Kellemes meglepetésként éri hősnőnket, hogy megismerkedhet Lendarral, akivel igencsak jól el tudnak beszélgetni, így elsőre több dologban is hasonló állásponton vannak, amik meghatározzák egy-egy ember értékrendszerét. Békésen gyűjtögetnek, és Pixie hangot is ad örömének, és a férfi válaszára széles mosoly terül el az arcán. Szeme is boldogságtól csillog, amiért nem szánakozva, esetleg gúnyosan néz meggyőződése miatt rá, hanem teljesen elfogadóan. - Tudod, a legtöbben kinevetnek vagy lenéznek, amikor közlöm velük, hogy erdőtündér vagyok, de te nem. Ez melengeti kicsi szívem. - hogy ezt illusztrálja, kezét a mellkasára teszi egy pillanatra, ezzel remekül összekenve a ruháját, de sebaj, ez amúgy is "játszós", meg hát ott a mosógép, az majd teszi a dolgát. A maga nemében Lendar is egészen furcsa szerzet, de a szó jó értelmében, és Pixie csak bízni tud benne, hogy még össze tudnak majd futni, mielőtt a férfi tovább áll. Hősnőnk csak fecseg és fecseg, szinte megfeledkezve magáról ecseteli életének egy alapvetően jelentéktelen kis eseményét, de Lendar nem tűnik úgy, hogy unná, vagy szabadulna már. - Ez nagyon izgalmasan hangzik, és milyen igazad van! Mi is egy ilyen teljesen random szituációban futottunk össze, és lám, milyen jól kijövünk. - villant egy vigyort a férfire, miközben már a csipkebogyót pakolgatja bőszen a kosarába, de azért csak óvatosan bánik a mennyiséggel, ha már a férfi volt olyan nagylelkű, és felajánlotta a segítségét, nem szeretne neki nagy terhet vagy kellemetlenséget okozni a kosár súlyával. Már útban Pixie háza felé a vadászatról kezdenek csevegni. - Köszönöm a figyelmeztetést. Mint hallottad, hajlamos vagyok az ügyetlenségre, szóval majd szemfülesebb leszek, ha az erdőt járom. - válaszolja a csapdákat illetően, majd játékosan tiszteleg egyet, mintha egy kapitánytól kapott volna utasítást. A vadászattal kapcsolatban ambivalens érzései vannak, de hát megérti, hogy Lendar életmódjához ez elengedhetetlen, így inkább nem megy bele ennek a kitárgyalásába. - Én is igazán örülök a találkozásnak, várlak szeretettel a boltomban bármikor. Illetve, van amikor jelzés nélkül bezárok, így ha gondolod a biztonság kedvéért előbb csörögj rám. - mosolyog rá szórakozottan a másikra hősnőnk, miközben a szekrényen egy névjegy után kutat, amit ha megtalál, átnyújtja Lendar-nak. Azon megtalálja az üzlet nevét, címét, és a benti telefonszámot. Ha azt felhívja, akkor biztos lehet benne, hogy Pixie aznap kinyitott. - További csodálatos napot! - integet a férfi után, amint az távolodni kezd a házikótól, majd becsukja az ajtót, és egy sóhajtás után nekiáll, hogy kipakolja a terményeket. Ezek feldolgozásával ellesz jó pár napot, az már biztos.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
- Azt azért nem hinném - fűztem hozzá mint egy mellékesen holott a gondolat mögött koránt sem húzódott semmi mellékes. Bármiben fogadtam volna, hogy Pixie - azaz Flora - felmenői vagy oldalági családtagjai között nagyon is akadt legalább egy kósza tanult boszorkány, netán harapott vérfarkas, s valamilyen különös oknál fogva nem került közkinccsé a természetfeletti tudás. Így eltűnődve Flora nagymamája, ki a lányhoz hasonlóan minden bizonnyal tősgyökeres rose harbori volt, talán a beavatottak közé tartozhatott, hiszen egy idő után az ember akarva és akaratlanul is lát olyasmi, vagy fültanúja lesz valaminek ami elülteti a gyanakvás írmagját, majd akár magától megfejti a különös jelenségek mögött húzódó okot.
Nekitámaszkodtam egy közeli fenyő karcsú törzsének és türelmesen vártam míg a fiatal nő tovább szüretei a természet kincseit. Nem siettem sehová. Kötelékünkön keresztül Shalaye békességet és nyugalmat sugárzott felém, így bízhattam abban, hogy táborom a sértetlenség otthonosságával fogad majd e nagyon is értékes kiruccanás után.
Pixie következő megnyilvánulására kissé lehajtottam fejemet és rámosolyogtam bakancsom orrára.
- Én is nagyon örülök - viszonoztam a bókot melegséggel a hangomban - Már csak azért is, mert még sosem volt szerencsém erdőtündérhez.
Micsoda ötlet, morfondíroztam el, s a nevek befolyásoló és teremtő erejéhez visszatérve valóban úgy gondoltam, hogy ha a lány erdőtündérnek hiszi magát, akkor ennek a hitnek ereje kell, hogy legyen, s ezzel az erővel saját vágyott alakját is megtestesítheti. Annak ellenére hittem ebben, hogy Pixie-ből a mágia legapróbb szikrája sem sugárzott felém. Nem baj, nem vagyunk egyformák, nyugtáztam békésen és fejemet is nekidöntöttem a törzsnek.
Szórakozott fecsegése mintha nyugtatóan hatott volna rám. A hosszú várakozás, a hírek lesése és aktív erőm hiánya mind olyan észrevétlen feszültségpontokat keltettek bennem, melyek csak akkor tudatosultak amikor végre ellazítottam megfeszített állkapcsomat, leeresztettem vállamat és kifújtam a levegőt. Ital, csokoládé és csuklótörés, az élet apró mozzanatai most mégis varázslatosnak hatottak az erdő eme ritkás részén amiben Pixie volt maga a színfolt, s nyáron vagy tavasszal könnyen el tudtam volna képzelni, hogy kellemes kisugárzására még pillangók vagy néhány énekesmadár is köré gyűlik.
- Hogyne - biccentettem természetességgel - Az embereknek száz színe van és ezt csak azért tudom biztosan, mert minden árnyalatból akadnak barátaim. A legkülönbözőbb helyzetekben szerezhet társakat és ellenségeket az aki az utat a nyakába veszi.
Felsejlett előttem Shimza és Matt alakja.
Ahogy Pixie elfogadta felajánlásomat közelebb léptem hozzá, közelebb, mint rövid ismeretségünk során bármikor, majd megfogtam mindent amit csak erős kezeim bírtak, s a kosárral a markomban követtem iránymutatását a ház felé haladva. Lábunk alatt ropogott a száraz avar.
- Igen, így te is találhatsz néhány nyúlcsapdát a környéken - válaszoltam kérdésére - De kérlek ne érintsd meg őket, mert szörnyen érzékenyek. Bántana, ha baleset érne - rámosolyogtam. A nyúlcsapdákra helyezett ártó varázslatok emberek számára ártalmatlanok voltak, de nem bíztam a véletlenre, hogy Pixie esetleg olyasmit láthat amit jobb ha elkerül.
A fák között lassan körvonalazódni kezdett egy barátságos ház, épp olyan mint amilyet elképzeltem mikor a lány először említette, hogy itt lakik. Az ajtóig kísértem, s feltett szándékom volt, hogy a küszöbön vagy a konyhaasztalon hagyom a kosarat, döntése szerint.
- Nagyon örülök, hogy a sors összesodort bennünket, Pixie - álltam meg végül a különös teremtés előtt és meleg tekintettel rámosolyogtam - Feltétlenül fel fogom keresni a boltodat amíg itt tartózkodom. Te is könnyedén megtalálsz engem a városhatárban, ezért kérlek keress fel ha bármiben a segítségedre lehetek.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
- Hát ez nagyon izgalmasan hangzik! Ilyenkor sajnálom, hogy én egy "mezei amerikai" családba születtem, nálunk semmi különlegesség sincs. - mondja, és bár hiszi, hogy nem az ember családja határozza meg, hogy milyen emberek lesznek, milyen hagyományokat követnek, de azért kicsit mégis. Ettől függetlenül cseppet sem irigy Lendar-ra, ő nem az a fajta, de tényleg szupernek gondolja ezt az egészet. - Hű, milyen filozofikus gondolat... de amúgy így belegondolva teljesen igazad van. Én sokkal inkább érzem sajátomnak a Pixie-t, mint a Florát. Azzal sincs bajom, mégis sokkal inkább kötődöm érzelmileg a becenevemhez. - ecseteli, bár ez a legtöbb embernek furcsán hangozhat, érzelmileg kötődni a becenevéhez, de hát hősnőnk esetében ez pont így van. Valószínűleg nem tudatosan, de mivel a szülei sosem fogadták el igazán, a Flora nevet pedig tőlük kapta, a nagymamája viszont imádta, és ő hívta Pixie-nek, így már csak emiatt is ragaszkodik ehhez jobban, és azonosítja magát legtöbbször ezen a néven. - Hát te nagyon szimpatikus vagy nekem Lendar, annyira örülök, hogy találkoztunk! Nagyon tetszik a meglátásod a természetről, szerintem egy kezem elég megszámolni, hány olyan emberrel beszéltem, aki hasonló nézeteket vall, mint te vagy én. Manapság mindenki ki akar sajátítani mindent, beleértve a természetet is, és ez nem helyes. - rázza meg a fejét, mintegy illusztrálva nemtetszését ezzel kapcsolatban, és mikor azt mondja, örül az ismeretségnek, akkor hangjából egyértelműen érződik, hogy ezt őszintén így gondolja. - A csoki a világ egyik legjobb találmánya. - vigyorodik el. - A bort is szeretem, de nem bírja a szervezetem túl jól az alkoholt, már 1-2 pohár bor is a fejembe száll, és olyankor a szokásosnál is ügyetlenebb tudok lenni. Egyszer sikeresen beborultam egy árokba, és eltört a csuklóm. Azóta inkább megtartom az alkoholt különleges alkalmakra. - fecseg hősnőnk, közben pedig lassan eléri azt a boróka mennyiséget, amit elegendőnek ítél ahhoz, hogy felhasználja a terveihez. A következő kérdése után hősnőnk ki lesz nevetve, ám ő ezt cseppet sem veszi magára, gyakorta előfordul, hogy olyat mond vagy kérdez, amin a másik jót derül. - Mondjuk sejthettem volna. - csap a homlokára, és ő is kacag egy jót saját kis butaságán, és inkább tereli is a témát egy kis élménybeszámoló felé. - Elég barátságtalanul hangzik, én el sem tudom képzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol nem ilyen gazdag és gyönyörű a természet mint itt. Persze gondolom annak is megvannak a szépségei, de engem ezzel a látvánnyal lehet inkább levenni a lábamról. - mondja, és utolsó mondatrészénél kökény és boróka színezte kezével körbemutat az öt körülvevő fákon és bokrokon, amik így késő ősszel azért veszítettek terebélyességükből és színükből, de még így is csodálatos látványt nyújtanak. Rövidre zárják a leányzó boltját illetve a boszorkány/tündér kérdést majd kanyarodnak is vissza kicsit Lendar életmódjához. - Szoktál összetalálkozni más vándorokkal, kalandorokkal, akikkel aztán egy darabon együtt mentek? - kérdezi, mert az a rész számára egyértelmű, hogy a "sosincs egyedül" arra vonatkozik, hogy ahogyan most Pixie-vek random összefutott, úgy másokba is bele szokott botlani. - Ó, ez igazán nagylelkű, köszönettel elfogadom a felajánlást, egy picit azt hiszem túlvállaltam magam, már így is szép súlya van, és még csipkebogyóra is szükségem van. Ha nem rohansz nagyon, akkor tennék egy kitérőt, itt van a lelőhely körülbelül 30-35 méterre. - mutat egy irányba, és amennyiben a férfi beleegyezik a plusz állomásba, és a saját gyűjtögetésével is végzett, akkor neki is indulnak. - Vadászni is szoktál, hogy húshoz juss? - érdeklődik a lány. Hősnőnk többnyire vegetáriánus étrendet folytat, heti körülbelül 1-2 alkalommal szokott húst enni csak, de azt mindig boltban veszi, ő maga biztosan képtelen lenne elejteni a zsákmányt, ahhoz túlságosan érzékeny lelkű.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
- Minden hagyományt amit valaha megtanítottak nekem - válaszoltam és ha Pixie nagyon figyelt kihallhatta hangomból a rejtett büszkeséget és a dacot, mely keménnyé képzett az idők során. A boszorkányságot is, tettem hozzá magamban ízlelgetve a titkot, és a tarot kártya olvasást is. Eldöntöttem, hogy a táboromba visszatérve a megfestett lapok segítségével olvasom ki, hogy milyen erők munkálkodnak Pixie körül, ki természetfeletti képességek nélkül is bírt egyfajta bájos varázzsal, minek után úgy ítéltem meg, hogy igazán kijárhatott volna neki egy egy kevés az erő adta kiváltságból. Én ezen kiváltságok hatalmas részét élvezhettem. Talán avatatlan elmének fel sem fogható mértékkel. Ahogy az irányításom alatt álló hatalom az aktív erőm megkötésével sem csökkent, csupán sűrűsödött itt tartózkodásom során.
Viszonoztam a fiatal nő ragadós mosolyát.
- Igen, a név valamennyiünket köt. Bizonyos hagyományok úgy tartják, hogy minden létezőnek van egyvalódiésigazi neve. Ha ezt a nevet valaki megismeri, úgy megláthatja annak a valóját amit ez a név jelöl. Én magam hiszek ebben.
Bizonyos összetettebb varázslatok is szóltak hasonlóról.
- Az is sokat jelent, ha te önként választottál egy nevet magadnak - osztottam meg nézetemet, s habár talán ő nem értett egyet velem (hiszen az említett nagymama használta becenévként), de nem tartottam véletlennek, hogy éppen a kettő közül melyiket választotta bemutatkozáskor.
Biccentettem.
- Mindig. Soha nem is ismertem mást. Az őseim sem. Soha nem birtokoltuk a földet mert a föld nem lehetvalakié. Az erejét kölcsönözzük. De nem a tulajdonunk.
Ebben úgy gondoltam, hogy egyetértésre juthatunk, hiszen Pixie olyan szakértelemmel gyűjtötte be az erdő kicsit amit csak saját családomban és népemben láthattam.
- Azért ezekről sem kell lemondani - mosolyodtam el - Néha én is megfordulok kisebb városokban. Néhány kényelmi eszköz jól jöhet még számomra is. A csokoládét magam is kedvelem... És a bort is.
Fejemet kissé hátravetve halkan elnevettem magam, majd nemet intve gyorsan a szavába is vágtam, hogy átformáljam a lelki szemei előtt kialakult képet.
- Hamar elkopna a cipőm - néztem le csizmámra vidáman - Egy ló húzza a karavánomat -egy familiáris, tettem hozzá magamban, hiszen Shalaye minden bizonnyal szóba sem állna velem egy ideig, ha megtudná, hogy egyszerű lovat csináltam belőle. Kabátzsebem titkos rekeszei közben csak dagadtak és dagadtak az értékes termésektől, így kissé arrébb sétálva a következő bokrot vettem célba, közben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a vörös hajkorona tulajdonosát.
- Arizonában születtem és egy ideig főleg ott tanyáztunk - idéztem fel gyerekkori emlékeimet - Kopárabb, kegyetlenebb vidék és nem szolgál annyi természeti kinccsel mint a Rose Harbor körüli erdők. A nap perzsel és a szél fújja a homokot. Csupán az életedzette ember marad meg ilyesfelé.
Úgy gondoltam ezen a pontot már talán túl sokat is osztottam meg életemről. Még mindig nem bíztam meg teljesen a város lakosaiban, s habár Pixie nem tartozott az engem fenyegetők közé, de a beszédes lány talán elmesélheti a rólam megtudottakat boltjában, így pedig könnyen elérhet az információ a boszorkányközösséghez is. Egy fekete boszorkány jelenléte sokakat feszengésre késztet. Még e feszültség eszkalálódása előtt szerettem volna elhagyni a várost.
Biccentéssel jeleztem, hogy megjegyeztem a bolt helyét.
- Ha a szükség úgy hozza fel fogom keresni - biztosítottam őszintén. Esetleg Miss Coopert megkérdezhetem a boltról, gondoltam át, azzal úgy tettem mint aki sokat bíbelődik az egyik magasan lévő ággal, míg a lány játékosan elutasította a boszorkány jelzőt. Mintha avatatlan lenne, állapítottam meg, de egy ideig saját gondolataimba merültem.
- Akkor tündér - helyesbítettem, de hangom távolinak csengett a barátságosság mögött. Vajon tudja, hogy kik keresik fel előszeretettel az üzletét?
- Szinte sosem vagyok egyedül - jegyeztem meg titokzatosan, de közben ujjammal Pixie felé böktem. Míg én családom halottaira értettem első sorban, úgy ő vehette úgy, hogy mindig találok magamnak társaságot a sorsnak köszönhetően.
- Szívesen megvárom amíg végzel a gyűjtögetéssel és utána segítek hazacipelni a kosaradat - ajánlottam fel a zsákmány súlyát méregetve. Én magam megszereztem azt amiért jöttem, de a vérfarkas halálát követő időszakban még boszorkányként is nyitottabb szemmel jártam a természetet. Pixie azonban teljesen védtelen volt.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Gyűjtögetés közben kötetlenül beszélgetnek, jelenleg a férfi nevének eredete van porondon, és Lendar válaszára Pixie szemei kikerekednek. - Azt a mindenit, de érdekes kombináció! Követed egyik vagy másiknak a hagyományait? Esetleg vegyesen? - fordul a másik felé őszinte érdeklődéssel, egy ideig még a bogyószedést is abbahagyja, amíg hallgatja a férfit. Amikor az ő nevére terelődik a szó, jókedvűen felkacag. - Az lehet, mert a valódi nevem Flora, a Pixie csak becenév, nagyi hívott mindig tündérkének, és hát tudod hogy van ez, ha sokszor mondják, akkor az ember egy idő után valóban azzá válik. - nevetgél a félreértésen hősnőnk enyhén megvonva a vállát. Időnként megfeledkezik az igazán jó modorról, és kifelejti a szülei által kapott nevét, és csak becenevén mutatkozik be. Volt már ebből félreértés, de természetesen az ilyen jellegű információk amilyen gyorsan megjelennek, olyan hamar ki is mennek kobakjából. Ha ezen a témán túl vannak, akkor egy mindkettőjük által kedvelt közös dologra terelődik, mégpedig a természetre, és annak a kincsire. Úgy tűnik, mindketten elég járatosak benne, és tisztelik mindazt, amit ilyen módon fellelhető. - Hűha, ez nagyon érdekesen hangzik! Mindig is így éltél? Nem túl nehéz? Én is sok mindent magam termelek, növesztek, készítek, de azért vannak dolgok, amikről nem tudnék lemondani, például a csokoládé és a gumicukor. - hát igen, hősnőnk elég édesszájú, ebből egyértelműen kiderül. Ami pedig Lendar életvitelét illeti, valóban le a kalappal előtte, ő maga valószínűleg nem lenne képes ilyen életmódra, bár már többször kacérkodott a gondolattal, de azért vannak a modern, városi életnek olyan aspektusai, amikről nehezen tudna lemondani, és inkább a kényelmet választja. Lendar vándorlásra adott válaszán ismét jól meglepődik, és szinte az álla is leesik. - Kizárólag gyalogolsz? Azt a mindenit, le a kalappal előtted, tényleg, minden tiszteletem! - füttyent elismerően a hősnőnk. - Melyik volt a kedvenc helyed? Gondolom mindegyiknek megvan a maga varázsa, de ki tudnál emelni egyet-kettőt ami igazán bejött? - kérdez vissza, mert mindig örömmel hallgatja az utazós történeteket, és beszámolókat a világ külöböző pontjairól. Picivel később mikor a város téli varázsáról mesél hősnőnk, elejt egy fél mondatot az üzletéről, a férfi pedig rendkívül gyorsan kapcsol, és kérdez vissza. - Igen, a belvárosban, a postával szemben a főutcán, nem tudom mennyire sikerült már kiismerned a várost.- válaszol a leányzó, és tartja a szemkontaktust, amit a másik felvett, ő nem azok közé az emberek közé tartozik, aki zavarba jönne, ha beszélgetés közben a partner szemkontaktust keres. - Elég széles a termékkör, a környék legjobban felszerelt gyógynövényboltja az enyém, ha nem találod meg amit keresel, akkor vannak prémium minőségű beszállítóim, nincs lehetetlen. Ha gondolod majd nézz be valamelyik hétköznap, és ha nincs ami kéne, akkor ígérem rövid időn belül beszerzem. - ajánlja fel hősnőnk mosolyogva, és ez így is van, volt már, hogy betért hozzá egy nő, és mindenféle fura alapanyagot szeretett volna vásárolni, amit ő nem árult, de egy kis kutatómunkával tudott rendelni, és kiszolgálni a kedves vevőjét. Az erdő boszorkánya jelzőn felnevet. - Nem boszorkány, tündér! Én vagyok az erdő tündére. - válaszol vigyorral az arcán, és picit ki is húzza magát. A hangsúlyából érződik, hogy egyébként ő tényleg ezt komolyan gondolja, és nem csak úgy viccelődésből mondja ezt a tündér dolgot. Hősnőnknél bizony van némi probléma a toronyban, és ténylegesen abban a tudatban él, hogy ő egy erdei tündér - ebben a tévképzetben nagymamájának van óriási szerepe. Szülei többet között emiatt dobták ki otthonról. Mindezek most egyébként nem jutnak eszébe, a kijelentést olyan természetességgel mondta, mintha azt ecsetelte volna, hogy az ég kék. - Nem túl magányos egyébként így az élet? Vagy társaságban vándorolsz? Én nem tudom sokáig elviselni a csendet és az egyedüllétet. - ha eddig még nem jött volna rá a férfi, egy cserfes és hebrencs leányzóról beszélünk, aki szinte mindig ezer százalékon pörög, és el sem tudja képzelni, milyen lenni tartósan egyedül.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Pixie üdítő és egyben egzotikus jelenség volt. A belőle áramló emberi energia ereje szinte felért egy aktív boszorkányerő hatásával, mágikus csápjaim érdeklődve tapogatták és kerülgették. Ahogy ujjaimmal finoman fejtegettem a bogyókat a szürke ágakról tekintetemmel folyton-folyvást vonásait fürkésztem, melyek valahogy kortalanná és manószerűvé tették. Népem hagyományaiban sok hasonló erdőjáró lényt tartottak számon, kik most mintha megelevenedtek volna ebben az egyszerű emberi testben. Gondolatban hálát adtam a sorsnak amiért ma felé vezette az utamat. Ideköt valami Rose Harborhoz, erősítettem meg magamban a sejtést. A távolban ott lüktetett a Ley, mint éltető ér a föld szívében, de még hosszú kilométerekről is megéreztem hívását és minden csábítását. Egyelőre itt kell maradnom, bíztam megérzésemben.
- Magam sem tudom - somolyogtam - De annyi biztos, hogy nem romani nyelven szól - hogy teljesen rávezessem hovatartozásom titkára, még megtoldottam egy mondattal - Anyám navajo indián, apám cigány néphez tartozik.
Újabb terméseket süllyesztettem el mindent elnyelő irhabundám zsebében, majd kezem egy pillanatra megállt és a nő felé fordultam.
- Én sem találkoztam még Pixie-vel - jegyeztem meg, s engedtem, hogy megossza nevének történetét, ám én sokkal jobban hozzászoktam a különleges, egyedi és ritka jelenségekhez a világban és hacsak avatatlan szemek és fülek nem hívták fel rá figyelmemet, pontosan olyan hétköznapisággal fordultam feléjük mint ahogy emberek a megszokott felé.
Barátságosan biccentettem és elismerően mértem végig kosarát, mely már most is roskadozott a természet kincseitől. Pixie nem hazudott az erdő ismeretével és szeretetével kapcsolatban. Merőben más volt ő mint bárki akivel eddig a városból megismerkedtem: Matt, Eliza, Madison mind-mind teljesen különböző embereknek bizonyultak. Tudtam azonban, hogy Rose Harbor adottságai összegyűjtik a világ népeit és szerzeteit, s ebben a sokszínűségben magam is remekül éreztem magam.
Követtem a nő ujját a mutatott irányba és máris megláttam az említett bogyókhoz tartozó bokrokat, s hálás mosollyal biccentettem.
- Majdnem teljes egészében a természetre támaszkodva teremtem elő magamnak az élethez szükségeseket - magyaráztam - Mindenre szükségem van, mert abból lesz a napi betevőm amit találok. Egyedül a természet határozza meg, hogy bőség, vagy koplalás vár rám a téli hónapok alatt.
Úgy hittem, hogy megérti választott utamat, talán ha nem is teljes egészében, de jobban mint azok akik a modern világ és a város nyújtotta kényelmet élvezték a kétkezi munka helyett.
Bennem is motoszkálni kezdett néhány kérdés Pixie kilétét illetően, de kíváncsiskodó kérdései egyelőre válaszadásra késztettek.
- Majdnem valamennyi államban - magyaráztam - Illetve Alsó-Kaliforniában - tettem hozzá - Mindenfelé amit gyalog megközelíthet az ember.
Nem tudtam, hogy válaszom mennyire elégíti ki, így folytattam a gyűjtögetést, s olykor-olykor elkémleltem a fák közé ellenőrizve, hogy nem közeledik váratlan látogató irányunkba.
Ahogy áttértünk Pixie megismerésére egy pillanatra leeresztettem kökényszínezte kezemet, s némán hallgattam, igyekeztem minden információt a megfelelő helyre raktározni.
- Gyógynövényboltod van a városban? - vontam le az egyértelmű következtetést és ez olyan értékkel bírt, hogy egy fél lépést tettem az irányába, s igyekeztem tartani a szemkontaktust. Mikor hosszabb ideig időztem egy-egy államban nagyon lefogyasztottam a bájitalokhoz szükséges alapanyagaimat, ám ez a lehetőség felbecsülhetetlen kincs lett volna számomra hosszúra nyúló tartózkodásom alatt.
- Csak a környéken fellelhető holmikat árulod vagy esetleg olyasmit is rendelsz amit errefelé nem lehet fellelni? - kérdeztem rá köntörfalazás nélkül. Sejtettem, hogy a boltot gyakran látogatják a helyi boszorkányok, s talán így továbbiakat is megtudhattam szokásaikról illetve, hogy milyen és mekkora erővel bírnak.
- Egészen olyan vagy mint az erdő boszorkánya - jegyeztem meg sejtelmesen hátha kiugrasztom a nyulat a bokorból. Pixie már túl régóta élt a városban ahhoz, hogy rejtve maradjon előtte a természetfeletti titka.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Meglepődik, ugyanakkor örömmel fogadja az idegen férfit, akiről hamar kiderül, hogy hasonló céllal érkezett, mint hősnőnk, ő pedig aztán nem irigy, meg egyébként is, a természet mindenkié, így gondolkodás nélkül helyet enged a másiknak. - Lendar... Micsoda különös név, még soha nem találkoztam senkivel akit így hívnak. Milyen eredetű a név? - kérdezi cseppet talán szórakozottan, de Pixie már csak ilyen, a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok és információk is fel tudják kelteni az érdeklődését, és ezeknek ilyenkor általában hangot is ad. - Igen, azt hiszem mondhatjuk hogy szinte szakértő vagyok. Amióta az eszemet tudom, rengeteg időt töltök a természetben, a nagymamám pedig rengeteg mindenre megtanított, így a növény- és állatvilág szeretetét biztosan tőle tanultam. - meséli Flora, közben pedig hangjából kiérződik Hill nagyi iránti érzett határtalan szeretet és hála emiatt. - Uuu, vándor? Ez nagyon érdekesen és izgalmasan hangzik, merrefelé jártál már? Én sajnos nem sok helyre jutottam még el, de a bakancslistám hosszú mint az Amazonas. - csicsereg jókedvűen, miközben még pár borókabogyót a kosarába potyogtat, és ezzel elegendőnek ítéli az eddig gyűjtött mennyiséget. Miközben Lendar-t hallgatja, aprókat bólogat, bizony szemfülesnek és előrelátónak kell lenni a növényeket illetően, ha az ember még a nagy fagyok beállta előtt szeretne gyűjteni a természet kincseiből, és ha Pixie nem tudná ezt, most szinte biztosan nem csevegne itt ezzel a férfival. - Mire lenne szükséged? Arrafelé találsz kökényt, arrafelé fajdbogyó van, ebből én tegnap szedtem egy nagy halommal, mert szuper krémet és olajat tudok belőle csinálni, arra pedig csipkebogyó található, eredeti terveim szerint az a következő állomásom, de természetesen az az első, hogy neked segítek. - mosolyog rá Lendarra, közben pedig a megfelelő irányok felé mutogat. A férfi a tábor felől pont nem az erdő igazán termékeny részén sétált végig, a kincsesbánya pont másféle van, ezeket kézzel el is mutogatta a másiknak, de szívesen el is sétál vele máshova. Semmi félelem érzet nincs benne, hogy talán nem kellene vadidegen férfiakkal cseverészni az erdő szélén, de ő már csak ilyen közvetlen és barátságos, meg sem fordul a fejében, hogy a másik esetlegesen rossz szándékú lenne. - Rose Harbor-ban születésem óta, szóval 30 éve. Itt az erdő szélén pedig 18 éves korom óta, a nagyié volt a ház, együtt éltünk évekig, tavaly költözött be egy idősek otthonába. - eleinte furcsa volt, hogy annyi év együtt élés után egyedül kellett boldogulnia, de teljesen jól megvan így. Igazán hálás amiatt, hogy nagymamája befogadta, amikor a szülei kidobták otthonról. - A város egyébként szuper télen, amikor felkerülnek a díszek a házakra, és a város különböző pontjaira, egyszerűen mesés! Az üzletekben karácsonyi, illetve téli zene szól általában, nálam is mindig az van porondon december elsejétől a boltban. - csak úgy árad belőle a szó, de hát hősnőnk már csak ilyen. Annyira belefeledkezik a csacsogásba, hogy igazából az se tűnik fel neki, hogy Lendarnak fogalma sincs arról, hogy milyen üzletet vezet, vagy hogy lehet, mindez a fecsegés untatja, netán akár bosszantja is a másikat.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Tekintetem a méretes kosárra és a fiatal nő öltözékére siklott, s legutolsó kérdésemet máris tárgytalannak éreztem.
- Úgy tűnik ugyanazzal a céllal érkeztünk - állapítottam meg tárgyilagosan és böktem a bokorra egyértelművé téve, hogy magam is a szüretelésben voltam érdekelt, már ha marad bogyó az ágakon. Csápjaim alaposan megtapogatták az ártatlan kinézetű teremtést, majd semleges erőket jelezve megnyugodtak és lassú susogássá szelídültek fülemben. Minden bizonnyal egy hétköznapi ember, állapítottam meg, s ezúttal még örömömre is szolgált, hogy nem egy helyi boszorkánnyal sodort össze a sors. Így is fenyegetett a lelepleződés veszélye. Míg Matt megbízható ismerősnek bizonyult, Eliza láthatóan a legkevésbé sem volt elragadtatva felbukkanásomtól, s megérzéseim folyton-folyvást azt súgták, hogy a szívességnek nem csak olyan árat szabnak majd, melyet én magam is önként és dalolva pengetnék ki.
Elmosolyodtam a kinyújtott kéz láttán, melyből egyből leszűrhettem Pixie közvetlenségét és barátságosságát, majd óvatosan közelebb lépve elfogadtam azt és érdes szorításba vontam a bogyóktól kissé ragacsos ujjakat.
- Lendar - viszonoztam a bemutatkozást és meleg tekintetemmel alaposan átfürkésztem a vörös hajkoronához tartozó vonásokat. A fiatal nő tekintetében olyan élettel teli csillogást véltem felfedezni, melyet még egyetlenegy helyinél sem tapasztalhattam meg. A családi táborunkban élő ravasz és energikus nőkre emlékeztetett.
Belelestem a megemelt kosárba és elismerően biccentettem.
- Úgy tűnik jól ismered a természetet és annak változásait - biggyesztettem le az ajkamat lenyűgözöttségem jeleként, majd kisimítottam egy, a homlokomba omló tintafekete tincset. Érdeklődve és nyílt tekintettel hallgattam csicsergését.
- És jó megfigyelő is vagy - észre sem vettem, hogy automatikusan viszonoztam tegezését, s hol tekintetét keresve, hol mozdulatait figyelve mély levegőt vettem, hogy választ adhassak neki - Én magam is itt lakom - a táborom irányába mutattam, mely természetesen jó két kilométer járásra esett innen, így a megannyi kopasz fa és örökzöld jócskán eltakarta azt szemünk elől - Azonban csupán néhány hete táborozom az erdő szélén. Afféle... vándor vagyok és magam is szeretem és mindennél többre becsülöm a természetet, minden állatot és növényt akik benne megtalálhatóak. És azokat az embereket, akik szintén elismerik erejét és hatalmasságát - megragadtam egy vékony ágat és határozott mozdulattal lefejtettem az érett bogyókat - Éppen ezért örömmel elfogadom, ha segíteni tudsz nekem. Az első fagyok már megérkeztek és nem sokáig válogathatunk az utolsó termésekben.
A zsebembe süllyesztettem a megkaparintott szemeket. Pixie nem tudhatta, hogy a bélelt irhabőr zsebeit olyan varázslattal láttam el melynek köszönhetően akár tíz bokornyi csipkebogyót is beledugdoshattam volna, sosem csordul ki és nyomódik össze odabent a zsákmány.
- Lehetséges, hogy a telet itt vészelem át - fűztem hozzá könnyedén, de óvatosan - Ebben az esetben pedig minden tápláló anyagra szükségem lesz.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Laikus ember azt gondolná, hogy késő ősszel már semmilyen növény nem nő, minden megkezdi a téli álmát, de ó, mekkora tévedésben vannak! Flora, aki világéletében ebben a közegben mozgott, és mióta csak nyiladozni kezdett a tudata és elméje, Hill nagymama már a különböző növényekről, gyógynövényekről, később pedig az ezek felhasználásával előállítható különböző készítményekről tanította kedvenc kis tündérét. Ez a kis tündér pedig nagyon jól tudja, hogy még ilyenkor is kész kincsesbánya a természet. Pixie ennek, illetve a novemberhez képest enyhe, napos vasárnap örömére el is indul „vadászni”. Többek között ez is az előnye annak, hogy az erdő szélére költözött, nem valahova a város közepére, így sokkal elérhetőbb közelségben vannak a növények, amiknek egy részét saját felhasználásra szánja, nagyobb részét viszont a gyógynövényüzletben fogja hasznosítani. Hősnőnk fel is kerekedik, felveszi a kissé már kopott, de célnak tökéletesen megfelelő kantáros farmernadrágját, egy fehér pulcsit, és egy sárga, napraforgómintás kabátot. Lábára citromsárga gumicsizma kerül, karjára veszi nagy űrtartalmú fonott kosarát, majd dudorászva elindul házát megkerülve az erdő felé. Első megállójaként értékes kökényeket pakol bele a kosárba, a kökénylekvár az egyik kedvence, szóval rak el belőle bőven, délután valószínűleg el is készíti belőle a finomságot. Miután elegendőnek ítéli meg a gyümölcs mennyiségét, tovább indul, mert tudja, hogy nem messze innen van néhány borókabokor, ami mindig roppant bő termést hoz, így Pixie gyakran megfordul erre az évnek ebben a szakában. Sok módon felhasználható, szóval feltett szándéka, hogy alaposan feltankolja a készletét, de kosarában muszáj még helyet hagynia majd, mert még csipkebogyót is kellene gyűjteni. Hümmögve dalolászik egy dallamot, amit reggel a rádióban hallott, és nagyon a fülébe mászott. Annyira elvan a saját kis világában, hogy ha az újonnan érkező hangosabban lépkedett volna felé se biztos, hogy észrevette volna. Épp a gyümölcs minőségét ellenőrzi azzal, hogy megtapogatja, picit megnyomogatja a bogyókat, amikor megszólítják. Egy pillanatra megrezzen, mert nem számított arra, hogy bárkivel találkozik, de mivel szereti az embereket, és szeret ismerkedni, ezért amint meglátja a jövevényt, arcán széles mosoly terül el. - Ó, hello! Én sem számítottam senkire, de örülök a találkozásnak, Pixie vagyok. – nyújtja jobbját a férfi felé, majd barátságosan csicsereg tovább. - Nem tévedtem el, itt lakok nem messze, gyűjtögető túrán vagyok éppen. – mondja, és enyhén megemeli a kosarát, amiben már ott tornyosul a kökény. - Van bőven boróka, szóval jut mindkettőnknek. – mutat végig az 5-6 borókabokron, amin szinte a földig húz a termés. – Nem láttalak még errefelé, pedig gyakori látogatója vagyok az erdőnek, most költöztél ide? Ha további gyógynövényeket keresnél, szívesen segítek, úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet, egy szavadba kerül, és akár meg is tudom mutatni neked a lelőhelyeket.– kezdi el vidáman a csevegést Flora, miközben nekiáll óvatosan letépkedni az értékes bogyót, és belepotyogtatja a kosarába, egy külön erre a célra elrakott kisebb dobozba, hiszen nem lenne szerencsés, ha a kökény összenyomná. A férfinak talán furcsa lehet, hogy hősnőnk ennyire közvetlen, de ez az alap beállítása a lánynak, a barátkozás az egyik lételeme, így arra sincs garancia, hogy Pixie észrevenné, ha a másik kevésbé lenne nyitott erre a beszélgetésre.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Már lassan egy hónapja tanyáztam a város melletti tar kukoricamezőn. A sötétség épp úgy kebelezte be a természet minden fáját és állatát ahogy én hátraléptem az árnyékvilágba mikor erőmet hívtam segítségül. Kedveltem a telet, a mozdulatlanságot és a kiéleződést az emberben lezajló belső folyamatokra. Ennek időszakát ünnepelve nekiláttam, hogy elkészítsem azon bájitalokat és egyéb készítményeket melynek hozzávalóit nélkülöznöm kell majd a tavasz beköszöntéig.
Ingujjamat könyékig feltűrve ültem a poros, hideg földön és a legutóbb levadászott nyúl belsőséget helyeztem el azokban a befőttesüvegekben miknek tartalmát később összetett varázslatokhoz használtam fel. Feltápászkodtam, kézfejemmel megtöröltem homlokomat és végigpásztáztam az elhagyatott kukoricaföldet. Jó lenne még egy kevés boróka és csipkebogyó, futott át agyamon és az esővízgyűjtőhöz léptem, hogy lábammal megeresztve annak kimeneti nyílását egy kevés vízzel mossam le a bőrömre tapadt vért és belsőségeket. Lassú mozdulatokkal végeztem el a rituálét melynek végén a szivárványszínű dohánnyal megtömött pipát az ajkaim közé csípve gyalog indultam meg a lekopaszodott erdő fái közé. Vigyázz a vardóra, intettem finoman ujjaimmal Shalaye-nek, ki egyszeriben megmerevedett, pupillája kitágult és a reá küldött varázslatnak köszönhetően veszélyes ellenfélként őrizte minden ingóságunkat.
Elégedetten nyújtóztattam ki tagjaimat a hosszú séta során. Pipámat nem egyszer, nem kétszer tömtem újra és a dohányt a mohos mérföldköveken ütögettem ki. Nem siettem. Le-leszakítottam egy-egy értékes bogyós gyümölccsel felaggatott ágat, téptem a későn nyíló gyógyhatású füvekből, s ezeket kabátzsebembe rejtve kutattam árgus szemekkel a keresett boróka és csipkebogyó után.
Megálltam és hegyeztem a fülem. A fenyvesligetben még csak madár sem szólt. Leguggoltam és tenyeremet a földre fektettem minek hatására a lent nyugvó porszemek lassan felemelkedtek a levegőbe és végtagom körül jótékony felhőt képeztek. Egészen rendkívüli, gyorsult fel szívverésem ahogy mágiám piócaként rátapadt a föld alatt lüktető Ley-re. Amint visszakaptam aktív képességemet megtalálhatom a módját, hogy megszabaduljak a halottlátást szabályozó kötöttségektől. Ki tudja milyen messzire juthatok ha feltárom ezt a szívcsakrát...
Ha egy másodperccel később ér el fülemig az idegen zaj már ki is terjesztem mentális karmaimat a Ley irányába, hogy abból kanalazva merítsek egyet belőle, ám úgy rezzentem össze mint fenyegetettséget érző szarvas, s felálltam, mint akit egy végtelenül intim pillanatban zavartam meg. Érzékelőim kilőttek az emberinek becsült motozás irányába, s néhány határozott lépés megtétele után újra megálltam. Egy halandó. Varázslat nélküli. Diagnosztizáltam és bársonypuha léptekkel lopóztam közelebb. Ha a közelben tartózkodott volna egy fürge lábú rigó, vagy éles szemű varjú őket varázslattal gúzsba kötve kölcsönöztem volna képességüket, hogy föléjük repülve pillantást vethessek a váratlan vendégre. Erre azonban a hely elhagyatottsága miatt nem nyílt alkalmam. Csak magamra számíthattam.
Bakancsom dobogását elnyelte a rothadó avar szaga, s így egészen közel tudtam férkőzni a bokor - méghozzá borókabokor! - előtt álló női alakhoz. Izmaim kiengedtek és kifújtam az eddig öntudatlanul visszatartott levegőt, majd lágy mosollyal elhajtottam egy fenyőágat az útból, ezzel a zajjal is jelezve jöttömet, majd kiléptem a kis tisztásra és torkomat megköszörülve megszólítottam a vörös hajkorona tulajdonosát.
- Nem sűrűn látni embereket a városhatáron ennyire túl a senki földjén - mosolyomat továbbra is arcomra öltve barátságosan biccentettem - Remélem nem ijesztettem meg, nem állt szándékomban. Mielőtt még azt feltételezné, hogy rosszban sántikálok idekint csak néhány értékes bogyóért jöttem mielőtt a fagy elvinné a nedvességüket - böktem a bokorra mi előtt az imént ácsorgott - Csak nem tévedt el...?
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Kezdőlap
