A ley vezeti a lépteimet, a talpam alatt folyó energiaáramlat feltölt, szinte kinyúl értem, könyörög érte, hogy tegyek én is így… és annyira édes a csábítása. Az általa adott érzésekben megmerülnék, abban a hatalomban, amelyet átmenetileg nyújtana a számomra. Az erőt, amely azzal kecsegtet, soha nem fogyna ki az ujjaim közül.
A vágy erősen él bennem, még annak ellenére is, hogy a józan eszem tudja, milyen veszélyes játékot űzők minden egyes alkalommal, amikor engedek a csábításnak és mégis… nem tudom türtőztetni magam, hívó szavának szinte lehetetlen.
Ez az az energia, amely most is itt van velem, óvón ölel át, csalfa reménnyel hiteget: megvéd engem.
Kezeimet továbbra is magam mellett feltartva hagyom, amíg közelebb sétálok hozzá. Nem túl magasra, tenyerem a vállaim magasságában vannak, jelzésértékű a gesztus; nem kívánok neki ártani. A kés a vágódeszkában végzi – legalább nem felém repül, de éber maradok, a hirtelen támadást csak akkor tudnám kivédeni az erőmmel, ha odafigyelek minden apró mozdulatra.
Köszöntésére haloványan összeráncolom a szemöldököm. Ez a szó, hallottam már, nem ebben az országban, egy teljesen más világban.
- Szándékom tiszta – fejemet kissé oldalra billentem és ezen a kijelentésemen elgondolkodok egy pillanatig. – Nem ártó – javítom ki magam, az őszinteségemnek most teret adok. Fajtájának a mágiája sokrétű és bár a családom nem sokat tudott mondani róla, csak egy biztosat – ami miatt most itt is vagyok – és eszembe sincs magamra haragítani őket. Pontosan láttam mire lehetnek képesek, még akkor is, ha egyedül van.
- Kíváncsiság… és egy üzleti lehetőség – kezeimet leengedem végül magam mellé. Ujjaimmal játékosan dobolok a levegőben, mintha csak a ley finom húrján akarnék játszani. – Nem hétköznapi már az Államokban, hogy vándorló… hm… - hogy is mondták. Milyen szóval illették magukat, amely rám is igaz? – chovexani tábort verjen – erős akcentussal szólalok meg az ő nyelvén és sejtem, hogy még így sem jól ejtettem ki a minket jellemző szót. - Legalább is a motelek világában – vonom meg hetykén a vállam és a kíváncsiságomat nem is rejtem el a véka alá és amennyit látok tőle, szétnézek a táborában. Mint a filmekben és a könyvekben… és a távoli országokban.
- Az a hír járja, hogy remek amulettkészítő vagy. A jövetelem oka pedig csupán annyi, hogy mibe kerül üzletelni veled? – szélesre húzom az ajkamat. Nem kívánok kertelni, nincs értelme. Nem tudom, hogy miért van a városban, de nem kíván az itteni boszorkányközösség része lenni – legalább is az alapján, hogy itt él -, és mégis itt van. Talán megvan a módja annak, hogy megtaláljuk a közös hangot. - Leigh vagyok – nyújtok kezet felé.

Gyalog keltem útnak, nem is olyan régen. A nyári melegre való tekintettel laza ruházatban; farmer rövidnadrág, fekete felső, felfogott haj. Persze az óceán szele nem tartotta vissza a tincseimet attól, hogy egy jó része kiszabaduljon a fogságból. Sebaj, ha így jobban tetszik, nem igazán zavar. Távolodom a masszív víztömegtől és a város másik fele felé tartok. Sétám során szinte érzem, ahogy talpamat csiklandozza a ley-vonal, mely egyre inkább hívogat magához. Mélyen szívom be a levegőt a tüdőmbe és nem engedek a kísértésnek, amely egészen gerincem mentén húzódik végig, majd annak alján, valahol a derekam tájékán ül meg. A vágy, hogy elmerüljek ebben az energiában szinte égeti a bőrömet.
Most mégsem adok magamnak időt arra, hogy ezzel foglalkozzam. Pontosan úgy söpröm le elmém asztaláról, mint minden más fontos dolgot, amivel márpedig igenis foglalkoznom kellene.
Ugyanis ma teljesen más ügy foglalkoztat és valami teljesen másnak akarok utána járni.
Húgom besegít a családi vállalkozásban. Részben a turistáknak nyitotta anyám a boltot, amelyben boszorkány kellékeket árulnak – hogyan rejtőzz a felszínen hadműveletét láthatjuk – és amely valahol ellátója is azon koveneknek, akik hajlandóak másokhoz is hozzászólni. A bolt az utóbbi években döcög, legalábbis ami a fizikai valóját jelenti, mióta felfedezték az online vásárlások lehetőségét számtalan hamis boszorkányos tárgyat, gyertyát vagy épp gyógynövényt el tudnak adni.  Az legalább megy nekik, már csak arra kellene rávenni őket, hogy a TikTok és az Instagram világában, hogy tudnának még több embert elérni…
Na de, egy szónak is száz a vége: húgomtól halottam a város határában megbúvó boszorkányról. Nem tartozik a városhoz – bár arra nem tudott válaszolni, hogy a városi természetfeletti politikába bele szól-e – viszont már egy jó ideje itt állomásodzik. Vándorlónak tartják és ebben a pillanatban másra sincs szükségem!
Még csak most tértem haza, de tudom, hogy nem életbiztosítás a városban maradnom, miután tettem arról, hogy néhány befolyásos személy ne kedveljen. Nagyobb terveimbe nem akarok belefogni, amíg a megfelelő előkészületeket meg nem tettem. A pletyka úgy tartja – ha már tényszerű információkat nem tudok kiszedni a családomból, legalább ezt megtudják adni –, hogy akad köztük olyan személy, aki pont abban erős, amire szükségem van.
Amulettek.
A világot járva számos kovent megismertem és számos boszorkány volt a segítségemre, hogy sikeres tudjak lenni abban a szakmában, amibe évekkel ezelőtt fejest ugrottam. Az írás egy dolog, ez tanulható, látjuk, hogy mennyien kapnak képesítést erre a szakmában, na de hogy tényleg fel tudj tárni olyan titkokat, amelyeket jobban szeretnének az árnyékban tartani? Vélhetőleg vannak olyanok, akik képesek erre önerőből is, de ha már tudom, hogy ezt lehet máshogy is, miért ne alkalmazzam őket? Nem azért vagyok boszorkány, hogy ne használjam a képességeim… vagy ez esetben másokéit.

A kukoricás mellett sétálok teljes nyugalomban, a nap lenyugvó fényének aurája nyaldossa a táblás tetejét. Napszakom választása nem véletlen: remélem ilyenkor találom itt a tábor lakóját. Napközben ki tudja, hogy mit és hol csinál– nem is tartozik rám – de estére csak visszatér oda, ahol biztonságban érzi magukat.
Befordulok az egyik táblás végén és a távolban megpillantom a tábort. Lépteimet lelassítom, de határozottan felé közelítek, noha nem tudom, hogy miként viszonyul az idegenekhez. Egyszer élünk, nem igaz?
- Hello – köszöntök hangosabban a tűznél ülő férfinak. Kezeimet megadóan emelem meg, jelezve neki, hogy nem ártó szándékkal érzekezm. Noha, ez még nem lenne biztosíték ahhoz, hogy ne is ártsunk egymásnak, de reménykedem, hogy nem mindenkiben a rosszat látja. - Zavarhatom egy rövid ideig? - sétálok továbbra is közelebb. Talán meg kellene állnom, talán ha szól így kellene tennem… De az nem én lennék, így egészen addig sétálok, amíg a tűz melege már el nem éri fedetlenül hagyott lábam.