Kissé gúnyosan rándul meg a szám sarka, és szökik fel a szemöldököm, amikor a fickó megkér – vagy inkább lemorog – a haverkodós bökdösés miatt. Első blikkre nem tűnt olyan nyápic alaknak, akit érzékenyen érinthet az ilyesmi, de már megtanulhattam volna, hogy manapság már nem sokat jelent a látszatnak. Megemelt kezekkel, amolyan bocs má’ jelzést adva húzódok vissza helyemre. Miután már megkaparintottam az üveget, én ugyan nem akadok fent ilyesmin. Az biztos, hogy nem ő lesz az első, akit megpróbálok majd lefektetni a szabadulásom örömére. Habár…
Újfent végig mérem, majd egyszerűen megrázom a fejem. Kellemes látvány, de nem kifejezetten az esetem. Ma este inkább valami gömbölyűbbre, és puhábbra vágyom, szóval a figyelmem a viháncoló lánycsapat felé irányítom. A leendő ara egész kellemes látvány a kipirult arcával, és a szemérmes mosolyával, pont az a fajta, akiről nem is gondolná az ember, hogy milyen vadmacska tudna lenni az utolsó szabad estéjén.
Nem tudom, hogy mi vesz rá, hogy a mellettem ülő figyelmét is felhívjam a lehetőségre, de talán csak előre hencegni akartam a hódítással. A reakciója azonban nem egészen olyan, mint amire vártam, így a kezemben megáll a pohár. Egy pillanatig megrökönyödve bámulok rá, még a szám is tátva marad kissé, minden porcikám egyetlen kérdést visszhangoz: Te hülye vagy, öcsém?
Aztán túllépve az első sokkon, visszaejtem a poharat a pultra – a fele vodkát szétloccsantva a kezemen -, és szívből jövő, őszinte horkantással buggyan ki belőlem a röhögés. Látszik, hogy nem ismer, ezért nem is tudhatja, hogy sosem szorultam rá az erőszakra… Sőt, rendszerint még azok jártak rosszabbul, akik nálam próbálkoztak ilyesmivel.
- Bocs… – horkogom, lenyelve egy újabb adag nevetést, majd a hajamat kissé hátra túrva, cinikus pillantást vetek rá. - Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, öregem, de engem a nekrofília sosem vonzott. Szeretem, ha az, akivel éppen kefélek aktívan kiveszi a részét az eseményekből – kacsintok pofátlanul, de ennél tovább nem részletezem. Viszont nem vagyok teljesen hülye, szóval gyorsan leesett, hogy mit érhetett félre, szóval úgy döntöttem, leszek annyira kegyes, hogy megmagyarázom.
Megfogom az üveg nyakát, kérdőn megemelem felé, és a választól függően célzom meg valamelyik poharat az itallal.
- Az a csajszi olyannak tűnik, aki egész életében csak egyetlen fasszal találkozott – intek fejemmel a kiscsibék felé, akiknek valamiért nem kellett annyit könyörögniük az első körükért, mint nekem korábban az újabbért. - Ma ki akar rúgni a hámból, viszont kell egy kis bátorítás, hogy ne mondjon élből nemet a kísérletezésre – úgy csavarom vissza az üveg kupakját, hogy közben nem veszem le a tekintetem a kiválasztott prédáról. - Ez egy kicsit olyan, mintha újból elvesztené a szüzességét, de legalább az én patronom nem durran el idő előtt – heherészek, majd cinkosul csillogó kék szemeim visszatérnek az idegenre. - Van kedved egy édeshármashoz?- kérdezem. Egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy a magyarázatom miként hat rá… Ha újra felcsattan, elkönyvelem, hogy egy sótlan, fantáziátlan alak, aki még csak szórakozni sem tud rendesen.
A két lábon járó balhé vevő a csipkelődésre. Nem csoda. Harsány röhögése nem ér felkészületlenül - milyen nagy hangerő szorult ebbe a vékony mellkasba! -, ám a könyökdöfés igen. Nem is kicsit; valahogy közelebb ülünk, mint gondoltam, a karja hosszabb, mint gondoltam, a könyöke pedig hegyesebb, mint bárkié, akivel valaha találkoztam korábban. A bordáim között talál el, a jobb oldalon - amikor épp beleiszom a pohárba. Megrándulok. Gyanútlanul ellazított bordaközi izmaim szokatlan, csiklandós-szúrós fájdalommal lángolnak fel, önkéntelenül levegő után kapok és kis híján belélegzek egy egész korty rumos gyömbérsört. És kis híján leesek a bárszékről is. Sötét oldalpillantást vetek a mamlaszra, de persze túlságosan elfoglalja, hogy megkaparintsa az üveget. - Ezt ne csináld többet - morgom azért. Nem különösebben fenyegetően, de ha van érzéke az ilyesmihez, kihallhatja belőle, hogy nem nyerte el a kegyeimet a mutatvánnyal. - Ha kérhetem.
Pár lélegzetvételnyi csend, aztán bezúdulnak az ünneplők, javarészt egymás sarkán taposva. Szemügyre veszem őket, elsősorban megszokásból, még nem ittasak, de a lelkesedés nagyon hamar el fogja őket juttatni oda. Abból is világos, hogy egyből két kör tequilát rendelnek. Péntek van, vagy mi? Aztán az emberbőrt viselő balhé felém hajol megint, és valamiért odafigyelek rá. Még szót is fogadok neki: végignézem, ahogy az egyelőre gyanútlan ünnepelt magába dönti mindkét pohár tartalmát, még csak levegőt venni se állva meg. A kifejezésre felvonom a szemöldököm, de magamban tartom a véleményemet, ami úgysem érdekelné - és ami az, hogy a csajozás legelső szabálya, hogy az ennyire gusztustalan kifejezéseket kifizetődő mellőzni. Buksza. Hová kerültem? Igaz, a balhét elnézve... valószínűleg sok hasonló kilengést elnéznek neki a kiszemeltjei. Szemtelenül helyes. De amit mond, arra kénytelen vagyok a fejemet ingatni. Az ingem alatt rosszféle lúdbőr rántja egy számmal kisebbre az irhám a mentális képre. Túl sok volt az Alapítvány. És túl sok volt harminchét év a saját bőrömben. - Jó csaj. De ne várd meg, amíg lerészegedik - jegyzem meg, a kelleténél talán tömörebben. Kedvem lenne kiütni a kezéből a hülye poharat a hülye itallal együtt. Helyette végignézem, ahogy ledönti. Most már a pult mindkét végén vedelnek. Nagyon jó. A frusztráló helyzet könnyen ugrasztja elő belőlem a randábbik oldalam. Leplezetlen gúnnyal nézek rá megint a szomszédra, bele se gondolva, hogy ebből talán csak még egy könyöklés lesz. - Vagy csak úgy megy, ha a 'nem' szó létezését is elfelejtik?
There is always the return. And the wound will take you there.
Lehetnék türelmesebb, ahogyan unikornis is, de egyik sem vagyok. A lábam nyugtalanul dobol a bárszék oldalán, miközben az újabb italomra várok. Úgy érzem magam, mint egy kanos kamasz, aki már tudja, hogy ma este megszerzi a nőt, de legalább annyira fosik a dologtól, mint amennyire izgul. Hónapok óta nem ittam egy tisztességeset, és ugyan az elsővel még elbeszélgettem, már tudom, hogy a második könnyebben le fog csúszni.
Hacsak a bogarak nem súgták meg Liának, hogy itt vagyok, és nem jelenik meg csípőre tett kézzel, hogy kirángasson innen, először megborzongok a gondolattól, de aztán elvigyorodom a lehetőségre. Az unokanővérem ma este édes kevés lenne ahhoz, hogy elrángasson innen. Csak az a kurva lassúság ne volna…
Nem érdekel, hogy a szomszéd fickó megbámul. Összeszűkített szemekkel visszabámulok, és a szájszegletembe ragadt pimasz mosollyal fogadom a válaszát.
- Úgy? Szóval áprilisban – ízlelgetem hangosan, nem véve tudomást a gúnyos mosolyáról, ami valamiért azt súgja nekem, hogy nem feltétlenül szeretne részt venni a játékomban. Még úgy sem, hogy mindenféle kényszer nélkül sütötte el a megjegyzését a csapos, és a hely kontójára. - Akkor talán még nekem is lehet szerencsém, és az első havazás előtt megkapom, amit rendeltem – röhögök föl kicsit sem nőiesen, majd könyökömmel úgy bököm oldalba a mellettem ülőt – hacsak ki nem tér előle valahogy -, mintha mindig is országos cimborák lettünk volna. Valószínűleg a csapost nem akarja tovább hallgatni a szapulást, inkább kitölt egy újabb felest, de mielőtt elvihetné az üveget, átnyúlok a pult felett, és lazán kiveszem a kezéből.
- Ezt hagyd csak itt, cicafiú. Nálam jó helyen lesz – kacsintok rá pofátlanul, majd a félig teli üveget úgy helyezem a poharam mellé, hogy egyértelmű legyen; ha hozzáérsz, letöröm a karod. A srác égnek emelt tekintettel, és néma anyázással vonul arrébb, hogy kiszolgáljon egy lánycsapatot, amelynek a legbátrabb tagja éppen viháncolva integet, hogy kikérje az első kört. A vállán átvetett szalag egyértelműen jelzi, hogy mit és kit ünnepelnek.
- Nézd csak meg azt a bukszát – szólítom meg ismét a fickót, aki ezerszer el fogja még átkozni az estét, amiért pont mellé sikerült letelepednem. -Néhány feles, és elég bátorra issza magát ahhoz, hogy hagyja letépni a bugyiját egy idegennek az épület mögött – jegyzem meg félhangosan, fejemmel a leendő ara felé bökve. - Talán tényleg szerencsém lesz ma – vigyorgok, és mintegy áldás kérve a fentiektől, megemelem a csurig lévő poharamat, és iszom az előttem álló lehetőségre.
Jól ismerem ezt a féktelen lendületet, amellyel a szomszédom egyetlen hajtásra kiissza a poharat. Általában olyan estéket fémjelez, amelyeknek képszakadás a vége... vagy csak engem vett körül mindig rossz társaság, ha ivászatról van szó. Orrcimpáim suttyomban kitágulnak - nem szép dolog, de úgysem tudja meg -, és mélyre szívom az illatát, elsősorban arról értesülve, hogy a motoros dzseki, amelyet hányavetin ejt le a vállairól, valódi marhabőrből készült. Persze van itt más is; friss alkohol, cigarettafüst, szárítógépből nemrég kicibált ruha, és a számomra túlságosan is közeli találatot jelentő, vadul alapos csutakolásból hátramaradó fürdőszobaillat. Ez az ember itt egy két lábon járó balhé, súgja az orrom, de a farkasszimat hamar feleslegessé is válik a kérdésben, amint a látványos élvezet eluralkodik rajta, a vastag üvegpohár meg lecsattan a pultra. Igaz, a balhét csepp emberkölyök koromban az elsők között tanultam meg előre megsejteni. Ezt a lányt már harminc évvel ezelőtt tévedhetetlenül el tudtam volna helyezni azon a bizonyos skálán. Továbbá annak a típusnak is tűnik, aki már akkor megkínált volna a cigijéből.
Megakad a tekintete rajtam. Egyenesen a szemembe néz: bámultam. Valami azt súgja, ne fáradjak középosztálybeli szabadkozással, így nem mondok semmit. Tényleg nem zavarja, mert így legalább megszólíthat. Felvonom a szemöldökömet, aztán megrántom a vállamat, mintha nézőpont kérdése lenne, és orrhangon szortyintok, ami egy türelmetlen fiákerlónak is becsületére válna, hogy láthassa: olyasvalaki mellé sodródott, aki szintén folyékonyan beszéli a horkantások nyelvét. - Nem tudnám megmondani - jegyzem meg utána ártatlan, tónustalan hangon, szívdobbanásnyi szünetet tartva, amíg beleiszom a poharamba. Zajosan nyelek, hogy visszaemeljem rá a tekintetem aztán, azzal a rosszmájú, vontatott mosollyal, amelyet gyakrabban lehet látni rajtam, mint illene. - De ne várj el sokat. Nekem áprilisban töltötték ki az előző pohárral. A fiatal pultos, aki felfigyelt a hangos elégedetlenkedésre, és akinek legalább ennyivel az adósa voltam, rosszallón összevonja a szemöldökét. Nem vagy vicces, olvasom le a képéről. Úgyhogy elégedetten fölemelem az államat, amiből máris olvashatja a választ, akkor már ketten vagyunk. Széttárja a karját, mint aki nem érti, miért nem mondott még fel, majd fejcsóválva megtölti a szomszéd poharát megint. - Parancsolj.
There is always the return. And the wound will take you there.
Nincs mit megbánnom, komolyan gondolom, a pohár szája mégis megtorpan egy pillanatra ajkaim előtt. Összeszűkült tekintetem elidőzik a fickón, akit korábban észre sem vettem, pedig én voltam az, aki ledobta magát mellé. Talán a tapasztalat mondatja velem, de nem olyasvalakinek tűnik, akinek a bárok és a klubok számítanak a természetes közegének. Elvigyorodom, ahogy sután viszonozza a köszöntést, majd egyetlen hajtásra megiszom az italt.
Érzem, ahogy a színtelen, lágy párlat szinte felrobbantja odabentről a hónapok óta vágyakozó testemet. A fejem búbjától, a lábujjam hegyéig elönt a gyönyör, aminek hangot is adok egy kicsit sem visszafogott nyögéssel. Hátravetett fejjel engedem ki a testemben feszülő stresszt, miközben ösztönös mozdulattal jelzek a csaposnak, hogy töltsön nekem még egyet. Talán az lenne a legjobb, ha el se vinné az üveget.
Míg a csapos a többi vendéggel szöszöl, én kibújok a bőrkabátomból, ami alatt kifakult, sötét bandapólót viselek, az együttes nevével, amiben dobolok. Igazából ez sem az enyém, Rió vágta hozzám, hogy legyen mit felvennem, amíg a saját cuccaim megjárják a mosodát, hátha így megszabadulnak a kellemetlen kórházszagtól. A kabátot az ölembe fektetem, így eltakarja azt az égett foltot a farmerom combján, amit pár hónapja egy füvescigi okozott.
- Egyszerre csak egy dolgot tudsz csinálni? – morranok oda a csaposnak, mert a kis közjáték alatt a poharam nem töltötte újra magát. Most, hogy megízleltem az első kortyot, a testem máris az utánpótlásért üvöltött. A faszi int, hogy mindjárt sorra kerülök, mire flegmán felhorkanok, és tekintetem újfent a mellettem ülő másik vendégre ugrik.
- Itt mindig ennyire baszott lassúak, vagy csak engem tisztelnek meg ezzel? – kérdezem flegmán, ügyelve arra, hogy elég hangos legyek ahhoz, hogy a személyzet hallja, amit mondok. Ezek után kurvára nem hagyok borravalót.
Eredetileg házhoz kértem a vacsorámat. Ezért vagyok többé-kevésbé alulöltözve. Jól van: ezért vagyok teljesen alulöltözve. Rendesen soha nem indulnék el egy pubba edzőcipőben (még a sötétkék fűzőt se kötöttem meg, csak begyűrtem a talpam alá), otthoni pamut hosszúnadrágban (ami alá lusta voltam bármit felvenni), és kék-sárga kockás flanelingben (amit legalább tisztességesen begomboltam, egészen a kulcscsontomig, ahogy nyilvánosan illik). Szeptember lévén az outfit nem lenne teljes egy vaktában felrángatott kapucnis pulóver nélkül: a puha anyag kissé megkopott ugyan a sok mosásban, de talán a legszalonképesebb darab az egész szettből. És ugyanolyan árnyalata a kéknek, mint a cipő meg az ing. Néha nekem is lehet szerencsém, nem? Ha már képesek voltak felhívni innen. Egyrészt hogy a véremet szívják, amiért a szomszéd házba házhozszállítást kértem. Ahelyett, hogy örülnének! Szoktam borravalót adni. Másrészt azért, hogy szóljanak, a rendelés a szokottnál több időt fog igénybe venni, mert észrevétlen leolvadt az egyik hűtő a konyhában, és csak most szaladtak el a boltba, hogy pótolják a hozzávalókat. Akkor már úgy gondoltam, jobb helyben megvárni, míg meglesznek. Szóval lejöttem. De energiát nem találtam hozzá, hogy nyakkendőt kössek a kedvükért. Elvégre ez egy alvós nap; ma még nem sok mást csináltam.
A pult szélénél ülök fel egy bárszékre, jobb lábfejem az egyik láb mögé akasztva, hogy ne lökjem fel a művelet közben, az egyik csapos meg már tolja is elém a dupla presszókávét porceláncsészében, meg a gyömbérrel felöntött rumot magas söröspohárban. Nem sokat járok ide, de akkor is ismernek. A kisvárosok sajátos előnyei. Gyerek módjára lelógatom a lábaim a székről. Lustán körözök a bokámmal meg a vállammal, hogy megroppanjanak az ízületek. Közben leülnek mellém is, az illető teljesen ismeretlen és nagyon fiatal és rég hallottam már ilyet bárkitől, de vodkát rendel, csak úgy magában, tisztán. Nem bámulom meg különösebben, noha jobban esett volna, ha nem töményeznek közvetlenül az orrom előtt; erről a szagról sok kellemes asszociáció nem ugrik be. Persze, ez egy bár, szóval képes vagyok túllépni a dolgon. Legalább nem valaki olyan, akinek a saját szaga is rossz. Nem akarok hallgatózni sem, mégis megüti a fülemet a szomszéd dünnyögése, látom a szemem sarkából is, ahogy furcsa csillogással a szemében méregeti a piát, ez pedig valahogyan ismerőssé teszi a szememben. Pedig biztos, hogy soha életemben nem láttam még. Aztán szívdobbanásnyi csend és mozdulatlanság, és egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy félretolja a vodkát, föláll és kimegy. De tévedek: inkább felkapja. A tekintetünk összeakad. Hegyes vonású, csinos arca van, a vonások mögül valamiféle megátalkodott csibészség süt kifelé, mégse olyan benyomást tesz, mint aki valami vizsgát vagy előléptetést, vagy új albérletet ünnepel. Inkább mint akinek kerékbilincset tettek föl, és csak azért is inkább elissza az utolsó nyolcvan dollárját. A köszöntésre felvonom a szemöldökömet, és legszívesebben nem biccentenék, de a gesztus túlságosan automatikusan jön. - Viszont. És ha már biccentettem, beleiszom a poharamba is.
There is always the return. And the wound will take you there.
Egy páracsepp táncol a pohár száján, mintha csak gúnyolódna velem. Az első estém, amit a rehabon kívül töltök, és máris egy bárban ülök, az egy felessel szemezgetve. Ez még tőlem is szokatlanul gyorsnak számít. Egy ital még nem ártott meg senkinek. Kurvára kiérdemeltem, de hiába az elhatározás, egyelőre csak bámuljuk egymást.
Nem szóltam Liának, hogy a városban vagyok. Na nem azért, mert büntetni akarnám, vagy ilyesmi, de még nem értem el azt az ingerküszöböt, amivel képes lennék elviselni az unokanővéremet. Mindkettőnk érdeke az, hogy halasszuk még egy kicsit a találkozást.
Megbököm a poharat az ujjam hegyével, mire a páracsepp lefut az oldalán, az ital pedig fodrozódni kezd. Vágyakozó sóhaj szakad fel a mellkasomból. Azóta kívánom a vodkát, amióta kiengedtek, most mégis úgy bámulom, mint szűz lány a… Mindenki tudja, hogy mire gondolok. Lelkiszemeim előtt akaratlanul is megjelenik Jules alakja, és valamiért még mindig érzem a bőrdzsekimen a drogériás parfümje szagát, amit akkor kent rám, amikor búcsúzásul megölelt. Kibaszott, túlpörgéses Barbie.
Senki nem jött el a szabadulóbulimra, bár igazából Rión kívül nem is tudja más, hogy véget ért a száműzetésem. Azt a pocokfejűt is csak azért hívtam fel, mert ő vigyázott Gorgóra, amíg távol voltam, és az egyetlen olyan ismerősöm volt, akiről tudtam, hogy van egy üres pecója, ahol egy darabig elcsövezhetek. A ház csak lepukkantabb lett a kamaszkori bátorságpróbák, és házibulik óta, de nem olyasvalaki vagyok, akit elijeszthetnének olyan apróságok, mint a málladozó vakolat, vagy a padláson dekkoló denevérek. Nem a legfrankóbb szállás, ahol eddig laktam, de nem is a legrosszabb hely, ahol aludnom kellett. Most meg amúgy sem válogathatok.
- Nos barátocskám… – bököm meg újfent a poharat. - Úgy tűnik, ketten maradtunk. – A Byron’s csaposa furcsa szemekkel méreget, amiért egy kitöltött felessel beszélgetek, de teljesen hidegen hagy. Ha kell, simán eljátszom, hogy Jézus Krisztussal kártyázok, ha ezzel elérhetem, hogy egész este ne szóljon hozzám, de serényen töltögesse a poharamat. Ha végre ráveszem magam, hogy megigyam az elsőt.
Két ujjam közé fogom az italt, és jobb híján a mellettem ülő sötét hajú ipse felé intek vele, aki valószínűleg már háromszor is megbánta, hogy mellé ültem le a bárpultnál. - Egészségedre, öregem!
Kezdőlap
