Olybá tűnik, hogy szegény lány nagyon el van veszve, ami azt illeti, hogy mégis milyen lények vagyunk mi démonok. A visszakérdésére, hogy "megszállni", csak félrebillentem egy pillanatra a fejemet, mint egy kíváncsi kutyus, majd rámosolygok. Kedvesen, mintha a szmszéd néni lennék, aki csak egy kis sütit hozott neki, hogy ne érezze magát magányosan.
- Jaj szegénykém! Olyan szépen tudsz megrettenni, undordni, egészen felvillanyoztál. De, hát mit lehessen tenni, megígértem, hogy nem bántalak. Én pedig állom a szavamat! - mondtam neki és végig pillantottam bájos arcán.

- Igen, kedveském, kétezren. Gondolj úgy az egészre, mint egy gyűjtemény, külön-külön is értékes és van haszna, de együtt ér a legtöbbet. - mondom, olyan bájos mosoly közepette, amelyet, cak egy érző anya tud megejteni a lánya felé. Tényleg kedvelem ezt a nőt, mindannak ellenére, hogy szegényről süt, hogy úgy elhanyagolták az ezotérikus ismeretek tekintetében, miint egy kivert kutyát. Micsoda élmény lenne tanítani! Amikor kimondja a nevemet, rákacsintok.
- A te hangoddal, ezt olyan jó hallani, mond mégegyszer, kicsit több kéjjel! - tartok tőle, hogy ez elfog maradni. Könnyű lenne úgy manipulálni, hogy azt tegye, amit mondok neki, de megíértem neki én balga, hogy nem bántom. Sehogyan, semmiféle módon. Legalábbis most. Amikor megkérdezi, hogy a nevem miért éppen Légió, vállat vonok.
- John Lennon miért volt John Lennon? Ne kérdezz már butaságokat szépségem, hát nem egyértelmű, Légiónyi mennyiségben vagyok jelen, hát Légió a nevem. Nem lehetek Fapuma. - mondom egy gyönygyöző kacajjal megtoldva, majd egy kicsit komolyabb témákra térünk át.

- Drágám, tényleg komolyan elhanyagoltak, ami a mágia és egyéb ezoterikus ismereteket illeti. Nem viccelek és nem árulok zsákbamacskát, hogy most azt mondom, hogy ráncba szedlek etéren. - mondom és tényleg nem értem, hogy ki volt az a barom állat, aki ilyen szinten védtelenül hagyta szegény lányt. Hát, bármelyik vak fészeklakó is simán megtudná szállni szegényt, annyira gyengécske.
- Szalajtani, valakit felsőbbrendűséggel küldeni, hogy tegyen meg valamit. Ez bármely démon szemében sértés, szóval, ha lehetséges, ne akarj, soha egyetlen démont sem szalajtani, sehová. Mert letépik a fejedet. S akkor még semmi rosszat nem tettek veled előtte.
Oldalra billentem a fejemet. - Ahaa, szóval Zacknk hívják a fiút, akitől kaptad ezt a könyvet. Azt én sem állítottam, hogy szándékosan akart volna bajba keverni. Lehet, hogy ő sem látta át teljesen a könyv tartalmát. Még a legtapasztaltabb boszorkányok is véthetnek olykor hibát és ráfaraghatnak csúnyán.

Amikor próbálja kimagyarázni, hogy ez mindenbizonyal csak félre értés, újra félrebillentem a fejemet.
- Minden bizonnyal, hiszen nem akarhat bántani téged. De .. akkor miért adta a kezedbe ezt a könyvet? Tudom már, ez a nagy Sorsszövő akarata. Az Ő keze van benne, hogy mi, Te és Én találkozzunk. Ez elképzelhető és sokmindent megmagyaráz. Mindezek után, persze az ajánlatomra is reagál, konkrétan megkérdezi, hogy milyen áldozatra gondolok. A válaszom meglepő lesz számára.
- Igen áldozat, ti modern emberek, fizettség nélkül szeretnétek hozzájutni a különböző "javakhoz". El se tudod képzelni, milyen kifogások és hisztik szoktak lenni, amikor eljön az idő, hogy megfizessék a segítségnyújtás árát. Az önkéntes áldozat a legerősebb valuta s valami olysmi, ami kedves a szívednek. Azt azonban ne feledd, hogy csecsebecsékért, csak ízelítő, kóstoló jár. A különösen fajsúlyos áldozatok érnek a legtöbbet!

Ahogy felemeli a hangját s kifakad, kissé oldalra döntjük a fejünket és úgy hallgatjuk végig a kérdését és úgy általában a kifakadását, hogy mégis, honan kellett volna tudnia, hogy vannak démonok, meg minden vacak, amikről, még szót sem ejtettünk? Amikor közli, hogy az életében nem ltott még démon, elmosolyodom. Annyira cuki ez a boszorkány, hogy egyre jobban kezdjük megszeretni. Olyan, mint egy adag nedves agyag kupac, amelyet, még lehet formlni, hogy valami sokkalta művészibb és egyedi eredményt kapjunk. Megrázom a fejem, de az ajkamon elterülő mosoly, most valami teljesen másról árulkodik. Inkább melegséget áraszt most, semmint a hideg ragadozó mosoly-vicsor.
- Ne szabadkozz! Elmondásod alapján, tényleg nem tudhattad. De hé! Nézd a jobbik, Napos oldalát annak, hogy én jöttem és nem valami mocskos Inkubus. Ja, nem tudod, hogy mi az az Inkubus. Egyébként, most sem látsz Démont. Mint mondtam, nekünk Démonoknak, nincs fizikai testünk. Testetlen, energia alapú lények vagyunk. Nem mutatom meg neked magam, mert akkor meg kellene, hogy szálljalak. Azt nem szeretnéd, ebben egyetértünk, ugye? - mondom, olyan galambszelíd hangon, amilyen hangon, csak egy anya tud beszélni a gyermekéhez.

A kezemmel intek egyet, jelzésképpen, hogy értem én a problémáját. Ez a nő tényleg, olyan tiszta lap, amilyet boszorkányban elég ritkán látni.
- Ha szeretnél ezekről tudni, a legjobb létezővel találkoztál. Mint mondtam, Mi amolyan tanácsadók vagyunk. Edig is válaszoltam a kérdéseidre. - a mimikánk továbbra sem változott és a korábbi szelíd mosolyunk ül ajkainkon. Kérdésére, hogy minek nekünk az a könyv, bólintunk egyet, mielőtt válaszolnánk.
- Mint mondtam, szeretünk tanulni. Sokaság vagyok és ne úgy gondolj erre, mint azokra a szerencsétlen tébolyodottakra, akik azt hiszik, hogy többen vannak. Mi tényleg sokaság vagyunk, számszerint Kétezren. Mondhatni Légiónyi lélek áll veled szemben, egyetlen testben. Számtalan alkalommal jártunk már a halandók között s ezer meg ezer rítus, szeánsz, varázslat és praktika birtokában vagyunk. Egy vagyok a tengernyi lélekből. Légió a nevem, mert sokaság vagyunk! Bármelyik épeszű, óvatos boszorkány sikoltva menekülne a név hallatán. Persze, leginkább akkor vagyok morcos, igazán morcos, ha az illető megidéz és mindenféle hülyeséget kérdez, meg parancsot akar vakkantani. Nekünk, akik az ősi rítusok egész tárháza vagyunk. Szóval, igazán rosszul szokott érinteni, eléggé feltudja tolni a nem létező vérnyomsomat. de most. Ez a nő egész aranyos.

A kérdésére bólintunk, majd jobbom mutatóujjával egy "X" "rajzolok" a mellkasom bal oldalára. Egy pillanatra felvillan, majd szép lassan kifakul.
- Démoni becsületszavamat adom és ez az alkunk egyik része. Egyetlen karcolás sem fog érni. - ismétlem meg s komolyan is veszem. Elvégre tényleg nem akarok karcolásokat ejteni rajta. Hehe. Milyen kis vicces itt valaki, hogy karcolásokat mondunk. Persze, ha most faképnél akart volna hagyni, bemegy a házba és nem lett volna hajlandó kijönni a könyvvel és anélkül sem, muszáj lettem volna némi karcolást azért mégis megkísérelni, csak a mihez tartás végett. Azonban néhány percnyi tökölés után megjelenik azzal a könyvvel, amelyben megvolt annak a rituálénak a leírsa, amellyel felkeltette az érdeklődésemet. Amikor átadja és közli, hogy "itt van" egy mosoly közepette válaszolok.
- Köszönöm! - majd izgatottság jelei lesznek úrrá Georgine testén és látható érdeklődéssel nyitjuk fel a könyvet.

A nyitott könyv anélkül lapoz, szinte szabályos időközönként, hogy hozzá kellene különösebben érnem. ha jó megfigyelő a periódikusos lapozásokról megállapíthatja, hogy úgy olvasunk, hogy különösebb erőkifejtést kellene eszközölnünk az olvasás-megértés folyamatára. Említettem neki, hogy szeretünk tanulni. Kvázi a szemei előtt szívjuk magunkba a könyvbe rejtett tudást.
- Roppant érdekes, bár egy kissé .. elavult. Egyes információk nem egyeznek, figyelmetlenség vagy elaggot adatokat használ. Ezt például megtudod mondani, miért nem stimmel? - azzal felé fordítom a könyvet, hogy lássa ő is az egyik rúnasort. Bár elképzelésem sincs, hogy ez a nő mennyire tájékozott a mágia világában, elképzelhető, hogy neki is feltűnik, hogy a sor egyik felét, Kelta rúnákkal, megfelelően jegyezték le, de a másik fele, olybá tűnik, hogy spekuláció. Ha rámutat a felfedezésemre, helyeslően bólintok, ha nem, akkor megvilágosítom előtte a tényeket, majd hozzá teszem.
- Ez helyesen, a Fészeklakók Szalajtása. Sötét praktika, amely lehetővé teszi a megfelelő kezekben, hogy valaki, egy boszorkány, a Fészeklakók segítségét "kérje". A kérés azonban nem megfelelő szó. "Szalajtása". Ugye te is érzed, hogy ez egyfajta... miképpen mondanátok ti halandók? - akár tud válaszolni, akár megvonja a vállát, hogy ötlete sincs, folytatom.
- Nem mondanám, hogy rosszindulatú volt az, aki ezt a könyvet adta neked. Egyes részei, hasznosak, de gyanús, hogy maga is szándékos megtévesztés áldozata lett. Ha ő írta ezt, akkor egy kókler és ne higgy neki. Ha Ő maga is kapta, akkor az utolsó író, alaposan megkutyulta itt a dolgokat. Nyugodt körülmények közepette, előrángathatom neked az eredeti szerzőt, a Pokol fenekéről is, ha kell és kipofozom belőle a szándékait. Az viszont már a Nekromancia magasiskolája és itt az utcán ácsorogva, nem szívesen tenném. Gondos tanulmányozás mellett és megfelelő instruktorral megtámogatva, ezzel a könyvvel elérheted, hogy megtanuld messziről elkerülni az olyan szituációkat, mint amilyenben most vagy. A jelenlegi tudásod mellett, jó eséllyel kórházba juttok mindahányan, ha sikerrel alkalmazod ezt az idézést. A Fészeklakók nem kimondottan erősek, de rosszindulatú, fegyelmezésre szoruló lurkók. - szünetet tartok, félek tőle az én felfogó képességem és tanulási sebességem, nem biztos, hogy olyan könnyedén emészthető egy halandónak. Végül visszanyújtom neki a könyvet.
- Végeztem vele, mármint megtanultam. - közlöm vele, tárgyilagosan. Majd a zsebembe nyúlok és egy "félelmetes" ajánlatot teszek neki, miután kihúzom a zsebemből a kezemet. A kezemben, egy első ránézésre névjegy található, amit át is nyújtok neki.
- Mint említettem, szimpatikus vagy nekem. Kedvellek. A legszebb öröm a káröröm. Tartja a mondás, én azonban mégsem lelném örömöm abban, ha valami károsodás érné ezt a ... - végig nézek rajta, majd kacsintok rá egyet. Köhintek egyet, majd folytatom.
- Szóval, ha úgy érzed, hogy elfogadod a segítségemet .. caplass ki egy keresztúthoz, éjfélkor. Hozz magaddal valami áldozatot, aztán ár-érték arányban megvitatjuk, hogy mit kapsz a valutádért. Nem kell azonnal döntened, gondolkodj, amíg szeretnél. Az ajánlatom áll, nincs határideje. - mondom, azzal kinyújtom felé a kezemet. -
- Megígértem! Egyetlen karcolás sem ért, sem téged, sem a házban tartózkodókat. Démon vagyok, nem tudok angyalként viselkedni. De állom a szavamat!

Ha nem tudnám, hogy ezek a halandók, egyből sírnak valami ismerősüknek, aki egy kicsit is jobban felkészült, mint ők, akkor megtartanám ezt a nőt. Úgy árad belőle a félelem, a bizonytalanság és az iszonyat, hogy gyorsbüfét is nyithatnék vele. Igazán felvillanyoz, mondhatni olyan jól táplál, hogy megszakadna a szívem, ha bántanom kellene. Hopsz, de áht nekem nincs is szívem. Gondolatmenetemre és reakcióira szélesen elmosolyodom, igazán tetszik ez a nő, egy pompás falat. Lebiggyesztett ajkakkal bólogatok, jelezvén, hogy én is biztosan nagyon sajnálom, hogy valaki adott neki egy könyvet, ő pedig anélkl, hogy tisztában lett volna vele, elkezdett belőle "dolgozni", igen, minden bizonnyal a másiknak a hibája.
- Hát persze, minden bizonnyal a másik ember hibája, hogy minimális háttér tudással és azzal a tudattal, hogy boszorkányok vagyunk, poénkodásból, egyből egy démonidéző rituálét próbálunk ki. Persze, hogy nem a te hibád. Mégis kinek a hibája lenne, ha most nyakig bevágnánk a kertedbe, bemennénk a házadba és a haverjaidat fellógatnánk a csillára? Semmi esetre sem a tiéd, hanem annak a hülye könyvnek és a gazdájának a hibája.

Mondom, olyan szent meggyőződéssel a hangomban, mintha én magam is elhinném, hogy nem az előttem álló boszorkánykezdemény volt az, aki a könyvben rejtett tudsát felhasználva, felkeltette az érdeklődésemet. Elkapom a pillantását és a szemfehérjém elfeketedik, de csak azért, mert imádom ennek a nőnek az illatát, amikor fél. Amikor attól tart, hogy esetleg mégis megölöm vagy a társait megkínzom.
- Figyelj Kedveském, mi egy szavunkat tartó démon vagyunk. Megígértük, hogy nem bántunk, mert szimpatikus halandó vagy, akinek a teste egész jó. Ne herdáld el. Egyezzünk ki egy döntetlenben, mert nekünk nincs kedvünk széttépni téged, neked meg nincs kedved meghalni. Mutasd meg nekünk azt a könyvet, amelyből dolgoztál, mert szeretünk tanulni, olvasni és művelődni. Utána el megyek és te megúszod egyetlen karcolás nélkül. Áll az alku? - kérdezem és a jobbomat nyújtom felé. Ennél olcsóbban, egyetlen más démonnal szemben sem úszhatná meg.

A könyv tartalmára pedig igen kíváncsiak vagyunk, hiszen bennünket vonz a tudás, az elleshető adat, a tartalom. Elvégre számtalan szertartás, praktika, varázslat és olyan a halandók szeme elől rejtve maradt tudás birtokában vagyunk, amelyről, ez a boszorkányocska, még rémálmaiban sem szokott álmodni. Kedvesen állok előtte és bájosan mosolygok rá, amíg arra várok, hogy kézfogással megpecsételjük az alkunkat.

Az előttünk ácsorgó nő, igazán jól néz ki. Mondhatni, ha éppen nem Georgine testét használnánk, biztosra vehetné a nő környezete, hogy már megpróbáltam volna megszállni. Szavaink hatására, kellemesen, de némi érezhető kínossággal nevet. Ügyesen lelezi a félelmét, de mi érezzük rajta, ahogyegyre jobban kúszik végig a hátán. Elvére minket a negatív érzelmek táplálnak. Megpedzem neki, hogy legyen szíves megmutatni a könyvet, amelyet használt arra, hogy egy nagyon béna démonidézést nyomjon, de úgy tesz, mint, aki fel se vette, hogy szóltam neki. Na sebaj, majd legközelebb.
- Igen, kedvesem. Mindössze arra utaltunk, hogy vajmi kevés erőd van ahhoz, hogy mágikus úton megpróbálj megkérni, felszólítani vagy bármilyen módon arra ösztökélni, hogy távozzunk az ajtódból. - jelentettük ki, elég határozottan, hogy éreztessük vele, hogy itt és most szimpla jóindulatból nincs felkoncolva, megnyomorítva, megnyúzva vagy bármi más, olyan módszerrel elpusztítva a fizikai teste, amely ellen semmit sem tehet. Ez van. Különösen akkor, felkészületlenül akar valaki démont idézni.

- Nem, kedvesem, szó sincs róla, hogy zombit csinálnánk belőled. Teljesen más, filmes sallang. Amikor megszállunk téged, az akaratod, szembeszállhat velünk, hogy megpróbálj szabadulni. Ez azonban ritkán sikerül, többnyire a jól felkészült boszorkányok is megküzdenek a szabadságukért. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amíg a lelked nem szakad kínok közepette darabokra és múlsz el, mint egy másodperc az órádon, addig képes vagy észlelni azt, hogy mi történik veled. De a rabunk vagy, szóval ... semmit sem tehetsz ilyen helyzetben. - remélem kellőképpen kielégítettem a kíváncsiságát, bár könnyedén felfigyelhet valamire. Elkezdtük élvezni, hogy mennyire lesokkolódik az információk hallatán és szándékosan fogalmazunk úgy, hogy az mellbevágó legyen. Amikor nekidől az ajtónak és ujjait feltehetően a nadrágja zsebeibe mélyeszti, elégedetten pillantok végig rajta. majd anélkül, hogy zavartatnánk magunkat, megnyaljuk ajkunk alját.
- Tudod, mi démonok, fizikai test hiányában, nem bírunk nemmel. Onnantól kategorizálhatóak vagyunk nőnek vagy férfinek, hogy eloglaltunk egy gazdatestet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne szexuális érdeklődésünk egyik vagy másik nem iránt. Amit most csinálsz, ez a póz ... - amikor rákacsintok, egy bolhapötynyi mágikus manipulációt követek el. Éppen csak annyit, hogy érezze a szexuális vágyamat. Mintha vödörrel öntenék nyakon, az intenzív vágyakozással. Nem igázom le szabad akaratában, nem veszem rá semmire, egyszerűen, csak éreztetem vele. Elég kínzás lesz neki, ahogy a buja, paráznaság iránti vágy "átfolyik" a testének minden centiméterén. Miközben végig nézem a rekacióját, az ajkamat eltakarom a kezemmel, hogy ne látszódjék élvezkedő mosolyom annak láttán, hogy próbál úrrá lenni, a hirtelen rátörő vágyon.

- Sóvárgás. Bujaság. Paráznaság. Kéjvágy és gyönyör. Nem fogyasztunk el senkit, az érzelmeken keresztül táplálkozunk, nem az emberi hús és lélek burgeren. De téged .. Téged örömmel falnálak fel, hogy könyörögnél a repeta után. Ugye érted? - válaszolom kérdésére, hogy felfaljuk e a fagyit és a kacsintás után, most elmarad a mágikus beavatkozás.
- Ha megszállnánk téged, engednénk "mozizini", hogy lásd, halld és érzékeld mindazt amit csinálunk a testedet felhasználva a környezeteddel. Érted, kedvesem? Így a környezeted, az ismerőseid negatív érzelmeket produkálnak, a rabságba esett lelked is szenved. Mindenki szenved a megszállt ember körül, mi pedig .. mi pedig lakomázunk. - utolsó szavunk, gyönyörrel vegyes sóhajnak tűnhet számára.

- De! - emelem fel, olyan vehemenciával a mutatóujjamat, aminek hatására, az ajtóhoz vezető ösvény két oldalán található föld, majdnem felszakad. - Mi, egy meg nem értett, ősöreg lelkek közössége vagyunk. Nem azért érkeztünk erre a Földre, hogy tönkre tegyük az életed. Tanácsadók vagyunk, akik arra vágynak, hogy végre, valamiképpen máshogy töltsük el az időnket, mint mások nyomorba döntése. Az emberek azonban nem képesek levetni magukról előítélettel telt hozzáállásukat egy démonnal szembe. - színpadias mozdulatokkal fűszerezem, mintha egy színdarabban szenvedést, lelki fájdalmat vagy gyötrődést akarnék a mozdulatokkal kifejezni.
- Különös, érthetetlen okokból.. - kikacsintok Skyera, a színpadias mozdulatból, komédiába illő jelenetet produkálva. - senki sem akar a barátunk lenni. - pár pillanatnyi szünet. - Pedig, mi csak jól szeretnénk érezni magunkat, barátokkal körbevéve, nyugovóra térni egy bájos szerető karjaiban. Amore mio. - kacsintással és a tőlünk telhető legbájosabb nevetéssel fűszerezve.

- Nézze, tisztában vagyunk vele, hogy senki ember fia vagy lánya nem akar egy démont a házában tudni vagy az ismerősei listáján. Jelenleg egyetlen dolog a fontos. Ne próbálkozzon máskor, olyan varázsigékkel, szeánszokkal, amellyel bajt hozhat a házára. Nem vagyunk mind olyan elképesztően kedvesek, mint, amilyenek mi vagyunk.

Lebiggyesztett ajkakkal és rosszaló pillantással rázom meg a fejemet a szavaira, hogy azt hitte, ez valami hókuszpókusz. Az ilyen emberek szoktak hamar és szörnyű kínok között elsőnek meghalni, akik úgy próbálkoznak démonidézéssel, hogy azt mondják: " Azt hittük, csak hókuszpókusz." Örülhet ez boszorkány kezdemény, hogy nem sikerült neki az idézés és nem tépte szét őket egy magára valami is adó démon. meg annak is, hogy nekem nincs kedvem széttépni, még tanítgatnám is, hogy gatyába szedje magát, mielőtt, olyasmit talál csinálni, amivel megöli magát. Hmm. De miért is segítek neki? Talán mert más a városban tartozó démonnal, úgy akarok kitolni, hogy ráncba szedem az ilyen gyanútlan alakokat? Vagy talán csak arra vágyunk, hogy bekajálja, hogy milyen jófejek vagyunk és akkor tépjük ki a torkán keresztül a légcsövét, amikor már-már azt hiszi, hogy megbízhat bennünk? Ki tudja?
- Milyen szomorú, hogy vannak még halandók, akik így gondolkodnak. - mondom egy röpke fejcsóálás mellett, hogy tudatosítsam benne, hogy hatalmas tévedésben él, azzal kapcsolatban, hogy ezek, csak valaki humbukjai.
- Esetleg vethetnék egy pillantást arra a könyvre? Kíváncsiak vagyunk, hogy kinek a kéziratából dolgozott. - mondom egy pillanatnyi őszinte érdeklődéssel fűszerezve és a következő kérdésére széles mosoly húzódik az ajkainkra.

- Mert sokaság vagyunk. - mondom szelíd hangon, a szemeibe pillantva és amint kimondtam, az utcai világítás lámpái vad pislákolásba kezdenek. Az egyik villanykörtéje nem bírja tovább és szétpukkan. A hangos, reccsenésre még a szemem se rebben. Könnyed, lágy hangon kuncogok, amikor közli, hogy ez az egész szituáció elég beteg. Bár kezeit a szájára tapasztotta, hogynem akarta volna kimondani, jobb kezem egy aprócska legyintésével intem, hogy szabadkozzon.
- Ne szabadkozzon, az észrevétele nem teljesen alaptalan. Számtalan beteg dolog van a világon, ez legyen a legkevesebb. - mondom, olyan tündéri mosollyal az arcomon, amelytől még egy heteroszexuális nő is elolvadna.

Persze, egybő meghátrál, amikor közlöm, hogy be is initálhatna a házba, ugye-ugye, minden halandó ilyen. Én azonban nem sértődöm meg, kiszámítható, előre kalkulált reakció volt egy halandótól. Sokan vannak, akik szeretnének mindenfélét megtudni, megszerezni, de mikor fizetni kellene, akkor máár ódzkodnak. Erre találtuk ki a Pokolkutyákat. Minden vérebek leborzalmasabbát. Szófogadatlan, agresszív, bármikor rátámad az emberre és a legrosszabb, amit elképzelhet a démon, hogy nem szobatiszták.
- Félelme igazán elbűvölő, mondhatni, már-már csábító. Oh, igen, bennünket a negatív érzelmek ... - pár pillanat, míg keresem a megfelelő szót. - izgatnak.

- Elküldhet? Ez igazán naív és kedves tévedés Öntől. Nem, ez roppant képtelen elképzelés. Önnek csekély hatalma van ahhoz, hogy elküldjön. Én inkább úgy fogalmznék, hogy magamtól távozom és hagyom életben, mert Én - az "Én"-t hangsúlyozom, elég erősen. - úgy akarom. - mondom, oly nyugodt hangon, hanghordozással, hogy már-már olybá tűnhet, mintha anya akarná nyugtatni, csendesíteni gyermekét. S szavaimat követően, már fordulnék is el, vissza a járda felé, hogy folytathassuk kocgásunk, de mozdulatunkat nem vihetjük végig, ugyanis mégis csak akadnak kérdései. Bájos gyengédséggel mosolyodom rá.
- Nos, ez egy elég komoly tévedés, ugyanis ez két kérdés. Az elsőre a válaszunk az, hogy igen. Ön azt kérdezte, hogy az áldozatainkat, nos, akik nekünk áldozatul esnek, azokat megöljük. - szabadkozva, korábbi mondatomat jelképesen eltolva folytatom. - Ez így nem teljesen fedi a valóságot. Nem kell szándékosan, akaratlagosan megölnünk azokat, akiket megszálltunk. Meguktól halnak meg. Az emberi test és lélek ugyanis képtelen arra, hogy hosszútávon elviselje a démonok energiáját és mágikus aktivitását. Oldalra billentjük fejünket, ahogyan a második kérdésre fókuszálunk, majd megcsóváljuk fejüket.

- Tartunk tőle, hogy Ön helytelenül tette fel a kérdést. Nem vesszük át az erejüket, a helyes megfogalmazás az, hogy kihasználjuk, hogy a varázsnépség, akarom mondani, az Önök szavaival élve; boszorkányok, képesek a mágia használatára. Egy boszorkány kisugrázása ... hmm.. képzeljen el két vanília fagyit. Az egyik az az ember, aki képtelen mágiát használni, se íze se bűze, fogalmazzunk így. A másik, amelyik alkalmas a mágia használatra, jelentősen kellemesebb az íze és az illata. Szemléltetésképpen használtam ezt a hasonlatot. Szóval, Ön melyik fagylaltot választaná? Ugye? utalok arra az utolsó visszakérdésemmel, hogy bizony-bizony Ő is azt a fagyit választaná, amelyik jobban ízlik.