173 centiméteres magasságával inkább a magasabb nők táborát erősíti. Testalkata nyúlánk és vékony, ám a rendszeres testedzéseknek hála kreolszínű bőre alatt tónusos izomzat bújik meg. Testén megannyi különböző eredetű heget visel; némelyik régebbi, van, ami frissebb is, és nem is biztos, hogy mindegyiknek tudja a történetét. Mozgása csendes és kecses, határozott, mégis finom, pontosan olyan, mint a bensőjében lakos bestia; úgy mozog, mint egy igazi predátor, egy vadász, aki épp a zsákmányát keríti be.
Haja hosszú, feketébe hajló sötétbarna, amely természetes állapotában lágy hullámokban omlik a vállára. Szemei színe a hajszínéhez hasonlóan sötétbarna, már-már fekete, hacsak nem villan meg íriszeiben sárgásan belső valója. Arcvonásai jellegzetesek, finom metszésűek, járomcsontja és állkapcsának vonala is hangsúlyos, a védjegye viszont a mosolya – lehetne, ha gyakrabban engedné meg magának.
Öltözködésében általában az egyszerűségre és a praktikumra esküszik. Ruhatárában főleg farmerek, ingek és lapostalpú cipők bújnak meg, emellett az edzéshez alkalmas ruhái a kedvencei, de – sajnos vagy sem – új helyzeténél fogva kénytelen volt ha nem is megbarátkozni velük, de elfogadni a gardróbja új darabjait is: elegánsabb és hivalkodóbb darabokat, méretre szabott ruhákat és magassarkú cipőket. Korábban kizárólag a bevetései okán hordott ilyesmit, szükségszerűen, de ez már nem mindig opcionális.

Állati alakjában egy körülbelül 70 centiméter magas, 170 cm hosszú, 80 kg súlyú fenséges nagymacska, amelynek fényes bundája olyan fekete, hogy szinte teljesen kivehetetlenek benne a jaguárok jellegzetességének számító rozetták, szemei pedig sárgán világítanak sötét pofájában.


Jó tulajdonságok:
- önuralom: Maxine tökéletesen ura önmagának; minden mozdulatának és minden érzelmének. A munkájához elégedetlenül szükséges, hogy soha ne ragadhassa el a hév, hogy mindig racionálisan, hideg fejjel gondolkozzon, mert tudja, hogy abban a pillanatban veszítik el a csatát, amikor megengedi, hogy az érzelmei irányítsák. Mindig a logikus érvek vezérlik, sosem engedi, hogy kihozzák a sodrából és elveszítse a hidegvérét.
- megfontoltság: Kéz a kézben jár előző jellemvonásaival, hogy sosem cselekszik hirtelen felindulásból. Analitikus gondolkodású, megfigyelő, aki minden döntését alapos megfontolás után hozza meg, minden egyes saját maga által felfedezett vagy mások által a tudomására hozott körülményt mérlegelve. Nem tévedhetetlen, azonban mindent megtesz annak érdekében, hogy amikor azt mondja, én minden tőlem telhetőt megtettem, az igaz is legyen.
- hűség: A lojalitás számára megkérdőjelezhetetlen. Legyen szó a csapatáról, a barátságairól, a gyermekéről vagy a házasságáról, Max megtörhetetlen, ha róluk van szó. Nincs az a pénz, nincs az az érv, amivel meg lehetne győzni arról, hogy szúrja hátba vagy hagyja cserben bármelyiküket is. Alkut kötne az ördöggel és kitépné a helyéről a saját szívét, ha arra lenne szükség, tűzbe tenné értük a kezét, és előbb sétálna tudatosan a saját halálába, mintsem hagyja, hogy bántódásuk essen.
- megbízhatóság: Amikor Maxine a szavát adja, azt mindig komolyan is gondolja. Nem ígér olyasmit, amit nem tud megtartani – akkor már inkább nem is ígér –, épp ezért ha valamit megfogadott, azt a fogadalmat nem törheti meg senki és semmi. Ugyanezt elvárja viszont másoktól is; ha valamit, a szavahihetetlenséget biztosan nem tolerálja.

Rossz tulajdonságok:
- zárkózottság: Úgy nőtt fel és úgy nevelkedett, hogy általánosan tanult viselkedéssé vált számára az, hogy a saját dolgával törődjön és a saját problémáit maga oldja meg. Édesanyja idejekorán megtanította neki, hogy nem kíváncsi az érzéseire, épp ezért Max ösztönösen izolálja a saját érzelmeit, elzárja őket a hátsó szobába, mert teljesen biztos abban, hogy azt senki nem akarja nézegetni. Mivel folyamatosan a saját titkát őrizte és minduntalan menekülésre és rejtőzködésre szorult, minden segítség nélkül, van benne egy általános bizalmatlanság; nehezen nyílik meg mások felé és nehezen bízik meg másokban, nem könnyű elhinnie, hogy másokra is számíthat önmagán kívül.
- haragtartás: Éppen azért, mert olyan nehezen szavaz bizalmat másoknak, rettenetesen viseli, ha elárulják. A hátába állított kést sokáig őrizgeti, hogy érezze a fájdalmat és mindig emlékeztesse magát arra, miért nem szabad könnyelműen a közelébe engedni másokat. Nem képtelen a megbocsátásra, de abban mindenki biztos lehet, hogy hosszú időbe fog telni, és akkor sem fog felejteni. Soha.
- önfejűség: Sajnos hajlamos magára venni a csökönyös szamár effektust. Nem gondolkodás nélkül megy a saját feje után, de éppen az önnön megfontolt gondolkodása miatt nehéz meggyőzni arról, ha tévesek az elképzelései. Nagyon jó érvre vagy ütős bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy felérjen nála egy mentális felképeléssel és elkezdje az újratervezést.
- az a bizonyos szőnyeg: Ó, igen, Maxine is rendelkezik egy szép nagy, vaskos szőnyeggel, ami alá előszeretettel söpör be dolgokat. Naiv módon hisz a ha nem beszélünk róla, majd megszűnik magától elméletében; mivel ez kizárólag a magánéletben releváns, ahol jócskán szembeötlőbb a tanult viselkedése, legtöbbször addig halogatja a problémákat, míg valaki erőteljesen rá nem kényszeríti a megoldásukra.


Furcsa kettősség lakozik benne: az elhagyástól és a magánytól való félelem küzd benne a bizalmatlanságával és a zárkózottságával. Egyszerre retteg a kötődésektől és vágyik rájuk betegesen; nagyon szeretne tartozni valakihez, valahová, de mivel gyermekként egyre csak az elutasítottsággal szembesült, minden egyes kapcsolatában attól fél, hogy egyszer majd jól faképnél hagyják – ők is.
Maxine érzékeny a külvilágra és az őket körülvevő emberekre; az tulajdonképpen mindig is a túlélése záloga volt. Éppen emiatt nagyon jó barát tud lenni – ha van türelmed és kitartásod lebontani a falait –, noha fontos megjegyezni, hogy nem az érzelmek embere. A legkisebb rezdülést is észreveszi mások hangulatának megváltozásában, azonban ő nem az a fajta, aki kedves és bátorító szavakkal meglapogatja majd a hátad. Mindenképpen az arcodba mondja, ha hülye vagy, szükség esetén pedig biztosan ad valamilyen praktikus tanácsot, de kedveskedő vigaszt nem nála kell keresni.
A szerelem fogalmát nem ismerte egészen addig, míg Lucious Loveday be nem toppant az életébe és tudatosan fel nem feszítette azt a vasajtót, ami mögé Max a szívét zárta. Boldogan bízta rá ezt az érzékeny részét, mert Luce megadott neki mindent, amit soha, senki mástól nem kapott még meg. Megtanította olyan dolgokra, amiben Maxine biztos volt, hogy nem képes rájuk; megtanította szeretni és megmutatta neki, milyen szeretve lenni. Max az életét is odaadná a férjéért és a fiáért, éppen ezért igyekszik tagadni maga előtt, hogy problémáik vannak.
Az a bizonyos szőnyeg lassan elhasználódik; nem tudni, mennyi ideig tudja még elhitetni magával, hogy rendben van, ha ilyen sok időt tölt távol tőlük, de a munkája az élete egyetlen értelme rajtuk kívül és retteg meghozni egy olyan választást, amiben az egész lénye egy sarkalatos pontját kellene feladnia.


Anyja révén örökölte az alakváltás génjeit, azonban tőle nemhogy tanítást nem kapott erre vonatkozóan, de még csak azt sem tudta meg tőle, hogy valójában nem egyszerű embernek született. Egészen az első spontán átváltozásáig fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán létezik ilyesmi, hát még arról, hogy ő maga is szerves része ennek.
Világ életében magányosan őrizte és építgette életének ezen részét. Nem gyakran találkozott olyanokkal, akiknek meg mert volna nyílni ezzel kapcsolatban, ezért főleg akkor volt alkalma gyakorolni a saját önuralmát és képességeit, amikor éjszakánként megszökött a nevelőintézetekből. Mindent autodidakta módon tanult meg, a saját kárán, a saját hibáiból és sikereiből okulva, azonban nem kevésbé sikeresen. Egészen biztosan lassabban jutott el idáig, mintha lett volna mellette valaki, aki segíti és terelgeti az útján, de hosszú évek kemény munkájával eljutott oda, hogy belső bestiájával tökéletes szimbiózisban éljen és a benne lakó nagymacskát ne akadályként, hanem önmaga kiegészítéseként lássa.
A jaguárjával kialakított szoros kapcsolat ide vagy oda, a titkát ezután is szigorúan őrizte és őrzi mind a mai napig, ha tudja. Csupán néhány kivétel akad ez alól: a főnöke – és néha anyja helyett anyja –, Michelle; a legjobb barátja, Raven; illetve a férje és annak családja. (Ha úgy nézzük, az édesapja is tud róla, de ő azóta is tagadásban él, hogy szemtanúja volt Max első átváltozásának, és a kapcsolatot sem tartják ezen ominózus eset okán, így aztán ez kevéssé számít.)


– Anya?
A lábaim bizonytalanul vittek előre, de meztelen talpaim nem csaptak neszt a foltos szőnyegen. Korán megtanultam, hogyan kell hangtalanul járkálni, hogy ne bosszantsam fel feleslegesen anyát, de anya most... nem volt bosszús. Ami azt illeti, nem is reagált, és ez furcsa volt. Nem emlékeztem olyan pillanatra esténként, amikor ne ragadta volna meg az alkalmat, hogy a fejemhez vágja, hogyan tettem tönkre az életét a létezésemmel.
Akkor még nem igazán értettem, mit jelentett az, hogy az apám – akit soha életemben nem láttam – egy "pöcs", és hogy pontosan mit ígérhetett neki, amit végül azért nem tudott megtartani, mert kiderült a létezésem, ugyebár. Azt megértettem, hogy minden az én hibám. Az, hogy apa elhagyta őt, az, hogy én soha nem is találkoztam vele, az, hogy anyának mindent egyedül kellett végigcsinálnia.
– Anya? – szólítottam meg újra, még mindig bátortalanul, de kicsit hangosabban,
Valójában soha nem haragudtam rá. Fájt, amikor úgy beszélt velem és fájt az is, amikor kivette az övét a farmerből, hogy utána azzal rajzoljon égő, vörös hurkákat a hátamra és a combjaimra, de tudtam, hogy az elmúlt hat évet rám áldozta és minden nap azért kel fel, hogy utána engem is megetessen.
– Anya?
Már láttam a kanapé oldaláról lelógó kezét. A mocskos dohányzóasztalon egy gyógyszeresdoboz hevert felborulva, mellette néhány szem kiszóródott az asztallapra. Még mindig nem reagált, ezért óvatosan közelebb somfordáltam. Furcsa volt, mert nyitott szemmel aludt.
– Anya...?


– Mr. Chapman?
Óvatosan kilestem a magát csak Michaelként emlegető, kedves bácsi lábai mögül. Egy ismeretlen férfit láttam vele szemben állni, aki ugyanolyan bizonytalansággal nézett a Michael lábai mögül kikandikáló fél szememre, mint ahogyan én méregettem őt. Michael azt mondta, ő az apukám. Nem tudtam, hogy igaza van-e. Sosem láttam és még mindig nem tudtam, mi az a "pöcs", mert sem Michael, sem a kedves munkatársai nem akarták nekem elmagyarázni, így aztán nem tudtam, ez a férfi "pöcs"-e. Viszont megígértem Michaelnek, hogy nem fogom megkérdezni tőle.
– Ő az...? – szólalt meg a férfi, és lassan leguggolt, majd kinyújtotta felém a kezét. Én mindig a szomszéd macskát hívtam így magamhoz, és ő mindig dorombolt, szóval egy fél lépést is tettem kifelé Michael árnyékából. – Maxine?
Bólintottam egy aprót. Bizonytalanul, de mintha elmosolyodott volna, amit kedvesnek találtam, ezért bátortalanul visszamosolyogtam.
Akkor még egyikünk sem tudta, hogy egy évig sem leszek vele az angliai otthonában. Akkor még egyikünk sem tudta, mi vagyok. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy ezzel egyikünk sem tud majd mit kezdeni.


Az olaj- és sülthússzag olyan mélyen beleette magát az orromba, amit egy egész heti zuhanyzás és hajmosás sem tudott volna onnan kiölni; ha nem lett volna érzékenyebb a szaglásom sem lett volna erre igazán megoldás, így azonban pláne. Mindennek ellenére úgy vakargattam a hatalmas sütőlapról az odaégett zsírfoltokat, mintha bármit is segítettem volna rajta. Mintha nem járt volna le a műszakom már egy órája.
– Nagyon szép már az a sütő, Max – kúszott a fülembe hátulról a főnököm hangja, de épp csak egy lapos oldalpillantást vetettem rá a vállam felett, mielőtt folytattam volna a munkát.
– Még ennél is szebb lesz, mire végzek.
Rövid csend borult ránk, amit csak a penge és a súrolókefe sercegése tört meg. Mr. Brown nem mozdult meg, engem figyelt, ezt minden érzékemmel pontosan tudtam.
– Rád várnak odakint? – szólalt meg végül halkan.
Követtem a tekintetét a kifőzde nagy üvegablakain keresztül az utcára. Andy, Jeremy, Zach és még néhány másik haverjuk állta körbe Andy autóját és egy másikat; Andy a saját szakadt kocsija motorháztetőjének dőlt, tetovált karjait összefonta a mellkasán és mereven nézett befelé, egyenesen rám. Az arca még mindig dagadt, sebes és sötétszínű volt ott, ahol tegnap reggel megütöttem a serpenyővel. Az én monoklim és állam sem festett sokkal szemben, csak azokat még előtte való este kaptam tőle, amikor közöltem Jeremy barátnőjével, hogy kettőnk közül nem én vagyok a szánalomra méltó, amiért egész nap hamburgert sütök, mert én legalább nem a testemet árulom.
Mit is csinált, amikor megismerted, Andy?, hallottam a fejemben Zach gúnyos hangját, mielőtt vigyorogva meghúzta volna a sörét. Táncolt, felelte Andy kegyet, gúnyos mosollyal. Valószínűleg ennyiben kellett volna hagynom, de a büszkeségem nem engedte. Tudtam, hogy már rég ki kellett volna költöznöm a házból, ahol túl sokan éltünk egy rakáson és túl sok minden emlékeztetett az anyámra, de soha nem voltam elég tökös hozzá.
Tegnap reggelig. És az, amit ők sem tudtak rólam, nagyon sokat segített abban, hogy átvészeljem az éjszakát is anélkül, hogy a nyomomra akadnának.
– Rám – feleltem monoton hangszínnel, visszatérve a sütőlap takarításához.
– Nézd, Max, én... én nem szeretek belefolyni az ilyesmibe, és ha most nem állnának odakint ezek az alakok, akkor nem is engedtem volna be, de... – Mr. Brown szavai és a nyugtalan fészkelődése alkotta egyveleg felkeltette a figyelmemet. Abbahagytam a suvickolást és felegyenesedve felé fordultam, mire ő hátra, az irodája felé intett a fejével. – Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled.
Követtem a jelzett irányt a tekintetemmel, de nem kellett nagyon meresztenem a szemeimet, hátha belátok az irodájába, mert a valaki, aki beszélni szeretett volna velem már odakint állt a folyosón, sztoikus nyugalommal figyelve minket, nem is próbálva úgy tenni, mintha nem hallgatózott volna. Azt sem várta meg, mit válaszolok; három határozott lépéssel átszelte a távolságot kettőnk között és felém nyújtotta vékony ujjait.
– Michelle Haan. Örülök a találkozásnak, Maxine.


Soha nem voltam az a típus, aki férfire használni merte – vagy egyáltalán akarta – volna a "gyönyörű" szót, de amikor életemben először megpillantottam Lucious Lovedayt, a "jóképű" kifejezés hirtelen nevetségesen kevésnek tűnt.
Akkor persze még nem tudtam a vezetéknevét. Nem tudtam, hogy ő már az első pillanattól fogva játszott, mert abban a másodpercben, amikor meglátott, testet öltött előtte a terv, amit bár rohadtul megnehezítettem számára a következő években, végül sikerrel véghez vitt.
Ó, nem, akkor még nem tudtam a teljes nevét, mert számításba vette, hogy a cége nevét viszont nagyon is ismerem.
– Lucious. Én leszek a kapitány – mutatkozott be egyszerűen, miközben határozott kézfogásba zárta az ujjaimat a sajátjaival. Sötétszínű szemei azzal a fajta csintalansággal néztek engem intenzíven, ami megmozgatott valami az alhasam tájékán, vékony ajkán mosoly játszott, a vonásai pedig arcátlanul arisztokratikusnak tűntek egy brithez képest.
A tény, miszerint egy egyszerű pilóta volt, megkönnyítette a dolgom. A pilóták olyanok voltak, mint én: nem gyakran tartózkodtak sokáig egy helyen és soha nem keresték a kötődést, éppen emiatt. Tekintetem vontatottan futtattam végig az arcán és vonzóan deresedő halántékán, és nem tettem szóvá, hogy a kézfogásnak már fél perccel korábban véget kellett volna érnie.
Tudtam, hogy a Cég nagyon elővigyázatos, ha nem tudjuk a sajátjainkkal elintézni a repülőutakat, ezért biztos voltam benne, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy látom Lucioust. Nem kockáztatták volna, hogy egy egyszerű pilóta többször is szállítson minket, még ha a repülési vállalattal szerződést is kellett kötniük.
Lucious nem világosított fel a tévedésemmel kapcsolatban sem a repülés előtt, sem alatta, sem akkor, amikor letette a gépet Langley mellett, és akkor sem, amikor beléptem a reptéren számára biztosított szobába és bezártam magam mögött az ajtót. Nem szólt egy szót sem, sem a falnál, sem az ágyon, sem a zuhany alatt, engem pedig életemben először cserben hagytak a megérzéseim, mert amikor kisurrantam az ajtón, nem jöttem rá, miért mosolyog úgy, ahogy.


– Tudják.
– Biztos vagy benne?
– Lebuktam.
– Hogyan?
– Nem... tudom. Tippet kaptak, bassza meg. Nasira meglátta a hegeket a hátamon a szaunában és tudta.
– Ki tudsz jutni?
– Már kint vagyok, de a sarkamban vannak.
– Rajtad van a csapat. Tarts ki.
Bontottam a vonalat és igyekeztem kiűzni a fejemből Michelle hangjának feszültségét. Talán életemben először adtam hálát az itteni korai sötétedésnek és az állandóan szakadó esőnek, mert így az utolsó pillanatig fedezéket biztosított nekem a puszta időjárás. Ettől még folyamatosan hátra-hátranézegettem a vállam felett, a kabát alatt szorítva jobb tenyeremmel a bal oldalamon vérző sebet. Az adrenalin elnyomta a fájdalmat, de csak némileg sántítva tudtam járni, mert alaposan meg kellett küzdenem a kijutásért és a gyógyulási folyamat még nem indult be. Szerencsére el tudtam vegyülni a járókelők között annyira, hogy ne keltsek feltűnést a felsebzett arcommal, de nem volt sok előnyöm, vagy inkább nem volt elég előnyöm, mert alig három perc után már láttam a tömegben maguknak utat törő ismerős arcokat.
– Mennyire vagytok?
– Tizenöt perc.
– Az sok.
Megszaporáztam a lépteimet, de egyszerre beszélve a fülembe és nézve hátrafelé az orrom elé már nem jutott figyelem. Az utolsó pillanatban fékeztem le, csak úgy, mint a méregdrága kocsi, aminek épp nem ültem fel a motorháztetejére.
– Találkozzunk a reptéren.
– Mi? Max...
Bontottam a kapcsolatot. A sötétben és a vizes aszfalt miatt visszaverődő fényekben nem tudtam kivenni az autó sofőrjének arcát, de perpillanat nem is volt érdekes. Gondolkodás nélkül az autó oldalához léptem és feltépve az ajtót jóformán beestem az anyósülésre úgy, ahogy voltam; csuromvizesen és véresen.
– Indítson!
– Jól van...? – nézett végig rajtam egyre nagyobbra kerekedő szemekkel.
Kinéztem az ablakon; az egyik fickó már csak két méterre volt és egyenesen az autó felé tartott.
– Mindketten jól leszünk, ha most azonnal beletapos a gázba.
Szerencsémre a sofőr hiába nézett tágra nyílt szemekkel, amikor meglátta, hogy mit nézek és hogy az a valaki a kocsi felé rohan, nem habozott tövig nyomni a gázt.

– Baaaassssszameg...
– Mish? Szarul néz ki...
– Engedjetek oda!
– Jól van?
– Bocs, de te ki a tököm is vagy...?
– Hagyd már, Billy, ő hozta ide!
– Maxine? Max? Hallasz engem? Mi történik?
A szemeim nehezen fókuszáltak a fölém hajoló Michelle-re, és a mozdulat is koordinálatlan volt, amivel pozíciómhoz képest durva erőszakossággal megragadtam a felsője elejét, hogy lejjebb húzzam. Nem vette magára, oldalra fordította a fejét, hogy a fülébe tudjak suttogni.
– Irídium – krákogtam alig hallhatóan. Nagyon fancy új anyag volt, amivel sok fegyvergyártó szívesen kísérletezett, de nekem kurva nagy szívás tudott lenni egy lőtt sebnél. Persze ha onnan nézzük, a többiek szemében a lassú felépülés csak kevesebb feltűnést fog kelteni.
Mish a szemembe nézett egy pillanatra, aztán felegyenesedett.
– Haza kell jutnunk. Sikerült már felvennetek a kapcsolatot a bázissal? – nézett türelmetlenül a többiekre.
– Jelenleg nincs gép a környéken, de ha minden igaz van szabad kapacitás a Lo...
Dan szavait a hangár kicsapódó ajtaja szakította félbe, én pedig halkan felnyögtem, amikor megpillantottam az ismerős arcot. Étcsokoládé színű szemek kapcsolódtak az enyémekbe, de azok most nem csintalansággal csillogtak.
– Mi történt? – A hangja már-már követelő volt, amire szívesen figyelmeztettem volna, ha nem vetett volna ki magából néha a valóság. Mire egyet pislogtam, Lucious már a kanapé mellett volt, amire jobbára le tudtam feküdni, és a tenyere melegnek érződött az arcomon.
Vagy talán csak Mish helytelenítő pillantása okozta.
– Úgy hallottam, van szabad gépük, Mr. Loveday? – szólalt meg, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy helytelenítő pillantást vessek Luciousre. Mr. Loveday, huh?! Lószart helytelenítő pillantás, inkább felnyársaltam a tekintetemmel.
– Most fejezik be a gép tankolását. Tíz percen belül indulunk – hangzott a határozott és zavartalan válasz. Ujjai végigsimítottak az arcomon, ahogy elhúzta a kezét, és amikor találkozott a tekintetünk, közelebb hajolt. – Majd beszélünk, ha már tudsz.
Egy horkantást igenis tudtam hallatni, mire esküszöm, halványan elmosolyodott. Magunkra hagyott minket, hogy felkészítse a gépet a repülésre, Billy és Dan pedig közelebb léptek, hogy a bekötött infúzióra vigyázva felsegítsenek a kanapéról. Amikor bizonytalanul, de sikerült lábra állnom, a tekintetem találkozott az egyetlen idegennek ható pillantással a hangárban; egy hosszú pillanatra összenéztünk, ugyanúgy éreztem a bőre kipárolgásán, hogy nem egyszerű ember, mint ahogy ő is biztosan érezte rajtam ugyanezt.
– Mr. Mortimer...
– Szeretném... ha velünk... jöhetne – préseltem ki magamból. Mish felém fordult, de elég volt egyetlen átható pillantás, hogy aztán mindketten a férfire pillantsunk, aki rövid várakozás után biccentett egy aprót.
Még az autóban megígértem neki, hogy nem származik majd baja abból, hogy segít nekem, ezt pedig szándékomban állt be is tartani, de mint olyasvalaki, aki világ életemben igyekeztem eltitkolni és elrejteni, ami vagyok, szerettem volna beszélgetni valakivel, aki... hozzám hasonló. Még ha nem is teljesen.


– Épp randevún voltam.
– Igen? – kérdeztem vissza vontatottan és érdektelenül, miközben letoltam a válláról a méretre szabott öltöny zakóját. A nyakához hajolva szívtam be mélyen a jól ismert kölni illatát, amitől én és a bestia is egyszerre leltünk megnyugvásra.
Élvezettel figyeltem a nyakán végigfutó libabőrt és nem álltam ellen a kísértésnek, hogy megcsókoljam a kilógó bőrfelületet a gallérja felett.
– Igen – felelte elfúló hangon.
Egyszerre nyúltunk a másikért, hogy forró csókban egyesüljenek az ajkaink.
– Most mégis itt vagy.
– Igen.
Hagytam, hogy hátamat a hotelszoba falának nyomja, és ahogy tenyerei a fejem mellett a falra támaszkodtak, elvesztem az olvadó étcsokoládére emlékeztető szemeiben.
– Miért? – kérdeztem, míg egyik keze az állkapcsomra siklott, hogy hátrahajtva a fejem végigsimítson annak vonalán a hüvelykujjával.
– Olyan gyönyörű vagy – lehelt csókot az államra, én pedig elmosolyodtam.
– Ezért?
– Te mondtad, hogy randevúzzak.
– Miután kifejtetted, hogy nálatok ez így szokás.
– Téged akartalak vacsorázni vinni. Neked akartam udvarolni.
Teste az enyémnek szorult és egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
– Szóval nem volt jó a randevú?
– Átkozottul unalmas volt.
Elmosolyodva fúrtam ujjaimat a hajába, és hosszú csókba olvadtam vele, mielőtt újra mosolyogni támadt kedvem.
– Ti és az angolos szóhasználatotok – súgtam az ajkaira vidáman. – Tudsz egyáltalán káromkod...
A szájával fogta be az enyémet és én hagytam.

London fényei sápadt ragyogásba vonták összegabalyodott alakunkat a takaró alatt. Arcomat Luce mellkasán pihentettem, fent lévő kezemmel szórakozott köröket rajzoltam a bőrére, míg az ő ujjai a vállamat cirógatták kedvesen.
Nem akartam azt érezni, amit, ám ezen a ponton már tehetetlenül zuhantam.
– Max...? – A hangja gyengéd volt, ahogy megszólított, és amikor felemeltem a fejem, a tekintete és az ajkaira kiülő mosoly sem kapott más színt. Hüvelykujja végigsimított a járomcsontomon. – Be akarlak mutatni a családomnak.
– Az én családtagjaimat már ismered. Nincs más, akinek bemutathatnálak a csapaton kívül.
– Tudom. Nem számít.
Hosszan figyeltem a szemeit, mielőtt feljebb kúsztam volna, hogy megcsókolhassam. Rendben, üzenték az ajkaim. Majd én leszek a családod, felelték az övéi.


Úgy járkáltam fel és alá a hatalmas kacsalábon forgó palota még hatalmasabbnak tűnő folyosóján, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Talán az is vagyok, fordult meg a fejemben, és kínomban kis híján elnevettem magam. A kezeimet tördeltem és fogalmam sem volt, hogy amit tenni készülök, az életem legostobább vagy legbölcsebb lépése lesz-e. Nem is értem, egyáltalán miért tartottad titokban előttük, rémlettek fel bennem Raven szavai. Igaza volt és rohadtul utáltam emiatt. Gyűlöltem, amikor igaza volt, pedig általában igaza volt. És mégis ő állt a legközelebb az életemben a legjobb barát fogalmához.
De tényleg, miért tartottam titokban? Legalább Luciousnek elmondhattam volna. Joga lett volna tudni. Most már pláne joga van tudni...
– Hát itt vagy!
Szinte ugrottam egyet ijedtemben, mert éles érzékek ide vagy oda, amikor az elmédben egyszerre dúl háború, hurrikán, vulkánkitörés és pusztító földrengés, akkor bizony semmit nem tudsz kiszagolni.
– Itt vagyok – szólaltam meg ostobán. Belesajdult a szívem, ahogy magához ölelt és megcsókolta a homlokomat.
– Jól vagy? – nézett a szemeimbe és én egyszeriben elbizonytalanodtam, hogy nem lenne-e jobb, ha először csak neki mondanám el, de aztán elvetettem a gondolatot. Senki nem hinné el neki, hogy ő nem tudta már sokkal hamarabb.
Mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam. Megfogta a kezem, hagytam, hogy a földszintre vezessen, de soha életemben, egyetlen bevetés előtt sem voltam még annyira ideges, mint amikor leereszkedtem a székre, amit kihúzott nekem a vacsoraasztalnál.
Mindenki kedves volt velem, azt hiszem, már tényleg el is fogadtak, amennyire el tudtak, és ettől csak még szörnyűbb lett az egész katasztrófa, amit a hazugságomra építettem és épp a fejemre készült dőlni. Mindig is tudtam, hogy nem én vagyok az álom-meny(jelölt) egy olyan család számára, mint amilyen a Loveday volt; a vérem nemhogy nem volt kék, de inkább feketéhez volt hasonlatos, a munkám veszélyes és finoman szólva is kényes volt, az arisztokráciához és az etiketthez pedig csak annyit konyítottam, amennyire egy magamfajta intézetekben nevelkedett, megkérdőjelezhető előéletű félárva tehette. Persze a legjobb részletektől megkíméltem őket.
Ahogy a legfontosabbtól is.
A legjobb alapanyag egy unokához...
Mielőtt még elkezdődhetett volna a vacsora felszolgálása – és meggondolhattam volna magam –, hirtelen felálltam a székemből. Mindenki meglepve nézett rám, én pedig megköszörültem a torkomat, mert őszintén szólva ha pisztolyt tartottak volna a fejemhez sem tudtam volna megmondani, hogy most meg kellett-e volna kocogtatnom a poharam a villámmal, vagy valami ilyesmi.
– Max...? – nyúlt a kezemért finoman Luce, mire gyorsan rámosolyogtam, de láttam, hogy ezt már nem hiszi el.
Újra megköszörültem a torkomat és megkíséreltem mindenkivel felvenni a szemkontaktust egy pillanatra, csak hogy egyre kisebbé zsugorodjon tőle a gyomrom. Luce ismét meg akart szólalni, de megelőztem.
– Terhes vagyok.
A bejelentés pont úgy söpört végig az asztalon, mint egy kíméletlen tornádó; örömhírnek kellett volna lennie, de a tálalás és az időzítés elvette a lehetőségét, hogy igazán az legyen. Leginkább zavart meglepetést láttam az arcokon és a szemeken, míg próbálták megemészteni a hírt, és természetesen Luce tért először magához. Elkezdett felállni a helyéről, és én már láttam, ahogy a szemei lassan felragyogtak, amitől hirtelen gyűlölni is kezdtem magamat. Bocsánatkérőn néztem rá, amitől tekintete értetlenné vált, de mire kiegyenesedett, én már ismét beszéltem.
– És alakváltó is. Nem vagyok egyszerű ember, ezért a gyerek sem lesz az.
Az iménti zavart meglepetés gyorsan átváltott döbbent némaságba. Ezúttal Luce sem tért magához olyan hamar, de ő volt az egyetlen, akire nem mertem ránézni, mert nem akartam látni az árulást a szemeiben. Még egy szék hátratolódott, Robert állt fel lassan, miközben Sybil mintha épp levegőért kapkodott volna.
– Lucious! – szisszent fel, mintha őt akarta volna megtenni felelősnek, és én egyszeriben keserédes örömöt éreztem, amiért elvettem tőle a lehetőséget, hogy magára vegye ezt a terhet.
– Ő sem tudta – szólaltam meg, mielőtt Luce megelőzhetett volna.


Bal tenyeremmel a gyomortájékomat masszírozva húztam be magam mögött a Mish által rám ideiglenesen átruházott főnöki budi ajtaját. A rosszullétek már kevésbé jelentkeztek aktívan, mint az elmúlt három hónapban, de azért épp eléggé megkeserítették az életem; főleg, hogy amióta Michelle először rajtakapott, szigorúan letiltott a terepmunkáról, mert két gyerek után ő már rögtön tudta, mi a helyzet.
A zsebemben rezegni kezdett a telefonom.
– Garza – vettem fel, és amikor a helyettesem feszült hangja válaszolt, rögtön a lépcső felé indultam; még csak meg sem kellett hozzá szólalnia.
– Azonnal gyere le, szükség van rád! – mondta, mielőtt bontotta volna a vonalat.
A Langley melletti repülőbázis biztosítását kaptuk meg ideiglenes feladat gyanánt, épp ezért amikor beléptem az irányítószobába, az ott fogadó teljes fejetlenség seperc alatt magamhoz térített.
– Mindenki hallgasson el! – kiáltottam el magam hangosan és határozottan. A terem némaságba borult, a fejek felém fordultak, én pedig a gépek felé indultam. – Mike, mi történik?
– Az irányítótorony bemért egy civil járművet. Azonosította magát, de nincs leszállási engedélye a bázison. A légvédelem ki akarja lőni, a torony szeretné együttműködésre bírni, és a protokoll szerint a a QRF csapatnak is fel kell készülnie a... – magyarázta Mike nyugodtan, de én közben megláttam az egyik monitoron a repülőgép járatszámát és megfordult velem a világ.
– Eszükbe ne jusson lelőni! – tört ki belőlem, mire Mike meglepve nézett rám.
– A gépnek nincs leszállási engedélye a bázisra – hangsúlyozta ki még egyszer, hátha nem hallottam elsőre.
– Mindjárt lesz. Hagyják leszállni! – Előkaptam a telefonom, és amikor mindenki értetlenül bámult rám, a fülemhez emelt készülékkel meredtem vissza rájuk. – Azt mondtam, hagyják leszállni! – ismételtem meg határozottan.
– Max? Baj van? – vette fel Mish a második csörgésre.
– Mennyi idő alatt tudsz lepapíroztatni egy leszállási engedélyt öt perc múlvára?

A hajtóművek még mindig hangosan járva okádták maguk mögé a forróságot, amikor én már futólépésben tartottam a lefékezett gép felé. A leengedett lépcsőn már az ismerős alak sétált lefelé, akire kizárólag Mish közbenjárása miatt nem vetette magát egy csapatnyi tengerészgyalogos, és ezért nagyon szerettem volna megütni. Erősen. Legalább háromszor.
– Mit művelsz? A légvédelem majdnem leszedett! Mégis mit képzeltél?! Van fogalmad róla, mekkora veszélyben voltál? – kezdtem el neki már messziről kiabálni, és amikor odaértem hozzá, el akartam taszítani a mellkasánál fogva, de az ő ujjai a csuklómra fonódtak, ezért nem tudtam.
Étcsokoládé színű szemei nyugodt határozottsággal meredtek az enyémekbe. Fogást váltott és a csuklóim helyett az arcomra simította mindkét tenyerét, kezei közé véve azt.
– Legyél a feleségem.


Sztoikus mozdulatlanságban álltam a tárgyaló végében, testemmel félig az ablak felé fordulva bámultam ki London kaotikusnak tűnő déli forgalmára. Pislogni és lélegezni is csak megszokásból tudtam; a teremben ülőknek úgy tűnhetett, mintha nem jutottak volna el hozzám a felderítéstől érkezett Johnson szavai, pedig nagyon is hallottam mindent. Hannah ideges fészkelődését is a bőrszéken. Billy némileg aggodalmas, lopott pillantásait a szoborként ácsorgó alakom irányába. A halk sustorgást, ahogy Dan az ujjai között forgatta a baseball sapkáját.
– Titeket akarlak a célpontra, Max.
Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után fordultam csak meg, hogy Mish szemeibe nézzek.
– Tudom – feleltem egyszerűen. Nem lettünk volna most itt mindannyian, ha nem így lett volna, de mind tudtuk azt is, hogy nem ez a probléma gyökere.
Billy megköszörülte a torkát az asztal mellett.
– Max, gondolod, hogy Hannah készen áll? – szólalt meg. Talán övön aluli ütésnek tűnhetett ezt mindenki előtt megkérdőjelezni, de az említett irányából hirtelen kipárolgó ideges izzadtságszag igazolta a kérdés jogosságát.
Hannah-ra szegeztem a pillantásomat és ezúttal már mozgásra is bírtam magam. Odasétáltam a lány székéhez, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, amikor pedig nagyot nyelve rám nézett, fogva tartottam a tekintetét.
– Megoldja – jelentettem ki.
Szerettem volna, ha a magabiztosságomat rá is át tudom örökíteni, de nem véletlenül választottuk be a csapatba. Képzett tengerészgyalogos volt, úgy hívták fel a figyelmemet az eredményeire, nem egy és nem két műveletben vett részt Irakban és Afganisztánban és nem volt egy beszari típus, azonban hazugság lett volna azt állítani, hogy ez a helyzet nem volt számára teljesen új. Nagyon új volt neki. Nekünk is. Nekem is.
A csapat hozzászokott Mish irányításához és ahhoz is, hogy ha menteni kell valakinek a hátsóját, az az enyém lesz. Előbbivel nem volt baj; közel egy évtizedig dolgoztunk együtt és senkinek nem okozott problémát, amikor Mish-t előléptették és ő is előléptetett engem. Még ide, Londonba is követtek, amikor Michelle kiküzdötte az áthelyezésemet az egyik londoni bázisunkra. Nem akarod az én házasságomat a sajátod mintájának, közölte, miután ismertette velem a tényállást.
Igaza volt. Jobb volt itt – még ha önmagamnak továbbra is a legnagyobb ellensége maradtam –, ez azonban nem szépített a tényen, hogy Hannah-t lényegében mi fogjuk a mélyvízbe dobni és ez nem kevés kockázattal járt. Ráadásul nem volt opcionális, hogy követjük-e. Ez volt a dolgunk.

Nem kellett mondanom semmit, amikor hazaértem. Lucious számára elég volt a mozdulat, amivel a karjaimba vettem Henryt, az ölelés, amivel finoman magamhoz szorítottam, és a csók, amelyet sötét, puha tincseire nyomtam.
– El kell menned. – Nem kérdezett, hanem kijelentett, éppen úgy, mint amikor megkérte a kezemet; tudta, hogy ez az, amivel tudok mit kezdeni. Ráemeltem a tekintetem Henry feje felett és bár nem mondtam semmit, ő halkan felsóhajtva dőlt hátra a fotelben. – Mennyi időre?
– Nem tudom.
– Hová?
– Tudod, hogy nem mondhatom el.
– Az istenért, Maxine! – meredt rám.
Nem gyakran szólított a teljes nevemen és soha nem jókedvéből tette, de megőriztem az arcvonásaim nyugodtságát.
– Tudod a szabályokat, Luce – feleltem finoman.
Nem véletlenül nem vehettem fel a nevét; még ha az anyja szerette is ezt egyfajta lázadásnak betudni, a valóságnak a közelében sem járt az elméletével. A férjem és a fiam a puszta létezésüknél fogva veszélyben voltak miattam és soha nem kockáztathattam meg, hogy Luce többet tudjon a szükségesnél. Ha most elmondtam volna neki, hogy Kuvaitba kell mennem, kitért volna a hitéből, megpróbált volna meggyőzni a maradásról – mintha lett volna választásom –, aztán Henryvel próbált volna hatni rám, míg végül összevesztünk volna és miután én elmegyek, betegre aggódta volna magát a híradások előtt, pedig azt sem tudta volna, mit keressen pontosan.
Mindenkinek jobb így, mondtam magamnak, miközben Lucious távolodó hátát figyeltem, és reméltem, hogy még mindig elhiszem.


Fernanda Alba de la Garza: halott - alakváltó (jaguár) - ANYA
George Chapman NJK - ember - APA
Lucious Loveday: NJK - ember - FÉRJ
Henry Loveday: NJK - alakváltó (jaguár) - GYERMEK
Robert Loveday: NJK - ember - APÓS
Sybil Loveday: NJK - ember - ANYÓS
Archie Loveday: NJK - ember - SÓGOR
Joanna Loveday: JÁTÉKOS KARAKTER (Mary) - ember - SÓGORNŐ