Frederic-nek nem volt gyermeke, de nagyon is vágyott rá. Nem kifejezetten arra, hogy elérzékenyülve a kezében tarthassa kisbabáját, sokkal inkább az érzésre, hogy örököse született, ki által értelmet nyer igyekezete és így szélesítheti a Montgomary famíliát. Esetleg egy előnyös házassággal. Belátása szerint - és ezt Benjamin is megerősítette mondataival - Chris vajmi keveset tett hozzá ahhoz, hogy fia igazán magáénak érezze az Alapítók örökségét. Nem neheztelt Benjamin-ra azért, mert más is foglalkoztatta a család nevének megfelelő hordozásán kívül. Ő maga is sokat köszönhetett a seregnek és elméjét folyamatosan pallérozta annak érdekében, hogy megfelelő tudás álljon a rendelkezésére. Mégis, elpusztíotta volna az, ha saját fia szájából hallja azt, mint Chris fia az imént mondott.

- Miért, véleményed szerint az Alapítók mit várnak el? - kérdezte puhatolózva - Apád mit vár el? Mi az, ami annyira teljesíthetetlen?

Figyelte a fiú mozdulatait és bosszúsága lassan elpárolgott. Pulzusszáma visszaállt, lélegzete lelassult.

- Bevallom inkább a város ügyeiről diskurálunk apáddal, mintsem a család hogylétéről - piszkált meg egy pontot a konyhapulton - Bár lehetséges, hogy fordítva jobban járnánk - elmosolyodott és a csípősnek szánt megjegyzés félúton őszinte békejobbá szelídült. Kissé megfáradt. Nem. Egyszerre volt fáradt és tettrekész, ezt a kombinációt pedig csak azok ismerhették, kik jó ideje fáradoztak álmuk valóra váltásán.

- Biológia, biokémia - biccentett és Benjamin felismerhette az elismerést hangjában - Az apámtól mindig azt hallottam, hogy a szülő legnagyobb öröme, ha túlszárnyalja a gyermeke. Azt hiszem te már most jó úton jársz ebben.

Frederic úgy mentette fel magát csurranó-cseppenő, édes méreggel átitatott szavait illetően, hogy arra gondolt, hogy a tartalma tulajdonképpen helytálló és a teljes igazságot beszélni. Nem volt rossz indulatú és nem szeretett volna éket verni Chris és Ben közé. Azonban nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy lamentáljon az iskolaigazgató vélt hiányosságairól.

- Azt hiszem az egészségügyi központban nagy hasznát vennék egy ilyen koponyának - jegyezte meg - De persze egy egyetemen dolgozni... kérdezd csak meg Baaiman-t, neki is alaposan elvonta a figyelmét a városi dolgokról.

Frederic-nek tulajdonképpen az ég világon semmilyen problémája nem akadt Benjamin Flanagannel, hiszen hogy is akadhatott volna, mikor Frederic mércéjével mérve az átlagos figyelmen kívül nem törődött sokat a fiúval. Becsülte és tisztelte, mint az Alapítók egyik ifjú sarját, ám nem sok hasznát látta a vele való kapcsolatépítésnek... talán egészen mostanáig. Frederic-et némileg idegesítette Chris viselkedése, sőt, egyenesen létezése és létjogosultsága, ám személyes sérelmein és tartózkodásán kívül más racionális indokkal sosem fogalmazta meg magában averzióit. Hümmögött egy sort, ahogy csalódottsága ilyen formában a felszínre tört, majd elcsendesedett, mint víz a belé dobott kavics korbácsoló ereje után és a suta invitációt követve biccentve belépett a Flanagan ház falain belülre.

- Ah - sóhajtott mélyet és úgy engedte láttatni fizikai fáradtságát, mint mikor valaki egy pillanatra szétnyitja tenyerét, hogy felfedje kincsét, majd gyorsan össze is zárja marka ketrecét, mielőtt sebezhetővé válik és magára erőltetett egy annyira nem is nehezére eső mosolyt, ahogy Benjamin felé fordult - Bár segíthetnél.

Szavai őszinték voltak. Frederic a seregben betöltött felelős vezetői pozíciója fényében hitt a csapatjátékban és a külső jelekkel ellentétben nem szerette egyedül véghezvinni küldetését, s még kevésbé kívánt ülni a romokon sikeres hódításait követve. Az oszd meg és uralkodj elvét követve szerette volna, ha királyságában nem a háta mögött összefújó lakókkal kell osztoznia a békén. Szerette volna, ha valaki szövetséget formálna vele és őszintén méltó társat találna tettei véghezviteléhez.

- Nem tudom apád pontosan mennyire von be a mi akkut bajaink orvosolásába - süllyesztette öklét öltönynadrágja zsebébe és figyelmesen nézte Benjamin arcát - Vagy, hogy téged egyáltalán mennyire foglalkoztat az, hogy bevonódj... mennyire látod magad jelen az Apítók Körében úgy, mint Rose Harbor ügyei mellett vállszélességgel kiálló patrióta...

Magyarázta és hangsúlya inkább kérdést kerekített mondataiból, mintsem semleges kijelentéseket. Érdekelte a fiú véleménye. És egyszeriben nem is bánta annyira, hogy Chris nincs otthon.

- Ha nem bánod... - biccentett az ital felajánlására és követte a fiút, ha az a folyadékcsapolás irányába vezette. Közben régi szokásait levetkőzni nem tudván végigtekintett az enteriőrön, megszámolta az ablakokat, be- és kijáratokat, felmérte az épület védhetőségét és a bent található értékeket is megbecsülte. Nem zavartatta magát.

- Mondd csak... - kezdte és igyekezett felvenni a szemkontaktust a fiúval, ha az épp másfelé tekintett - Eldöntötted már, hogy mihez kezdesz? Úgy tudom nagyon komolyan veszed az egyetemi tanulmányaidat. Apád biztosan büszke rád.

Frederic a szokásosnál is morózusabban és elégedetlenül csörtetett - már ha egyáltalán képes volt ilyesmire a maga nyúlánk és atletikus alkatával - keresztül a városon, öltönye begombolatlan szárnyai dühödt köpenyként lengtek két oldalán. Nem törődött az arcába karistoló széllel és azzal, hogy sikerült az irodájában hagynia a kabátját. Elárulva érezte magát. Természetesen, mikor felajánlotta az Elsőknek, hogy csapatával személyesen fésüli át Rose Harbort és annak külterületeit hűvös és gőgös elutasításba ütközött. Pedig ő mindent megtett. Még többet is megtenne. De mi mást lehetne még megtenni ezen felül a városért? Szürke öltönyében szinte földön járó viharfelhőként szelte át a várost egyenesen a Flanagan ház felé tartva. Frederic nem kedvelte különösképpen Christophert, de eltűrte, mint potenciális szövetségest, hisz' mindketten ugyanazt vágyták az életben a legjobban: Elsővé válni. Fontossá válni. Végre elismerést, megbecsülést kapni a várostól, melyet precízen felosztottak halandók és természetfeletti lények között.

Dübörögve megállt az ajtó előtt, majd elszégyellve magát kirohanásán lesimította zakóját és összerendezte a kezében tartott átlátszó mappa dokumentumait. Úgy tervezte, hogy otthon fejezi be a munkát, miután egy rövid és velős üzenettel lemondta ma esti randi partnerét, kiről éppen egy órával ezelőtt derült ki, hogy alakváltó. Ez sem tett hozzá a férfi kicsattanó jó kedvéhez.

Csöngetett és várt, ennyi idő pedig éppen elég volt ahhoz, hogy gondolatait megzabolázza, lihegését pedig lecsillapítsa. Összeszedettnek és alkalmasnak szerette volna magát mutatni Christopher előtt. Már éppen mély levegőt vett, hogy az ajtó kitárultával rögtön magához ragadja az első szó jogát... ám a túloldalon nem azzal a Flanagannel találtam szembe magát, kire számított.

- Benjamin - jegyezte meg némi meglepődöttséggel és csalódottságát és türelmetlenségét igen rosszul sikerült lepleznie - Apád hazaért már a megbeszélésről?

Lopva a ház belsejébe kémlelt, mely csendesnek és elhagyatottnak tűnt. Nem baj, ha kell, hát megvárom, dohogott magában elégedetlenül, de utolsó reménysugárként várta a vele szemben álló fiatal válaszát.