Hogy is mondjam? Itt volt ez a szép lány, aki mindenkinek segít és dicsérni kellene a türelmét – általában én is azt tenném – de amikor nem is tudom, hogy fogalmazzak elgurult a gyógyszerem, vagy túl sok volt már a napomból és tényleg az ő jó szándéka hiányzott nekem ahhoz, hogy gonosz legyek… Most már tiszta fejjel, én is látom, hogy bunkó voltam és nem is neki kellett volna azokat mondanom, amiket mondtam, hanem valaki másnak. Kezdetben saját magamnak. Most ezért is közelítem meg őt nyugodtabban, de annál határozottabban! Nem félek én egy lánytól sem! (A pillanat amikor oroszlánnak hiszi magát valaki, pedig csak egy sima házimacska.) Felőlem lehet az igazgató lánya is, akivel kivételeznek és esélyem se lenne kimagyarázni magam a helyzetből, de így még van egy kis esélyem. Nem díszből veszem elő a legjobb oldalamat. Az mind részletkérdése, hogy parfümöt is cseréltem a mai nap fényében. Már eleget halogattam ezt! Jobb most, még nagyjából az elején beismerni a hibám, mint később, amikor már esélyem se lesz rá.
Vannak, akiknek nem megy ez és inkább a saját gőgjükben fulladnának meg, de be nem ismernék, hogy bocs tévedtem, az én hibám volt nem a tiéd. De én… Én próbáltam dolgozni azon, hogy ne egy buborékba éljek, ne az énképemet erősítsem meg azzal, hogy csak magamnak adok igazat és más magasról le van tojva. Nem, nem ilyen akarok lenni. Ezért engedtem meg egy féloldalas mosolyt is, amikor azt mondta, hogy ugyan edzése lesz, de késhet egy kicsit.
Ha most nagyon hízelgő és a képébe mászó akarnék lenni – tudnék olyan is lenni – jönnék valami nagy szavakkal, hogy hű de jó és mennyire jól hangzik, amiért időt szán rám. De nem teszek így.
- Nem vagyok színészkedő kedvemben, néha mások meggyőzése se megy olyan könnyedén, mint szeretném, hogy menjen. – a hajamba túrok, még több esély az illatfelhőkre ugyebár, de még mielőtt végképp elvágnám magam alatt az összes lehetőséget a bocsánatkérésre.
- De elkísérlek a tornateremig. – válaszolom végül. Jobb dolgom úgy sincs és megvan bennem tényleg a szándék, hogy a bocsánatkérésemet kifejezzem csak… nem kellenek ide tanút. Mármint. Nem lehetek finnyás. Inkább túl esek rajta. Ha már megkerestem őt és leszólítottam!
- Nézd, legútóbb rossz napom volt. Tényleg rossz, duplán voltam szerencsétlen, mondanám, hogy még egy fekete macska is elment előttem az utcán és kilyukadt a kocsim kereke… Nem akarok kifogásokat keresni, csak most így tiszta fejjel tudom, hogy jót akartál. Mármint te alapjáraton jót akarsz mindenkinek, akkor is tudtam, most is tudom. Egyedül én voltam a hibás, amiért lehurrogtalak. – ez most nagyon enyhe kifejezés tőlem, tudom, hogy ő is tudja, csak nem akarok túlságosan sok mindenbe belemenni a mellette lévő társa miatt. – Szóval tudom, hogy jogosan haragszol rám, de nem akarom, hogy így érezz. Én sem akarok majd így elmenni a gimiből, hogy itt vagy te és haragszol rám. – most szándékosan nem játszottam ki az „itt vagy te az okos és szép lány” kártyámat. Máris másképp hangzott volna! De az túl átlátszó és erre ő is rájönne.

Aláírom, hogy néha, ha olyan napom van, nem én vagyok a világ legkedvesebb és legmegértőbb ’embere’ ez így igaz. Néha nekem is vannak rossz napjaim és hallgatás helyett tönkre teszem más napját is. Így volt ezzel nem olyan régen Agatha Eams is, aki tényleg semmit nem ártott nekem soha, de én neki annál inkább egy frappáns, valójában nem is neki szóló beszólással. Pontosabban nem rá voltam mérges, csak rosszkor voltunk mindketten rossz helyen. Nekem olyankor nem érthetetlen egyenletekkel kellett volna foglalkoznom, amik felidegelnek, esküszöm tényleg minden jobban ment volna, ha nem a ’kedvenc’ órámról jövök ki és ő nem okoskodik éppen. Mármint okoskodhatott volna nyugodtan, általában elengedem az ilyesmit a fülem mellett, mert lehet igaza volt, csak akkor annyira nem érdekelt. Őszintén nem nagyon emlékszem arra, hogy mit mondtam, de nem szépeket ez biztos. Ha elszáll velem az indulat, akkor mindig hülyeséget csinálok és ez nem jó, főleg, ha mások közelében vagyok. Keveset „hisztizek” ez igaz, de amikor robban a bomba akkor jobb nem a közelemben lenni, én is igyekszem távol lenni másoktól csak legútóbb pont nem jött össze.
Ezért gondoltam úgy, hogy itt volna az ideje behúzott macskafarokkal megalázkodni és bocsánatot kérni tőle. Nem volt szép ahogy viselkedtem ez igaz. Anyám se lenne büszke rám, ez holtbiztos. Nem ilyennek tanított. Valószínűleg az őseim forognának a sírjukban, ha tudnák, hogy szégyent hozok a becsületességre. Jól van, aláírom néha nekik sem megy annak lenni.
- Lenyugodhatsz, nem azért jöttem, hogy bővítsem a rád mért sértések listáját. – sóhajtok egyet, amikor megállok vélhetőleg nyugodtan Agatha mellett.
Egy pillanatra végig mérem, hogy milyen eshetőségre készülhet, milyen kedve lehet, igyekszem nem túlságosan megszimatolni őt, ennek rájövetele érdekében, de igyekszem nem túl feltűnően tenni, hogyha tenném is. Inkább kihagyom.
- Sietsz valahová? – teljes felszerelésben van ugyebár, a pompom edzéshez, ami nem meglepő. Akik benne vannak a pompom csapatban azok rendszerint be is öltöznek, ha nem akarnak vesződni az átöltözéssel az órák közötti szünetben.
- Mármint beszélni szeretnék veled, hogyha még hajlandó vagy szót váltani velem. – pillantok rá teljesen komolyan és igyekszem nem karba tett kézzel elé állni, ezért próbálom meg lazán magam mellett tartani a karjaim, a bocsánatkérés sosem volt az erőségem, de ha rászánom magam, akkor már nem hátrálok meg senkitől sem.

Már napok óta foglalkoztatott valami, vagy inkább bosszantott s, nem nagyon akaródzott elmúlni a rossz keserű íz se, amit éreztem miatta. Lehet, hogy az én hibám is volt. Kicsit túlságosan elszálltam magamtól, vagy nem tudom. Lényeg, hogy nem voltam a legjobb kedvemben. Talán a matek miatt kerestem a hibát másban, vagy isten tudja. A lényeg, hogy most már rosszul érzem magam miatta és nem hagyhatom, hogy egy okos és szép lány haragudjon rám. Teljesen mindegy, hogy szimpla halandó vagy sem. Egy bocsánatkérést úgyis érdemel. Én meg nem vagyok, nem akarok haragtartó lenni. Ez az utolsó évem a gimiben, rossz emlékeket nem akarok senkiben sem hagyni magamról, hogy aztán az évkönyvet összefirkálja ott, ahol az én arcom és nevem van, mert annyira megutált a végére.
Ezért történelem után úgy döntöttem, hogyha meglátom a folyosón őt valahol, akkor igyekszem nem tovább menni, hanem megállni mellette és szóba állni vele. Megérdemli, hogy én kérjek tőle bocsánatot és ne fordítva. Szerencsére belátom, hogy nem nekem volt igazam. Megjegyzem fáj beismerni, de tudom néha sok vagyok, sok tudok lenni.
Már magamban el is próbáltam egy párszor, hogy mit fogok mondani neki, vagy hogyan szólítom meg, csak az a helyzet, hogy mire odakerülnék nem fog más kijönni a számon csak, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy beálltam azok közé, akik bunkón válaszolgatnak egy egyszerű kérdésre. Hiszen ő aztán tényleg csak segítőkész volt vagy az akart lenni. Csak bennem is megszólaltak valami vészcsengők. Na mindegy.
Nincs akkora nagy szerencsém, hogy elfelejtse az egészet és ha találkoznánk akkor ne emlékezzen rá, mert biztos vagyok abban, hogy fog. Mondjuk most nem követtem senkit se szándékosan, volt időm körül tekinteni és odafigyelni minden más részletre, ami jelezheti, hogy Agatha valahol a közelben van, beszélget valakivel vagy sem. Szóval inkább ilyen apróságokra próbáltam figyelni. Először azt hittem, hogy teljesen sikertelenül, mert nem végig jártam a fél gimi folyosóját, de nem láttam idekint sehol. Lehet, hogy a maradék fél gimi folyosón lesz, de mire végig járom az épületet, addigra ő valahová máshová kerül el szerintem. Nem marad ő sem egyhelyben, ahogy én sem.
Biztos dolga van. Biztos épp az egyik órájára tart, vagy haza. Nem figyelem én az órarendjét, hogy tudjam meddig vannak az órái. Pedig talán nem ártana, ha épp bocsánatot akarok kérni tőle. Volt nálam egy kevéske csoki, nem dobozos bonbon mert azt a végén félre értené, és nem is olyan, amit már megkezdtem vagy beleharaptam volna, hanem egy egész tábla csoki, amit neki akartam adni. Nem azért, hogy hízzon, csak tudom, hogy a lányok szívét csokoládéval kell megpuhítani, aztán pedig elmondhatjuk nekik, hogy mi a helyzet. Kivéve, ha nem ehetnek csokit. Na akkor az én puhító próbálkozásom is dugába dől.
- Hát szia! Én pont… Pont téged kerestelek! – meglepő módon mindenféle harag nélkül a hangomban szólok oda hozzá, kicsit meglepetten, mert nem ilyen hirtelen számítottam az esetleges felbukkanására.