Legfeltűnőbb tulajdonsága az óriási, zabolázatlan göndör hajzuhataga, ami a válla alá ér, és mint egy mogyoróbarna koszorú, keretezi a négyzetes szögekkel tarkított kreolbarna arcbőrét. Kerek, kissé lefelé hajló szeme a napfényben aranybarna színű, borongós időben inkább a Nutellához hasonlító, sötétebb árnyalat. Ritkán mosolyog, vékony felső ajka általában szigorú vonalban húzódik arcán mostanában. Nem kifejezetten magas, olyan 162-3 centiméter lehet, igen vékony, igazi madárcsontozatú nő. Válla, csípője egyáltalán nem széles, olyan, mint egy nyílegyenes faág, feje tetején egy gazdag lombkoronával.
Mindig azt hordta, amit épp talált, csak mióta letelepedett kezdett el neki tetsző ruhákat viselni - csupa fehéret, barnát, szellős darabokat, takarószerű kardigánokat. Ritkán talál a méretében ruhákat, minden túlságosan nagynak látszik rajta.
Imádja a kiegészítőket, a fejkendőket, a nyakláncokat, a hatalmas fülbevalókat. A csillogó, csengő dolgokon megakad a szeme, és szívesen viseli őket.
Tenyerén egy régi égési sérülés hege található, csípőjén egy-két stria húzódik. Tetoválása nincsen, de szívesen varratna magára néhányat a rajzai közül.


Jó tulajdonságok:
- Alkalmazkodó: Egész életében másokhoz kellett alkalmazkodnia, beleolvadnia az adott környezetbe, hogy túlélhessen. Könnyen felméri az embereket, az igényeiket, észrevétlenül és veszélyesen hatékonyan ismeri fel milyen az általános hangulat, hogyan kell viselkednie, hogy ne kerüljön bajba.
- Halkszavú: A nagypofájú jelzőt nem lehet ráaggatni. Csendes megfigyelő, csak akkor beszél, amikor szükséges. Nem üvöltözik, nem dobálózik, halkan de határozottan kér és utasít.
- Kitartó: Elesett? Nem sikerültek a dolgok a terv szerint? Elkergették őt? Shimza nem arról híres, hogy ne állna fel, kezdené újra ezredjére is az útját. A feladás nem szerepel a szótárában, ennek megfelelően nem is ismeri fel mikor lenne érdemes hagyni valamit.
- Talpraesett: A jég hátán is megél, mindig feltalálja magát. Egész életében leleményesnek kellett lennie, és az évek meg a rutin megedzette őt. Bármilyen szorult helyzetből képes jól kievickélni, és mindig a megoldáson gondolkodik.
- Tudásra szomjas: Az egyetlen szenvedélye a mágia, ebben találta meg önmagát. Amióta feltárult előtte ez a különleges világ, a legfontosabb motivációja minden csínjának és bínjának a megismerése lett. A tudás hatalom, ennek az életútja ad tanúbizonyságot.

Rossz tulajdonságok:
- Faragatlan: Fittyet hány az illemre, a szokásokra, amennyiben nem szolgál semmilyen célt, csak idegesítő, kirekesztő rituálénak éli meg ezeket a hagyományokat. Nem fog jópofizni senkivel, legyen az szomszéd vagy valaki, aki megmentette az életét.
- Goromba: Shimza nem a mosolygós, barátságos fajta, inkább a csendben elítélő, másokat nagyívben elkerülő fajta. A viccelődéseket nem veszi félvállról, és nehezen tartja meg az állását a vendéglátásban.
- Makacs: Ha valamit eldönt, annak úgy kell lennie, minden, csak nem kompromisszumképes. Nem érdekli neked mi volna a megfelelő, mit szeretnél, mi volna a logikus, nem fogja megváltoztatni a véleményét és a céljait.
- Nem kommunikatív: Mire gondolhat Shimza? Mit akarhat tőled? Mit tervez? Ezek mind olyan kérdések, amire válaszolni igen nehéz, hiszen önmagától sosem oszt meg semmit a nő. Együttműködni vele szinte lehetetlen emiatt.
- Titkolozó: Nem csak nem beszédes, de az életéről és magáról nem is szeret beszélni. Saját védelme érdekében teszi mindezt, hiszen csak így élhetett túl, de ez is a lénye részévé vált, ma már nem is tudna nem titkolózni minden személyes ügyéről.


Tart az emberektől, nem igazán beszédes, nem nyílik meg egykönnyen senkinek. Ha felkeres valakit, azt okkal teszi, megtanulta, hogy minden ember önző és kihasználja a másikat.
Nem fog egykönnyen barátkozni senkivel, egyértelműen zárkózott, titkolózó. Nem nevezhető kedvesnek, udvariasnak se, faragatlan bunkó, akit nem zavar az, mások mit gondolnak róla. Minden kapcsolata az életben rövid életű volt, a nőkben jobban bízik, mint a férfiakban. Nem tervez senkivel, csak saját magával, ezért a kapcsolati jelzőket sosem használta senkire. Az egyetlen állandó ember az életében a húga, aki jelenleg is vele él, bár a kettejük kapcsolatára sem lehetne ráhúzni, hogy bensőséges volna.
Nem nyitott a kapcsolatokra, és a munkája során sem a legmosolygósabb, borravalót megérő kedvességgel szolgálja ki a vendégeket. Lényegretörő, nem a bájcsevegős fajta, ritkán szólal meg, de ha megteszi, annak oka van.


Shimza koven nélküli született boszorkány. Édesanyja természetes gyógyító volt, aki igyekezett a tudását átadni lányának, de Shimza igazi ereje a jövőbelátás álmokon és látomásokon keresztül.
Ha valakivel kicsit több időt tölt el, a jövője álmokban, látomásokban támadja le Shimzát. Mivel nehezen tudja ezeket visszaidézni, ecset és festék segítségével jeleníti meg a képeket, csukott szemmel festi le, amit az ereje diktál. Képességének irányítását még mindig nem sajátította el teljesen, de az esetek többségében le tudja festeni azt, amit látott. Familiárisa segítsége el kell néha, hogy a látomások kitisztuljanak, és alakot öltsenek a vásznon. Az általa festett képek, kártyák, ruhadarabok különleges erővel bírnak, az elkövetkezendő események fontos szereplőjét, helyszínét ábrázolják, a jövendölés alanya pedig ösztönösen érzi az ecsetvonásokra pillantva, Shimza mit érzett, miközben alkotott.
A tanult gyógyítása főleg erőteljesebb gyógynövénykészítményekben, teákban merül ki, ereje nagyon kevés ahhoz, hogy pusztán az energiáival segítsen másokon. Számára viszont jól jön, miután kimerült a jövendőmondásban, fel tudja tölteni kicsit magát egy jó forró teával.
Familiárisa egy kis verebecske, akit Baktalo néven emleget. Számos helyzetben segített már neki, kis mérete miatt szinte mindenhova tudja követni Shimzát.



+18-as tartalom

1. lecke – Hatalmas erő lakozik benned

Tücsökciripelés töltötte be az éjszakát, a mellkasomban zengett szólamuk. Az égbolton végtelen csillag ragyogott, mintha festéket fröcsköltek volna az univerzum vásznára, én akkor még nem ismertem a csillagképeket. Egy farönkön ültem, a kéreg kanyargós rajzolata karcolta combom bőrét, mindannyian a tűz köré gyűltünk. Hideg volt már, a vállamon egy hímzett piros lepel pihent. Anyám, a karján csüngő húgommal, húst sütött nekünk. Bátyáim fogócskáztak, a két legnagyobb pedig tőlünk távolabb ült, a vagonjuk mellett. Apám valamit kortyolgatott, hangosan hahotázott. Én a lángokat néztem. A táncoló vörös fátylakat. A mozgalmas éjszakai erdő tökéletes hátteret adott ennek a koreográfiának.
A tűz ropogott, a távolban farkasvonítás zendült fel, s anyám rákiabált apámra. Lerakta a húgomat a földre, és ráparancsolt a két nagyra, hogy szedjék össze őt, tegyék ágyba. Ők elhúzott szájjal engedelmeskedtek – nekik nem anyjuk az én anyám. Apánk közös csak, meg a nevünk. Még a lovaik is máshol legelnek, mint a mieink.
A lány rám mosolygott, ahogyan felemelte a néhány hónapos Maritzát, majd öccsével együtt elnyelte őket az éjszaka. Mellettem csücsült egy fémpohár, érte nyúltam. Az acélos hideg a csontomig hatolt, végül nem kortyoltam bele a vízbe. Apám levette magáról a kabátját, a homlokán a csípős levegő ellenére izzadtság gyöngyözött. Az idősebb bátyám kifulladva ledőlt mellém a rönkre, az ő légzésének ritmusára ringatott a szél is. Reszkettem, éreztem, hogy magához akar húzni az éjszaka, senki se figyel rám. A hűvös rám telepedett, és muszáj volt megkapaszkodnom. Hát előre nyúltam, megragadtam az első dolgot, ami közel esett hozzám – a láng egyik vígan ugrándozó csóváját.
Az éjszakai csendet keserves sikolyom törte meg. Négy szempár szegeződött rám, amint az égett jobb kezem markoltam a másikkal. A fűbe térdeltem, összegörnyedtem. Anyám, aki mögül a düh sárkánya bukkant fel, sebesen karom ragadott, és a sötét erdő mélyére ráncigált. Útközben megállt a vagonunknál, egy bőr szütyőt kapott fel, benne száraz növények zörögtek.
Mikor már nem láthatott minket senki, elnyelt az örökké zengő erdő, anyám kikötötte a szütyő száját. Előhúzott egy szárított levelet, nem ismertem fel a növényt, és ő pedig mormolt valamit, egy olyan nyelven, amit nem értettem. Tágra nyílt szemeimmel figyeltem rutinos mozdulatait, és elképesztő érzés volt a rítus. A sajgó kezem már nem is tűnt annyira fontosnak, a világ kitárult elém – a mellkasom majd’ szétrobbant az erőtől, a lelkem feltöltődött, az élet az ereimben száguldozott. Anya a kezembe helyezte a levelet, rásimította a sajátjával, és a nyers fájdalom, a sötétben is rikító vörös szín, pillanatok alatt csillapodott. Meglepve figyeltem, amint a legnagyobb természetességgel, gyors mozdulatokkal elpakolta a bőrszütyő többi rejtett növényét. Újra rám tekintett, és azt mondta: Benned is ilyen hatalmas erő lakozik.

2. lecke – Sose veszítsd el a grimoire-od!

Hetekkel később, egy meleg, párás napon a vagonunk körül szaladgáltunk. A bátyáim kergettek engem, én gyorsan felkapaszkodtam egy fára, de hamar utolértek. A nevem dörrent a levegőben, néhány madár szállt fel a fák menedékéből a rekedtes ordításra. Anyám hívatott, megszeppenve másztam le a törzsről, és lehajtott fejjel trappoltam végig a vizes talajon, lábujjaimat simogatta a selymes fű. Egy rongyos könyvet nyomott édesanyám a kezembe, éppen, hogy csak odaértem elé. A legértékesebb holmink volt, igazi bőr borítással, szépen bekötve, egy szimbólum volt a fedlapjába vájva. Tintával rajzolt kacifántos betűkkel írt szavakat találtam benne, és megesketett, hogy el nem hagyom ezt a kis könyvet. Grimoire. Egy titkos zsebet varrt a szoknyámba, majd engem is megtanított arra, hogyan lehet elrejteni ezt a végtelen tudást rejtő aprócska füzetet. Az oldalai között szárított gyógynövény levelek pihentek, az illata a mentára emlékeztetett. Aztán hónapokig szóba se került a mágia, amire aznap ráleltem. Kora reggelente, mikor a nap már elég fényt árasztott a közeli mocsaras tisztásra, kiszöktem a vagonból és tanulmányozgattam az ismeretlen betűket, vonalakat. Próbáltam magamba szívni a tudást, felkeresni a kigyűjtött növényeket, magam is olyan szütyőt összepakolni, mint édesanyámnak van. Akkor még nem tudtam olvasni, így csak a könyv simításából éreztem a benne buzgólkodó erőt.
Egy nap, mikor apám lovakat ment eladni a közeli városba a bátyáimmal, anyám karon ragadott és a tisztásra rángatott. – Most tanulunk. – jelentette ki, aztán egy tollat nyomott a kezembe, és ő is elővette a saját könyvét. Gyógynövényeket pingáltam az oldalakra, a karcsú leveleket, cirkalmas virágokat, dús gyökereket. Gyűjtögettünk, anyám pedig megmutatta, hogyan varázsoljak – az erőm gyengécske volt, mint egy haldokló szentjánosbogár fénye. Néhány hónapon át intenzíven tanultunk, majd édesanyám terhes lett, és a magzat védelme érdekében abbahagytuk a tanulást. Több időt töltöttem apámmal, aki esténként hangosan könyörgött az éghez, hogy fia legyen. „A lányokkal csak a baj van, vadak, megszöknek, nagy hozományt kell összeállítani. Ha egyszer elrabolja egy férfi, már használt áru csupán, a nyakamon marad, mert senkinek nem fog kelleni már.” Édesanyám ilyenkor elvonult, nem akarta a babát apám artikulálatlan hangoskodásával terhelni.
Ettől függetlenül a baba nem született meg, és anyám csillagának fénye kihunyt.

3. lecke – Ne higgy a férfiaknak!

Elértem a tizennégy éves kort. A legnagyobb fiú már régen elhagyott minket, saját családot alapított, a nővéremnek pedig udvarlója volt. Egymagában utazgatott a fiatalember, vagonja gazdagon meg volt rakva, kalapja új volt. A nővérem azonnal beleszeretett – kétség sem férhetett hozzá. Egy lápos, mocsaras szakaszon pihentünk meg egy meleg májusi napon, én meg a nővérem, egy fának dőlve ültünk, ruhánkra sár tapadt. Nevetgéltünk, arról beszéltünk, milyen lesz az élete, ha elmegy ezzel a fiúval. Apám nem sok hozományt pakolt össze, legszívesebben kitette volna már a szűrét évekkel ezelőtt. Nem törődött sokat a lányaival, anyámra sózott minket, aki pedig az elmúlt években elvesztette az eszét. A szövésen, sütésen kívül nem sok mindent csinált, és azóta az este óta, mikor a kistestvérem itt hagyott minket, nem sok mindent tanított nekem. A gyógyításhoz szükséges erő cikázott minden porcikámban, éreztem, hogy erre születtem, de az apróbb sebek ellátásán, és a gyógynövények felismerésén kívül nem tudtam semmit. Hiába szólaltam meg, kérleltem őt, tanítson, mikor kettesben gyújtóst kerestünk a fák között, szájon csapott ilyenkor. Hiába éreztem, hogy lobog bennem az őserő, rám se nézett anyám. Azt hittem, a tükörképemet látom benne, amikor dús haját a füle mögé tűrte, hogy kitépjen pár amerikai gyíkfark gyökeret, és kiszárítás után erejével töltse meg azt. Azt hittem, ő is gyermeki mivoltát látta bennem, ahogy kíváncsi tekintettel követem minden mozdulatát, éhesen a tudásra, amivel a zabolázatlan erőmet hasznosíthatnám. Tévedtem.
Egy csapat férfi tűnt fel a távolban. Nővéremmel összenéztünk, elhallgattunk, ahogy az egyik fiatal felénk közelített. Szalmakalapján hatalmas lyuk tátongott, tekintete égette a mellkasomat. Felkászálódtam, a hátamat a fa törzsének vetettem. A lélegzetem hangját és egy árva veréb csiripelését hallottam csak, amint megállt pár lépésre előttem, és kinyújtotta az ismeretlen a kezét. Bizonytalanul a nővéremre néztem, aki mosolyogva intett fejével az idegen fiú felé. Bátortalanul elfogadtam ragacsos kezét, ő meg szaladva húzni kezdett.
Nem is tudom meddig szaladtunk. Nem jegyeztem meg az utat, csak élveztem a szelet, a mellettem száguldó madarak dalát, a felrobbanó energiát, ami tüzelt belülről. A végtagjaim saját életre keltek, nem gondolkodtam, csak szabad voltam.
Egy tisztásra értünk, a fiú, aki néhány évvel lehetett nálam idősebb, megállt, én a hátának ütköztem. Vigyorogva megfordult, hezitálás nélkül megcsókolt, éreztem, hogy a testem elolvad. Sosem csókoltak még meg, nem sok emberrel találkoztam a családomon kívül. Az érintések, a simogatások, a meztelen bőröm a füvön, újdonság volt, izgalmas és elképesztő.
Hetekig bolyongtuk a vadonban. A fiú sok mindent tanított nekem, mit lehet megenni, hogyan kell tüzet csiholni, miként lehet túlélni az éjszakákat, egymáshoz bújva szorosan. Házasságról, egy új életről álmodoztunk, mi lesz, ha gyermekeink lesznek, hol fogunk élni. A mocsaras vidék és a közeli város határán fekvő birtokok kerítésein ugráltunk át, terményeket loptunk, nevetve másztunk gyümölcsfákra, hogy a magas lombok takarásában csókolózzunk.
Közel egy hónap után egy omladozó vagonra leltünk, mely mögött egy öreg pej kanca legelt. A fiú, akinek a nevét máig sem tudom, csak az édes becézéseket, amik legördültek ajkaimról, ebben a kócerájban lakott. A családja nem láthatott meg, elbújtatott engem, és a közelben töltöttük az éjszakát. Láttam a fiú szemén, hogy vágyódik vissza, vágyódik haza, de nem féltem – nekem a közös életünk ígérete a mindent jelentette.
A reggeli harmat azonban egyedül talált engem. Eltűnt a vagon, eltűnt a fiú, eltört a szívem.
Haza nem mehettem – szégyent hoztam a családomra. Haza sem találtam volna – hiába igyekezett az engem kísérő veréb másfele terelni. Tudtam, hogy nem számíthatok senki irányítására, hiszen újra csak a végtelen magány tengerében találnám magam.
Három teljes napig jártam a vidéket, mire ráleltem egy vagonra.

4. lecke – Sose legyél védtelen!

A vagonban egy testvérpár lakott. Vano, az idősebbik, akinek az arcán keresztbe egy hatalmas vágás hege díszelgett, és Zache, a kisebbik, aki 160 centi magas, és közel 120 kiló volt. Semmijük se volt, csak kopott kerámia tartóik, amik aprópénzzel, meg dollárkötegekkel voltak teletömve. Megsajnáltak, kicsilánynak neveztek el, és befogadtak. Egyik nap Vano egy szütyőnyi új ruhával lepett meg. Blúzok, szoknyák, alsóneműk. Ajándék, azt mondta, majd a napon szárított dohányból egy cigarettát tekert, és az ölébe rántott. Féltem. Magányos voltam. Mégis maradtam. Volt frissen sült cipó ebédre, lédús kukorica, amit tűz fölött forraltak, aranynyakláncot is rám akasztottak. Hercegnő, táncoslány, édesbaba, mondogatták, és figyelték, ahogy táncolok esténként a tűz körül.
A harmadik héten vérben ázva ébredtem. A rám terített plédet, a makulátlan lepedőt, a combjaimat mind összekentem, és riadtan szaladtam a közeli patakhoz megmosakodni. Tudtam mi történik, nővérem is sokszor kelt így, de elveszettnek éreztem magam. A fémes illat ellepte az orromat, rettegtem, hogy a fák mögül valami vad majd prédának néz. A langyos folyóvízben ázva remegtem, és a fán csicsergő veréb dala sem nyugtatott meg. Azt se tudtam, hogyan megyek így vissza a testvérekhez. Órákig állhattam a patakban, mire a szégyenemet félretéve visszakullogtam. A grimoire-om magamhoz vettem, és óvatosan settenkedtem a vagon bejárata felé, de Vano észrevett, kitárta a rozoga ajtót. – Nagylány lettél. – mosolya, mint egy ragadozóé, összeszorította a torkomat, éreztem, hogy bajban vagyok. A férfiak segítettek átöltözni, tisztálkodni, ételt hoztak nekem, és még a verebet sem kergették el, aki a vagon végében türelmesen várt rám. Hat napon át szenvedtem, fájt a hasam, azt éreztem, hogy a belsőm kifordul, én meg csak egy sajgó massza vagyok. A hatodik napon már kedélyesen táncoltam újra, de éreztem, Zache és Vano teljesen más fényben figyelnek engem. Távolságot tartottam tőlük, nem engedtem, hogy ujjaik az én bőrömet simítsák, a forró nyári estén üvöltött az erdő, zenéje az én rettegésem aláfestésévé avanzsált.
Másnap este Zache táncoltatott engem, Vano pedig eltűnt. A városba ment, nyugtatott meg az öccse, de Vano hamar hazaért, mögötte egy idősebb, bajszos emberrel. Abbahagytam a táncot, riadt tekintettel vizsgáltam az idegent. – Nagylány, lásd vendégül ez urat! – utasított Vano, én pedig bukdácsolva elindultam a vagon felé, hogy teát főzzek. Az idegen követett engem, de a testvérpár a tűz körül foglalt helyet. Vágyódva néztem ki, a kezei remegtek. – Hagyd a teát! – fogta meg a karomat a férfi, egészen közel állt hozzám, a vállamról megpróbálta lecsúsztatni a blúzomat. Elhúzódtam, de hely elég kicsi volt, és azonnal a férfi egész teste a falhoz nyomott. – Hagyjon békén! – mondtam rebegve, de a férfi nem foglalkozott velem, kérges tenyere már a hasamat simogatta. Próbáltam őt eltolni magamtól, de nem voltam elég erős. – Fizettem érted, te kurva! – mondta ingerülten, és letépte a blúzomat rólam. Ököllel ütöttem a fejét, az egyik kezemet lefogta, a másikkal a mellemet fogta. Sikítottam, de a testvéreket nem érdekelte. Eladtak engem.
Ekkor egy apró, de határozott siripelésre figyeltem fel. A veréb, aki egész héten kísért mindenfelé, berepült, és az idegen szemét kezdte csipkedni. A férfi csapkodni kezdett, elengedett, én meg gondolkodás nélkül szaladni kezdtem. Kitörtem az ajtót, felpattantam a testvérek egyik pej lovára, és félmeztelenül ellovagoltam a távolba.
A kis veréb, Baktalo a Szerencsés, ahogy elneveztem, a levegőben hasítva kísért engem.

5. lecke – Sose fedd fel valódi mivoltodat!

Az öregúr vén ménje a rám túl nagy blúzom ujját rágta, mikor mellőle szedtem össze a gyújtósnak valót. Az ember lókupec volt, a göndör lovaira volt a legbüszkébb, a legfiatalabb kancájának nem rég lett csikója, már vevőt is talált rá. A vagonját a mén meg az ősöreg kanca húzta, mindkettő szürke volt, de az én kedvencem a harmadik kancája volt – a legvadabb mindközül. Hatalmas, teljesen fekete ló, fején egy óriási hófehér lámpással, szemei virítóan kékek. Az volt a legértékesebb, mondogatta mindig, de ritkán fogadta el a sárga csődört, így nem sok csikót hozott az öregnek.
A piros, hímzett fejkendőmet lobogtatta a szél, vihar közelgett. Bosko, az öreg még nem ért haza, és tudtam, már nem fogunk tudni sütni vacsorára, így az összegyűjtött bogyókat és nyers répát kell majd megennünk. Én nem bántam, nekem a természetadta nyers élelem jelentette a mindent, olyankor azt éreztem, az erőm csak úgy dagad a mellkasomban.
Beléptem a nagyobbik vagonba, a ládám, aminek letört a teteje, az öreg halott asszonyának ruháival volt tele. Nem rég hoztam be a megszáradt szoknyákat, de csak úgy trehányan ledobtam a kupac tetejére, úgyis spárgával kell a magam derekához kötni őket, jó nagy asszony volt az a Yeva. A kis asztalkához léptem, a rozsdás fém pucolóval nekiálltam a répákat meghámozni. A kis verebem kétségbeesetten csiripelt a vagont körül, majd berepült mellém. Ha itt lett volna az öreg, ki kellett volna zavarnom, de a két év alatt, amit itt töltöttem, sokszor voltam egymagam. Bár az öreg alig bírt menni, reumás ízületei csak úgy nyekeregtek, mikor hajtotta a lovakat, azért állandóan csavargott. Volt időm hát gyógynövényeket gyűjteni, próbálgatni, mire vagyok képes.
A villámcsapás hatalmas robajjal rázta meg a tisztásunk mellett elterülő erdőt. A lovak megriadtak, de jó erősen rögzítve voltak egy-egy vastag törzsű fához, így csak kétségbeesett nyerítésüket hallottam, dobogó patájukat szerencsére nem. Meg is ölne az öreg, ha valamelyik elszaladna – a friss csikós kanca, vagy a legértékesebb, vagy az egyetlen csődöre, vagy a két öreg állat, amit még a neje nevelt. Mindig a csődört meg a két öreget kötötte a nagy vagon elé, én a kisebbet vezettem a két kancával. Nem bírt a feketével, magam is nehezen küzdöttem meg az akaratával, de valahogy sikerült egyenesbe hoznom őt a fiatal pejjel.
Egész éjszaka zuhogott az eső. Mintha függönyt aggattak volna a vagon ablaka elé, alig lehetett kilátni. A verebem kimerülten pihent a répa mellett, belemajszolt a lisztnek való magokba. Én egy nagy szőttes alatt dideregtem, várva, hogy Boskót haza egye a fene, de reggelig se híre, se hamva nem volt.
Nyögések zaja ébresztett. Az vihar szelíd esővé csendesedett, és a napfény első sugarai próbálták a nyirkos tisztást felmelegíteni. A vagon ajtajánál Bosko feküdt, a mellkasát markolta, rubinvörös vér csordogált ki ujjai közül. Riadtan felpattantam, és erőlködve behúztam egy meleg takaróra. Leszaggattam az ingét, és az agyam egyszerre lángolt fel a lelkemmel. Mintha mindennap ezt a rítust járnám el, előkaptam a lóbőrből készült szütyőmet, kivettem a balzsamkörtét, amit alkoholba áztatva tároltam, és kezemben szorongatva megpróbáltam feltölteni az erőmmel. Azt éreztem gyenge vagyok, hogy nem lesz elég, de muszáj volt tennem valamit. Az alkoholos tinktúrát Bosko sebére öntöttem, tenyeremmel szorítottam, ne vérezzen el. Éreztem, ahogy a lelkem kiürül, az erőm elfogy, Bosko pedig még mindig erősen vérzik – kevésbé ugyan, mint előtte.
- Boszorkány! – rebegték az öreg ajkai, halkan, hitetlenkedve. Kinyitottam a szemeimet, kérlelve néztem rá. – Boszorkány! – ordította most már, remegve, falfehéren bámult, és a kezébe akadt tüzelőfát hajította felém. – Takarodj, te boszorkány! – Nem kellett kétszer mondania. Felmarkoltam a szütyőmet, a grimoire-om a szoknyámba volt varrva, egy kosárnyi ételt és egy vastag pulóvert felkarolva a kisebb vagonhoz siettem. – Meg ne lopj, te boszorka! – üvöltözött Bosko, de tudtam, hogy túl gyenge ahhoz, hogy bántson. Még visszamentem hozzá, nyomorultul festett, és elvettem egy takarót is mellőle. – Dögölj meg akkor. – mondtam, és kisétáltam. A vad feketét kötöttem a kis vagon elé, a többit itthagytam neki. Baktalo a vagonba szállt, én pedig elindítottam a vadorzót, hogy új otthont keressek magamnak.

6. lecke – Találd meg önmagadat!

Másfél éve éltem Sinatnál. Hónapokig voltam egymagam, és magam gyűjtöttem ételt, gyógynövényeket. A vagonom üres volt, ruhám alig volt, gyógynövényteákat árultam. Sokan jöttek hozzám a városokból, Shimza püspöküveg teái sokkal hatásosabbak, mint másoké, járt szájról szájra. A bazárokban a rozoga kis asztalom körül mindig hatalmas sor volt. Hiába, én ettől függetlenül majdnem éhen haltam. Egyik este egy ültetvényre leltem, vadrépa meg kukorica. Óvatosan le akartam szakítani néhány vékonyka csövet, amikor is egy nő elkapta a karomat és a földre taszított. A számba került a száraz talaj, a sár íze öntötte el a nyelvem. Ránéztem – hosszú, göndör fekete haja volt, arcán a ráncok sekély árkai már a sötétben is felsejlettek. Derekán vékony bőrszíj lógott, rajta különböző szütyők csüngtek. – Miért lopsz, te nő? – láttam rajta, hogy nem tud engem hova tenni, és magam is éreztem, hogy nem egy ember áll előttem. – Egyedül vagyok és éhezem. – feleltem, feltápászkodva.
Sinat vagonja az enyémmel szemben parkolt. A gyógyítást nem tudta nekem tanítani, ő másban volt tehetséges. Nekem is megmondta, nem a gyógyítás az utam, de mikor rákérdeztem, hogy micsoda, azt felelte várjak türelmesen, míg rá nem ébredek. Én nem akartam elengedni a gyógyítást – ez maradt csak nekem az édesanyámból. A grimoire-om lapozgattam mindennap, Sinat pedig csodálva nézte a rajzaimat, amit a növényekről készítettem.
Azért cserébe, hogy etet és ruháztat, dolgoztam neki. Segítettem árulni az ékszereket, festményeket, amiket készített, a kis ültetvényt gondoztam. Takarítottam a vagonokat, a lovainkat legeltettem. Familiárisát, Dingót, a fekete ebet sétáltattam az erdőben. Cselédnek éreztem magam, de először életemben elfogadtak valahol, és nem adtak el szajhának. Baktalo unatkozott, sokat repkedett körülöttem, csábított, hogy menjünk felfedezni a környéket, de nem tehettem. Tudtam, hogy egyszer Sinat sokat taníthat nekem.
Egyik éjszaka szörnyű álmom volt. Csupa színfolt, sikoly, érzelem. Elmosódott alakok, fájdalom, harag. A benyomások tömkelege felzavart, jéghideg izzadtság áztatta el mindenemet. Sinat az ágyam előtt állt, kíváncsisággal kevert büszkeséggel figyelt engem. – Holnaptól megtanítalak festeni. – jelentette ki. Nem értettem pontosan, mi történt, de akkor éjszaka, 18 éves koromban, előtört az igazi erőm belőlem.
Másnap kimerültem keltem, Sinat már várt engem. – Beküldelek a városba még több festékért. Adok rád valami ruhát, hogy ne érjen még több hátrány. – mutatott végig rajtam. – Ne tűnj annyira romának. – A kezembe nyomott egy fehér rövidujjú felsőt meg egy farmernadrágot. Kínosan éreztem magam bennük, nem volt hová tennem a grimoire-om, szinte meztelen voltam a megszokott fodros ruhadarabok nélkül. Néhány ropogós dollárt nyomott a kezembe, és azt kérte, olyan színeket vegyek, amihez vonzódom.
Vörösekkel, sárgákkal, kékekkel érkeztem vissza, egyetlen lilát választottam csak. Sinat arra kért, hogy csukjam be a szemem és fessek, azt, amit érzek. Nehezen jöttek a mozdulatok, a lószőr ecset csak lebegett dologtalanul, míg végre átszakadt a gát – Baktalo a vállamra szállt, és mintha feltöltött volna gondolatokkal és képekkel, lefestettem az álmomat. A rosttáblán nem csak foltokat láttam, hanem embereket – a bátyámat, amint megtámad engem. Riadtan hőköltem hátra, a földön mászva a vagon másik végéig jutottam. – Gratulálok Shimza, tényleg meg van az igazi erőd!
Attól a naptól fogva Sinat nem cselédként, hanem tanítványként nevelt már. Segített megérteni és irányítani az erőmet, és ráébredtem, hogyha időt töltök valakivel, előbb utóbb bepillanthatok a jövőjébe. Mindennap fáradtan, kimerültem hajtottam álomra a fejem, de a bennem cikázó erő mindennap erősebb lett.

7. fejezet – A múlt megtalál

Sinat a 25. szülinapom környékén halt meg. Beteg volt, és nem voltam elég képzett, hogy meggyógyítsam. Könnyeimmel áztattam gyenge kezét, de hiába igyekeztem a saját erőmmel táplálni őt, nem tudtam rajta segíteni. Testét a kopárrá vált ültetvénye mellé temettem, Baktalo velem együtt gyászolt. Emlékszem, a hajamat hintáztatta a keserves szél, ami a bánatos napra támadt fel. A holmijainak egy részét átmentettem az én vagonomba, a lovát pedig eladtam. A pénzből festéket meg papírt vettem.
Megint majdnem egy évig egyedül voltam. Festésből, jövendőmondásból, gyógyteák árusításából éltem. Sokat gondoltam Sinatra, gyakran gyújtottam gyertyát az emlékére – levendula olajosat, mindig friss föld és levendula illata volt. Ruháit képtelen voltam magamra venni, edényeiben főztem, hogy érezzem az otthon ízét.
A lovam kezdett öregedni, de tudtam, nem volna pénzem másikra. Gyógyítgattam őt, de már elég dántán húzta a kocsimat. Jártam az országot, sosem ragadtam meg egy helyen sokszor. Nem telepedtem le sehol, nem maradtam meg sehol. Magányos volt, nem mondom – sosem éltem egymagam. Azt érzem megragadtam – nem tudtam mit kezdeni magammal. Hideg tájakon át egészen sivatagokig jutottam. Hosszú volt az út, de egy napon végre úgy éreztem magam megérkeztem oda, ahová tartozom.
Egy kis csoportra leltem. Baktalo vezetett, egésznap izgatott volt, és ragaszkodott hozzá, hogy erre menjünk. Egy tucat vagon, egymás mellett, gyerekek szaladgáltak, egy hatalmas tűz körül sütöttek-főztek az asszonyok. Bátortalanul megközelítettem őket, elsőre szúrósan néztek engem, aztán láttam, hogy nekik is vannak familiárisaik. Egy hatalmas bagoly, kecses macska, egy gyorsan mozgó iguána. Nem volt mindenki boszorka, de a nők végül kedvesen fogadtak, kíváncsian figyelték, én mire vagyok képes. Aznap este a sült hús ízével vegyítve cseréltünk bölcsességeket, tanultunk egymástól.
Aditi a vizet képes mozgatni, bemutatót tartott, megitatta a vén lovamat. Boban átkos volt, tanulta a mágiát, kétkedve szemlélt engem a csoport széléről. Lovina az időt tudta meglovagolni, úgy járkált az emlékeiben, mint más az új cipőjükben. Ugrándozott, külső szemlélőként figyelte a legszebb pillanatait. Drafi illúzista volt, elém emelte Sinatot, mikor meséltem róla, könnyekre fakasztott. Arról beszéltek, hogy a kovenjükbe fogadnak, másnap el is kezdhetjük a rituálét. A rangidős, Florin és Esma, akik fájdalmat keltenek másban, előkaparták a férfi könyvtárából az avatási szertartást. Holnapra visszaér mindenki, nyugtattak meg, én pedig boldogan merültem álomba.
Másnap reggel hatalmas robajra ébredtem. Fa recsegése, szilánkok szálltak a levegőben. Kipattantak a szemeim és egy dühös, vérvörös férfit láttam magam előtt. – Te szajha! – ordította, és a hangját felismertem – Ivailo, a bátyám. – Tönkretetted a családot! – üvöltötte, és a kezében lévő vascsővel felém suhintott. Arrébb gördültem, éppencsak elkerültem a vasat. Pont, mint az első festményemen, gondoltam, és a kezembe akadt első tárggyal egy hatalmas zománcedénnyel, visszatámadtam. Hőbörgés és morajlás hallatszott be, Lovina, a felesége a hátára szökkent, úgy próbálta őt visszatartani. Baktalo is Ivailo feje körül csicsergett, néha-néha rátámadt, de végül nekem sikerült őt kilöknöm a vagonomból, és sebesen, ahogy érkeztem, úgy távoztam is. Nyom nélkül.

8. fejezet – A sötétség hívása

Nem telepedtem le többet. A lovam meghalt, néhány évvel később, és egy újat kellett vennem. A vad kancát sem sikerült meggyógyítanom végül, és az elkeseredés elkezdte enni a gyomromat. Megkeményedtem, úgy éreztem, soha senki már nem fog engem érdekelni.
Egy nap egy férfi keresett fel. Lendar, neve az eszembe vésődött, kitörölhetetlenül. Tarot-kártyákat festettem neki, tudtam, hogy irányt keres. Nehézkesen haladtam, hiába töltöttünk együtt forró éjszakákat, főztem neki, hallgattam a meséit, szívtam magamba a fekete auráját – csak nem akart jönni az ihlet, a jövőkép a férfiről. Ahogyan igyekeztem a férfibe látni, egyre több szurkos mocsok ragadt rám, de az az igazság, hogy tetszett. A szívemben kavargó érzések, amiket megnevezni se tudtam volna, tökéletesen illettek a sötétséghez, ami a férfi lelkében és mágiájában bugyogott. Annyira furcsa volt, ízlelgetni is a szót, hogy sötét mágia. Sosem találkoztam még olyannal, aki fekete mágiát használt volna, nem is tudtam a létezéséről. Azonban nem hagyott nyugodni a dolog, felkavart, megragadott, elvarázsolt.
Egy hetet vártam az első álomképre, még az éjszaka közepén, gyertyafénynél nekiálltam megfesteni őket. Először a Remete jött, könnyed ecsetvonásokkal, majd a Szerencsekerék játékos színeit pingáltam a lapra, végül a Bolond jött, szemei az enyémek voltak, haja olyan gubancos, mint az enyém. Ijedten tettem félre őket, aznap kerültem is Lendart.
Másnap befejeztem a paklit. A legutolsó lap előtt izzadtságba úszva keltem, ecset sem kellett ahhoz, hogy lássam magam előtt a képet. Lángoló nő. Lefestettem, de nem szóltam még Lendarnak, hogy kész. Tanulni akartam tőle, elmerülni az ő világában. Azonban ő hamarabb meglépett, a lapokkal együtt.
A szívemet azonban elrabolta a sötét mágia.

9. fejezet – A család az család

Már hónapok óta követtem Lendar nyomát. Kelet felé ment, meg sem álltam, csak haladtam utána. Mindennap álmodtam a jövőjéről, tengerpartot láttam, dús erdőt, boszorkányokat. Nem volt tiszta az úti cél, csak az, hogy kelet fele ment. Az új lovam, egy kerge pej, vitt, mint a szél, esténként álltunk csak meg. Ritkán ettem, ritkán aludtam. Teljesen átvette a lelkem irányítását a mágia üldözése, és semmi másra nem gondoltam.
Lousianában meg sem akartam állni. A családom örökre halott számomra, a lelkemben elátkoztam mindenkit. Anyámat, aki nem tanított ki, apámat, aki csak tehernek tartott, a bátyámat, aki rajtam akarta leverni a család szétesését. Baktalo azonban nem hagyta, hogy folytassam az utamat, állandóan le akart terelni. Egyik nap követtem – nem is tudom már miért. Apró szárnycsapásai szelet is alig keltettek, egyserű volt vele tartani a tempót.
Egy tisztásra hozott, a távolban láttam, hogy valaki fekszik a magas fűben. Óvatosan odasettenkedtem, az áprilisi fű simogatta a lábszáramat. Hangos, fájdalmas sikoly szelte ketté a természet csendjét, a lábaimat gyorsabban szedtem. Ahogy közelebb értem, elém tárult egy nő alakja, aki éppen életet adott egy gyermeknek. Letérdeltem mellé, nagy levegőt vettem, a friss tavaszi illat megtöltötte a tüdőmet. A derekamon csüngő bőrtarisznyát kinyitva összeszedtem minden erőmet, hogy segítsek a kínlódó asszonynak, hiába csalódtam már ezerszer benne. Tudtam, hogy meg kell próbálnom, nincs mese. A nő izzadtságtól sikamlós homlokára helyeztem a tenyerem, és akkor ismertem fel a húgomat – Maritzát.
Három nappal később hárman indultunk tovább – Maritza és a lánya, Anselina, meg én. Nem hagyhattam ott őket – Maritza ereje még jól is jöhet nekem, gondoltam. Ha saját kovent akarok alakítani szükségem van azokra, akik mellettem állnak. Így értünk el egészen Rose Harborbe.

10. fejezet – A tudás hatalom

Eladtam pár festményemet, a lovamat, majdnem mindenemet. Béreltünk egy lakást – a kisszobában lakik Maritza a babával, én a kanapén alszom. Munkát is találtam – pultos vagyok. Éhenhalnék, ha nem árulnék festményeket, szerencsére a turisták imádják a semmitmondó tájképeket, amiket hétvégente a parton árulok. Néhány hónapja vagyok itt – Lendart nehezen leltem fel. Tegnap viszont kiszúrtam, követtem őt. Ma pedig meg fogom keresni.
Hajnalban fáradtan estem haza, rajtam maradt a munkaruhám, és Maritzához hajítottam, mikor előkerült. – Munkát kell keresned, különben éhen halunk. – mondtam, meg se vártam mit felel. Én tanulni fogok. Átöltöztem, elindultam a sós tengeri levegőtől nehéz útra, hogy megtaláljam a férfit, aki segít felfedezni a sötétség mélységeit. Egész életemben elkeseredetten, kétségbeesetten kutattam a tudást, ami hatalmat ad nekem, amivel kézbe vehetem az életemet. Jókor voltam jó helyen, megleltem Lendart, és nem fogom feladni most.
- Tanítanod kell. – jelentettem ki, mikor először újra láttuk egymást. Nincs más választása – nem hagyom, hogy legyen.


Maritza Hearn: Keresett - született boszorkány -  húg
Anselina Hearn: NJK - született boszorkány -  unokahúg