomra méltó módon igyekeztek felhívni a familiáris figyelmét magukra, hogy néhány másodperc után inkább visszahívtam magamhoz őket és megacéloztam tudatomat, elvégre előfordulhatott, hogy a kocsiló híján gyalog kellett megtennem az utat a táborig. Vagy a gyógyítóig...
Türelmetlen várakozással lestem a szintén rossz bőrben lévő Norát és épp akkor akartam a kezemet nyújtani neki, hogy felhúzhassam, mikor az belekapaszkodott a kutyába és szintén megtalálta a módját annak, hogy lábra állhasson. Visszahúztam üresen maradt tenyeremet magamhoz, ujjaim a feszültségtől remegő ökölbe zárultak és csak erősen koncentrálva tudtam elernyeszteni ízületeimet, mintha csak hosszas sziklamászás után a kezem már nem tudott volna mást csak kapaszkodni a biztonságot jelentő kiszögellésekbe.
Nem? Szemöldököm összeszaladt és homlokomon viharfelhők gyülekeztek. Állkapcsom izma megfeszült összeszorított fogam erejétől és nyelvem erőteljesen a szájpadlásomhoz nyomódott. Nem. A szó tovább dagasztotta a halmokban álló bizonytalanságot és tettem egy fél lépést a nő felé.
- Annak szeretnék inkább én a bírája lenni - válaszoltam hűvösen és adtam Norának egy percet amíg megdörzsölte halántékát, majd tettem még egy fél lépést az irányába. Nyeltem egyet, hogy lent tartsam a felparázsló haragot, árnyaim azonban a vállam körül hajladoztak. Számos módja volt annak, hogy egy boszorkányt titkunk megőrzésére bírjunk és elég motivációm volt mindegyik alkalmazására ahhoz, hogy szánalomra méltó sérüléseinket a lehető leghamarabb tüntessük el.
- Nekem márpedig nincs választásom - keményítettem meg a hangomat és vártam, hogy Nora tekintete megtalálja az enyémet és a benne dúló csillagtalan éjszaka értésére adja a sürgető szükséget - Én akkor is lelepleződöm ha nem járulunk a gyógyító elé. Más is jár a táboromban és a titok felderülése így nagyobb veszélyt jelentene mindkettőnkre.
Megnyaltam véres alsó ajkamat, a vér íze kellemetlenül töltötte be kiszáradt számat. Nora nem fáradt azzal, hogy a vizet felém kínálja, én azonban mindig minden ételt és italt megosztottam vele.
- Másnak is tartozom a szavam megtartásával és más fronton is őrzöm a közös titkunkat. Egyiknek sem tudok eleget tenni ebben az állapotban. Szóval... - szememben kihunytak az utolsó csillagok is - Ki a gyógyító boszorkány?
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Az előbbi - illúzió okozta - robajhoz képest ez a csend éles váltás. Hosszú másodpercekig, vagy akár percekig nem hallatszik más, mint ziháló lélegzetvételünk, Rubin szuszogása vagy a vizespalack apró pattogása, ahogyan iszom pár kortyot. Érzem, hogy a fejem szét akar robbanni, szemem előtt pedig fekete és szürke foltok járnak ütemtelen táncot. Ha rajtam múlik, nem törtem volna még meg a némaságot, ám Lendar megteszi. Kérdésére azonban tényleg nem tudok magyarázatot adni.
Egymástól nem nagy távolságra, mondhatni magunkba roskadva ülünk a barlang közepén, alattunk a kimerültség ellenére is érzem a Ley-t pulzálni. Lendar elgyötört arca minden bizonnyal tükörképe a sajátomnak. Csak a büszkeségem akadályoz abban, hogy hangosan megköszönjem neki a segítségét, amiért együttes erővel sikerült megszakítanunk a csatlakozásomat a mágiaforrással. Nem vagyok büszke arra, ami történt, és egyelőre megindokolni sem tudnám, miért történt mindez. Büszkeségemen csorba esett - én pedig utálom ezt. A gondolatot, hogy ha nincs itt a másik boszorkány, vagy ha nem vállalja a kockázatot és nem lép közbe, akkor most beláthatatlan következményekkel kellene szembenéznem. Ha egyáltalán túléltem volna.
Erőtlenül ingatom meg a fejem. -Nem. - hangom bár erőtlen, ez az apró szócska azonban határozott. Nem fogom azt mondani, hogy az indok talán a véremben van. Én nem vagyok olyan, mint a nagybátyám. Én nem vagyok gyenge, mint ő. Nem ez történt, nem vagyok hajlandó erre még csak gondolni se. Az pedig, hogy a múltban történteket egyáltalán megosszam Lendar-ral, eszembe sem jut. Az egész egy olyan szégyenfolt a Lackwood koven és család életében, amit nem fogok lépten nyomon híresztelni.
-Minden bizonnyal nem koncentráltam eléggé. Többször nem fordul elő. - nehezen bár, de ennyit hajlandó vagyok beismerni. Nem történhetett más. Talán egy fél pillanatra túlságosan átadtam magam a Ley-nek, és nem összpontosítottam. Ez nem olyan, ami ellen védekezni kellene. Majd legközelebb jobban odafigyelek. Iszom még egy kortyot, lassacskán elmúlik a szédülésem is, így visszatekerem a kupakot a palackra, és kihúzom magam egy kicsit ültömben. Rubin le sem veszi rólam a szemét, és nem mozdul a kezem ügyéből.
Kézfejemmel ismét orromhoz nyúlok - a vérzés csillapodott valamennyire. Familiárisomra támaszkodva lassan feltápászkodok, és a táskámhoz lépve zsebkendőt veszek elő, hogy némi vizet ráfolyatva egy kicsit megtisztítsam magam. -NEM! - éles, határozott hangomat még másodpercekig verik vissza a falak. -Nem. Nem bízhatunk benne. Még mágikus esküvel sem. - megrázom a fejem, nyomatékot adva a szavaimnak. Biztosan nem fogom Lorelai Tucker segítségét kérni. -Arról nem szólva, hogy tehetségtelen. Nem tudna segíteni. - őszintén szólva fogalmam sincs, mennyit használta az erejét az utóbbi időben. Keveset tudok róla, azt is másoktól, illetve Tess-től, már amikor hajlandó az óráink alatt a morgáson és néhány tőmondaton kívül mást is kiejteni a dacos kis száján.
-Kell, hogy legyen más megoldás. - mutató- és középső ujjamat mindkét kezemen halántékomhoz szorítottam - egyrészt gondolkodni akartam, másrészt pedig némi nyomással enyhíteni a fájdalmat odabent. Mintha ezer tamtamot vernének egyszerre ütemesen. Agyalok. Nem tudok más gyógyító boszorkányról a városban. Az egyszerűen nem lehet, hogy Lola az egyetlen megoldás.
Onnan tudtam, hogy Nora vizet vett magához, hogy kortyolásának hangja fájdalmasan sértette fülemet. Mintha beszakadt volna a dobhártyám, agyamat koponyám minden oldalról érkező nyomása tette kényelmetlenné és a fülemben összegyűlő levegőt sűrűvé tette a vákuum. Fáradt voltam. Annyira fáradt. Mellkasom ahelyett, hogy szaporán emelkedett volna, most lassan, küszködve tágult és szűkült össze és nem lehettem biztos abban, hogy rekeszizmaim újra felfújják majd a következő lélegzetnél. A hátamhoz simuló hűvös szikla is csak rontotta esélyeimet az oxigénhez jutáshoz. Kínzott a lassúság amivel kézfejem megtörölte a borostámba tapadt véres homokot, bár meglehet ezzel inkább elkentem felső ajkamon mintsem megszabadítottam volna tőle magam. Együgyűen vetült le pillantásom a bőrömön csillogó vöröslő nedvességre. A vér nem akadt alvadni. Lassuló légzés, csillapíthatatlan vér... Nyögve emelte előre fejemet, hogy elválasszam a sziklától és nyakamat megtornásztatva mozgásra bírjam elmém kerekeit. Ezek mágikus sérülések. Láthatatlan erők okozták.
Szerettem volna fejrázással válaszolni Nora erőtlen kérdésére, de csak nemet intettem a kezemmel, míg térdre küzdöttem magam, a sarkamra ültem és reszketve vártam szédülésem távoztát. Nora újra meghúzhatta a vizet, mert loccsanás töltötte be a holt némaságba burkolódzó barlangot, ám csak akkor bírtam felemelni fejemet mikor szavai elhaltak és mondata félbehasadt. Nyers és figyelmes ábrázattal bámultam bele halálsápadt arcába, mely inkább tűnt temetettek maszkjának mintsem élőnek. A magam mindig gondosan feligazított jámbor álarca odalett az illúziók, a Nora erejét letépő árnyékok és a lökéshullám pusztító erejének veszteségeként. Saját erőm elemi ereje bámult ki szemgödrömből, mint szunnyadásából felébresztett mitológiai lény.
Gyorskötöző... Azóta nem pislogtam, hogy kinyitottam szemem a lökés után, de most tekintetem megrezzent a barlangrajzok irányába és mereven rájuk szegeződött.
- Érzékeny voltál rá - bámultam szüntelenül a barlangrajzokat a homlokomba omló hajfürt takarásából - Tudod, hogy miért?
A kérdés mintha nem is saját számról vált volna le. Hideg volt. Kőkemény és élettelen. Elszakadtam a rajzoktól és Norára néztem. Az izmaimat megfeszítő remegés a lábamat tartó homokos talaj irányába szivárgott, mint cseppnyi víz a sivatagban, az az ábrázat pedig amit az emberek Lendar Swanként felismernek, most visszarendezte vonásaimat. Megköszörültem torkomat.
- Tudnunk kell, hogy legközelebb védekezhessünk ellene - ez már inkább az a Lendar Swan volt akit Nora Lackwood ismert. Mintha a mosoly árnyéka vetült volna gyűrött vonásaimra, de nem. Csupán a gondolata.
Nyögve a térdemre támaszkodtam és felnyomtam magam talpamra, majd megtámaszkodtam az egyik nedves sziklán. A kövön keresztül még mindig ott pulzált a Ley.
- Ezeket nem gyógyítják meg a gyógyfüvek meg a bájitalok - túrtam bele hajamba a tarkómon és kentem el hüvelyk, mutató és középső ujjammal a vért - Ki a legközelebbi gyógyító boszorkány a városotokban?
A kérdés maga volt az előrántott kard egy váratlan csörtéhez. Saját sérüléseim gyógyulása hetekbe telhetett, míg Shimza elől lehetetlenné vált volna elrejtésük, addig távol tartott volna a további felcsatlakozásoktól is egy jó időre. Idő pedig nem állt rendelkezésünkre. Lelepleződésünk kockázata napról napra súlyosabb következményekkel kecsegtetett. - Mágikus esküvel elhallgattathatjuk - közöltem tőlem nem ismert tárgyilagos kegyetlenséggel, azzal a barlangon túli naplemente fénye felé sandítottam. A sugarakat tenyeremmel kellett tompítanom, hogy ne vakítsák el szememet.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Ha a Lackwood koven valamelyik tagja megneszelné, hogy Lendar-ral szövetkezem, ráadásul a Ley-re való csatlakozással kísérletezgetünk, nem lenné em boldogok. Nagyinál sem tudnám kimagyarázni a dolgot, Alexander talán fenyegetésnek fogná fel, hiszen viszonyunk igen hűvös, ezen felül pedig le akarom őt taszítani kovenvezető pozíciójáról. A nővérem, Aria valószínűleg haragudna. Azok után ami történt a nagybátyámmal, amit ő sokkal közelebbről asszisztált végig mint én. Én csak szemlélő voltam anno kiskamaszként.
Épp emiatt találkozunk a férfival csak ritkán, és a lehető legnagyobb titokban. Emiatt, illetve azért, mert én sokkal okosabban csinálom ezt, mint anno a bácsikám. Megfelelő időt hagyok eltelni ahhoz, hogy elkerüljem a függőséget. Erős és hatalmas boszorkány akarok lenni, nem Ley-függő, akaratgyenge alak. Ezért is tanúsítottam türelmet, és hagytam, Lendar csatlakozzon előbb a mágikus forrásra a mai alkalom során. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne ugranék szinte egyből a lehetőség után, mikor végre rajtam a sor.
Semmihez nem fogható érzés ez. Amikor átjár a varázserőd. Amikor mintha a szíved vér helyett mágiát pumpálna, és azzal töltené fel az ereidet tetőtől talpig. Biztonságos keretek között vagyunk, így bátran engedem szabadjára a mágiámat, ujjaim vége bizsereg karom libabőrös az élménytől. Aztán beüt a krach. Mert nem minden mehet mindig terv szerint. Ez azonban nem kis baj. Nem tudok lecsatlakozni, és bármennyire erősnek gondolom az elmémet, amikor a sokadik próbálkozásra sem tudom leválasztani az erőmet a Ley-ről, érzem, hogy a pánik lassan elkezd végiggyűrűzni a testemen.
Tudatomat igyekszem a felszínen tartani, nem mélybe süllyedni. Lendar hangja, ahogyan a nevemet kiáltja olyan, mint mikor a vízben kapálózva, a süllyedés határán meghallod, hogy közel a segítség, így összeszedve erőd maradékát még kitartasz egy kicsit.
Tisztán érzem, mikor harmadikként az ő varázserejének csápjai is megjelennek az egyenletben. Csak remélni tudom, hogy nem ragad ő is ide, mert akkor nem tudom mi lesz. Ránk omlik a barlang. Rubin nyüszít és kapar, én pedig veszek egy mély levegőt, amennyire a helyzet engedi kitisztítom az elmémet, és ismét kísérletet teszek, hogy lecsatlakozzak a Ley-ről.
Eleinte reménytelennek tűnik, azonban hamarosan érzem, ahogyan pontról pontra válik ketté a Ley és a mágiám. Hogy mennyi idő telt el, azt azonban nem tudnám megmondani. Amikor viszont újra magam vagyok, erőtlenül roskadok a földre. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg szellemeket látok, vagy csak a gyengeség utóhatásai ezek, annyi biztos, hogy az ájulással küzdök, így lehunyom a szememet és veszek néhány mély levegőt az orromon, miközben kezemmel vakon vizespalack után kutatok, amit Rubin mancsa mellett meg is találok. Familiárisom kitalálta mire van szükségem.
Még mindig csukott szemmel mohón kortyolok a vízből, de erőm csak lassan tér vissza. Lendar kérdésére kinyitom a szemem, és nehézkesen ráfókuszálok. Arcát látva önkéntelenül nyúlok saját orromhoz a kezemmel, hogy aztán elhúzva azt onnan saját vérem csillogjon az ujjaimon. Utálok ilyen gyengének és kiszolgáltatottnak tűnni. Utoljára ilyen akkor volt, mikor 15 éves korom környékén felelőtlenül használtam a varázserőmet azon az átkozott Philip Kincaide-en. Most azonban nem tudok tenni ellene.
-Nem tudom. - szusszanok erőtlenül. Veszek ismét pár levegőt, és most tűnik csak fel, hogy a falak sértetlenek. -A barlang… nem omlott le? Illúzió volt? - hangom karcos, iszom még egy kicsit, ahogy körbenézek ismét. Törmelékeknek semmi nyoma, de még csak repedések sincsenek. Csak hiperrealisztikus illúzió volt. -Sosem éreztem még ilyet, mintha… - keresem a szavakat, agyam azonban még nem funkcionál megfelelően. -Olyan volt, mint egy…gyorskötöző…- magam sem hiszem el hogy ilyen képhez hasonlítom, de kicsit tényleg olyan volt. A kis fogakba befelé könnyen rászorítasz, kifelé azonban nem enged. Hasonló élményem volt a Ley-el is.
Nem kellett Madisonhoz hasonlóan empatának lennem ahhoz, hogy befogjam a Nora felől pulzáló bizalmatlanságot. A hullámok lassan elcsendesedtek a közös verejtékes munkával eltöltött órák után, de pontosan azt a tartózkodó óvatosságot érzékeltem felőle mint azoktól, kik hátat fordítottak a Swanoknak vérük vagy épp a mágiájuk miatt. Ezért könnyen lepergett rólam a távolságtartás, a köztünk létrejövő együttműködés azonban sokkal többet ért mint hogy megsértsen a lassan kialakuló bizalom. Megszokhattam. Nem mindenki fogadott olyan tárt karokkal és szívvel mint Madison Cooper. Talán épp ezért értékeltem mindennél is nagyobbra barátságát.
A barlang a szellemek távozásával fáradtsággal és eufóriával telt meg. Épp olyan kiüresedettnek éreztem magam mint egy elkapkodott szeretkezést követően: túl kevés időt töltöttem a csúcson, de a lelkemből lehasított egy darabot a türelmetlenség. Kimerülten engedtem vissza fekete füstként kígyózó csápjaimat, holott azok szívesebben fogódzkodtak volna a Ley vénájára.
A fogam közé vetettem a szárított gyümölcsből és szomjasan húztam meg a kulacsomat. Shimza, Nora, a Ley... a barlang homályosan fordult egyet velem és megdörgöltem halántékomat, hogy elűzzem a szédülést. Minden porcikám sikoltozása ellenére a parasztbecsület azt diktálta, hogy ne hagyjam magára Norát a gondolat csábítása és kényelmessége ellenére. Abban a minutumban nem lettek volna többé közös titkaink, Shimza pedig messze nem állt készen arra, hogy társammá váljon a varázslat felfedezésében.
Alig győztem elrakni az erőt adó elemózsiát amikor Nora szinte mohón máris felcsatlakozott a Ley-re. Sietséggel állítottam minden idegszálamat a közte és a véna között kialakuló fonálra, pillantásom pislogás nélkül pásztázta vonásait. A barlangba berobbantak a nő által szabaddá engedett illúziók, először a tél fuvallata rángatta meg lenből készült ingemet, utána szinte hányingert keltő sűrűséggel ömlött rám a tavaszi virágok illata és lehunytam a szemem amikor egy illúziódongó körözött az arcom körül. Nehezemre esett megszokni Nora képességét és felesleges lett volna a hologramszerű valóságmanipuláció mögé látni. A hideg, a hőség, az eső és szél épp olyan valódinak hatott mintha ebből a dimenzióból származott volna. Előbb végigkarmolt gerinctüskéimen a fagy, aztán arcomba sepert néhány hópihét. A vacogás, ujjbegyeim elkékülése... minden igazinak hatott.
Sóhajtva ficeregtem a törökülésben melyben elhelyezkedtem a szeánsz elején. A tél elvonult, a szivárvány mozaikszínei festettek ikonszerű alakokat a barlang falára, élettel töltötték meg az ősi rajzokat, aztán a sivatag homokvihara tépett bele megint túlságosan hosszúra nőtt fürtjeimbe. Engem is megpróbált az időjárásváltozás. Kimerülten tűrni éppen elég kihívás volt ahhoz, hogy a percek ólomlábon vánszorogjanak, erőmet pedig csak piócaként szívja tovább amúgy is kimerült ereimből.
Eltelt tíz perc. Megint tíz, talán fél óra. Időérzékem elveszett, de Nora mozdulatlan volt. Tenyeremet nyaka felé közelítettem, nem kívántam porcelánszerű bőréhez érni, így nem tapinthattam ki pulzusát, de tenyeremből vékonyka fekete árnynyaláb kúszott elő és elvégezte helyettem a munkát. Némileg szaporább szívveréssel, de a sarat állva csatlakozott a Ley-re.
Sóhajtva mintákat rajzoltam az illúzióhóba amely megint a barlang földjét hintette. Újabb percek teltek el, a nap laposan tűzött be a katlanná vált üregbe és nyirkos izzadtság ült ki nyakszirtemre. Erőm két lassú lélegzetvétel között kirobban bőröm alól és sötétséget okádva fújt riadót. Felkaptam fejem és éppen elcsíphettem a Nora orrából kicsorduló első vércseppet, mi karmazsinra színezte felső ajkát. Fáradtságomat feledve rúgtam össze a barlang porát és termettem mellette. Megragadtam vállainál.
- Nora! Nora! - nem vártam, hogy feleljen, de szívem makrancos lóként vágtatott bordáim között. A nő a szokásosnál is sápadtabb volt, pattanásig feszült izmai finoman reszkettek.
- Xan tu e ruv! - káromkodtam el magam cifrán, majd a sarkamra ülve kitártam két karom, ezzel pedig festékként fröccsent szét a barlangban a feketemágia. Szemem azon nyomban a héja alá fordult - épp akkor amikor a barlang megremeg, repedések kezdenek végigfutni a mohaborította sziklákon, a velünk tartózkodó familiáris pedig felnyüszít. A világ fekete-fehérré vált amint többé már nem saját, de harmadik szememmel néztem a poklába forduló világot. Fekete csápjaim elrohantak ahhoz a láthatatlan ponthoz ahol Nora ereje felcsatlakozott az ezüstös és sikamlós Ley-re. Egy jókora kődarab találhatta el a vállam. Saját ordításomat hallottam.
A fekete karmok sikoltva feszítették Nora erejét a Ley-ről. Szálról szálra, rostról rostra. Ajkamat beborította valami meleg - nem kételkedtem benne, hogy immár saját vérem is épp ugyanúgy ömlik alá mint Noráé. Megfeszítettem belsőmet és a feketeség újra nekiesett a kapcsolatnak. Úgy gyűrte magát Nora és a Ley közé mint vadászeb a rókakotorékba. Szinte bőrömet nyúzták a fájdalomtól.
Az utolsó szál elszakadásával olyan lökéshullám borította be a barlangot, hogy hátam nekiütközött a szikláknak. Koponyám koppant a kövön, homok tapadt vérben ázó ajkaimra. Aztán csend lett.
Percek telhettek el ismét. Órák. Egy élet. A szellemek reszketve álltak a barlangban és a szivárvány minden árnyalata furcsává változtatta ködszerű alakjukat. Szinte el sem jutott tudatomig, hogy nyitott szemmel bámulom őket és tudtam: ezúttal Nora is láthatja őket... Nora...?
Fájdalmas lassúsággal emeltem tekintetemet abba az irányba ahol a nőt sejtettem. Szemgolyóm lassan követte fejem mozgását, a tarkómba ezernyi apró tű foga mart. Ujjaim a hajamba túrtak és megint vörössé váltak amikor visszahúztam őket.
- Nora...? - kérdeztem erőtlenül - Miért nem tudtál lecsatlakozni?
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Az elején nehezen bíztam meg benne. Elvégre az első találkozásunk után a megbeszélt időpontra nem jött el, nálam pedig az ilyen kis túlzással árulásnak felel meg. Sértette-e a büszkeségemet, hogy felültetett? Természetesen, bár ezt hangosan soha senkinek be nem vallottam volna be. És bár magamban megfogadtam, hogy nálam egy esélye van mindenkinek, mégis, amikor Lendarral ismét összesodort minket az élet, és ismét felmerül egy esetleges kooperáció lehetősége, végül nem utasítottam el. Túlságosan csábító volt mindaz a tudás, amivel ő rendelkezett - főleg a fekete mágia terén. Nem engedhettem meg elúszni ezt a lehetőséget.
Azóta eltelt jó pár hónap. Sokat tanultunk egymástól, magunkról, a Ley-ről, a mágiáról. Nem tudnám megmondani, mikor volt az a pillanat, hogy már megbíztam a férfiban - viszont amikor eljött a pillanat, hogy először csatlakoztam fel a Ley-re a társaságában, nyugodt voltam afelől, hogy ha valami történne, akkor nem hagy itt. Azóta pedig számtalanszor volt erre példa, hogy bizonyítottuk egymásnak, hogy ami köztünk kialakult/kialakulóban van, az egy erős és gyümölcsöző szövetség.
Rubin sokszor azonban még mindig óvatos vele - nincs olyan pillanat, hogy ne lenne a közelembe, mikor a férfival megejtjük titkos találkozóinkat. Most is, ahogyan mágiámat készenlétbe állítva figyelem, ahogyan Lendar a Ley-re csatlakozik, majd bontja a köteléket, a barlang falánál fekszik - pihenő pozícióban, ám ismerem már familiárisomat annyira, hogy a pillanat törtrésze alatt ugrásra kész lenne, ha arra lenne szükség. Bár a férfi által látott holtakat nem látom, jelenlétüket hála a felerősített varázserőnek mit a lábunk alatt futó forrás okoz, érzem. A hideg végigfut a bőrömön, a nyakamon az apró pihék és hajszálak meredeznek, majd szép lassan az érzés elmúlik, ahogyan Lendar megszakítja a kapcsolatot a Ley-el.
Kezemmel udvariasan elutasítom a felkínált gyümölcsöt. A vérem pezseg az izgalomtól, mint minden alkalommal, mielőtt felcsatlakozunk a mágikus forrásra - ráadásul most nincs határ, nincs időlimit. Behunyt szemmel terjesztem ki varázserőmet, hogy aztán ahogyan az találkozik a Ley energiáival, szépen lassan átjárja a testemet lábujjaimtól indulva egészen a fejem búbjáig. A különböző illúziók (tájak, időjárás változás vagy épp illatok) játszi könnyedséggel töltik be a barlangot a csatlakozás ideje alatt, szinte borzongató az a hatalom- és erő érzet, ami most bennem buzog.
Az időérzékelésemet teljesen elveszítem. Nem tudom, hogy percek vagy órák teltek el, bár érzem, testem fáradni kezd. A már begyakorolt módon szépen vizualizálom lelki szemeim előtt, ahogyan a mágiám különválik a Ley-től, ám félúton megakadok. Nem tudom mi történt, de valami baj van - és még csak szólni sem tudok Lendar-nak, mert a szavak a torkomra forrnak. Lehunyt szemekkel koncentrálok tovább, ajkamnál érzem, hogy az orrom vére is eleredt, ahogyan a testem egyre kevésbé tud megküzdeni a felgyűlt mágiával.
A barlang a következő pillanatban megremeg, törmelékdarabok kezdenek alázuhanni, és Rubin vakkantását és nyüszítését is hallani vélem - mindez azonban csak élethű illúzió, ám nem tudom kontrollálni. Talán Lendar sem sejti, hogy mindez csupán a fejünkben történik, az aktív képességem kivetülése, olyan szinten élethű a dolog, hogy még a karjára zuhanó kövek fájdalmát is úgy érzi, mintha valóság lenne. Érzem, ahogyan a torkomat szorongani kezdi a pánik - elvesztettem a kontrollt. Felvillan régvolt nagybátyám képe, aki szintén elvetette a sulykot a Ley-el, és ez okozta a vesztét. Próbálom kiűzni a tinédzserkori képeket a fejemből, és arra koncentrálni, hogy elengedjem a mágiaforrást, ám egyelőre kudarcot vall mindegyik próbálkozásom, miközben a Pokol Szája - látszólag - perceken belül ránk omlik.
Nyögésem halk sóhaj volt amint a fekete csápok elengedték a Ley-t és fáradtan visszaszivárogtak bőröm alá. A barlangban álló alakok körvonala először megreszketett, majd felhőként úgy oszlottak el mintha egy láthatatlan száj elfújta volna őket. Vagy épp sóhajom volt az amely véget vetett idejüknek az élők világában.
Szemhéjaim nehezen emelkedtek fel, de egyből megtalálták Nora Lackwood komoly arcvonásait. Szempillái sörtéi, íriszében a pigmentpöttyök úgy élesedtek ki mint még soha korábban. Az üreg félhomályát meghazudtolta az a színkavalkádot mellyel a Ley minden árnyalatot a legnagyobb intenzitásra szaturált: a zöld vakítóan élénk zöld volt, a fehér sziklafal szinte hófehér, a barlangrajzok neoncsíkok. Az energia szabadon pulzált az élettelenben, életet kölcsönözve annak és amint a fekete füst kiszivárgott tenyeremből a barlangba, az élet és halál dimenziói egybemosódtak, halottaim pedig zsúfoltságig töltötték meg a barlangot.
Most már azonban csak ketten voltunk és sosem éreztem magam olyan fáradtnak és erővel telinek mint ezen pillanatban. Kisimítottam egy fekete fürtöt a nyirkos homlokomból.
- Megvagyok - jeleztem nyugtató mozdulattal, hogy sikerült lefejtenem magam az érről amely itt futott, a kocsonyás ízületek azonban megreszkettek térdemben. Shimza tanítása és a Ley tanulmányozása kimerítőbb feladatnak bizonyult mint azt megbecsülhettem néhány hónappal ezelőtt mikor a lány felbukkant a táboromban.
- Megvagyok. Kezdheted - ismételtem meg és foglaltam el pozíciómat melyből felügyelni és segíteni voltam hivatott Nora felcsatlakozását és len ingem ujjával megtöröltem halántékomat melyet hideg izzadtság pettyezett.
A mai alkalomra egyszerű, de annál nagyobb összpontosítást igénylő feladatot tűztünk ki magunk elé: olyan hosszú ideig csatlakozni fel a Ley erőire ameddig csak a lélek ki nem kívánkozott belőlünk. A számba dobtam néhány szárított gyümölcsöt a gyors felfrissülés reményében és a nőt is megkínáltam vele. Határainkat nem próbálgattunk, egyenesen letöröltük és újraírtuk ezen a napon.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Kezdőlap
