-Cause the players gonna play, play, play, play, play. And the haters gonna hate, hate, hate, hate, hateBaby, I'm just gonna shake, shake, shake, shake, shake. - A Camille Gyógynövényüzletben light-os hangerővel szól a sarokba szerelt hangafalakból Taylor Swift ikonikus zenéje, Flora Hill azonban ennél jóval hangosabban énekel, ahogyan ki-be mászkál az eladótér és a raktár között. Épp a frissen őrölt, papírtasakba öntött fűszereket pakolja ki, és egyedi rendbe (értsd: kaotikusan) tölti fel a polcon lévő üres helyeket.
Először nem hallja meg, hogy belépnek az üzletbe, a közepesen hamis énekhangja elnyomja az ajtó fölé szerelt fa szélcsengőt, ami egyébként lelkesen jelezte, hogy vásárló érkezett. A helyiséget betölti a zsálya illata, amit a pénztárgép melletti pulton éget hősnőnk - szereti az illatot, és a nagyijától azt tanulta, hogy nem árt, ha naponta megteszi ezt az elővigyázatossági lépést. Meg állítólag szerencsét is hoz.
-Jééé, sziaaaaaa! Pixie vagyok, miben segíthetek? - fordul már-már gyermeki lelkesedéssel a férfi felé a vörös hajú, színes pöttyös szoknyához fekete-fehér csíkos harisnyát húzó nő, majd odalibben vásárlója elé. -Hmm, kicsit gondterheltnek tűnsz, de majd én segítek rajtad. - néz rá enyhén félrebillentett fejjel, majd odaszökken a zsályához, aztán vissza az idegenhez, és szakértő mozdulatokkal körbefuttatja a másik teste körül az illatozó fűszernövényt. -Ííííííííígy, ni. - bólint végül önmaga megerősítése céljából hősnőnk, majd visszahelyezi a kis tálkára az égő növényt. -Nyugi, ez ingyen volt. Viszont most már tiszta az aurád.- csicsereg vidám, letörölhetetlen mosollyal az arcán, és befejezi gyorsan a papírtasakok polcra dobálását - még annyira se figyelve oda, hogy legalább a címkék előre nézzenek.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Majd szétpattan az ing a mellkasomon, ahogy belélegzek. Ahogy a vállamon is egyre inkább érzem az anyag feszülését, habár nem akarok fuckboynak tűnni, kénytelen-kelletlen, de kigombolom a felső három gombot, mielőtt szétszakad rajtam az ing. Későn vettem észre, hogy egy mérettel kisebbet sikerült a polcról leemelni, és miután nyitottak, már nem akartam visszamenni nagyobbért, majd zárás után lopok magamnak egy másikat. Talán egy fehéret inkább, sárga és vörös virágokkal, ez a fekete most nem tűnik annyira az én stílusomnak, de nehéz úgy megállapítani, ha nem próbálja az ember fel őket. A majom meg nem próbálja fel, így is elég nehéz ruhákkal kilógni egy boltból, mármint… ha láttál már, elég kicsi majom vagyok, egy felnőtt férfi ruhái pedig elég, nos, nagyok. Mikor végre tudok venni egy rendes levegőt annak a kockázata nélkül, hogy leszakad rólam a ruha, visszarántom a gondolataim az eredeti problémámra, amiért egyáltalán ebben a nyamvadt kisvárosba jöttem egy szál alsógatya nélkül. Kell nekem egy boszorkány. Na, most nem tudom, ki mennyire mozog otthonosan a témában – én speciel nem annyira –, de ezek a mai boszorkányok már nem járnak csúcsos kalapban, nem viselnek vasorrot és bibircsókokat, és nem kell őket öreganyámnak szólítani, ami eléggé megnehezíti a felismerhetőségüket. A város gyógynövényboltjában kezdem. Logikusnak tűnő gondolat, hogy ha valahová, hát, bejárnak oda boszorkányok mindenféle növényeket vásárolni a főzeteikbe, legalábbis hét kötetnyi Harry Potter után erre a következtetésre jutottam. A fejem felett csengő jelzi, ahogy kinyitom az ajtót és belépek a boltba. A várttal ellentétben nem tolong benn túl sok fekete taláros alak, üsttel a hóna alatt. Letörlöm az arcomról a csalódottságot – bár mégse gondolhattam komolyan, hogy ennyire könnyű lesz –, és széles mosollyal teszek két elnyújtott lépést, hogy bentebb kerüljek a helyiségben. Körbefutattom a tekintetem és igyekszem úgy kinézni, mint aki tudja, miért jött, ahogy a polcok közt kezdek fel-alá sétálni.
Kezdőlap
