Érdemi információk közül keveset szerzek meg otthon, mégis kit kérdezhetnék meg bárkitől is? A drága, naiv és jóindulatú húgomat, hogy mi is történik a városunkban? Senki se áltassa magát, megkérdeztem tőle, de ahogy vártam, tőle olyan verziót kaptam, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. A rosszat senkiből sem nézi ki, mindennek megtalálja a maga buborékjába illeszkedő ok-okozati összefüggéseit és bármennyire is szeretem, nem tarthatom meg körülötte óvatlanul ezt a védőpajzsot, de ez egyelőre csak annyiban merül ki, hogy sejtéseim szerint több minden áll a háttérben, mint aminek tűnik.
Ebből a szempontból az öcsém sem egy igazán megbízható forrás, mert ő meg teljesen a másik oldal, egy leheletnyi cinizmussal karöltve – családi vonás, maradjunk annyiban. Jelen pillanatban van két fajta igazságom, amely valahogy egyik sem közelít a másikhoz; anyám nem az a fajta, aki annyira beleártaná magát a város ügyeibe. Teszem én fel a kérdést, hogy mégis milyen családom van nekem? Egy dologban tudnának segíteni és még azt sem tudják megtenni.
Nem haragszom rájuk, inkább keresek egy másik megoldást; nem maradt más megoldásom, mint egy olyan személy felkeresését, aki vélhetőleg több mindent tud, mint egy átlagos személy a városban. Szeretem azt hinni, hogy az alapítók okkal büszkék ezen rangjukra és többet tudnak, vagyis tökéletes információ forrásnak számítanak.
Az sem volt kérdés, hogy melyiküket keressem fel rögtön azután, hogy hazaértem és sikerült azt a két doboznyi holmimat kipakolnom a régi szobámban. BooBerry elégtelenkedett, hogy máris magára hagyom régi/új otthonában, de nem tehetek róla, amint alkalmas volt Avery számára, már a rendelkezésére is álltam.
A helyszínünk a méltán híres városi park, ahol fiatalkorom számos idejét töltöttem. A csenevész időszakok véget értek és egy egészen más ügyért jövök ide, a nosztalgia ellen mégsem tehetek. Egek, ez lesz végig, hogy itthon vagyok? Hamar önmagam agyára fogok menni.
Avery és én számos közös vonásban osztozkodunk és bár a statisztikának azt kellene mutatnia, hogy két dudás nem igazán fér meg egy csárdában, vele kapcsolatban soha nem éreztem ezt. Ehhez vélhetőleg az is közrejátszott, hogy amint lehetett leléptem a városból és hazalátogatásaim mindig tiszavirágéletűek voltak és amikor összefutottunk, azon alkalmak idején mindig kedélyesen elbeszélgettünk.
Ha a végére szeretnék járni egy-két dolognak, ahhoz információra van szükségem, így remélem, hogy a segítségemre tud lenni.
Tornacipőbe bújtatott lábam léptei elhalnak a park füvén, ahogy közeledem a barna hajú fiatal nőhöz. Mosolyom egyre inkább szélesedek, ahogy közeledem hozzá.
- Szia Avery! – köszöntöm lelkes hangon. Más esetben szívesen hoztam volna magunknak egy-egy papírpohárnyi kávét, ám most, hogy ilyen kicsi gyermeke van nem tudom, hogy mennyire ihat és a koffeinmentes változatban sem voltam biztos, hogy szívesen meginná. – Hálás vagyok, hogy időt tudtál rám szakítani. Hogy vagy? Vagytok? – javítom ki magam és szinte vigyorogva tekintek le a gyermekére.
- Említettem már, hogy gratulálok? – érintem meg puhán a nő felkarját, ahogy barna íriszeim újra visszavándorolnak hozzá. – Milyen érzés? – ezer és egy kérdésem akad a fejemben, de szeretnék rá tekintettel lenni, hiszen csak egy olyan szerepkört vállalt az életben, ami nem a legegyszerűbbek közé tartozik; ehhez pedig jár minden elismerés.