Mélyen szívom be a csípős esti levegőt, majd szép lassan fújom ki. Nyugalom Sora. Nem nyírhatod ki. Te nem ilyen vagy. Ez csak egy idióta kölyök. Muszáj vagyok magamnak ezeket mantrázni fejben, különben tényleg spontán gyilkolok hamarosan, de emiatt a taknyos miatt nem akarok börtönbe kerülni. A tornás megjegyzésnél azonban elveszítem az egyébként sem túl acélos türelmemet, teszek egy lépést felé, és tarkón verem. Nem teljes erőből azért, de erőteljesen meglegyintem. -Te tényleg nem tudod mikor kell befogni, ugye? - csattanok fel, és erőteljesen ökölbe kell szorítanom mind a két kezemet, hogy ne üssem meg még egyszer. Így is az a szerencsém, hogy minden a térfigyelő kamerák látóterén kívül esik.
Próbára tesz. Nagyon nagyon próbára tesz. Dios mío, mit vétettem?! Csak lemondóan csóválom meg a fejem. Még egy ilyen idiótával tényleg nem találkoztam, pedig aztán életem során volt néhányhoz szerencsém. Ő viszont szerintem viszi a prímet. -Ha így folytatod, akkor ebben a sorrendben. - sziszegem a fogam között, és lassan tényleg azt érzem, hogy nem viccelek. A kesztyűtartóban ott van a fegyverem - egyre erősebb késztetést érzek, hogy elsüssem. Nyugalom, Sora. Ismét veszek egy mély levegőt.
Valószínűleg tényleg nem látott semmit. Ha mégis, nem neki hinnének. Nem tudja befogni?-Hidd el, nem akarod azt tudni. -szemeim szikrákat szórnak. Öngyilkos hajlamú a fiú, nem kérdés. -Nagyon veszélyes játékot játszol, kölyök. Egyszer majd összesodor az élet egy olyannal akinek még annyi türelme sincs, mint nekem. - nem tanács, nem fenyegetés, szimpla kijelentés. Mert ha így folytatja, ez lesz, nincs mese.
Bekanyarodik egy autó a taxiállomásra - a rendszámról felismerem, hogy kolléga. A kocsi lámpájának fénye nem vetül még ránk, így egy utolsó búcsútockost adok a szöszi majomnak. -Menj haza. És próbáld meg kinöveszteni az agyad. Talán még nem késő. - nem várom meg reagál-e. Sarkon fordulok, és beülök az autómba. Erőteljesen elgondolkodom azon, hogy hátramenetbe teszem és kilapítom a kölyköt, de végül nem teszem. Ez lesz a mai jó cselekedetem. Beindítom hát inkább a taximat, és elindulok haza, közben megnézem a telefonomat - 6 nem fogadott hívás. 4 Marco, 2 Mateo. Bátyám nevére nyomok először.
Most helyeseltem volna hangosan is, hogyha úgy van, de nem volt úgy, mégse görnyedtem össze, mint valami pálmafa, amit lefele húz a terhe. Legalábbis egy darabig. - Nem is kérem rá, hogy az legyen. – teszem azért hozzá ezt, hogy lássa részben egy véleményen vagyunk. Az teljesen más téma, hogy csak így tudok beszélni hozzá. Látom, hogy elgondolkodik azon, amit mondtam neki, mármint a címről, hogy honnan jöttem. Azt nem fogom elmondani, hogy hová tartok éppen. Háh! Jó, alap. - Tornázni szokott akkor? Nem mindenkinek van ilyen szép egyenes tartása. – igyekszem nem elröhögni magam. Sose lehet tudni ugye, hogy kinél mikor van stukker és bár nagyon próbálom magamra erőltetni a komolyságot és a kérdésére összpontosítani, miszerint magamtól vagyok ilyen vagy otthon gyakorlom. - Mindkettő? Túl jó példákat láttam otthon. – vagyis, hogy éppen pont nem. De hé, ki mondta, hogy a családról az igazat és csakis az igazat kell mondanom? Hát, hogy nézne ki? - Vasvillával vagy golyóval jön értem? – csak kíváncsiságból. Beszari még nem vagyok, de a fegyver nem játékszer, ezt megtanultam már. Jó, nem rám lőttek, de hallottam ezt azt, van kitől. Különben is, ha az életem elvesztésével fenyegetnek… - Mit kellett volna látnom? Tényleg csak két hátat láttam. – még vállat is vonok és grimaszolok is hozzá, hogy fogalmam sincs mit akar kiszedni belőlem. Ásítok is hozzá egyet, természetesen a szabad kezemmel eltakarom a szám, illetlen – leszámítva a ruhátlanságom tényét – nem vagyok. - Ha most kegyes, milyen akkor, amikor nem? – nem mintha próbára akarnám tenni a türelmét – hiába vagyok ebben jó – de érdekelt ez is. Érdekelt, persze, függetlenül attól, hogy hallani hallottam dolgokat. Mégis mi a kínról van itt szó? Hiába pillantottam át a válla felet a kocsira ott ugyan nem láttam már semmit sem. Nyilván nem hagyja tárva nyitva a csomagtartó ajtaját és az ülésekét se. Beleszimatoltam a levegőbe. - Biztos vagyok abban, hogy innentől megismerjük egymás szagát. De higgye el, én a saját korosztályom bélieket idegelem ki a legszívesebben, a nálam idősebbeket meghagyom a bátyámnak. – halvány vigyor, érzem, hogy itt a vég és tényleg mindjárt robbant egy bombát mellettem, de pont ez a szándékom! Ha dührohama lesz, utána tuti lenyugszik! Én erre játszom mindig, mindenkinél. Rossz stratégia persze, hogy az.
Játssza itt a kemény kandúrt, de nálam rossz mókusra tett, mert cseppet sem hat meg se a felém kapó mancsa sem pedig a fújás. Egy mozdulatomba kerülne, hogy elhallgattassam, ám nem teszem. Ez a fajta vérszomj hiányzik belőlem - nem mintha bánnám, bár ilyenkor kicsit kevesebb lelkiismeret jól tudna jönni. Meztelen látványa nincs ínyemre, ennek hangot is adok. Egy felháborodott "pfff" hangot hallatok szavai nyomán.
-Elhiheted, hogy nem vagyok kíváncsi rá. - ezt teljesen így is gondolom. Nem prűdségből, és még csak nem is azért, mert férjnél vagyok - bár Marco-ra ilyen szempontból abszolút nem lehet okom panaszra. Na de akármilyen csábító is a gondolat, hogy ilyen módon gondoljak az engem otthon váró alakváltóra, előbb ezt a kölyköt kell elintéznem.
-Hmm. - ismerős a cím. Volt oda pár fuvarom még az este elején - az tehát biztos, hogy tényleg házibuli van ott. Az alkoholt is érzem rajta, ráadásul olyan egy szerencsétlen az egész gyerek, hogy csak egy zöldfülű bűnöző bízná meg őt azzal, hogy figyeljen ki egy olyan csereüzletet, mint ami itt majdnem sikerült. Ettől függetlenül próbálom még megszorongatni, biztos ami biztos. Csak ne lenne ilyen rohadt idegesítő.
- Te saját magadtól vagy ilyen idióta, vagy otthon gyakorolsz? - legszívesebben tarkón verném a jógás kérdése után. Nem tudom hogy be van rúgva, beszívott, vagy csak hiányzik egy kereke mert a szülei testvérek mvoltak vagy valami ilyesmi, de érzem, ahogyan az egyébként sem bővelkedő türelmem utolsó szálait tépkedi.
-Na jó. Azt mondd meg szépen, hogy ha bármikor bárki kérdezné mi történt itt ma este, mit válaszolsz? És ne hazudj. Innentől bármikor megismerem a szagodat. És akkor megtalállak, és nem leszek ilyen kegyes. - bár magasságban jóval fölém tornyosul, mégsem érezheti úgy, hogy ő van fölényben. Most dühös vagyok, így szinte szikrákat szóró szememből láthatja, hogy nem viccelek. És ha jót akar magának, ő is komolyan veszi a szituációt, hogy aztán szépen megszabadulhassunk egymástól.
Fújok még egy utolsót rá, amikor azzal fenyegetőzik, hogy egyesével szabadít meg a karmaimtól, ha megkarmolom őt, csak azért, hogy érezze én nem féltem tőle még így se. Pedig volt elég fenyegetés a hangjában ahhoz, hogy komolyan vegyem őt, egy egész pillanatig, inkább olyasféle volt ez, mint amit anyától kapnék, csak ez a nő fiatalabb volt nála, meg amúgy sem volt az anyám, hogy úgy hasson ez rám, mint a szülői intő szó. Visszaváltozom. Ami nem tetszik neki. Nekem se tetszett az ötlet, de ő kérte, hogy hallani akarja a gyönyörű hangomat is, nem volt elég neki a nyávogásom muzsikája. Én tudtam, hogy mit nyávogok neki, de ő nem és itt voltak a gondok, vagy inkább a szerencsém. - Ide fel a szemeimbe nézzen, ne a lábam közé! – mutatok jobb kezemmel és két ujjal a szemeim felé, ne is érdekelje őt, hogy mi van odalent. Bár ez rám nézve rossz reklám, neki talán még rosszabb, mert idefagyok és ha jönne valaki… Félreérthető dolgok megmagyarázásánál inkább felveszem a macskamancsot és futok – révén, hogy nem vagyok nyúl, nyúlcipőt nem mondhatok – el a helyszínről. Most is ezt kellett volna tennem, még amíg esélyem volt rá és nem meghúzódni, várni amíg a két autó elhajt innen. - Persze. A Virág utca 45. alatt, ha tudni szeretné. Jó nagy a medencéjük, még egy kicsi kellett volna és habparti lesz a végén. – de azt már nem vártam meg, mint láthatjuk. Valamelyik sületlen beleöntötte a kéziszappant a medencébe és nem tudom mi az istent csinált még melléje, mert nem figyeltem miféle szerkezettel baszakodik, hogy habos legyen a víz s, a medence körül minden is, mert túltolta a nagymenőt. - Mit láttam? A maga hátát meg az alakét. – felelem egyszerűen és őszintén, mert csak tényleg ezt láttam. Azt nem teszem hozzá, hogy hallani más kérdés volt, de mivel nem tette fel, arra nem válaszoltam. Hogy a legelső kérésének is eleget tegyek, mert sejtettem, hogy nem lesz elég ereje sokáig az egekbe bámulni – én se tudnék, ha egy lányról lenne szó hasonló helyzetben, az más kérdés, hogy ehhez a képhez sikoly is társulna az illetőtől, nem a jó fajtából (már ha van ennek jó fajtája) – körbe néztem valami mozdítható után, de semmi olyat nem találtam így tényleg maradt a tenyerem. - Szép egyenes háta van, jógázik? – terelem a témát, szándékosan, hátha kicsúszok a látóköréből, hátha… de ilyen szerencsém sose volt, sose lesz.
Nagyon rontja mind a családom reputációját, mind pedig az én renomémat ez az egész szitu. Pont azért választottuk ezt a helyet és időpontot a bizniszre, mert ilyenkor általában a kutya se jár erre. Most meg tessék, nézhetem, ahogyan a vevő autójának hátsó lámpájának piros fénye távolodik tőlem. Zöldhasúkkal kellett volna hazamennem, de borult minden. Csak abban bízom, hogy nem veszítettük el végleg ezt a vevőt, mert akkor biztos, hogy megnyúzom ezt az ál-macskát. Kipreparáltatom és odaadom valamelyik múzeumnak.
Nem érdekel sem fájdalmas nyávogása, sem a kalimpálása és karmolási kísérletei, magabiztos ujjakkal tartom az alakváltót, miközben dühösen számonkérem. -Ha meg mersz karmolni, akkor egyesével szabadítalak meg tőlük. - fenyegetem meg, bár bűnöző vagyok, ennyire kegyetlen azért nem, de most nyűgös vagyok a körülmények miatt, a fáradtság is kezd rajtam úrrá lenni, így nem fogom vissza magam.
Hogy emiatt vagy amiatt, mert ki akarja magát dumálni a szituációból nem tudom, de amikor látom rajta, hogy megkezdte az emberré való visszaváltozást, eleresztem, és az sem érdekel, ha esetleg megüti magát. Felkészülök arra, hogy amint két lábon áll ismét megpróbál majd elfutni, de amint visszanyeri emberi alakját, beszélni kezd. Hisz ez csak egy kölyök! Egy pucér kölyök. Szavaira először nem is reagálok, inkább kezemet megfelelő pozícióba helyezve magam elé, cenzúrázom a jelenetet.
-Chico, takard már el a himbilimbit, senki nem kíváncsi rá. - jegyzem meg szúrósan, és remélhetőleg - ruha híján, mert hogy a sajátomból nem adok neki kölcsön semmit - legalább a kezeivel letakarja a nem publikus részeket. Nem vagyok prűd vagy ilyesmi, váltó vagyok én is, de na, semmi kedvem egy fiatal kölyök farkát megtűrni a perifériámban sem.
-Szóval házibuli, mi? - a levegőbe szippantok, alkohol árulkodó szagát keresve, ami meg is csapja az orromat. Ez azonban akár álca is lehet, nem altatja el a figyelmemet ilyen könnyen, a bizalmamat pedig természetesen nem nyeri el ennyivel. -Mit láttál? - szegezem neki a kérdést, és tekintetemből láthatja, ne merjen hazudni.
Egy házibuliból tartottam hazafelé, legalábbis ezen voltam ebben a csodálatos időben. Nem zaklattam fel az otthoniakat, hogy éppen hazatartok, nyugodjanak meg. A szüleimnek nem kellett bizonygatnom, hogy már elég idős vagyok, tudok vigyázni magamra, már kevesebb problémára lehetne számítani tőlem. A bajkeverés hamarosan az öcsém reszortja lesz, lenne, ha átadnám a stafétabotot, de nem teszem még. Miért tenném? Nincs nagy kedvem magyarázkodni senkinek se, vagy ráijeszteni valakire, akár egy egyszerű csövesre az utcán vagy okot adni, hogy felfigyeljenek rám, ezért egy váratlan pillanatban behasalok a bokrok közé és már nem is az emberi alakom tér ki onnan, hanem egy macska. Így gyorsabb, senkit sem érdekel, ha egy macska épp hazafutna. Miért nem kocsival jöttem? Képzeljünk most el egy ittas macskasofőrt. Megvan? Na ez az. Le se ér szerencsétlen macska lába a gázra és a kormányon is inkább aludna, mint vezetne igazán. Feltéve, ha meg tud úgy kapaszkodni a kormányban, hogy neki is jó legyen. Ha nem, marad a motorháztető, de akkor meg nem megy a kocsi sehová se. Nagy dilemmák ezek egy macska életében, aki vezetni akarna. Még jó, hogy… Épp besurrantam egy kocsi alá, mert észrevettem, hogy vannak az utcán, vagyis ezzel nem lett volna semmi baj, ha nem egy másik alakváltót érzek meg. Na ezért lapultam egy kicsit, azt remélve, hogy szépen elmennek innen, nekem meg lesz időm folytatni a haza szambázást macskaként. De nem volt ilyen szerencsém. Kiszúrtak. Ezt persze túl későn realizáltam, csak, amikor már tényleg szaladnom kellett volna, na akkor ragadtak meg a grabancomnál fogva és emeltek fel. Én se voltam rest, lehet nyúlik a macskák bőre a hátukon egy kicsit, de nem kellemes ez nekem sem, nemhogy egy valódinak, szóval kifejeztem a nem tetszésemet egy hosszas nyávogással és kapálózással. Sejtettem, hogy nem fog a nő letenni csak úgy, mert olyasmit kérdezett tőlem, amire normál macska nem reagálna semmit sem, vagyis nem értené mit mondanak neki, de én igen. Bár ahhoz képest, hogy értettem a szavait nem nagyon értettem, hogy miből gondolja azt, hogy én itt szaglásztam és dolgoznék-e valakinek. Abban sem vagyok nagyon biztos, hogy mit láttam, nem, hogy szimatoljak bármi után is. De beszari én se vagyok, szépen kimeresztettem a karmaim és azzal kezdtem el hadonászni és fújtatni. Persze ügyelve, csak megfélemlítésként használva nem megkarmolva vele a nő arcát mondjuk, attól csak még idegesebb lenne. Hmm de ha visszaváltozom, akkor talán ki tudnék szabadulni a kezéből. Na ez az! Mindent akarok, csak lebukni nem, hogy ez a macska én vagyok! Francba! Mindegy. Visszaváltozom. Másképp ezt úgysem úsznám meg. Próbálkozzunk meg az igazsággal. - Házibuliból jövök, nem értem miről beszél drága hölgyem.
Egyre növekvő idegességgel ütögetem a kormányt a taxik sárga színében tündöklő Priusomban, miközben arra várok, hogy a vevő, akit Mateo leszervezett megérkezzen. Hajnali 4 van és csütörtök egy Rose Harbor méretű kisvárosban, így a taxiállomás kihalt, az imént hajtott el előttem egy kolléga, akinek természetes mosolyt varázsolva az arcomra intettem, de egyébként semmi mozgás. Nem ismerem az ipsét, akinek már 5 perce itt kéne lennie, de Mateo azt mondta, utánanézett, és okés a pali.
Sok pénz és egy ígéretes üzleti kapcsolat forog most kockán. A csomagtartóm rejtekében néhány igen értékes csempészáru van, éjjel szedtük le a kikötőben a hajóról, és már tovább is passzolnám, hogy aztán mehessek végre aludni. Persze csak miután megnyugtattam az öt percenként hívogató és írogató férjemet, hogy minden oké, jól vagyok. Nem a kedvence, hogy ilyen ügyekben veszek részt, de én ebben nőttem fel. Apám kezdte el ezt az illegális bizniszt és vitte is haláláig, mi négyen testvérek pedig ehhez szoktunk hozzá. Rutinmeló, és bár volt néhány necces szitu a múltban, még sosem kaptak el.
Már keresem ki a mobilomból legidősebb testvérem számát, hogy jelentsem neki, hogy az ürge nem jött el, mikor a periférámból látom egy autó fényszóróját, ahogyan bekanyarodik az állomásra - szintén taxival, a rendszámát azonban megismerem, így amint mellém parkol a parkoló egy sötétebb, kamerák holtterébe eső helyen, kiszállok, és feljebb húzom a cipzárt fekete széldzsekimen. Érezhetően jön az ősz, azért az éjjeli-hajnali levegő csípősebb, de azért még nem vészes.
Visszanyelem a késésre vonatkozó megjegyzésemet, és inkább csak biccentek köszönkésképp, majd az előre megegyezett kulcsszóval igazoljuk magunkat és a másikat. Jobb a biztonság, ezt a Botero-k a saját bőrükön is megtapasztalták már. Felnyitom a csomagtartót, majd már rántanám le a ráterített pokrócot a dobozokról, amikor egy alakváltó szaga csapja meg az orromat - és nem azé a negyvenes éveiben járó férfié, aki itt áll mellettem. Kezem megdermed a mozdulatban, és körbenézek, a szag után kutatva.
-Van még veled valaki? Ugye nem akartok átejteni?- kérdezi a pasi, én pedig egy nézésemmel elintézem a dolgot, ehhez nagyon értek. Láthatja, hogy még a feltételezés is sértő. A betyárbecsület bennünk megvan, nem úgy, mint egyesekben. Mi nem verünk át csak úgy senkit. - Nem biztonságos most. Majd jelentkezem. - ezzel válaszra sem méltatva megfordul, visszaindul a kocsijához, majd határozottan kihajt az állomásról.
Dühös vagyok, nagyon dühös. Több, mint 24 órája nem aludtam, éhes vagyok, és lopott áru van a csomagtartómban, miközben valami alakváltó itt szimatol. Mierda! Mierda! Mierda! Másik anyanyelvemen, a spanyolon szitkozódva magamban csapom le a csomagtartó ajtaját, csippantom rá a központi zárat, majd orromat követve megkeresem az idegent. Nem nehéz, mert az állomás kihalt, hamarosan ki is szúrom az egyik autó alatt a világító szempárt, majd mikor eliszkolna, hiába macska és gyors, én is az vagyok, kiváló reflexekkel, így mozdulat közben kapom el a grabancát.
-Ki vagy te, és mit szaglászol itt? Kinek dolgozol? - emelem fel az állatot fejmagasságba, határozottan tartva a grabancánál. Hangomon kiérezhető az idegesség és a harag, nem is próbálom titkolni. Beleköpött a levesembe, most pedig jobban teszi, ha nagyon gyorsan elnyávogja nekem, mégis mi a jó büdös szart keres itt. Mert azt nem magyarázza be nekem, hogy véletlenül van pont most, pont itt.
Kezdőlap
