Thoren egy igen izmos férfi, aki főleg a karjára és a vállára edz, így vezeti le a benne lobogó feszültséget. Persze, a magasságát sem árt, ha ellensúlyozza vele, mivel mindössze 178 centiméter, amivel ő a második legalacsonyabb srác a baráti társaságában. Ez régen meglehetősen frusztrálta, de ma már rájött, hogy sokkal többet számít a kisugárzása és a mosódeszkához hasonló hasizma.
Az arcát nem különösen kedveli, egyedül a rikítóan kék íriszeit tartja szépnek, az átható tekintete az egyetlen, amivel képes elcsábítani a nőket. Az orra nagy, sasszerű, a röntgentekintete alatt mély táskák ülnek. Barna szemöldöke dús, de nem különösebben vastag. Vékony ajkait ritkán húzza mosolyra, általában feszült csíkként vágja keresztbe a mimikáját. Haját mindig meghagyja hosszabbra, egérbarna loknikban göndörödik a feje tetején, általában rendezetlen fészekben. Számos tetoválás díszíti a bőrét, meg van veszve a tintáért. A jobb kézfején a tolvajok jele található meg, a bal combját egy hatalmas farkas fedi be. Bordáit egy plüssmedve dekorálja, amit a lánya kedvéért tetováltatott fel magára. Jobb lábszárán pedig a kedvenc old timer autójának körvonala díszeleg, amit imádnak a nők körberajzolni újra és újra.
Ruházata sötétbarnák, sötétzöldek, feketék és fehérek egyvelege, pamut, gyapjú, farmer tömkelege, ha elegánsan akar megjelenni, akkor sötétkékbe, esetleg valamilyen más színbe bújik. Egy valami azonban az általánosan igaz, hogy a legtöbb holmija túrkálóból van, vagy a neten veszi használtan.


Jó tulajdonságok:
- Alkalmazkodó: Rennie rendkívül gyorsan képes alkalmazkodni az új körülményekhez, legyen az fizikai, vagy kapcsolatbeli változások. Persze nem örül neki ő sem, legszívesebben egész életében ugyanazt csinálná, ugyanott élne, de neki nem ezt szánta a Sors - rajta azonban senki és semmi nem fog ki.
- Figyelmes: Minden apró részletre felfigyel, beissza a környezetét, és halkan feltérképez bármit. Tisztában van minden hanggal, jelenlevő emberrel, mindig éber, sosem tud teljesen megnyugodni.
- Hűséges: Azokhoz, akiket mindennél jobban szeret a végletekig hűséges. Nem hagyja, hogy bárki bántsa őket, és nem fél ezt akár fizikai módszerekkel is megakadályozni.
- Jó az üzleti érzéke: Bár sosem volt jó tanuló, és nem is igazán használta ki, mert túl lusta, de igen jó az üzleti értéke, kreatív marketinges ötletei vannak, és tudja, mikor kell kockáztatni, és mikor kell a biztonsági játékot előnyben részesíteni. Határozott főnökként képes fellépni, bár nem fűlik a fogára a dolog.
- Védelmező: Nem csak a családját, de az otthonát, az egzisztenciáját is foggal-körömel védi, és ha kell lop-csal hazudik, csak hogy fenntartsa magát és a kislányát. Bár nem luxus körülményekre vágyik, a mai világban nagyon nehéz boldogulni a minimum-szinten a tisztességes munkával is.

Rossz tulajdonságok:
- Enyves kezű: Tinédzser kora óta ismeri a betörés minden csínját-bínját. Egyszerűen, feltűnésmentesen képes bárkit átverni, megtéveszteni, akár a szeme előtt is kirabolni. A vérében van a lopás.
- Magába forduló: Thor nem szereti világgá kürtölni az érzelmeit, a gondjait, és a barátai csak nagyon nehezen tudják kihúzni belőle mi a gond. Inkább az eltemetés, a csendben feldolgozás híve, és eddig bejött neki a dolog.
- Makacs: Ha egyszer valamit elhatároz, az úgy lesz, legalábbis mindent megtesz annak érdekében. Képtelenség meggyőzni valamiről, ritkán hajlandó elismerni, ha másnak volt végül igaza.
- Pofátlan: Aki gyermekotthonban nő fel, az megtanulja, hogy nem kérni kell, hanem elvenni a dolgokat. Muszáj, mert az elhaló hangokra senki nem felel, az embereknek a maguk kezébe kell venni az életük irányítását.
- Szűkszavú: Aki le akar ülni egy kávéra, csevegni, pletykálni, az ne Thort hívja magával. Szűken, lényegretörően, egy-két szóval felel csak, mintha fájna neki a beszéd. Nincs olyan téma, amiről két percnél tovább tudna áradozni, és ezen nem is akar változtatni.


Thoren alapvetően zárkózott ember, de a saját társaságában nagyon könnyen feloldódik és beszédessé válik. Időre van szüksége, hogy megszokja az embereket, megismerje őket, és bizalmába fogadjon bárkit is. Nem a legjobb hallgatóság, az idő felében a saját gondolataiban merül el, nem fog tanácsot adni, de ott ül melletted, társaságot nyújt a legnehezebb időkben is. A barátait, akik szinte már a testvérei, nagyon erősen védelmezi, ez a farkassá válása óta még prominensebben megjelenik. Ragaszkodik a megszokott társaságához, neki mindegy, hova mennek, mit csinálnak, ha együtt tehetik ezt.
Igen bőkezű, mindig mindenét megosztja azokkal, akiket szeret. Részben a természete, részben a neveltetése az oka. Mivel óriási csoportban nőtt fel, hozzászokott már, hogy mindenen osztozkodni kell, számára nem jelent gondot az együttélés és a csapatmunka.
A szerelmi élete káoszos, nem kezd bele kapcsolatokba, inkább a barátság extrákkal híve. Nem a megértő, gondoskodó, érzékeny baráttípus, biztosan el fogja felejteni a szülinapod vagy az évfordulótok, a Valentin-Naptól meg hánynia kell. Nem fog dícsérgetni, meg kis meglepetéseket adni neked. Inkább az őrült típusokat kedveli, azokat, akik manic pixie dream girl karakterként élik a mindennapjaikat, szégyentelenek és kicsit idegesítőek.
Az utolsó komoly szerelme nagyon rossz véget ért, talán ezért sem akar ilyen módon nőkhöz közeledni. Habár nem érzett mély szerelmet az exe iránt, nem volt kellemes a szakításuk, egyetlen jó emléke a közös gyermekük, Grace maradt.
Grace-t mindennél jobban szereti, bármit megtenne érte, és kész érte akár meghalni is. Sosem hitte volna, hogy lehet valakit ennyire szeretni, ezért se tudja elképzelni, vele hogy bánhattak így a szülei. Nem szeretett volna gyereket sosem, meg se fordult a fejében, hogy ilyen súlyos felelősséget vegyen a vállára, de ma már nem csinálna semmit másképp, Grace az élete értelme. Érte szedte össze magát, az ő jóléte a legfőbb motiváló ereje.


Thor tizenhatéves volt, amikor egy betörés során egy vérfarkas otthonába sikerült behatolniuk, az este vége pedig az lett, hogy megharapták. Csodával határos módon túlélte az ütközetet, és az alakváltó legjobb barátja, Andy segítségével az első néhány átváltozást is megúszta a körülményekhez képest legkevesebb sérüléssel. Tudta szerint mást sem sikerült megölnie, bár biztos benne, hogy egy-két mókus meg vadnyúl biztosan bánta ezeket az éjszakákat, amikről nincs sok emléke.
Egész életében kerülte a természetfelettieket, esze ágába sincs csatlakozni egyetlen falkához sem, még az exe farkashaverjait sem volt hajlandó megismerni. A lányáért azonban bármit megtenne, ha ehhez az kell, hogy falkába álljon, még ezt is képes volna megtennie érte. De, csak ha nagyon muszáj.
A farkasa egy ordas pofájú, kerek arcú állatka, aki közepes termetű kannak számít. Vastag, dús bundája van, és meglepően kicsi mancsai, lábai izmosak, zömökek. Barna tekintete átható, a szaglása a legkitűnőbb érzéke, kiemelkedő az általa ismert fajtársai között is.
Kettős természetén közel húsz év után is nehezen uralkodik, ingerültebb, mint tinédzserként volt, és sokkal territoriálisabbá vált. Bár igyekszik kerülni a konfliktusokat, a négylábú énje gyakran előbb harap, aztán vonyít.


+18


A konyhában vágni lehetne a cigaretta füstöt, köhögnöm kell, mikor letrappolok a lépcsőn mezítláb a szakadt nyakú pizsamámban. Reggel van, hét óra huszonhárom, a megsárgult függöny mögül a reggeli nap sugarai vidáman besütnek a rozoga ebédlőasztalra. Egyedül vagyok, hiába nézek körbe lent, senkinek semmi nyoma. Nem, mintha számítottam volna valakire. Nyugalom és csend van, csupán a nappaliban megy a tévé, de le van némítva; A híradás vadul váltakozó, színes képkockái nem kötik le a figyelmemet, és amúgyis, hangosan megkordul a gyomrom.
A konyhakövön tompán puffan a talpam, lábujjhegyre emelkedem, nagy nehezen az ujjbegyeimmel kinyitom a felső konyhaszekrényt, és ágaskodom a müzlisdobozért. Nem érem el, körülbelül öt centivel beljebb van, mint szokott lenni, így sóhajtok egyet, majd a kicsit billegő lábú széket a ragacsos pult elé tolom. Felmászom rá, így kényelmesen belátok a szekrénybe, de nincs más a polcokon a müzlisdobozon kívül, mint üres mogyoróvajas üvegcsék meg gyanúsan elszíneződött szószok. Felkapom a túlságosan könnyű, színes figurákkal díszített dobozt, megrázom, és az alján lévő néhány szem zajosan pörög ide-oda a kartonfalak között. Legalább nem teljesen üres.
Nagy nehezen lekászálódom, vészesen billeg a szék, majdnem lezúgok, de azért épségben leérek. A csupasz talpam hálásan éri a hűvös követ. Bár nincs sok reményem, azért eszembe jut, hátha van tej a reggelimhez. A hűtőajtó nehezen nyílik, a teljes súlyommal húznom kell, hogy engedjen, viszont a betegesen sárgás fény csak a nagy ürességet világítja meg. Visszalököm, halk puffanással rántja be a mágnes a rozoga ajtót, és szomorkásan veszem elő a csorba kerámia tálkámat. Nehéz szívvel beleöntöm a pár szem maradék müzlit, a feléig sincs a tányérom. Fáj az egyik hátsó fogam, nem akarom ropogtatni a kis karikákat, félek, hogy beleragadna, így inkább megnyitom a csapot, hagyom, hogy az elszíneződött vízsugár feltisztuljon, majd alátartom a tálamat. A színes fánk alakú müzlikből elkezd szivárogni a szín, szivárványban úszó káosz, csodálom egy kicsit, és pár pillanat múlva elzárom a csapot. Egy maszatos kanalat letörlök egy rongyos törlőkendővel, majd elkavargatom a tányérom tartalmát édes pempő állagúra, aztán elkezdek falatozni. Nehezen nyelem le, de éhes vagyok, tudom, hogy nem válogathatok. Az iskolában az ebédet ingyen kapom, mert anyám egyedül nevel, az ötödik órát már tele hassal kezdhetem, addig meg kibírom ezzel a kis nasival.
Meghallom a WC lehúzásának zúgását, a mellkasomban visszhangzik, és imádkozom, hogy anyámnak jó napja legyen. A füst előbb ér le, mint ő, haja kócos, egérszürke fészekbe felpolcolva dülöngél az elmosódott sminkkel díszített arca felett, homlokán mély barázdák jelzik az évek nehézségeit. Mezítláb trappol, mocskos talpa nyomot hagy a nappali padlóján, mélyet szív a cigijébe, megáll a tv előtt, figyeli, mi történik a világban. Én rápillantok, de aztán a tekintetemet a reggelimre szegezem, amíg nem vesz észre, nem is piszkálhat.
Kifújja az utolsó füstös felhőt is ajkai közül, megint odafordulok, és látom, hogy szorongat valamit. Rám néz, fáradtan rám vigyorog, elindul hozzám, és a kezében tartott újságpapírba burkolt kis csomagot elém hajítja az asztalra. Összerezzennek, annyira megijedek.
- Boldog szülinapot! – mondja rekedtes hangján, ami annyira érces, hogy szinte felsérti a fülemet. Már a kávéfőzőnél babrál, ez a reggeli rutinja. A csomag után nyúlok, csörög a papír az ujjaim alatt, nyelek egyet, mielőtt felelnék. – Két hete volt a szülinapom.
- Most jutott csak eszembe. – vágja rá gyorsan, és már meg is gyújtja a következő cigarettáját. A levegő elnehezedik a szmogtól, kicsit távolabb húzódom tőle.
Egy színes kártyát húzok ki a tegnapi újság oldalai közül, kicsit meg van hajolva, de színes, csillogó betűkkel Boldog születésnapot kíván nekem néhány mackó. Az első üdvözlőlap, amit tőle kaptam. Csodálattal vegyes kíváncsisággal szívtam be minden egyes részletét, a színeket, az alakokat, a betűk vonalait, a kartonpapír érzését a bőröm alatt, a furcsa írószerbolt illatot, amit áraszt a képeslap. Kinyitom, de nem találok benne semmit, a papír fehérsége olyan, mint egy végtelenül havas táj.
- Nem írtam bele semmit. – Rendít ki anyám a csodálatból, felnézek rá, ő pedig elkapja rólam a szemét, a kávékiöntővel a bögréjéhez sétál. – Öltözz! El fogsz késni! – utasít, a hangok éppencsak kiférnek a cigaretta szűrője mellett.
Bekanalazom az utolsó kásaszerű müzlifalatot a számba, a színek egy barnás-szürke masszában állapodtak meg, majd lehuppanok a székről és felsietek a szobámba.
A falak sárgák. Valaha fehérek voltak, mikor beköltöztünk. Ahová a talpamat támasztottam, mikor a fejemet az ágyról lelógattam, ott egészen sötétszürke egy kacifántos sávban. Az ágyam mellett egy kacskalábú sámli áll, mint éjjeliszekrény, rajta pihen egy lámpa meg egy félszemű mackó, amit a nagyanyámtól kaptam néhány éve. A földön néhány kisautó van, különböző helyekre parkolva, Mercedesek, BMW-k, ezeket is a mamámtól kaptam karácsonyra két éve. Egy törött felhajtójú parkolóház áll az egyik sarokban, anyám találta egy garázsvásáron, azt játszom, hogy az autóim átrepülnek a nagy szakadékon, úgy jutnak fel a tetőre.
A komódom fiókjai egészen üresek, de sikerült egy pár tiszta zoknit találnom meg egy sötétkék alsónadrágot is, másoknak mintás van, nekem ez a lábainál foszló gatya marad. Sokszor elszorul a mellkasom, mikor meglátom, a többiek milyen új holmikban járnak, milyen új játékokkal játszanak, az irigység maró érzése és a sós könnyek szúrása túlzottan ismerős.
Magamra kapom a földön lakó farmeremet, a tenyeremmel megpróbálom letörölgetni a tegnapi paradicsomfoltot róla – tegnap paradicsomszószos húsgombóc volt az ebéd a suliban -, majd előveszem a legalsó fakkból az alul kis lyukkal rendelkező piros pólómat, ami már egy kicsit rövid nekem, ha felágaskodok kilóg belőle a hasam. A nap ide is besüt, csiklandozza az arcomat, és tudom, hogy sietnem kell, mert ilyentájt a szomszédos utca végén jár az iskolabusz.
Már a cipőmet keresném, mikor a híradó recsegő hangjait egy vészjósló csörgés zavarja meg, először fel sem ismerem, mi lehet az. Hozzánk sosem csöngetnek, nem jön senki sem. Kisurranok lábujjhegyen, a lépcső tetején hallgatózok, ahogy anyám is bizonytalanul odasétál a megsárgult köntösében az ajtóhoz és erősen beleszív a cigarettájába, mielőtt kinyitná. Számtalanszor hallgatótam már, mikor anya hazahozott valakit, mély, durmogó nevetés, üvegek koccanása. Amint a konyhába érnek én leülök ide, a lépcső tetejére, és arra figyelek, mit csinálhatnak. Néha főznek, ilyenkor teleszalad a szám nyállal, máskor csak isznak, a bor savanykás, de mégis édes illata megtölti az orromat. Most azonban csak vészjósló felhők lepték el a lakást.
Nem látok le teljesen, így ismeretlen marad számomra, ki állhat az ajtó túloldalán. Anyám kócos haját figyelem, szinte lyukat égetek bele a szemeimmel. Egy mélyebb, női hang száll fel az emeletre, határozott, de kellemes.
- Mrs. Cheryl Dunn?
Anyám felröffent. – Whitner. Ki keres? – Gyanakvó hangszínére nekem is megugrik a szívem, és óvatosan hátralépek. Nem akarom, hogy meglássanak. Valami azt súgja, jobb, ha rejtve maradok.
- Thoren Jesse Dunn édesanyja? – A kellemes hang kissé türelmetlenné válik. – Sarah Brown vagyok a gyámügytől. Bejelentést kaptunk a fia nem megfelelő ellátása miatt.
A szívem a torkomban dobog. Anya mindig figyelmeztetett a gyámügyről, szigorú, kemény, feketeruhás emberekről, akik megfognak és elcipelnek engem valamilyen ismeretlen helyre.  Viselkedjek, mert elküld engem. Eljönnek értem. Árvaházba visznek. Nem beszélhetek senkinek semmiről, apámat nem említhetem, haza nem hozhatok senkit.
Anyám felröhög, a feszült csendben egészen torznak hangzik a máskor reszelős kacagása. – Ide be nem jönnek. El nem viszik a fiamat!
- Ha nem működik együtt velem, a rendőrségnek kell segítenie a munkámat. – Egy férfi mély mormogását hallom meg, valószínűleg bemutatkozik anyámnak, és tudom – vesztettem. A fülem zúgni kezd, visszaszaladok a szobámba. Felkapom a hátizsákomat, azt a szakadt, sárga-piros-kék tatyót, amin egy számomra ismeretlen mesefigura van, belelépek a cipőmbe, menekülni akarok. Anya artikulálatlan kiáltásai, szitkozódásai felzengenek, megfagyok lépés közben. Már biztosan bejutottak az otthonunkba. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban lehetünk, ahogy anyám mindig mondta. Ha innen elmegyek, csak a baj érhet utol. Nyelek egy nagyot, és körülnézek – nincs más, mint az ágyam alatti vékonyka rés, így gyorsan bepréselem magam. Hallgatózok.
Határozott léptek jönnek fel a lépcsőn, majd kinyílik anyám szobájának ajtaja, ami egy ideje már tiltott terület volt számomra, majd a fürdőé, végül az enyém. – Thoren? – Az ismeretlen nő hangja túlságosan közelről jön, beljebb lépett a saját kis birodalmamba. – Sarah vagyok. Reggeliztél ma már? Hoztam péksüteményt. – Pár pillanatig végtelennek tűnő csend támad, majd a frissen sült tészta illata eléri az orromat. Óriásit kordul a gyomrom.
– Csak beszélgetni szeretnék veled. – jelenti ki a nő. Nyelek egyet, és várok, szokatlanul sok nyál gyűlik össze a nyelvemen. Végül mégis csak az éhség győzedelmeskedik felettem, és lassan kimászok az ágy alól. Az ajtóban egy kedves mosolyú, magas barna bőrű nő áll, a haja szigorú kontyba van fogva, de a szemei olyanok, mint az olvadt csokoládé. A szürke kosztümére egy jelvény van tűzve, a táskáján egy macis kulcstartó lifeg. Kezében egy papírzacskó lóg, a belváros egyik legjobb pékségének logója látható rajta. Néhány osztálytársam hoz ilyenben tízórait magának – Gyere, menjünk ki a konyhába az asztalhoz.

-Sajnálom, Mrs. Dunn, de…
- Miss Whitner. – köpi oda anyám, szinte vicsorogva, állát a magasba tartva. Mögötte áll a rendőr, egy pocakos, de rettenetesen magas férfi, hátratartja anyám karjait. Engem egy kőszoborra emlékeztet a férfi sztoikus arckifejezése és egyenes testtartása.
- Miss Whitner. – Mrs. Brown hangja határozottan, és kissé türelmetlenül cseng. Hatásszünetet tart, egy feketelyuk az idősíkjában. A kinyitott ablak mellett áll, beszívom a friss levegőt. – Úgy vélem, ez a környezet nem megfelelő a fiának. Nem egy bejelentés jött arról, hogy a fia alultáplált, neveletlen, el van maradva az iskolában. Nem megfelelően fejlődik. Az iskolai feljegyzései szerint rendkívül kirívó a viselkedése, és igen fegyelmezetlen. Ezek, és a szakmai véleményen alapján először egy fiúneveldébe fog kerülni, nem nevelőszülőkhöz, majd ahogy halad előre az ügy újra kivizsgáljuk, hova tudnánk őt elhelyezni, esetleg visszaengedni őt az ön felügyelete alá. – A sírás kerülget, értetlenül cikázik a tekintetem anyám és Mrs. Brown között. Feljegyzések? Nem is tudtam, hogy vannak rólam ilyenek. Tolvajnak tituláltak a többiek, mert néha megettem valamelyikük szendvicsét, vagy elvettem a szuperhősfiguráikat, de vissza akartam én adni! Csak annyira éhes voltam… Meg nem is engedtek engem játszani velük. Mindig ki voltam közösítve. Csak szerettem volna én is szuperhősöst játszani. A düh vörös ködje terül el a szemem előtt, dacosan hátralépek. Mrs. Brown nem hökken meg ezen, kedvesen leggugol hozzám, és mosolyogva kérdezi: Szerinted elfér a hátizsákodba néhány holmi, amit szeretnél magaddal vinni? A macimra gondolok, meg az autóimra, azokat biztosan bele tudom tömködni, más annyira nem érdekel. A legtöbb holmi már úgyis sokadkézről került hozzám, hímzett monogramok, amiknek nem ismerem a gazdáját, feljegyzések, amiket nem értek, maszatok, amiknek sosem tudom meg az eredetét. Dolgok, amik sosem voltak az enyémek igazán.

Egy fekete autó hátsó üléséből bámulok kifelé, éppen, hogy leér a lábam, és a nyakamba vág a biztonsági öv. Az állott szag helyett fenyőfa illat és valami számomra ismeretlen bűz kering, kicsit émelyítő. Ritkán autóztam, anyám nem szereti pazarolni a benzint. Az utakat övező házakat nézem, erre még sosem jártam. Többemeletes családi házak, rendezett, színes kertekkel, van, ahol épp vizet spriccelnek láthatatlan csövek, hogy a virágok szomját oltsák. Látok egy német juhászt, aki vidáman ugrándozik egy labda után, szép autók tömkelege áll a garázsok előtti feljárón.
- Szerencséd van. – mondja vidáman Mrs. Brown. – Felszabadult egy hely a St. Micheal’s Fiúneveldében. – Elrántom a tekintetemet az utcáról, a gyámügyest nézem. Rám néz a visszapillantóból, majd újra az útra fókuszál. – Csupa fiúval lakhatsz majd együtt. Harmincan lesztek. Hidd el, szuper jó móka lesz! Nem leszel egyedül majd. Mindennap iskolába mentek együtt, miután megreggeliztek. Úgy hallottam nagyon finom ott a reggeli rántotta. – Rajzfilmekbe illően hangsúlyozik, szeretné, ha ellazulnék. Én nem tudom mit mondjak, máris hiányzik az otthonom, az anyám. Véletlenül a konyhaasztalon hagytam a szülinapi köszöntésemet is. Visszatartom magamat, nem kérdezem meg, mikor mehetek haza. Úgy érzem, hogy ez már sosem fog megtörténni úgysem, és hamis ígéretekből már elég régóta elegem van.
A házakat fák váltják fel, egy kisebb erdő övezi a főutat, majd egy óriási telek tárul elém a semmiből. A hatalmas füves terület közepén egy kastélyszerű építmény áll, legalább háromemeletes, oszlopok tartják a felső emeletek teraszait. A tető veszélyesen meredeknek tűnik, a cserépfogak a telek tökéletes mosolyát idézik. Az ablakokat díszítés keretezi, az üvegtáblák mögött rácsokat látok. A kapuban egy idős nő áll, integet amint Mrs. Brown felhajt a kovácsoltvas bejárat elé.
- Megérkeztünk. – szól a gyámügyes, majd kiszáll, és az én ajtómhoz sétál. Kinyitja, kiveszi a hátizsákomat, majd felsegíti rám. Mindeközben végig az idegent figyelem. – Thoren, ő itt Mrs. Abigail Fleming, ő az otthon egyik vezetője.
- Üdvözöllek, Thoren. Milyen néven szólíthatlak? – Kedvesen rám mosolyog, ősz haja egy vaskos fonatban lóg a derekáig, ott, ahol a fehéres blúzát a sötétzöld szoknyájába tűrte. Elgondolkozok a kérdésén, majd bizonytalanul felelek. – Rennie. Vagy Thor.
A hátamra teszi a kezét és beterel a hatalmas udvarra. – Rennie, bemutatlak a nevelőknek. Aztán pedig beköltözhetsz a szobádba – arra már itthon lesz a többi fiú is. – Szavai helyett inkább a formára vágott sövényt figyelem, amin még nem kezdtek rügyezni a levelek. Az egyik oldalon két rozoga focikapu áll felállítva, a másik végén egy életnagyságú sakktábla terül el, körülötte padok, amelyekből hiányzik egy-egy léc. A ház majdnem kitakarja, de kiszúrom a hátsó kertben a hatalmas tölgyfa ágán csüngő abroncshintát.
- Ma három nevelőnk dolgozik, illetve Bobby a konyhán. – Mrs. Fleming kinyitja előttem a nehéznek tűnő sötétbarna duplaajtó egyik szárnyát, majd maga előtt tol engem, így érünk be a kastély halljába. Tágas helyiség, velem szemben egy lépcső vezet felfelé, két oldalra egy-egy nagy terem nyílik. A sötét parketta kék tapétában folytatódik, fával szegélyeztek szinte mindent. A bútorok smaragdzöldek vagy tengerészkékek, minden annyira komoly és sötét. Körbepillantok, beiszom ezt a kontrasztot, amit az otthonomhoz képest mutat ez az intézet. Túl kicsinek érzem magam.
Egy fiatal nő áll előttünk, vörös haja ugyanolyan fonatban lóg a hátán, mint Mrs. Flemingnek, de sokkal rövidebb, néhány kóbor hajszál csiklandozza a nyakát. Mosolyog, szeplős arca kedvesnek tűnik. – Szia! – köszönt, lehajol hozzám, és felém nyújtja a jobbját. A zöld blúzának ujja felcsúszik a csuklóján. Amíg a kezét tanulmányozom, az intézetvezető beszélni kezd. – Ő itt Isabelle, az egyik legújabb nevelőnk. – Megrázom a kezét, elvesznek az ujjaim a tenyerében. – Ő itt Melinda. – Egy anyám korú nő lép ki egy íves átjáróból, kék ruhában libeg felém, barna haja az álláig ér. – Végül pedig nemsokára találkozunk Karennel, aki most éppen a fiúk apró-cseprő ügyeit intézi, és a férjével, Bobby-val, aki a konyhánkon dolgozik felváltva Leonnal. – Mrs. Fleming megfogja a kezemet, az ebédlőbe vezet, arra lépünk, amerről Melinda érkezett. Két hosszú asztal terül el előttem, fehér abrosz lóg alá róluk, egy harmadik rövidebb pedig a bal fal mellett húzódik. – Itt fogtok napi kétszer vagy háromszor enni a fiúkkal. A reggeli fél nyolckor kezdődik, addigra iskolakészen kell lennetek. Hétvégente nyolckor eszünk, majd az ebéd fél kettőkor lesz feltálalva. A vacsora mindig hatkor van, akinek esetleg iskolai programja van ehet később is, hét fele. Aki megéhezik étkezések között gyümölcsöt ehet. – Mrs. Brown mögöttem áll, türelmesen kivárja, még az intézetvezetőnő átad engem Isabelle-nek, aki egy soron kívül elkészült rántottával vár. – Gyere, Thoren, egyél egy kicsit! – A hátizsákomat leveszi rólam, mellém teszi egy székre, és a hosszú asztalka egyik szélére letelepedve magányosan nekilátok a tojásnak, a gyomrom hangos ujjongásba kezd. Isabelle kérdezget engem, mik a kedvenc ételeim, sportjaim, mit szeretek játszani, tanulni. Egy-egy falat között válaszolok neki, de igazából Mrs. Brown és Mrs. Fleming beszélgetését hallgatom, akik kimentek a konyhába kávézni.
- Nem, az édesapja börtönben ül. – Megáll a kezemben a villa, magamra erőltetek egy mosolyt, hogy Isabelle ne kezdjen gyanakodni arra, hogy kihallgatom a másik két nőt. Az apám arca felsejlik előttem, képekről ismerem csak, és tonnás súlyként ül a mellkasomon ez a tény. Bűnöző, egy senki, akinek a nevét sem szabad kimondanom.
- Nem találtunk egyetlen rokont sem, aki befogadhatná, a nagyszülők halottak, egy nagymamát leszámítva, aki magát is alig tudja ellátni. Az anyja oldaláról egy nagybácsi volt, aki túladagolásban halt meg, az apja nővére pedig ismerten alkoholfüggőséggel küzd.
Én csak rágom a tojást, kicsit gumis állagú, de az éhségem sokkal erősebb a válogatásomnál.
Mrs. Fleming felvezet engem a harmadik emeletre, miközben arról beszél, hogy ide csak engedéllyel lehet feljönni. A nevelők, illetve az ő lakrészük van itt, az iroda, a raktárak. Behúzom a nyakamat, alig merek körbenézni, beinni ennek a végtelen nagynak tűnő helynek a látványát. Az intézetvezetőnő egy névtáblával ellátott ajtóhoz vezet, Mr. Robert Fleming, olvasom, és egy ősz hajú, kedves arcú férfi vár engem. – Thoren. – köszönt nyugodt hangon, kihúz nekem egy széket. – Üdvözöllek a St. Micheal’s Fiúneveldében, ami a valahai fiamról kapta a nevét. – A falon függő kisbaba képére néz, mély levegőt vesz. – Ha van bármi kérdésed, nyugodtan tedd fel most is, vagy bármikor.
Gondolkodom, de csak egyetlen dolog jut eszembe. – Mikor mehetek haza?
Mr. Fleming szája egy vonallá húzódik össze, kissé lehajtja a fejét. – Attól tartok Thoren, ezt senki sem tudja megmondani neked most.
Mrs. Brown elköszön tőlem, leguggol hozzám a hallban, és elkezdek pánikolni. Tényleg itt hagy? Tényleg egyedül maradok? Riadtan pillantok Melindára, aki a vállamat fogja, és várja a hazatérő fiúkat. – Mindjárt itt vannak! Aztán a szobatársaid megmutatják, hol fogsz aludni. – Szótlanul várom, ki alszik majd felettem. Négyen leszünk egy szobában, ezt már elmondták nekem, és rettegek, hogy kiderül, valami idegesítő csapathoz kerülök-e majd. Mrs. Brown kilép a duplaajtón, de majdnem fellöki őt az áradat, amit kék egyenruhás fiúk jelentenek, vidáman beviharzanak a hallba, önfeledten. Nézem őket, és remélem, hamar én is beszokok ide.
- Fiúk! – Jelenik meg Mrs. Fleming a hallban. – Új lakónk van. Köszöntsétek Thorent! – mutat rám, én pedig behúzom a nyakamat. Húsz fiú pillantása nehezedik rám, érzem, ahogy lyukat égetnek a bőrömbe. A csoport vegyeskorú, vannak nálam sokkal idősebbek is, de fiatalabb, kisebb fiúkat és észreveszek. Nem is tudom, hogyan kellene reagálnom most. Annyira furcsa hangulata van a komoly egyenruhájuknak, ahogyan az enyémhez hasonló rosszgyerek arcukkal párosulnak.
– Keselyűorrú! – kiáltja el magát egy nálam idősebb és magasabb fiú, vastag szemöldöke mélyen ülő barna szempárt keretez, megszólalását néhány tompa vihogás kíséri. – Benjamin! – szól rá élesen, Mrs. Fleming, és felfelé mutat. Nem kell semmit mondania egyetlen nevelőnek se, a fiú sunyi mosollyal elindul a lépcsőn, azon gondolkozom, hova mehet, miközben a bőrcipőjének a nyomát figyelem a koszos zöld szőnyegen.
- Andy! – szólal meg az intézetvezetőnő – Kérlek, vezesd Rennie-t körbe, és segíts neki beköltözni Keith helyére.
Andy előlép, velem egykorú lehet, szelíden rám mosolyog. Szőkés haja rendezett frizurában lehetett reggel még, most kissé szétziláltan ugrándoznak a tincsek a feje tetején. A fekete hátizsákja csak a jobb vállán lóg, blézerén az ebédről árulkodó piros folt éktelenkedik. – Andy vagyok. – int nekem, én pedig megszorítom a hátizsákom pántját, és követem őt, ahogy felsiet a lépcsőn, majd a hosszú folyosón jobbra fordul. Itt is ugyanazok a színek dominálnak, de a szobaajtók közé nagyméretű csoportképeket függesztettek szép fa keretben. Amint a többi fiú tekintete elől elmenekülünk gyorsítok a lépteimen, hogy mellette sétálhassak. – Thor. – mormogom, de nem nézek rá. Érzem, amint felém néz, az arcomat kutatja, de nem szólal meg. Majdnem az utolsó ajtóig sétálunk, hirtelen nyúl át előttem, hogy kinyissa az egyik szobát. – Üdv otthon! – mondja, majd lehajítja a táskáját egy komód mellé. – Keith ágya volt az enyém alatt. – mutat a bal kezem felé álló emeletes ágyra. – A szekrény legalsó fiókja volt az övé. – Leveszi a blézerét, és felakasztja az ajtó melletti kis fogasra. Én a hátizsákomat az ágyam mellé teszem, frissen van beágyazva, végighúzom a tenyeremet a puha paplanon. - A harmadik emeleten vannak a nevelők szobái, az iroda, ahol Mr. Fleming dolgozik, meg oda szoktak minket felcipelni, ha le akarnak minket cseszni. A folyosó közepén a szélesebb ajtó mögött lesz a fürdő, ott van a wc is. – Gesztikulál a kezeivel. – A földszinten van az ebédlő, a konyha, ahová nem mehetünk, a másik oldalon meg a nappali, a tanulószoba. – Értően bólintok, bár arra gondolok éppen, hogy ebbe a kastélyba vagy tízszer beleférne az otthonom.
– Szerintem még nem hoztak neked egyenruhát. Bár lehet holnap még nem jössz velünk suliba, át kell téged íratniuk. Hacsak nem a Liberty Roberts suliba jártál eddig is. – Megrázom a fejem válaszul. Andy az ágyam szélén húzódó létrára lép, lábán már nincs cipő. – Ruhát hoztál? – folytatja a kikérdezést. Válaszul megint fejet rázok, de rájövök, hogy nem látja, így gyorsan felelek inkább, a hangom kissé rekedten. – Nem sokat.
- Szerencséd van. – Zengi vidáman. – Kapsz egy csomó új cuccot akkor. – Megnyugtat a vidámsága, azt sugallja, hogy nem lesz olyan rossz itt azért.
Hallom, ahogyan kényelembe helyezi magát felettem, recseg a fa, ahogyan fészkelődik. – Én általában DJ-vel és az öccsével lógok, a többiek vagy túl stréberek, vagy túl bajkeverők. – Nem tudom elképzelni, milyenek lehetnek az itt lakó fiúk, így csak nyelek egyet hangosan. Remélem a szótlanságom nem riasztja el Andy-t.
– Ne is figyelj oda Benjaminra meg a bandájára! – kezdi gyengéden. – Tizennégy évesek, aztán minden kisebb diákot terrorizálnak. Ő meg a haverjai, Mark, Ethan meg Kyle. Majdnem ők a legidősebbek, rajtuk kívül csak két tizenhatéves van bent. Ők már elég nagyok ahhoz, hogy páros szobában lehessenek. – A hangsúlyából kiérződik egy kis irigység. Ujjaival az ágy szélén dobolhat. – Tudod, a másik két srác a szobában kicsit kattant. Eric meg Jude. Ha hoztál magaddal valami játékot rejtsd el a matracod alá, enyves a kezük. – suttogja lefelé, a hajának végét éppenhogy látom megjelenni a látóteremben. Felnézek rá, mosolyog, és én is kicsit elengedem magam.


Az áprilisi levegő megtölti a tüdőmet az első lélegzetvételem során, amikor a nevelőnők beindítják a reggeli ébresztőnek szánt trombitaszót. Felülök, kómásan, a szememet törölgetem. A medvémet becsúsztatom a matracom és az ágykeretem közé, szegénynek eléggé eltorzult az arca, mióta itt kell laknia egész nap. Andy teste is megmozdul felettem, olyan robajjal, hogy mindig azt hiszem, rám fog egyszer zuhanni tokostól.
Szombat reggel van, a napsütés csiklandozza az arcunkat, az étkezőből tojás és pirítós illata száll fel. Le kell mennünk, csomó feladatunk van, hiszen holnap húsvét vasárnap lesz, Biblia óránk van délelőtt, meg kézműveskedünk. Nekem még leckém is maradt tegnapról, a könyvtárban ücsörögve kell megírnom egyedül, ha csak Andy nem jön velem, hogy szórakoztasson. Magamra kapok egy farmert meg egy kék pólót, egy pár csíkos zoknit húzok és az új papucsomba bújok bele. A többiekre nézek, Jude még alszik, az új srác, aki megkapta az alsó ágyat pedig riadtan mered előre. Rámosolygok, de rám se hederít, egy hete került csak ide. Semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy rendkívül okos, ugrott is egy osztályt, és külön pszichológus foglalkozik vele heti kétszer. Még mindig jobb fej, mint Jude meg az előző szobatársunk volt, így nem bánom, hogy velünk van. Azonban ő nem mondott nekünk semmi mást. Egy szót se. Emlékszem, én is mennyire meg voltam illetődve az első hetekben, szinte csak Andy-vel beszéltem, igyekeztem elkerülni mindenki mást. Valahol megértem a félelmét, de nem tudunk neki így segíteni, ha begubózik. Kínunkban már Okostojásnak neveztük el, hátha a becenév kis életet lehel bele. Tegnap megkértem, hogy segítsen a leckében, de csak riadt szemekkel meredt rám, majd bement a hálónkba.
Kilépek a folyosóra, a szobákból kiszállingóznak a többiek is, megyünk a közös fürdőbe, mint egy álmos horda. Az emelet közepén elhelyezkedő helyiségbe lépünk, sorba állunk a négy wc-hez, majd fogat és arcot mosunk. A hűvös víztől éberebb leszek, vidámabban száguldok le az étkezőbe.
– Thoren! – zördül rám Sandra, az éjszakás nevelő, aki kissé kótyagosan tartja a kezében a fekete kávésbögréjét. Bűnbánó arccal lassítok, rá se nézek, amint mellette elhaladva belépek a hosszú asztalokhoz. A szokásos helyemre ülök le, velem szembe DJ ül és az öccse, Ty, balomon Andy szokott ülni, jobbomon pedig az új gyerek. DJ köszönt, suttyomban beleharap egy pirítósba, majd gyorsan megrágja azt, lenyeli. – Helló, haver. Délután focizunk? – kérdezi reményteljes szemekkel, én pedig bólintok, végre valami, amit várhatok.
- Ha befejeztem a leckémet.
Dj vidáman bólint nekem, majd az öccsével kezdenek hüvelykujj birkózni, rám se hederítenek. Jelenleg rajtuk kívül még egy feketebőrű fiú lakik velünk, illetve kettő latinamerikai, mindenki más fehér, mint a hó, és ettől zavaróan kitűnnek, állandóan őket veszik a nevelőnők észre először. A kis asztalnál ül Karen, bongyori haja nagyon sok helyet foglal el, mellette Melinda és Patricia, az asztal végén Todd, az éjszakás őr és az asztalfőn Mr. Fleming, makulátlan öltönyéről bárhonnan fel lehetne ismerni.
Előttem egy adag tojás gőzölög, ugyanolyan gumis, mint szokott lenni, de a gyomrom hálásan korog. Meg kell várni a többieket, hogy elkezdhessünk enni, de van, aki már becsempészett a szájába néhány falatot. Andy mellém siet, majdnem elkésik, de lazán vigyorog, mikor mellém huppan. Ezalatt a röpke hónap alatt legjobb barátokká váltunk, a legtöbb időnket együtt töltjük. Ezelőtt nem voltak barátaim, legalábbis ilyen közeliek sosem, és kicsit marja a keserűség a gyomromat, mikor arra gondolok, talán valami jó is lehet abban, hogy nem élhetek anyámmal. Egyszer jött meglátogatni engem, az első itt töltött hetemen, aztán arra hivatkozott, hogy túl fájdalmas engem látnia.
Nyelek egyet, nem akarok most rá gondolni. A falakat bámulom, nem változott semmi március óta, viszont ahogy végignézek az álmos arcokon megállapítom, hogy sok köztük a számomra is új fej. Vannak azok, akik nagyon hamar kicserélődnek, egy hónap vagy kettő és hazamehetnek, vagy nevelőszülők jönnek és őket választják, és vannak olyan alakok, mint Nagybácsi, aki hatéves kora él itt, most pedig lassan betölti a tizennégyet.
Türelmetlenül kocogó villák szimfóniája köszönti a nyolc órát, és már rajthoz álltak ujjaink, éhesek vagyunk. Azonban Sandra aggodalmasan összehúzza a szemöldökét, mikor benéz hozzánk, és látja, hogy az új gyerek széke üres. – Felmegyek érte. – szól oda halkan Flemingnek, aki bólint, majd feláll, hogy köszöntsön minket és engedélyt adjon a reggeli elkezdéséhez. Összenézünk Andy-vel, de ő csak meghúzza a vállát.

Délután kettő körül járhat az idő, a focipálya körül lebzselünk, várjuk, hogy Benjaminék mikor engednek minket oda. Jóval kevesebben vannak a nálunk idősebb fiúk, de így is képesek befoglalni az egész pályát.
- Aztán majd Mrs. Fleming fogja és felrángat minket. – mondja DJ, de nem figyeltem oda rájuk, nem tudom, miről lehet szó. Andy válaszol neki valamit, de aztán kiszáll a beszélgetésből, Jude és DJ tovább pampognak valamiről.
- Benjamin, mikor jöhetünk már mi? – kiált oda Andy, de csak egy tucat középsőujjat kap válaszul. Frusztráltan sóhajt egyet, majd ledobja magát a friss fűre, a farmerjén biztosan hatalmas zöld foltok fognak virítani.
Kyle felrúgja a labdát magasra, hiénaszerűen vihog, majd alászaladnak a srácok, majdnem összeütköznek az izzadt fejek. Én megigazítom a kék pulóverem ujját, intek DJ-nek, hogy inkább menjünk mást játszani, mert sosem fognak minket odaengedni. Felállok, előrelépek, és ezzel az ártatlan mozdulattal felhívom az idősebbek figyelmét magamra.
- Nézd a keselyűorrút! – üvölt oda valamelyik, majd a röhögés hamar elhal. Körbenézek, mert vészjósló ez a csend, és meg is látom az új srácot felénk lépdelni, mögötte pedig Markot, aki egy tojással közeledik felé. Katasztrófaturisták vagyunk, visszatartott lélegzettel figyeljük, ahogy az új srác feje tetején szétnyomja a tojást, a szobatársam összerezzen, nem mer mozdulni. – Idióta stréber! Nyomorék Egghead! – zengi Mark, és az ablak fele pillant. Abbahagyja a nevetést, és a ház mögé szalad, úgy sejtem az egyik nevelőnő kiszúrta, amint bántja a kisebbet.
Benjaminék nem játszanak már, minket néznek ragadozószerűen, lehajol az egyikük, belemarkol a nedves földbe, majd egy maréknyi sarat felénk hajít. A friss föld illata keveredik a kosz ízével, ellepi a koratavasz az érzékeimet. Felállnak a többiek is, majd elfutunk. Hátranézek, de látom, hogy a stréber gyerek nem mozdul. A tojáslébe ragadt sárdarabok miatt nem is hiszem, hogy sok mindent lát. Legszívesebben továbbfutnék, de mélyen legbelül érzem, hogy nem hagyhatom hátra. Ha én nem, más sem fogja összeszedni őt. Megtorpanok, visszafordulok, és elindulok felé. – Hé, okostojás, indulj már el! – kiáltom, de Benjaminék gyorsabbak. A seggfej ökle a magasba emelkedik és tompán csattan a srác arcán. Nekiiramodok, a Benjamin hátára ugrok és belekapok a hajába, érzem, ahogy a körmöm felhasítja a fejbőrét, ujjaim közé szorulnak a vastag hajszálak. Mint a matricát, Kyle lehámoz a haverja hátáról, de mielőtt elkezdhetnének engem püfölni megérkezik Karen, Isabelle és Patricia, megragadják az idősebbek grabancát.
Miután mind megjelentünk Mr. Fleming irodájában, és Benjaminékat a sár feltakarítására ítélték, a fürdőbe megyünk Okostojással, hogy megmosakodjunk. A szeme alatt szörnyű folt kezd éktelenkedni, és megsajnálom őt. Előremegyek, kinyitom az ajtót, megtartom neki. Senkit se látok, leveszem a pulóveremet és a felsőmet, a sarokba hajítom, és megmosom az arcomat. A nedves föld illata keveredik az émelyítő barackos kézmosóval, a barna szennyvíz lecsorog a nyakamon, a mellkasomon hagyja a retek csíkjait. Felnézek, a tükörből látom, hogy Okostojás ugyanott áll, meredten, nyers tojástól bűzölögve. Sóhajtok egyet, és a zuhanyzók felé lépek, hogy belökjem őt az egyik rózsa alá. Észreveszem, hogy az utolsó fülke előtt el van húzva a függöny, és valakinek a cipős lába lóg ki alóla.
- Haló, mit csinálsz? – kérdezem, amint elrántom a műanyagot, és meglátom Nagybácsit, amint a sarokba simulva áll, keze az ágyéka előtt.
- Semmit! Hagyjál már! – Elsuhan mellettem, ijedten, mint akit rajtakapták valamin. Sejtem mit csinálhatott. Okostojásra nézek, aki ugyanolyan meglepett, mint én, majd nevetésben törünk ki – az első hangok, amiket ittléte óta kiadott a srác.

Húsvét vasárnap busszal megyünk a templomba, egy hatalmas csorda teli hangos és neveletlen fiúval. Mindannyiunk csinos fehér ingbe vagyunk öltöztetve, komikusan nagy nyakkendővel a nyakunkba, mindenkié ugyanolyan tengerészkék. Sorban lépkedünk be, beszólok a Nagybácsinak, aki megkérdezi, hogy megtanítson-e minket hokizni, ha már ennyire nem tudunk leszállni róla. Nevetek rajta megint, belebokszolok a vállába, és mondom neki, hogy üljön mellénk. Úgy sincsenek barátai, eléggé különc srác, a korabeliek nem igazán kedvelik őt. Mondjuk megértem, egészen sokat henceg, pedig semmije sincsen, ahogyan nekünk se, és látogatni se járnak hozzá. Örökbefogadható lenne, mert lemondtak róla, de senkinek se kell egy nagypofájú, felelőtlen tizenhárom éves. Valahol sajnálom is őt, de amint ránézek a koraöreg arcára, meg tudom érteni, miért nem ő az aranygyermek.
Besorolunk a hátsó padokba, Andy mellé ülök, és intek Okostojásnak, hogy tartson velünk. Kettejük közé szorulok be, és felkészülök a hosszadalmas, unalmas misére. Elnézek a sorunkon, Andy, én, Okostojás, Nagybácsi, DJ és Ty – egy olyan csapat, amiről tudom, hogy sokra visszük még. Egy olyan csapat, akinek a társaságában nagyon jól érzem magam.

Délután a tanulószobában ülünk, van még egy beadandóm, amit Okostojás elkezdett nekem, de muszáj befejeznem. Andy mellettem ül, pattog a lába, idegesnek tűnik. A jobbkezem leszakad, annyit írtam már, a ceruza nyoma belevájódott az ujjamba.
- Hagyd már abba, nem tudok így koncentrálni! – szólok rá, de fel se néz.
- Akarsz valami király dolgot látni? – kérdez helyette, majd végre rám néz. – Bízhatok benned?
- Persze. – vágom rá gondolkodás nélkül, de hátradőlök, mert nem tudom, mit akarhat.
- Nem mondhatod ezt el soha senkinek, világos? Muszáj, hogy megígérd. – Hangja aggodalmas, de bizalmas.
- Ígérem, persze. – felelem komolyan, a szemébe nézek. Andy feláll, a könyvtár végébe sétál, az utolsó könyvespolc mögé áll.
- Egy hangot se adj ki, rendben? – kérdezi, majd elkezd furcsán rángani. Nagy levegőt vesz, majd pillanatok alatt torzzá válik, hátralépek, annyira meglepődök. Kettőt pislogok és már egy oposszum áll előttem, hosszúkás orrával és gombszemével engem figyel, Andy ruháiba bugyolálva. Megint teszek egy lépést hátra, és elbukok egy halom kidobásra szánt könyvben, hanyatt esek, a fejemre zuhan egy kötet. Az oposszum alakja felborzolódik, és amilyen gyorsan előtűnt, olyan gyorsan visszaváltozik Andy-vé.
- Mit mondtam? Maradj csöndben, te idióta! – hangja halk, de szinte üvölti a suttogását, ahogyan magra kapja a melegítőjét, majd a pólója után kap, hogy felhúzza magára.
- Mi történik itt? – les be a legújabb nevelőnk, Greg, akinek sajgó fejem ellenére én felelek, hogy semmi.
Életem legszürreálisabb húsvétja az idei.


Hóesésre ébredünk. A trombitaszó most egy karácsonyi dallamot játszik, vidámság járja át az otthont. Téliszünet van, december 23., és egy hete feldíszítettük már a kastélyt. Isabelle egésznap mikulássapkában járkál, forrócsokit csinál bárkinek, aki kéri, még nekünk is, akik most már tizenkétévesek leszünk lassan. Felveszem a fehér pamutpólómat, piros melegítőmet és elbattyogok a mosdóba, magam mögött hagyva a nehezen ébredező Andy-t és Okostojást. Késő estig beszélgettünk, a tetőn ücsörögtünk, mert sikerült rájönnünk, hogyan szerelhetnénk le és vissza a rácsokat. Vagyis, Egghead jött rá, de szeretjük ezeket a kis dicsőségeket megosztani egymással. 1996. húsvétja óta Andy-vel elképesztően közel kerültünk egymáshoz, gyakran ikreknek is neveznek minket, bár nem hasonlítünk külsőleg. Okostojás is a bizalmasunk lett, neki tavaly mondta el Andy, hogy alakváltónak született, a fivérek meg Nagybácsi csak az idén tudta meg. Először annyira bizarr volt elképzelni, hogy a felettem lakó fiú éjszakánként oposszum formájában kísért minket, de hamar hozzászoktunk ahhoz, hogy a csendes éjszakai lepel alatt, mikor a csillagos eget nézzük a tetőről plédekbe bugyolálva Andy átváltozik és úgy lóg velünk. Szótlanul, az állati bőrében, amibe nagyon ritkán bújhat csak, mindenkitől elrejtve.
Nagybácsi velünk töltötte az éjszakát, most a negyedik hely üres nálunk, és a szobatársával ki nem állhatják egymást, tehát amíg lehet nálunk dekkol. Lassan úgyis elkezdheti az életét, mindig arról mesél, hogy hazamegy, egy tengerparti kisvárosba az apjához, aki hentes ott. Ő is annak szeretne tanulni, nagyon másnak nem is tudna, mert éppenhogy meg nem bukik.
Mindenki kicsit izgatott. Hiába közelegnek az ünnepek, ma jön egy pár, akik szeretnének örökbefogadni egy fiút. Korombelieket keresnek, de engem nem érint a dolog, mert anyám nem mondott le rólam. Nagyritkán eljár hozzám látogatni, ilyenkor suli után egy semleges helyen kell vele találkoznom, de ezek a délutánok csak keserédes fájdalmat hagynak maguk után a szívemben. Már tudom, hogy nem fogok hazamenni. Hiába józan anyám, mikor velem van, látom és érzem rajta, hogy egyébként nem az. A dühhöz már túl fáradt vagyok, a reményhez meg túl idős.
A kastély télen igen hűvös, a fürdő járólapja is megfagyasztja a meztelen talpamat, ahogy a fogamat mosom. Dj és Ty megjelenik az ajtóban, bólintok nekik, majd kiköpöm a számban összegyűlt mentás habot. – Hé, sok sikert nektek mára!
- Ah, hagyjad, úgyis mindig tökéletes fehér fiút keresnek. Amúgy se akarom, hogy elszakítsanak minket egymástól. – Néz rá komolyan a mellette álló öccsére, aki már mossa a fogát, szótlanul mered a bátyjára. Őket elnézve a fürdő zöldes ledfényében, valahol megértem, hogy nekik itt sokkal jobb. Együtt. Ketten a világ ellen.
Zsizsegnek a fiúk körülöttem, tizenhárom fiú felel meg a mai látogató pár feltételeinek. Lekváros párna a reggeli, egy pohár tejjel és nutellás kenyérrel, de úgy érzem, senki sem a különleges kaja miatt ilyen felpörgött. Mrs. Fleming is karakteridegenül nyugtalan, igazgatja a tökéletesen egyenes terítőket, odajön hozzánk, hogy a kócos hajunkat ügyes mozdulatokkal összerendezze ráncos, bütykös ujjaival. A reggeli szokatlan csendben telik, a rágás és nyammogás alapzaját nem töri meg a vihogás, a vidám csevej, ami sosem marad el.
Sok gyereknek hiányzik a karácsony otthon. Nagybácsi hatalmas, díszes fákról mesél, sok-sok ajándékról, de mind tudjuk, hogy hazudik. Mások sokkal szerényebb szentestékről mesélnek, az ő hiányuk valódi és szívbemarkoló. Nekem is hiányzik anyám. Két hete láttam, hozott egy tábla csokit, meg egy sálat ajándék gyanánt. Nem tudtam annyira örülni neki, mikor láttam az új kabátját és táskáját, amit a legutóbbi lovagja aggathatott rá alkoholmámorosan vagy valamilyen drog tompa kábulatában.
Mi, akiket nem vihettek haza az ideérkezők, reggeli után azt csinálhatunk, amit szeretnénk, csak a nappalit kell szabadon hagynunk. Andy-vel felvesszük a pufi kabátunkat, sok sikert kívánunk Okostojásnak, akinek furcsa zöld árnyalat festi betegesre a tekintetét. Nem izgatottnak tűnik, hanem idegesnek, mintha bármikor idehányhatna, mintha legszívesebben lekaparná a bőrét ahelyett, hogy felöltözzön, kicsinosítsa és eladhassa magát az érkezőknek. Mrs. Fleming félrevonta tegnap, és bizalmasan megjegyezte neki, hogy őt ajánlották a párnak elsősorban, mert mind a magatartása, mind a tanulmányi eredményei kiválóak, a terápiával is jól halad. Andy-vel nagyon sajnálnánk, ha az egyik legjobb barátunk itt hagyna minket, de azzal is tisztában vagyunk, hogy ez az egyik legjobb dolog, ami történhet az itt lakókkal. Legalábbis a legtöbbükkel.

Ketten kimegyünk a frissen hullott, szűz hóba, megvakulunk szinte, annyira csillogó a jéghideg takaró. Hócsatát rendezünk, Nagybácsi is csatlakozik hozzánk, majd néhány idősebb fiú is. Amint megjönnek a látogatók abba kell hagynunk a hajcihőt kicsit, Melinda szigorúan szól ránk, de arcán végig műmosoly feszül, amitől kellemetlenül érzem magam. Mintha robot lenne, nem ember. Ha lehetne választani, akkor ő volna a kedvenc nevelőm, anyámra emlékeztet, arra a pár jó pillanatra, amije volt neki. Egy anya, akim sosem lehetett.
A pár egy szolid szürke autóval érkezik, kiszállnak, konzervatívan, de elegánsan öltöztek fel, szövetkabátuk és kerek szemüvegük miatt híres tudósok, professzorok jutnak róluk eszembe. A nő barna haját egy-egy ezüstszál díszíti, a férfi már teljesen megőszült, de így is fiatalosnak tűnik. Az a negyvenes, aki simán elvegyül a főiskolások között is. Az idegenekre meredünk, ahogy most bekíséri Melinda őket, mi pedig lassan újra belelendülünk a szúrósan jeges labdák dobálásába, arcunk kipirult, kezünk szinte lilásba hajló vörös már. Éppen belátunk a nappaliba, oda-odavetek egy pillantást, Okostojást figyelem, aki a sarokban ül az őrülten villogó karácsonyfa előtt, a térdét markolja eszeveszetten, és egyszercsak felpattan és elkezdi verni a hozzá legközelebb álló fiút. Tátott szájjal bámulom mi történik, az arcomba kapok egy golyót, ezer apró tűszúrásra emlékeztet a fájdalom, a nyakamba is beesik egy kis hó, de oda se fordulok, meredten nézem, ahogy a rémült házaspár egymásba kapaszkodik, a nevelők pedig küszködve szedik szét a két srácot. A többiek furcsállják a viselkedésemet, Andy is odajön, benéz az ablakon, majd kicsúszik a száján: - Mi a lófaszt csinál ez?

Három órát töltött fent Okostojás Mr. Fleming irodájában. Kukán ül velem szemben, a földet bámulja, meg se rezzen, hiába faggatjuk. Feladjuk a dolgot, elengedjük, egy pakli franciakártya kerül elő és hatan játszunk, Nagybácsi, DJ és Ty is beszáll. Alig férünk el a kisszoba padlóján, senki se meri megemlíteni a mai napot, meg azt, hogy Okostojást kiíratják minden klubból jövőre, ez a büntetése. Végül egy másik srácot választottak, egy fiatalabbat, mintha egy elfoglalt faszi választana szeretőt, mindig a legkisebbek mennek előbb.
Ránk telepedik a sötétség, mindenki visszamegy a saját szobájába, Nagybácsi is, mert fél, hogy ma többet fognak hozzánk benézegetni. Andy lelopózik a konyhába enni valamit, mi pedig leszedjük a rácsot és kiülünk a tetőre, a jeges levegő szúrja a tüdőmet és az arcomat. Utoljára összeszorítom a számat, ránézek Okostojásra, és megkérdezem: Miért csináltad?
Hosszas csend következik, bámul kifele, a kovácsoltvas kapun túlra. Nem hiszem, hogy felelni fog, de végül mégis megteszi. – Azért, mert nem jó, ha vannak szüleid. Bántani tudnak. Megkötözni. Megütni. Megérinteni. – nyel egy nagyot, látom, hogy könnyek csíkozzák arcát. Veszek egy mély levegőt, próbálom feldolgozni, amit mondott. Igazán csak évekkel később fogom teljesen megérteni, mi történt vele otthon, miért nem akar már soha többé zárt ajtók mögé kerülni másokkal.

Másnap izgatottan kel fel újra az otthon összes lakója. A tegnap idegessége és reménye, a verekedés és a nap végi csalódás után valami ünnepi meghittség, mélyen rejlő, egészen a gyomrunk tájékáról sugárzó boldog nyugtalanság járja át a testünket. Holnap az ajándékaink várnak minket, a legtöbb adományból összeválogatott kis csomag, ritkán vannak benne hasznos vagy szuper cuccok, általában használt holmik, amik igazából senkinek se kellenek. De, persze, akinek nincs semmije, az örüljön bárminek is, vagy micsoda. Én sosem vártam itt az ajándékokat, csak a jó kajákat, és ez idén is így van. Leszaladunk a lépcsőn, tenyerünket csiklandozza a műanyag tűleveleket szimuláló garland, ami a korlátot öleli át, mint egy kígyó az ebédjét. A napot együtt töltjük, karácsonyi filmeket nézünk a nappaliban, forrócsokit iszunk, egyedül Okostojásnak kell a tanulószobában töltenie a napot, de az az igazság, hogy általában amúgyis oda rejtőzik el. A film után az ebédlőbe megyünk, mézeskalácsot díszítünk, bár nem sok kedvünk vagy kézügyességünk van hozzá. A kellemes fahéjas illat, ami belengi az étkezőt otthonra emlékeztet, anyám karácsony tájékán mindig fahéjas füstölőt gyújtott, mert sütni nem szeretett. Leülünk egy asztalhoz, jobbomon Nagybácsi van, megfogja az egyik színes mázat tartalmazó zacskót, és a szájába nyomkodja a felét. Megjelenik mögötte Isabelle, rászól, és ahogy Nagybácsi ijedtében a tarkójára emeli a kezét, felcsúszik a felsőjének ujja, megcsillan valami a csuklóján. Úgy tűnik csak én veszem észre, elkapom a kezét, az asztal alatt közelebb húzom magamhoz. Egy ezüstös színű óra van rajta, fém a szíja, az óralapja precíz munkának tűnik.
- Honnan szerezted? – kérdezem suttogva, a hangom feszült vád, sejtem, miként jutott hozzá. Őt senki se látogatja, szegényebb, mint a templom egere. Nagybácsi koraöreg arcán egy önelégült, mindenttudó mosoly jelenik meg, rám kacsint, és felfele mutat, ami annyit tesz közöttünk: Majd a tetőn megbeszéljük.
Nem sokkal később Benjamin, aki júliusban már túl öreg lesz ide, mögénk lép a nyakunkba önti a piros mázat, ragadok, és legszívesebben bemosnék neki, fel is állok, hátrahúzom az öklömet, de Isabelle már meg is jelenik közöttünk, zsálya, fahéj, és düh illatot áraszt, vörös haja figyelmeztetésként villan fel szemünk előtt.

Nem jön meg az ünnepi hangulatom, érthetően, és este megint a tetőn találjuk magunkat. Nagybácsi ül középen, az ablakunk keretének dől, Andy a másiknak veti hátát, én a legszélén. Dj tőlem távolabb fekszik, kicsit lejjebb, az eget nézi, Ty az ablakpárkányon, egyik lábbal a szobában figyel minket. Okostojás az ágyában fekszik, mély levegőket vesz.
Nagybácsi az óráját mutogatja nekünk. – Tudjátok mi lesz a karácsonyi ajándékom nektek? Átadom nektek a világ legszentebb tudását. Megtanítom, hogyan kell ellopni értékes dolgokat.
Az éjszakai őr, aki ünnepi időszakokban húzza a lóbőrt itt, Eddy, hangosan horkol, ahogyan kisettenkedünk a hátsó ajtón. A jeges téli hideg levegő arconcsap minket, de nem hozhattunk magunkkal sok mindent, mert gyorsan kell dolgoznunk. A lábunk alatt ropog a hó, de többnyire már letapostuk az elmúlt napokban ezt a kis ösvényt, így egy kis óvatossággal felderítetlenül eljutunk a kert végébe. A kerítésen ki lehet mászni, az egyik hátsókerti fára mászva, és Nagybácsi, révén ő a legmagasabb, bakot tart mindegyikünknek. Én még nem nőttem meg annyira, mindig is pár centivel alacsonyabb voltam Andy-nél, de ő az utóbbi évben lehagyott engem jó pár centivel. Ty-t Andy segítségével DJ húzza fel, Okostojásnak pedig én segítek. Legvégén Nagybácsi kapaszkodik fel a fára, meglepően ügyesen, pedig azt gondolnám az a sok cigi, amit suttyomban szívott el, megterhelik a szervezetét. A kerítés másik oldalára nyúlik ki ez a masszív ág, Andy mászik elől, a fa halkan ropog, a gallyak furcsán zörögnek. Amint a végéhez ér kissé lehajlik a növény kérges karja, ő pedig lepattan róla. Én következem, az ujjaim riadtan kapaszkodnak az eljegesedett faágba, de hallom Nagybácsi sürgetését, így megemberelem magam, hiába dobog a fülemben a szívem – előretörök és lepattanok. A talpamra esek, de a föld visszarúg, a térdemre zuhanok. Andy felém nyújtja a jobbját, felsegít, pont időben, mielőtt DJ bakancsa a nyakamat érné.
A hatalmas házak mögötti kis utcán sétálunk, Nagybácsi beszél fojtott hangon. – Az utca végén lévő ház lakói elutaztak. Ha sikerül bejutnunk, már pedig Papa – itt magára mutat mindkét kezével – igazán ügyes a zárfeltörésben. – Lehelete gomolygó füstként száll fel.
A fehérre festett ház hátsó ajtajához érünk, valóban nem látszik élet nyoma, bár lassan kettőt üt az óra, minden ilyen kihalt. Nagybácsi előrelép, felvillantja a csillogó apró fémrudakból álló ketyeréit és a zárba dugja egyből. Matat vele, közben magyarázza, mit miért csinál, majd hirtelen megfagynak az ujjai a művelet közben. Követem a tekintetét, az ajtó üvege mögött én is kiszúrom a belső mechanikus zárat, amit nem tudunk semmilyen trükkel széttörni, ha csak nem akarjuk a fél utcát felriasztani az izgatott lmukból. Csalódott sóhaj hagyja el többünk torkát is, leheletünk füstjel formájában juttatja el az Isteneknek a segélykiáltásainkat.
- Van egy jobb ötletem. – szólal meg Andy, majd leugrik a két lépcsőfokon, halk puffanással ér földet. Egy bokor takarásába lép, és egy szempillantás alatt oposszummá változik, ruhái egy halomba gyűlnek össze. A hátsó terasz fadeszkái alá préseli magát, halljuk, ahogyan a talpunk alatt motorszik, majd a házban zörög tovább. Fél perc múlva egy legalább négy számmal nagyobb melegítőcuccban jelenik meg, elhúzza az átkozott riglit, majd önelégült mosollyal invitál be minket.
- Szép volt öcskös! – mondja elismerően Nagybácsi, majd pulóverének ujjával áttörli a riglit. – Honnan vetted el a ruhákat? Ne hagyjunk ujjlenyomatokat!

December 25-én reggel elnyomhatatlan boldogsággal szalad le minden fiú a nappaliba, megkeresve a névreszóló dobozát. Az enyémben két pár zokni, egy póló meg egy kulcstartó van, mosolyt erőltetek magamra, majd felmegyek a szobámba elpakolni ezeket az apróságokat. A kulcstartóról már félig leszakadt a karika. Amint kihúzom a fiókomat megpillantom az igazi karácsonyi ajándékomat – az MP3 lejátszót, amit elcsentünk abból a kihalt házból. Andy is megérkezik, mosolygunk egymásra, ő egy digitális kamerát vett magához, lőtt is pár képet már rólunk, ahogy a tetőn nevetgéltünk együtt, megünnepelve az igazi közös karácsonyunkat.
Nem is sejthettük, mennyire meghatározó lesz az életünkben ez a karácsony.

A karácsonyi ebédhez készülődünk, amikor ránk töri az ajtót DJ. Orrlyukai, mint a bikáé, kitágultak, kezei ökölbe szorultak. Dühtől eltorzult, fojtott hangon szólal meg: - Megölöm. Megölöm ezt a rohadékot!
Értetlenül nézzük őt, próbáljuk kiszedni belőle mi lehet a baja, mire végre kinyögi, hogy Todd molesztálta Ty-t. Lesokkolódunk a hír hallattán, Okostojásnak ki kell mennie hányni. Nagybácsi viszont megfogja DJ vállát, maga felé fordítja és a szemébe nézve megszólal: - Nem szólhatsz senkinek, világos? Nem hinnének neked. Viszont sakkban tarthatjuk. Amikor ő az éjszakás bárhová kimehetünk, csak emlékeztetni kell rá, mivel is zsaroljuk. Nagyon sajnálom az öcsédet, de muszáj meghoznunk ezt a bölcs döntést. Mindenkinek ez lenne az érdeke.
Így esett, hogy Todd akarva-akaratlanul is a cinkostársunk lett.



Cheryl Dunn (née Whitner): NJK - ember -  anya
Grace Donna Dunn: NJK - farkas -  lánygyermek