Asha néha elgondolkozott rajta, miért teszteli a sors újra és újra a türelmét, de egyelőre nem lelte a választ. Kezdte megbánni, hogy nem sétált el egyszerűen a jelenet mellett, de azért belé is szorult némi kötelességérzet, szóval ha már épp szemtanúja volt valaminek, csak nem akarta magát vaknak tettetni. Pedig egészen biztosan könnyebben szabadult volna.
Így viszont megnyerte magának ezt a szerencsétlen kis vakarcsot, aki pont olyan ideges volt, mint pattanásos tinédzserek érettségi előtt. A telefonnal persze nem tudott mit kezdeni; Asha biztosra akart menni, ezért odanyúlt a készülékért, de amint ellenőrizte, hogy a telefon valóban ki van kapcsolva és tökig lemerült, visszaadta a kölyöknek. Ó, igen, pontosan erre emlékeztette. Egy félve nyünyörgő kölyökkutyára. Milyen aranyos. Kár, hogy Asha nem szerette az aranyos dolgokat.
– Fogadjunk, hogy ha lefuttatnám a nevét a rendszerben, ezt találnám a születési dátumánál... – morogta az orra alatt, inkább csak magának. Költői kérdés lett volna, mert amúgy is sejtette a választ; mindenesetre nem próbálta ki, hogy működik-e a PIN kód.
A kölyök így is úgy vágta magát haptákba, mint Connelly szokta közvetlenül lebaszás előtt, pedig ezzel a szerencsétlennel még csak nem is kiabált... Mondjuk a kényszer elfogta, amikor egy egyszerű eldöntendő kérdésre sima igen vagy nem helyett egy egész litániát kapott válaszul. Asha fáradt sóhajjal dörzsölte meg az orrnyergét.
– Igen, igen, ez is egy bizonyíték – erősítette meg, pedig valójában már a második mondatnál elvesztette a fonalat, mert a kölyök olyan gyorsan és olyan sokat beszélt, hogy az agya egyszerűen csak átengedte a mondandóját, mint valami szűrőn.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy a nyilvánvaló sértését egyszerűen nem fogta fel. Asha már-már meglepve pislogni is készen állt volna, mert úgy gondolta, a bátyja és a boszorkánya sértegetésével majd megcsipkedi egy kicsit a kölyök önérzetét, aki a védelmükre kel, ő pedig mehet végre a dolgára, de ehelyett a fickó nekiállt bizonygatni, hogy a nő valóban a bátyja háziboszorkánya, akinek... szereti a lasagne-ját...?
Asha nem sokszor érezte úgy, hogy ki fog égni az agya, de most egészen biztosan rövidzárlat fenyegetett. Igazából még annak is jobban örült volna, ha ez egy tudatos taktika a kölyök részéről, de a boszorkánynak nem volt szüksége a mágiájára ahhoz, hogy tudja: ez nem taktika, a srác teljesen magától fossa a szót. Nem is tudott érdemben reagálni – mégis mit lehet mondani ennyi összefüggéstelen hülyeségre? –, már jött is a következő felajánlás.
– Ugh – nyögött fel és meg sem próbálta elrejteni az undorát. – Kérem, kíméljen meg a részletektől! – rázta meg a fejét határozottan. Az egy dolog, hogy a kikötőmesterrel szemben nem táplált különösebb ellenszenvet, de azért ennyire közel elméleti síkon sem szeretett volna kerülni hozzá.
Szóra nyitotta a száját, hogy elküldje a kölyköt balfenéken, és végre ő is folytatni tudja az útját, de ekkor Akash élesen és hosszan füttyentett egyet a fejük felett a póznán. Asha teste megfeszült; mágikus kapcsolatukon keresztül tudta, hogy familiárisa egy másik boszorkány közeledtére figyelmezteti. A saséhoz hasonló élességgel villantak a szemei a mólóra. Előrelépett, de nem a kölyök felé, hanem inkább mellé, készen arra, hogy ha veszély fenyeget, meg tudja védeni magukat...
– Nikko...?
Puha női hang szólt feléjük, és a móló végén közeledő alak a következő pillanatban kirajzolódott az egyik lámpa fényében. Asha felismerte a nőt már a megjelenése előtt; mágiája utolsó utáni porszemével kinyúlt a boszorkány felé és ez is elég volt, hogy tudja, az antiboszorkánnyal van dolga. Lola Tuckerbe annyi mágia szorult, mint egy marék molylepkébe, amit Asha sosem értett, de szerencsére nem is kellett ezzel foglalkoznia.
Lopva megtörölte az orrát egyenruhája ujjával, eltüntetve onnan a kiserkenő vért, megszédülését pedig kiválóan leplezte a kölyök és az éppen odaérő nő előtt.
– Ó! – A nő szemei meglepetten nyíltak tágra, amikor meglátta Ashát, aztán tekintetét ijedtséggel vegyes aggodalommal a kölyökre kapta, majd vissza rá. – Történt valami? Minden rendben van? – kérdezte.
Ashának ennél több bizonyítékre nem volt szüksége ahhoz, hogy magukra hagyja őket a kikötőmester hajójával.
– Remélem, önnél van pótkulcs a hajóhoz – jegyezte meg szárazon, aztán ellépett mellettük. – További kellemes estét! – szólt még vissza a válla felett, pedig valójában cseppet sem érdekelte, milyen estéjük lesz.
Léptei szilárdak voltak, ahogy átsétált a mólon, ki a kikötőből, és a térde csak akkor rogyott meg a mágia túlhasználata miatt, amikor már a sötétbe burkolózott. Egyedül azonban így sem volt. Akash alászállt, egyenesen Asha oldalra kinyújtott karjára, és biztosította a boszorkánynak az út hátralevő részéhez szükséges erőt.

Becsületére legyen szólva, Asha nagyon igyekezett, hogy ne veszítse el a türelmét és professzionális maradjon. A műszakja hivatalosan lejárt aznapra, épp csak szerette volna kihasználni, amikor évente egyszer hagyja magát egy kicsit elmerülni a szarban, de lassan kezdett rájönni, hogy ebben a kibaszott porfészekben levegőt sem lehet venni nyugodtan, anélkül, hogy valaki meg ne zavarná benne. A mostani helyzet ráadásul kifejezetten felcseszte az agyát; a lehető legrosszabbkor jött, a legrosszabb hangulatában, de éppen ezért volt rohadtul büszke magára, amiért betartotta a szabályokat. Persze, az előbb kimerítette egy időre az erejének utolsó bugyrait is, szóval egyébként sem volt opció, hogy egyszerűen belemásszon a piti kis tolvaj fejébe és megmondja neki, hogy fullassza magát az öbölbe...
Olyan erővel forgatta meg a szemeit a fickó szavaira, hogy belefájdultak a látóidegei. Nyilván. Nyilván elejtette a kibaszott kulcsot. A koppanást persze ő is hallotta, de ilyen gyorsan azért nem fogja benyalni, hogy nem a tolvajkulcsot vagy valami más eszközt ejtett el, amivel fel akarta feszíteni a kabin ajtaját. Szerencsére amikor újra rászólt, az alak végre azt tette, amit mondott is neki, ezért nyugodt, de felkészült testtartásban várta, hogy lejöjjön a hajóról a mólóra. Tekintete egyetlen mozdulatát sem tévesztette szem elől, és bár az alaknak ez nem tűnhetett fel annyira, mint amennyire ő tisztában volt az érkezésével, de a fejük felett Akash halk füttyentéssel szállt le a mellettük levő pózna tetejére. A sas érezte, hogy Asha kimerítette mágikus tartalékait, ezért készen állt, hogy szükség esetén megvédje őt.
A nő két pillanatig csak figyelte és felmérte a kapucnis alakot, gyorsan végiglatolgatva lehetőségeket és esélyeket; Akash odafent vele együtt mozdította kissé oldalra a fejét és Asha szemeit ugyanolyan sasszerű élességgel villantak, mint az övé. Szoros mágikus kapcsolatokun keresztül elemezték ki a férfit, és ehhez nem volt szükségük többre egy lélegzetvételnyi időnél. Szinte kiszagolták, hogy a fickó be volt szarva, és ettől Asha már nagyjából tudta, hogy nyert ügye van, de túl elővigyázatos volt ahhoz, hogy ennyiben hagyja a dolgot.
Amikor nekiállt a motozásnak és a fickó úgy kifakadt, mint egy megbántott szűzkislány, Asha felhorkant, de nem hagyta abba, amit csinált.
– Ne aggódjon, semmi olyasmit nem keresek, amire most gondol – vetette oda szárazon. Még csak bele sem kellett néznie a fejébe, hogy tudja, a potenciális tolvaj egy szemérmes kis mimóza. – Maradjon veszteg. Mindkettőnknek az a legjobb, ha nem találok semmit – figyelmeztette, amikor érezte, hogy a fickó izmai mintha ugrásra készen feszültek volna meg a kezei alatt.
Úgy tűnt, a mai estén nem kellett a szükségesnél több kellemetlenséggel szembenézniük: Asha nem talált nála fegyvert vagy gyanús tárgyakat, és nem, olyasmit sem taperolt végig, amitől a szemérmes tolvaj tartott. Felvette az előző pozícióját és kiürítette a fickóval a zsebeit is; a kimosott, használt rágógumis papírzsebkendőre úgy vonta fel a szemöldökét és nézett a férfi arcába, mint aki ebben a pillanatban részben megkérdőjelezte a saját álláspontját, mert aki erre nem képes, az mégis hogyan akart feltörni egy hajót... ám végül csak egy amolyan reménytelen üzenetű sóhajjal megrázta a fejét és állával a telefonra bökött.
– Tartsa úgy a telefont, hogy lássam, és oldja fel a képernyőzárat. Ha nem ujjlenyomatos, ajánlom, hogy ne izguljon és elsőre sikerüljön, mert a találgatást nem tudom elfogadni – utasította nyugodt, de erélyes hanghordozással. Amennyiben a fickó teljesítette az utasítást és fel tudta oldani a képernyőzárat, Asha egy biccentéssel adta a tudtára, hogy elteheti a készüléket, aztán várakozóan rámeredt, várva azt a bizonyos mesét. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a történetet, épp csak azon a ponton szaladt fel a szemöldöke, amikor azt állította, hogy ő a kikötőmester öccse. Nos, Asha ugye nem volt puszipajtása Finch Colbynak, de ez az információmorzsa egyelőre kimaradt az életéből. Egyébként is elég összefüggéstelen volt a sztori a telefontöltővel és a hajófelvigyázással – ez is olyasmi volt, amiről nem tudott –, de a nő igyekezett emlékeztetni magát arra, hogy a fickó be volt szarva. Pofonegyszerű lett volna belenézni a fejébe és megtudni, hogy csak lódít-e, de ugye ő is épp jókor merítette ki a tartalékait. A sötétség még segítségére tudott lenni, de azt ilyen helyzetben vész esetére tartogatta.
Az újabb egyértelműen beparázott kérdésre Asha megforgatta a szemeit.
– Nem hívok magára rendőrt, amíg nem tudom biztosan, hogy elkövetett-e valamit – felelte magától értetődően, egy kissé talán türelmetlenül.
– Szóval maga a kikötőmester öccse, hm? – kérdezett aztán vissza érezhető kételkedéssel a hangjában. Ha már a fejébe nem látott, úgy döntött, máshogyan is tesztelheti azokat a bizonyos családi kötelékeket. – És a hajójára is vigyáz! Különös. Úgy tűnt, Finch Colbynak csak háziboszorkánya van, és amennyi időt egymás faji hovatartozásának sárba tiprásával töltenek, azt hinném, ő bébiszitteli a hajót is. – Asha minden szavát és minden egyes azok mögé rejtett rosszindulatot tudatosan alkalmazott, közben árgus szemekkel figyelve az állítólagos öcsi legapróbb reakcióját is. Valójában kibaszottul nem érdekelte, hogy mit csinál egymással a kikötőmester meg a nője, de azt ő is tudta, hogy a családtagok elvileg kiállnak egymásért. Főleg, ha olyan szoros a kapcsolat, hogy egymás hajóira vigyáznak, ugye.
Szándékosan tesztelte a fickót, mert ha kielégítő reakciót kapott erre a kis közjátékra, akkor tovább léphettek az utolsó próbatételhez, hogy ha azt is sikeresen veszi, Asha végre a körletébe mehessen és megismerkedhessen azzal a bizonyos whiskey-s üveggel.

Az öböl hullámai feketének tűntek, ahogy a móló lábaiként szolgáló vaskos cölöpöket nyaldosták. A deszkák legszélén mozdulatlanul és néma csendben ácsorgó női alak tökéletesen beleveszett az éjszaka sötétjébe; hosszú haját szabadon fújta a szél a vállára és a hátára, ám ez senkinek nem tűnhetett fel és nem csak azért, mert mind a haja, mind a ruházata színével a környezetébe olvadt, akár egy kaméleon. Gondoskodott róla, hogy ne láthassa meg senki. Szemei ametiszt színben ragyogtak, amikor a hold fénye rájuk világított – ereje kiteljesedésének hála eltűnt Rose Harbor valamennyi lakójának szeme elől. Ha valaki odasétált volna mellé sem láthatta vagy érezhette volna őt.
Szerencsére ennek ellenére is egyedül maradthatott arra a körülbelül egy órára, amit a szolgálata lejárta után még ott töltött.
Nem adott ki egyetlen hangot sem és nem ejtett könnyeket. Vonásain ugyanaz a sztoikusan nyugodt arckifejezés ült, ami mindig, mert még így, a világ elől elbújva sem engedte volna meg soha magának, hogy gyengeséget mutasson. Némán és mozdulatlanul emlékezett, pont úgy, mint egy sötét, feneketlen katlan; mint a forma, amit a lelke pontosan két évvel ezelőtt vett fel.
Már két éve.
Asha megérintette bal kezének gyűrűsujját, szinte még ott érezve az ékszert, amit valahol a Csendes-óceán közepén hajított a végtelen habokba. Lehunyta a szemét. Felerősített elméje kinyúlt, messzire, olyan messzire, amennyire csak képes volt rá, egészen addig, ameddig a feje lüktetni nem kezdett és meg nem érzett valami meleget csordogálni az orra alatt. Tudta, hogy nem fogja megtalálni, akit keres, mégis minden alkalommal megpróbálta és meg is fogja próbálni.
Továbbra is néma maradt, amikor szemei felnyílva ismét visszanyerték eredeti színüket, az álcája pedig megszűnt. Kézfeje hátuljával letörölte az orra és felsőajka között keletkezett vércsíkot, nyelt egy nagyot, aztán megfordult, hogy hazamenjen. "Haza".
Az előző egy órának nyoma sem volt, amikor körülbelül a móló közepénél járva felfigyelt a gyanús hangokra. A léptei eddig is hangtalanok voltak – a szokás hatalma –, de ekkor már nem csak ösztönösen, hanem tudatosan fékezett le minden hang nélkül. Csupán a fejét fordította a hangok irányába; tekintete gyorsan felmérte, hogy melyik hajóval van dolga és nem kellett gondolkodnia ahhoz, hogy felismerje a kikötőmester vitorlását. A nevét akkor sem tudta volna megmondani, ha fegyvert tartanak a fejéhez, mert nem érdekelte az ilyesmit, de a hajót magát könnyű volt felismernie.
Nem volt irgalmas szamaritánus és azzal sem vádolhatta volna senki, hogy a legkevésbé is közeli kapcsolatot ápolna a kikötőmesterrel, de mivel a munkájuk nagyjából ugyanahhoz a helyhez kötötte őket és mindketten a maguk területét gondnokolták, szükség volt egyfajta professzionális partneri viszonyt fenntartani. Ennek köszönhetően pontosan tudta például azt is, hogy Finch Colby nem tartózkodott a városban, így még csak el sem gondolkozott azon a lehetőségen, hogy talán egy görbére sikeredett este után nehezen talál bele a kabint lezáró ajtó zárjába. Ebben az évben egyébként is csak egyféle görbe estét látott tőle, és bár azt elég gyakran, azt is tudta, hogy ezek az esték egy fajtársához köthetők – és hiába nem kötötték az orrára, hogy a háziboszorkánya is elutazott-e vele, abban egészen biztos volt, hogy semmiféle mágiát nem érzékel a hajón. Még azt a keveset sem, ami abba a furcsán csapnivaló boszorkányba szorult.
Asha elnyomta az előkívánkozó sóhaját és próbálta azzal vigasztalni magát, hogy akármilyen csábító is a körletében rá váró whiskey gondolata, legalább hálás lehet érte, hogy valami eltereli a figyelmét. És valakin egy kicsit levezetheti a rosszkedvét. Szerencsére még nem öltözött át, csak a sapkáját vette le, egyébként még mindig az egyenruhájában volt. Hangtalanul leakasztotta az övéről a zseblámpáját, átvette a bal kezébe és az arca mellé emelte, miközben jobb tenyerét a fegyvertokban pihenő pisztoly markolatára simította.
Felkattintotta a lámpát, aminek a fénye egyenesen a kabin ajtajánál sunnyogó alakra vetült.
– Partiőrség! Lépjen el az ajtótól és kezeket a tarkóra! – szólított fel a kapucnis alakot emelt, határozott hangon. Ha kellett, megismételte a parancsot, ujjait a pisztoly markolata köré fonva, és ha esetleg az alak megszólalt, gyorsan elhallgattatta. – Fogja be a száját és tegye, amit mondtam! – toldotta hozzá szükség esetén ugyanazon a hangszínen.
Ha az alak végre azt tette, amit mondott neki, tette egy lépést hátra a mólón, de sem a szemeit, sem a zseblámpa fényét nem vette le róla. Amennyiben ismét megszólalt, újra felszólította, hogy fogja be a száját.
– Forduljon felém és sétáljon le a hajóról! Lassan. Végig lássam a kezeit! – adta ki a következő parancsot. Nem mozdult meg – hacsak nem kapott okot arra, hogy elő is húzza a fegyverét –, csupán a szemeivel követte a kapucnis fickó mozgását és nem zavartatta magát, ha épp a szemébe világított szegénykének. Türelmesen megvárta, hogy teljesítse, amit mondott neki, és közben annyiszor szólított fel rá, hogy maradjon csendben, ahányszor kellett.
– Tartsa a kezeit a tarkóján és álljon terpeszbe! – jött a következő felszólítás abban a pillanatban, ahogy a fickó talpa leért a móló deszkáira. – Maradjon veszteg és maradjon csendben – tette hozzá, miközben felé lépett. Ezen a ponton a móló világítása már elég fényt adott, ezért eltette a zseblámpát, így jobbját továbbra is a pisztoly markolatán tudta tartani, míg bal kezével megmotozta a férfit. Végigtapogatta a karjait, a hónalját, az oldalát, a combjai és lábszárai külső és belső felét, de ha nem talált semmi gyanúsat, felegyenesedett és újra hátralépett.
– Ürítse ki a zsebeit! – szólította fel határozottan. – És közben mesélje el, mit csinál itt.