Az elmúlt napokban a magány fojtogató karjai közé vetettem magam, és csak engedtem, hogy a melankóliával eggyé váljak.
Néhány nap szabadnapot is kivettem, abban bízva, hogy kipihenem mindazt, ami kivesz a lelkemből. Felesleges próbálkozás volt a részemről. Én is tudtam jól, hogy amiken keresztül mentem azt nem lehet csakúgy kiheverni.
Az otthon töltött idő alatt ismételten elővettem a naplómat, amibe legutóbb egy éve írtam. Az utolsó feljegyzésben nyoma sincs annak az embernek, aki most voltam. A lapokon a régi énem gondolatai és érzései voltak olvashatók: tele volt erővel és reménnyel. A sorokat olvasva a könnyeim eleredtek, és a papíron egykor megszáradt tinta ismét erőteljes kék árnyalatban, kissé elmosódva szólt hozzám. A naplómat a mellkasomhoz húztam, csak eldőltem a plüss szőnyegen és gyászoltam azt az embert, akit megöltek azon az éjszakán.
Lehunytam a szemem, sötétség és a sötétségből nyúlt felém a kar. Felelevenedett az az este is, amikor azzal a lánnyal találkoztam és belém kötött az a srác. Az a szempár…
Egy szempillantás alatt az a srác ismét a támadóm bőrébe került. A szaktársam az emlékeim kavalkádjában megint feltámadt; újra azon az éjszakán voltam, ahol a vakító villámoktól volt terhes az égbolt és ahol a viharos szél az uralkodott. Alig láttam valamit.
Szaladtam a szaktársam elől, aki mit sem foglalkozott azzal, hogy ordibáltam a nevét, könyörögtem hozzá. Az a fiatal férfi pedig ott ácsorgott a háttérben, csak nézte az egészet, ahogy a szaktársam a lapockám közé vágta a pengét.
Erre a jelenetre hirtelen a hegem is megfájdult, odanyúltam a kezemmel.
Képszakadás és a földre zuhantam arccal előre, a vér és a sár elegyében fetrengtem.
De nem gondoltam volna, hogy tovább jutok ennél: „Mondd meg a drágalátos bácsikánknak, hogy olvassa el az üzenetem!” – kipattant a szemem, hevesen kapkodtam a levegőt.

A bácsikámmal és a nagynénimmel még azon a héten találkoztam, amikor ez az egész flashback megtörtént velem.
Valahogy nem tudtam ugyanúgy nézni rájuk, mint eddig. Kérdezték, hogy hogy vagyok, mi történt velem, de nem voltam hajlandó érdemben válaszolni ezekre. Észre is vették mennyire magamba fordultam, viszont betudhatták annak, hogy nem vagyok jó passzban.
Végül a bácsikám megkért arra, hogy menjek be a városházára az építkezési engedélyekkel, mert szeretné azt egyik ingatlant bővíteni, idővel pedig üzletet beindítani. Belementem, elvettem tőle a papírokat és rászántam magam.

Így kerültem a városházára, ahol épp halálra unom magam. Az AirPods-ban ordít a zene, úgy vagyok vele, hogy a kijelzőt úgyis látom, ha pedig felvillan a sorszámom, akkor odamegyek a kijelölt ügyintézőhöz.
A napi rosszullét is megvolt már. Ettől rosszabb csak nem lehet ez a nap…!
Miután megpillantom a kijelzőn a sorszámom, nyomban megkeresem az ügyintézőt és le is ülök vele szembe a székbe.

- Jó napot! – erőltetek mosolyt az arcomra. – Épület bővítéssel és vállalkozás elindításához szükséges papírokkal jöttem. Remélem jó kategóriát választottam – gondolkozom el, majd puskázok a sorszámomról, ami felett ott van a szolgáltatás neve is.