Carla & Autumn

Mikor az ember világa összeomlik, megáll az élete. Mindenki meg tovább, könnyen veszi az akadályt, de te képtelen vagy lépni előre, mintha a múlt karja vasmarokkal fogna, belefagyasztva a történelem egy bizonyos pontjába, örökké fogva ejtve ebbe a tragikus emlékbe. Elsodort engem is az a viharos szél, amit Alan halála keltett, és annyira meg voltam törve, hogy kapaszkodni se próbáltam. Nem tudtam ellátni a feladataimat, tele volt a fejem, és még arra is emlékeztetnem kellett magam, hogy levegőt vegyek. Vajon türelmesebbnek kellett volna lenniük velem? Az ő életük nem zárult le, őket sodorta tovább a mindennapok kitartó folyója. Magam sem vagyok benne biztos, hogy elég időt adtam-e ezelőtt a családtagjaimnak a gyászukhoz. Ráadásul Alan anyukája a fiát vesztette el, a kisgyermeket, akit szoptatott, óvott, féltett, szeretett. Azt is pontosan tudom, milyen megélni.
- Nekik se adott az élet elég időt. - felelem hát, és bár bölcsen hangzik, inkább a megtörtségem beszél belőlem. A halál kegyetlen tanítómester, aki nem hagyja, hogy az életigazságokban vígaszt lelj.
Brutális dolog végignézni, ahogy az egykoron életerős férjed néhány hónap alatt elhervad. Az utolsó napokban mindig a bátyjámat juttatta eszembe, és összeszorult a torkom a dühtől és kétségbeséstől, ha megfogtam a kezét. A tehetetlenség szétcincált, miközben végig farkasszemet nézett velem, kihívva egy sötét keringőre, amely azóta sem csendesült el a lelkem mélyén, pusztán dühként manifesztálódott. Ezt a ritmust járva fal fel élve a múltam.
- Igazságtalan vagy sem, sajnos elért minket. - Igaz ez a Llewellyn-átokra is. Nem hiába - az élet teremtéséhez a nők erejére van szüksége a Föld anyának, és ez a vérvonalunkon is erősen meglátszik. Szinte csak lánygyermekeknek adunk életet, és az idős kort is csak ők élik meg. Fenntartással és extra óvással fordulunk a fiú gyermekeinkhez, férjeinkhez, ennek ellenére sorba veszítjük el őket. Elfolyik az életünk az ujjaink közül, mint a kiszáradt föld, és örök árnyékként liheg mögöttünk az elkerülhetetlen Végzet fenyegetése. Ki kell élveznünk azt a rövid kis időt, ami nekünk adatott, különben örökre bánni fogjuk az elvesztegetett perceket.
Nem gondolnám, hogy nem használtam volna ki az időmet Alannel. Elképesztően jó volt a házasságunk, és csak azt bánom, hogy nem adhattam meg neki a gyermeket, amiről annyit álmodoztunk. Elbuktam, mint nő, és az emiatt érzett szégyent még csak el se kezdtem feldolgozni, mert rögtön jött a következő csapás.
- Az én családomban gyakran gondolunk előre a halálra. - mondom a lánynak, de nem akarok sokat megosztani a fájdalmunkról. Kívülállóknak nem igazán szeretjük elmesélni, milyen gondokkal és átkokkal kell megküzdenünk, így el is fordulok, mintha túl fájdalmas volna felidézni a régi emlékeket. Bármit megadnék azért, hogy ez régi emlék legyen, ne pedig olyan kín, ami ma is sanyargatja a szívünket. Jelenleg az unokaöcsém az, aki miatt a leginkább aggódok, és nem segít a helyzeten az, hogy egy kifejezetten tékozló kölyök. Próbálok nem rá gondolni, és visszatérni a férjemhez.
Szerencsére a családi birtok lehetőséget ad arra, hogy a bánatomat életbe fojtsam, szó szerint elvessem a fájdalmat és táplálékot nevelgessek belőle, valamit, ami erősít minket. Nem tudnék máshol dolgozni, muszáj, hogy a természet energiája áramoljon bennem, az Anyaföldet érinthessem.
- Nem, valóban nem. Növénytermesztő vagyok. - Elsősorban boszorkány, aki védelmező amuletteket készít, óvja a családot és a természetet, de ezt nem írhatom rá egy névjegykártyára. Így marad a növénytermesztés formai szövege. Na, nem mintha nem dolgoznék mindennap a földeken, nem gondoskodnék a kecskékről, nem gyártanék sajtot, tejet. Mostanában az időjárást is újra elkezdtem úgy manipulálni, ahogy a termésnek a legoptimálisabb, a földjeink nem szárazak, de rengeteg napsütést kapnak. Néha csak végigsétálok a növények között, megsimogatom őket, megetetem a Nappal őket, és szinte összesek, annyira kimerülök a végére. De jól esik a munka, az életerő, ami a flórából árad. Feltölti a lyukas szívemet egy kis időre.
- Alan a tenger embere volt. Imádta a vizet, a hullámokat, úgy ismerte az óceánt, mint más a tenyerét. Halász volt. - teszem hozzá. Ha nem is a birtokra, de legalább a tengerbe szórhatták volna a maradványait. Nagyon bánt, hogy nem tudtam kiállni érte, nem tudtam megadni neki a tökéletes búcsút a Földtől. Nyelek egyet, elnyomva a feltörekvő bűntudatot, és inkább a lány dühére gondolok.
- Magam sem vagyok oda az ügyintézésért. Nem igazán szeretem a társadalmi konvenciókat. - Halvány mosoly kúszik az arcomra, és megnyugtatásul legyintek is egyet a levegőben. - Nem érdemes magad felhúzni rajta. A mókuskerék mindenkit bedarál. - mondom, és sóhajtok egyet. - Remélem azért neked sikerül elérned a célodat. Bízom benne, hogy megoldod a problémát.

Carla & Autumn

Miért nem tettem? Magam is megkérdeztem már ezt párszor a magányomtól. Az elmúlt évben sokat voltam önkéntes száműzetésben, hiszen ebben az időszakban képtelen voltam uralkodni az erőmön. Volt időm megbeszélni magammal, mit hogyan kellett volna, mi maradt ki a közös életünkből, mennyi mindenre már nem volt időnk. Annyira jó lett volna, ha a közelemben nyugodhatott volna, ha az első napok nem arról szóltak volna, hogy fizikailag képtelen voltam megjelenni a temetkezési vállalkozónál. Szégyen szemre Alan idős anyjának kellett intéznie mindent, és hiába ejtettem szót a birtokról, hallani se akartak volna. Persze, a családból sem mindenki támogatta az ötletet, a birtok a mindenünk, meg kell védenünk az emberektől, még ha ez Alant is magába foglalta. És be kell valljam, nekem is voltak fenntartásaim. Ha valóban a Llewellyn-átok érte utol, ahogy valahol mélyen sejtem… Jobb, nem megmérgezni a birtokunk földjét, bármilyen nehéz is ezt kimondani. Ocean teste is egy fa mellett pihen az erdőben, hozzá sokkal közelebb voltam az elmúlt időkben, de ő sem a Birtok talaját gazdagítja. Nyelek egyet, mielőtt felelnék, mert mélyen tudom, hogy felelnem kell. Bár sosem lehetett gyermekünk végül, Alan életében mindig óvta és védte a gyerekeket, és azokat, akik a gyerekei lehettek volna. Rajongva imádta ő is az unokahúgaimat és unokaöcsémet, bár megtartotta a tisztes távolságot tőlük. Ugyanezzel a meleg szívvel törődött a vadidegenekkel is. Mindig megjegyezte, „ő valakinek a kisgyermeke”, és komolyan is gondolta. Ha ez a lány az ő gyereke lett volna, akkor érezte volna biztonságban, ha odafigyeléssel és gondoskodással fordulok felé. Elnézve őt érzem a benne tomboló vadállatot, sejtem, hogy kétalakú lehet, de igazából mindegy is. Ebben a városban szinte kevesebb az ember, mint a természetfelettiek.
- Nem annyira egyszerű a helyzet. – A torkomra forrnak a szavak, hihetetlenül hangzik, hogy Alanről meséljek egy idegennek, de valahol megmelengeti a szívemet a gondolat, hogy az emlékét tovább éltethetem. Eldörzsölöm a szememben gyülekező könnyeket, mély levegőt veszek, és meglepődök, hogy nem szaggatottan töltődik meg a tüdőm. – Szerettem volna dönteni róla, tényleg. De képtelen voltam funkcionálni egy ideig. – Hiába érzem, hogy nem ember az előttem álló lány, nem fogom megosztani vele az erőmet, és az én kudarcomat annak irányításával kapcsolatban. – Nem bírtam kilépni az otthonomból. Beteg volt, rákos, Alan. Nagyon hamar elment. Kevesebb, mint egy évünk maradt. Egyikünk sem törődött azzal, mi lesz, ha nem lesz velünk, hanem a maradék minimális időnket próbáltuk meg kihasználni. – Mély levegőket veszek, megint letörlőm az arcomon elszabadult könnyeket. Nem vagyok hisztérikus, vagy mélységesen szomorú, egy év után olyan róla beszélnem, mintha egy keserédes emléket idéznék fel. Alan élénken él a szívemben, és az, hogy mesélhetek róla, tovább élteti őt.
A lányban játszadozó harag fel-feltör belőle, ami a baljósan csendes és gyászos temető aurájába egy kis lázas zsizsergést hoz. Nem felelek neki, mert nem tudok mit, csak hálásan bólintok neki, mikor a nyomasztó hangulatot említi. Szolidan körülnézek, és valóban meg kell állapítanom, hogy a hely hangulata tényleg szurkos, nyomortól terhes, mintha maga a Halál lebegne minden sírkő felett, táplálkozva a hozzátartozók bánatából.
Megszakad a szívem, mikor megemlíti, hogy nagyon friss a dolog. Nincsenek szavaim, amivel enyhíthetném az ő gyászát, csak lehajtom a fejemet. Alannek nem volt végakarata, így nem tudom, hogy megy a dolog, szóval hallgatok, ha már nem tudok tanácsot adni neki.
A gyász haragja fájdalmasan ismerős. Olyasvalami, ami a sejtjeimbe itta magát. – Azt hiszem, igen. Néha még fellángol bennem ez a düh, de azt hiszem, megtanultam eltemetni. Én a munkába vetettem bele magam. – A földek gondozása és az amulettek gyártása bőven lefoglalt. Elkezdtem kutatni a gyógynövények után is, de nem jutottam sokra, úgyhogy inkább a bevált kis ékszereknél maradtam. Elkalandozok, és meglep, mikor füstöt szívok be a tüdőmbe. Óvatosan elfordulok, hogy friss levegőt szívhassak. Kissé meglep, hogy ilyen helyen gyújt rá, de rám se igazán lehet fogni, hogy hagyomány követően gyászolok, megfelelően tiszteltem a halottamat, így egy csíkká szűkítem az ajkaimat, nem mondok semmit.
Az érzelmi útmutatót az időjárás is megköszönné, erre elmosolyodom, együttérzően bólintok. – Nekem is jól jönne. – jegyzem meg hallkan. Kérdése elgondolkodtat, de ahogy az ápolt sírra nézek, tudom, hogy gyakran látogatják. – Igen. Alan mindig is furcsa és kívülálló volt a saját családjában is, de nagyon szerették őt. Lehet, ezért nem ágálltam annyit a temető ellen. A Birtokra nem jöhetnének be csak úgy hozzá. – A hangom fátyolos, de ahogy ezt kimondom, tudom, hogy helyesen döntöttünk, hogy ide helyeztük végső nyugalomra.

Carla & Autumn

Mióta Alan elment nem vagyok az igazi, bárki megmondhatja, főleg a családom. Ők voltak a tanúi annak, hogy lassan felemésztett a gyász. Magával vitt a férjem egy darabot belőlem, és nem tudtam felépülni azóta se teljesen. Üres porhüvelyként igyekeztem az utóbbi évben túlélni, megragadni valamit, ami felszínen tart. Még a saját családom is nehezen ért el hozzám, az engem körülvevő - gyakran nem is metaforikus – ködön át. Annyi minden történt az elmúlt időkben, amiből sajnos kimaradtam, nem voltam azok mellett, akik számítottak rám.
Persze, ők sem voltak mellettem, mikor nekem lett volna szükségem segítségre. Ezt a tüskét most visszanyelem, ahogy az ismeretlen nőre tekintek. A szemem sarkába összegyűlt könny nem csorog le, inkább hagyom, hogy a kellemes szellő felszárítsa. Szomorú mosollyal nyugtázom azt, hogy figyelmetlen volt, hiszen mi mást tehetnék? Egy temetőbe nem jó kedvébe jár senki se. Szerencsére, annyira nem ismerem a járást itt, bár szégyellem magam amiatt, hogy az elmúlt egy évben elrejtőztem, ahelyett, hogy a férjem mellett lettem volna. Hiába korhad a föld alatt a koporsó, amibe fektették, biztosan jólesne a lelkének, ha itt volnék. Nincs okom kételkedni abban, hogy itt maradt velem a szelleme.
A lány szavai az én gondolataimat tükrözik. Nyelek egyet, kíváncsian hallgatom a frusztrációit. Körbepillantok a helyen, a sok fejfán, ami akár ezer karó, szúrja szíven az idelátogatókat. Egy börtön, ami a haláluk után is itt tartja az embereket, csak azért, hogy az életben maradottak rendszeresen kisírhassák magukat egy jelképes kővel díszített halom felett. Az én szívemen nem könnyített az, hogy kijöttem. Most is sajog elevenen, kínoz a férjem hiánya, és ha tőlem függene, a Föld megállna és mindenki azon ügyködne, hogy lehetne visszafordítani az időt. Magam is legszívesebben hazavittem volna Alant. Ő hozzám tartozik, azt a földet kellene táplálnia, amit együtt gondoztunk. Ha már vissza nem kaphatom őt, szeretném tudni, hogy a közelemben van, hogy a földi maradványai azon növényeket élteti, amelyeket én esővel itatok és napfénnyel etetek. – Semmi baj, nem kell szabadkoznod. Legszívesebben én is a családi gazdaságba temettem el volna Alant. – Szomorú mosollyal nézek vissza az egyszerű kőből faragott fejfára, nevének kanyarulataira. Az arcának vonásai egybefonódtak ezzel a névvel, és mindenki máson idegenül hangzik már ez a pár hangból álló szócska. – Persze, a családja nem ezt szerette volna. Azt, hogy ő mit szeretett volna, talán a mai napig nem tudom meg. Meghalni biztos nem. – rekedtesen cseng a hangom, visszafordulok a lány felé. – Mindenki dühös a világra. Szerintem egész életében. Azonban, ha elragadnak tőlünk valakit, képtelen vagyunk visszafojtani ezt a dühöt. – Az erdőben számos fát döntöttem ki a viharrá duzzadó mérgemmel, kerültek is az állatok, akik gyakran jöttek hozzám látogatóba régebben. Nem, mintha parancsolni tudtam volna az erőmnek vagy az érzelmeimnek. – Egy éve. – felelem a kérdésére, ami akarva-akaratlanul is felszakít néhány nehezen gyógyuló sebet a szívemen. Így kimondva még fájdalmasabb a tény, hogy Alan nincs többé köztünk. – Idővel könnyebb lesz. – Nem tudom, miért akarom megnyugtatni ezt a lányt, de érzem, hogy bőre alatt lobog a düh tüze, és muszáj lenyugtatnom a kedélyeit, mielőtt rám is rám ragasztja a csillapíthatatlan viharokat keltő érzelmeit. – A gyász fontos lépése a harag, de talán a legfárasztóbb része is. – Őszintén, én kimerültem. Alan halála óta képtelen vagyok aludni, feltöltődni, csak az üresség tombol bennem, érzem, ahogyan kiszívja minden erőmet.

Carla & Autumn

A temető keserűségtől csöpögő aurája bevon engem, ahogy a sírkövek között lépkedek, szandálba bújtatott lábfejemet csiklandozza a csendesen táncoló fűszálak hajlongása. A vörös ruhám szoknyájának alja a bokámat simogatja, a hajam a hátamon omlik alá, szinte fehéren, annyira kifakította a kegyetlen napsugarak ereje. Talán túl vidám egy halálhoz, de Alan sosem ragaszkodott ilyen külsőségekhez, imádta a gardróbómat és a stílusomat. Nem érezném úgy, hogy az életünk boldog pillanatait élem újra, ha gyászos feketeségbe öltöztetném a testem, aminek minden porcikája sajog a hiányától.
Az augusztusi hőséget az engem kísérő apró szellő bontja meg, frissességet hoz az alattunk rothadók elmúlásának ünneplésére szolgáló földdarab atmoszférájába. Sosem próbáltam elkerülni a halál gondolatát. Az élet körforgásához tartozik az, hogy a testünkből falatozó rovarok szorgalmas munkájának gyümölcséből termékeny föld keletkezik, ebből pedig az élőket tápláljuk. Magam is, aki gazdaságban dolgozik, pontosan tudom, mennyire fontos a korhadó aljnövényzet, a tetemek feldolgozása. A természet bennem él, a varázsereje az ereimben száguldozik, velem együtt dobog a Földanya szíve. Mégis, Alan idő előtti halála megviselte a lelkemet.
Halálának évfordulója a mai nap. Egy teljes éve nincs velem. Megkerülte a Föld a Napot, mintha mi sem történt volna, amíg én az erdő közepén rejtőztem, hóviharba borítva az ott lakó vadvilágot. Nem fogta senki a kezem, egyedül vészeltem át a lelkem hosszadalmas, fájdalmas pusztulását. Ma már képes vagyok kimondani Alan nevét, az ég sem szakad le felettem, nem keltek tomboló viharokat, mikor eszembe jutnak az együtt töltök boldog pillanatok. Most már megnyugodott a lelkem, vagyis inkább elfáradt – a heves érzelmeket már nem bírja elviselni.
Először járok a temetőben a halála óta. Felháborítónak tűnhet, de nem tudtam elhagyni az erdei kis kunyhót anélkül, hogy ne ébresszek zuhatagot magam körül. Szó szerint áradást okoztam a Llewellyn-Gazdaság mellett futó kis patakban, annyit esett az eső az első hónapokban. Kiszáradt a könnyem, helyettem sírtak az égiek. Az erőm áldás és átok egyszerre, és bár sosem tudtam teljesen irányítani, azért mindig végül én kerültem ki győztesen. Azonban az elmúlt évben ritkán tudtam megzabolázni az időjárást, inkább csak embertelen körülményeket teremtettem a pár kilométeres közelemben. Muszáj volt elbújnom a valóság elől.
A temető gazdag földjét taposom, ahogy keresem Alan sírkövét. Nem emlékszem, hova temették őt, ott se voltam, mikor leeresztették őt a mélybe. Megesz a lelkiismeretfurdalás, a bűntudat tüze emészt fel, amint az aranyozott neveket pásztázom a márványtömbökön. Gertrude Fitzgerald, Jessica Noles, Graham Rhodes, 1956-2005, 1987-2018, 1972-2013. Nevek és életek, apró kövekbe sűrítve, lakkozott asztalosmunkákba csomagolva. Szépen és kidíszítve fekszenek a sötét és hideg mélyben, várva arra, hogy egyszer búza csírázzon ki a mellkasukból, etetve a következő generációt. Rövidre vágott életük utolsó fénysugaraként pihennek itt, segítve a természet újjászületését.
Megtalálom őt. Egyszerű, visszafogott kőből faragott fejtáblájára bele van vésve a neve, Alan Joe Walters, 1982. május 9. – 2021. augusztus 12., a nap, amikor az utolsó levegőt szívta be cserepes ajkain át. Ott voltam végig, ápoltam őt, a saját szememmel láttam miként hervadt el a hitvesi ágyunkban. A kezem hirtelen fázik, hiányzik az érintés, ami mindig felmelegítette a legsötétebb pillanatokban is. Akármennyire is érdes volt a munkától, mindig puhán kényeztette a tenyeremet.
Nem tudom, mennyit állhatok Alan sírja előtt, könnyek áztatják az arcomat, és érzem, hogy a kellemes idő kezd lehűlni körülöttem, amit széllökések kísérnek. Jobbnak látom hazamenni, mert érzem, hogy eluralkodik rajtam a gyászom, ami az időjárás megvadulásával jár. Éppen csak elfordulok a sírkőtől, amikor egy fiatal lány nekem sétál. Nagy levegőt veszek, igyekszem nem táplálni a kezdődő vihart bennem és a temetőben. Ő is megilletődöttnek tűnik, mint aki keresi a helyét a világban.
A kérdése meglep, eltűnődök rajta. Megrázom a fejemet. Ha rajtam múlt volna a Llewellyn-Gazdaságban lenne eltemetve egy gyümölcsfa alatt, hogy a teste gyümölcsöt hozzon, én pedig ehessek az emlékéből, de ő sajnos ember volt, rokonokkal, családdal, akik a rose harbori temetőben szerették volna őt látni. Rendes fejfával, ami elkopik az idő fogaskereke alatt, elporlad, semmi sem marad. Igaz, nincsen semmi okom arra, hogy panaszkodjak. Semmit sem intéztem, ami Alan temetésével volt kapcsolatos. Szégyellem is magam miatta, a szívemet nyomja a bűntudat. Letörlöm a kóbor könnycseppeimet, rekedtesen szólalok meg. – Bocsánat, de nem. Nem én intéztem a temetést. – nyelek egy nagyot, próbálom megnyugtatni a lelkem. – Semmi baj, nem zavartál meg semmiben. – Ő is letegezett, így hát én sem fogok másképp tenni. Elindulok a kijárat felé, lassan lépkedek, de végül megfordulok. A mellkasomban gyülekező fájdalmat ki kell eresztenem. – Sajnálom. Ami történt veled. A szeretteddel. – Nagy levegőt veszek, egy sugallat megtáncoltatja a hajamat. – Úgy tudom nem működik más temetkezési vállalkozás a városban. – Muszáj valamivel a jelenbe horgonyoznom magam, nem akarom a csendes városra szakítani az eget. Egy praktikus csevej talán segíthet ebben.