A hüvelykujjam végigsimít a telefon kijelzőjén, a zöld hátterű telefon-ikonon, June neve mellett. Egyszer megharagudott rám, mert a teljes nevén (Tripp, Juniper) szerepelt a telefonomban, pont úgy, mint bárki más; nem ezért haragudott meg, hanem a teljes eltuasítás miatt, amit kifejeztem, mikor átírta a nevét, és szívecskéket rakott mögé. Hogy mondjam, én nem vagyok amolyan szívecskéző típus. A mai világban, ahol én voltam a fura, amiért nem használok éjszakai szemránckrémet, nem voltam egészen biztos benne, hogy az ő elvárásai lehetetlenek-e, vagy én nem tudtam eléggé alkalmazkodni. Elnézve, hová jutottunk, alighanem utóbbi.
Úgyhogy most már csak June-ként van bent.
Tudom, hogy véletlenül hívott fel. Észre sem vettem, mert épp leparkoltam a padka mellé és befutottam a kávézóba egy kávéért. Már eltelt tizenkét perc – nem Rose Harbor kivárhatatlan sorai tartottak fel, de a láthatóan minimálbérért sem tartott középiskolás srác a pult mögött nem nagyon jött rá, hogyan kéne tisztítani a szűrőt –, és nem hívott újra.
Nyilván okkal.
Nyilván nem érdekel.
Nyilván akkor is kinyomnám a telefont némi morfondírozás után, ha hirtelen nem kopognának az ablakomon. Hirtelen jobban tudatában leszek a fegyveremnek a kesztyűtartó boxban. Nem mintha feltétlen rögtön le akarnám lőni – az ráér azután, hogy megmondta a nevét –, de ilyenkor akaratlanul is sokkal jobban tisztában leszel mindennel. Azzal is, hogy be van kapcsolva a biztonsági öved, ami megnehezítené a gyors kiszállást, meg azzal, hogy a fogad alatt serceg valami, amiről csak reméled, hogy zacc, és nem homok.
Kicsit sem lep meg, hogy egy öregasszony áll a vezetőülés felőli ablak mellett, képes volt átgázolni a gyepen és magával húzni a virslikutyáját is – akin pulóver van, egyébként –, hogy egyenesen a lelkembe nézzen a lábujjhegytől nyakis susogósba bújtatott testével. Ebben a városban mindenki öreg, vagy halász. Átléped a városhatárt, és érzed a vágyat a menekülésre.
Mindenesetre, tudván, hogy Steph rendszerezése még úgyis rám hoz majd már aneurizmát, igyekszem kedves mosolyt erőltetni magamra, ahogy résnyire lehúzom az ablakot. Jóval nagyobb résre, teszem hozzá, mint ahogy azt kényelmesnek találnám. A bizalom jele. Nem tűnik hálásnak.
– Segíthetek valamiben?
– Maga mit keres itt?
Hogy száradna le a kalácsa a bunkó vénasszonyának.
– Parkolok, éppen.
– Hol lakik?
– Csak nem a helyi rendőrfőnökhöz van szerencsém? – Mondták, hogy elég rusnya fazon, de ez azért túlzás.
– Itt lakom. Abban a házban – mutat le az átellenben lévő utcára, amin pont ugyanolyan, katalógusból szalajtott, olcsó deszkaburkolatú craftsman stílusú házak sorakoznak, mint az összes többin. – Már több, mint ötven éve. És magát...! Magát még sose láttam itt.
Elmondhatnám neki, miért. Könnyű lenne. Most költözöm, még dobozok is vannak a hátsó ülésemen, ha nagyon megnézi.
– Talán csak nem nézett eléggé.
– Hol lakik? – Miután nem válaszolok neki elég gyorsan, felhúzza magát, mint a galambok az esőben. – Ez egy rendes környék ám. Figyelünk egymásra!
– A szomszédjai biztos rendkívül hálásak, Barb.
– A nevem Eunice.
– Tökmindegy – motyogom már magam elé, mert kiveszem parkolásból az autót. Szerencsére vagy sem, az az öt mérföld per óra, amivel itt lehet hajtani, megengedi Eunice-nak, hogy azért még utánam kiáltsa, megjegyezte a rendszámomat.
Két sarokkal odébb parkolok le a ház felhajtójánál, annak biztos tudatában, hogy Eunice alig egy köpésre lakik. Majdnem tovább hajtok a ház előtt, mert mint mondtam: ugyanúgy néz ki az összes, de aztán észreveszem Stevie-t a platóskocsi mellett, amit béreltünk, úgyhogy vissza kell tolatnom pár métert.
Ha jól látom, épp a plató oldalának zárjával babrál. Nem nagy cucc, rugó-toló mechanizmus, csak kicsit ragad. Az a "kicsit" pont elégnek tűnik ahhoz, hogy ne boldoguljon vele. Úgyhogy jó testvérhez mérten természetesen lövök egy képet róla, ahogy grimaszoló fejjel, teljes testével nekiveselkedik, ha unatkozom, majd elküldöm neki, hogy pár percig kiakadjon, töröljem le azonnal. Aztán ki is szállok a kocsiból, a dobozokat egyelőre hagyva, úgyis csak ruha meg könyvek vannak benne, egyelőre meg még polc sincs nekik.
Magamhoz veszem az ő kávéját is az anyósülésről – Stewie felirattal –, és a napszemüvegemet az orromra tolva, mint aki vakációzni jött, ráérősen sétálok fel a felhajtón, napsütötte homok helyett az eső áztatta gyomokon, amik kinőttek a beton repedéseiben. –
Szerintem le tudod nyomni – szólalok meg úgy fél perc után. – Csak akarás kérdése. Ha mást nem, benyomjuk az Eye of the Tigert, aztán a tréningmontázs után sikerül majd elérni minden célod. Kivéve, ha azt mondod, egyedül képtelen vagy rá, és feltétlen szükséged van a segítségemre...? – A fülemhez szorítom a szabad kezem, hogy véletlenül se fusson el mellette ez a vallomás.
Azért végül odaadom neki a kávéját, és ha hagyja, félszívű mozdulattal nyitom ki a zárat. – Mondtam, ne szarj be tőle, csak meg kell nyomni. A spagetti karodban rejtett ninjutsud nem fogja szarrá törni a lízingelt tragacsot.
És ez a legkedvesebb mód, ahogy segítőkész tudok lenni. Ma kiteszek magamért.
– Képzeld, az irodából visszafelé találkoztam egy szomszéddal. Még sosem voltam a diszkriminációs profilozás másik oldalán, de úgy tűnik, drogdíler fejem van. Vagy zaklató. Sajnos nem vártam meg a konklúziót.