A mai reggelem kaotikusan indult. Reggel 7 órakor kopogott át a szomszéd néni, hogy el tudnám-e őt és a macskáját, Cirmikét az állatorvoshoz, mert hogy a cica két napja nem hajlandó enni, és ő aggódik érte. Természetesen nem volt kérdés, hogy segítek neki, hiszen kedvelem az idős hölgyet. Rendszeresen segítek neki a bevásárlásban vagy apróbb szerelési munkákban, ő meg cserébe folyton sütit süt meg hasonlók. Szerintem már-már az unokájának tekint, ami valahol aranyos, valahol meg mókás, tekintve, hogy én vagyok az idősebb, még ha ez külsőleg nem is látszik.
Na mindegy, sikeresen eljuttattam a párost Dr. Weaver rendelőjébe. Úgy terveztem, hogy onnan egyből megyek az irodába, hiszen ma jön valaki az Egészségügyi Központból előadást tartani, de Cirmike keresztbe szervezett nekem azzal, hogy nemes egyszerűséggel az ingemre vizelt. Így kellett egy újabb kitérőt tennem az albérletbe, átcseréltem az ingemet az egyetlen tisztára, egy halványszürkére, majd lenéztem sötét színű nadrágomra és a hozzá illő cipőmre, nem ám oda is jutott némi meglepi, de azok megúszták szárazon. 
Kocsiba ismét be, majd a megengedettnél kicsit gyorsabban haladva, de néhány perc múlva leparkolok a vállalat parkolójában. A reggeli és a kávé elmaradt, de majd a szünetben legfeljebb leugrom a büfébe, már így is elkezdődött az előadás, az iroda nagy része kong az ürességtől, mindenki a nagy tárgyalóban van. Amilyen halkan csak lehet lenyomom a kilincset és beslisszanok, de termetem miatt ez nem megy feltűnésmentesen, el is indul némi susmus. Tudom, hogy van aki kedvel, van aki nem, relatíve szigorú és határozott főnök hírében állok, de szándékosan nem hallgatózom és az angyali empátiát is háttérbe szorítom, jobb, ha nem tudom mi a sutyorgás tárgya.Freddy felé egy néma "bocsi"-t tátogok, bár üzenetben már jeleztem, hogy késni fogok, ami nem feltétlen vet rám jó fényt a kollégák előtt, de az élet közbe szólt.
ŐT először észre sem veszem. A hangja üti meg a fülemet először, ami két lépés között megtorpanásra késztet. Az nem lehet, hogy ő van itt. Freddy tényleg őt hívta volna? Pedig úgy rémlik, meséltem neki, mi történt köztünk. Most mégis itt van, én pedig nem tudom, hogy reagáljak. Olivia ugyanolyan gyönyörű, ha nem még szebb, mint azelőtt. Az elmúlt hónapokban párszor megkerestem őt, persze csak távolról, meggyőződve arról, hogy jól van, de egyszer sem szólítottam meg. Nem tudtam, kíváncsi-e rám, elvégre nagyon hirtelen hagyott ott Wilmingtonban.
Hogy fáj-e még? Természetesen. Túlléptem rajta? Eddig azt hittem, hogy talán igen, de most, hogy tekintetünk összeakad egy pillanatra...nem is tudom. Minden olyan zavaros, így nem is bánom, hogy mindenki háta mögött állok, és nem látják ezt rajtam. 
Szünetet rendel el, egy részem pedig tartana a kifelé vonuló tömeggel, ám egy másik, sokkal dominánsabb részemet mágnesként vonzza magához a boszorkány, lábaim már-már öntudatlanul lépkednek felé, végül ott állok vele szemben, orromat megcsapja az illata, ami mit sem változott. Ahogy orrom megtelik vele, szívem ismét összefacsarodik. Tudom, hogy nem tartott sokáig ami köztünk volt, mégis...én azt hittem ez valami különleges, de úgy tűnik tévedtem.
Gondolataimból vádló hangja szakít ki, néhány sűrű pislogással térek vissza a jelenbe, a valóságba. -Én...itt dolgozom. - azt, hogy Freddy-vel együtt visszük a céget most egy olyan sokadlagos információ, amit nem is jut eszembe hozzátenni, hiszen jelenleg ez egyáltalán nem lényeg. -Hogy...hogy vagy? -- ennyire futja. Amúgy sem vagyok a kommunikáció mestere, a szakításunk óta ez még rosszabb lett, és lám, most is csak ennyit tudok mondani. Hogy vagy... Annyi mindent akarnék kérdezni. Még akkor is, ha félek a válaszoktól.