A brokkoli az ellenség, felvont szemöldökkel, ajkamon vidám mosollyal nézek a feleségemre, aki közölte velem az információt. Hihetetlen, hogy a lányaim hétről-hétre meg tudnak lepni, pedig még egyikük sem lépett bele a kamaszkorba. Előre rettegek attól, hogy mi történik majd akkor, amikor ez is elérkezik, de egyelőre szívesebben maradnék a jelenben. Még mindig érzem a kellemes kaparást a torkomban, amit az iménti pillanat okozott, és nem állom meg, hogy áthajolva az asztalon, puszit ne nyomjak a nagyobbik gyerek feje búbjára, miután kiszedtem neki a kért köretet.

  Megrázom a fejem a felkínált limonádéra, és inkább a vizeskancsó után nyúlok, amiből löttyintek egy keveset a poharam aljára. Az ünnepléshez ugyan jobban illene a bor, de a délutáni és esti terveim miatt jobb, ha a kevésbé ártalmasabb italt választom.

  - Tudok vigyázni a lányokra holnap, de a héten egyik este kicsit később jövök. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy beülünk egy Old’s Harbourbe, ha megint lemondom, egy életre cikizni fognak – teszem hozzá egy bocsánatkérő mosollyal. Egyébként is sokat vagyok távol, de mindig van egy kis bűntudatom, hogyha kivonom magam a családi életből valami más kedvéért, pedig tudom, hogy Lotte nem bánja. Sosem tartozott azok közé a feleségek közé, akik féltékenységi rohamok közepette követelik a férjüktől, hogy számoljanak el minden egyes másodperccel, amit nem velük töltene. Nem, az én párom nem ilyen. Sőt. Időnként még Ő biztat, hogy hagyjam az irodát, és mozduljak ki egy kicsit. - De Cathnek sem teher, ha a gyerekekre kell vigyáznia – mondom, és tudom, hogy igazam van. Eléggé ismerem a húgomat, hogy lássam, mindig élvezi, amikor lehetősége van eltölteni egy kis időt az unokahúgaival.

  - Éppen ezért lesz ő a bébicsősz ma este – kezdem szúrok a villámra egy darab krumplit, amit aztán be is dobok a számba, hogy már-már kínzó lassúsággal megforgassam odabent, hátha sikerült tovább csigázni a feleségem érdeklődését. Végül Emma az, aki megkönyörül rajta, bár egyelőre úgy vélem ez inkább a gyermeki izgatottság, mintsem tudatosság nála.

  - Apával… – a szó ezúttal is kellemes sajgással szúr szíven. -…színházba mentek. És lehet, hogy ott is alszotok. Tényleg, mami, ott lehet aludni egy színházban? – elkerekedett szemeivel úgy néz az anyjára, hogy lehetetlenség nem mosolyogni rajta. Újabb falat ételt lapátolok a számba, miközben huncut villanással a tekintetemben figyelem, ahogy a feleségem megemészti a hallottakat, és végül rájön, hogy mit is jelentenek cserfes kislányunk szavai.

  Egy teljes estét kettesben.

  - Mondja csak, Mrs. Evans… – teszem le a végül a villát, hogy felállva az asztaltól kihúzzam a zsebemből a borítékot, meglengessem a párom előtt. -…ugye megtisztel azzal, hogy velem tölti az estét? A lányai már engedélyt adtak a távollétre – mondom, átadva a jegyeket Charlotte-nak. Reméltem, hogy benne is ugyanolyan nosztalgikus érzéseket kelt, amikor megpillantja a darab nevét, mint bennem.

  Tudom, hogy Lotte nem szereti, amikor a vasárnap délelőttöt munkával töltöm – főleg, ha az egy olyan különleges nap, mint a mai -, de voltak ügyek, amiktől nem volt könnyű elszakadni. Az alapítvány dolgait nem szívesen kevertem a hétköznapiakkal, így néha hétvégén is rá kellett húznom, általában azokkal az aktákkal foglalkozva, amelyek szereplőinek alapvetően nem telik ügyvédre. Lapozok egyet a dossziéban, és a lapok fölött Emmára mosolygok, aki a kis dohányzóasztal fölé görnyedve alkot valamit. A kislány vérszerint ugyan nem az enyém, de szívszerint annál inkább.
  Néhány pillanatig figyelem alkotás közben - azt hiszem egy újabb üdvözlőlapot gyárt a szülinaposunknak, bár már reggel átnyújtott egy palacsintatésztával áztatott darabot -, aztán kihúzva a fiókomat, előveszem a saját, kicsit személyesebb ajándékomat, amit ebéd után szeretnék odaadni a feleségemnek, hogy ne legyen ideje ellenkezni. Két színházjegy lapult a keskeny borítékban, egy olyan darabra, amit egyszer már láttunk New Yorkban, és égi jelnek tekintettem, hogy közeli nagyváros társulata éppen mostanában tűzte újra műsorra. Mindent elrendeztem, ma este Cath vigyáz majd a lányokra, hogy mi eltölthessünk kettesben egy romantikus estét, amire hosszú idő óta nem volt alkalmunk.
  A kicsikkel reggel már megleptük Charlotte-ot egy ünnepi reggelivel, ami kicsit kaotikusra sikerült, de annál nagyobb volt az öröm a feleségem arcán, amikor meglátta, hogy mit hoztunk össze. Emma lassan kezd elég idős lenni hozzá, hogy bevonjam a szervezkedésbe, és már elég ügyesen tartja a száját, így nem kell félni attól sem, hogy elszólja magát. A nevetős-csicsergős reggeli és az azt követő elpakolás után nehezemre esett visszavonulni a dolgozószoba csendjébe, de holnap délelőtt lesz egy megbeszélésem az alapítványnál egy ellenérdekű ügyfél – bántalmazó élettárs – jogi képviselőjével, amire mindenképpen fel kellett készülnöm. Emma csendesen lopózott be a szobába, és úgy helyezkedett el a kisasztalnál, hogy észre se vettem volna, ha nincsenek a kiélezett érzékeim. Meg sem fordult a fejemben, hogy elküldjem, ahogy a kislányéban se az, hogy zavarjon. Egyszerűen csak itt akart lenni.
  Éppen akkor döntök úgy, hogy a mára befejezem a munkát, amikor Charlotte ebédre hívja a családot. Ajkaim szegletében puha mosollyal csúsztatom be az aktát a kivett boríték helyére, és egy mozdulattal ráfordítom kulcsot a zárra.
  - Gyere, Tücsök, ne várassuk meg a mamit – szólítom meg a gyereket, aki látszólag annyira belemerül a munkába, hogy meg se hallja az első figyelmeztetést. Együtt hagyjuk el a szobát, de mielőtt Emma túlzottan megszaporázná a lépteit a konyha felé, kezemet a feje tetejére helyezve óvatos, de határozott mozdulattal a fürdőszobába irányítom, ahol mindketten kezet mosunk. Az isteni illatok egyre erősödnek, ahogy elérjük a konyhát. Először az etetőszékkel hadakozó Josie feje tetejére, majd a feleségem arcára nyomok puszit mielőtt leülnék.
  - Minden remekül néz ki – mondom, és őszintén is gondolom. Van egy kis bűntudatom, hogy Lotte a születésnapján is egyedül küzdött meg a komplett menüsorral, pedig tudom, hogy sokkal ügyesebben boldogult így, mintha egész délelőtt a lába alatt sertepertéltem volna. Leülök a helyemre, és megvárom, amíg mindenki elhelyezkedik, csak akkor kezdek neki, hogy kiszedjem az ételt. Olyan természetességgel nyúlok Emma tányérja után, mint ahogyan esténként ellenőröm, hogy van-e szörny az ágya alatt, így a mozdulat megelőzi magát a kérést. A megszólítást. Apa.
  Érzem, ahogy egy meleg boldogságléggömb kipukkad a mellkasomban. Elfátyolosodott tekintettel a feleségemre nézek, szerintem pontosan tudja, hogy mennyife fontos számomra ez a pillanat. Megköszörülöm a torkom, hogy megszabaduljak a furcsa szorítástól, és csak annyit kérdezek:
  - Kikotorjam belőle a kukoricát, Tücsök? – minden héten más zöldség volt az, ami ellen Emma háborút indított, most azonban nem emlékszem, hogy hogyan álltunk a kukoricával. Bármennyire is dagad a mellem a büszkeségtől, nem teszem szóvá, ami történt, féltem tőle, hogy összezavarnám vele a kislányt.
  - Átjön valamelyik testvéred a délután? Vagy talán édesapád? – fordulok inkább Charlotte felé, miközben segítek Emmának a salátával, és a húsnyiszatolással. – Cath később benéz – teszem hozzá. A születésnap fontos esemény, akkor is, ha a feleségem nem szeret nagy feneket keríteni a dolognak, ha a sajátjáról van szó.