Egy negyvenes éveiben járó férfi bőrébe bukott le a Mennyekből. Testalkata átlagosnak mondható, nincsenek kidolgozott izmai, de orvos lévén egészségesen étkezik és mozog, ez is tükröződik alakjában. A 184 centiméteres magassága sem tűnik ki az emberek tömegéből, így könnyen elvegyül a halandók világában. Haja kissé bozontos, aranyárnyalatú bársonybarna fészekként ül a feje tetején, nyílt, olvadó barna íriszű tekintete barátságos külsőt kölcsönöz neki. Arca szögletes, szimmetrikus, angyali sármossággal megáldott, nyaka meglepően hosszú és kecses, az ínak és izmok együttese még keskenyebbnek mutatják, mint valójában. Ajkai vékony, széles csíkkét terülnek szét arcán, mindig frissen borotvált, ritkán mutatkozik meg a sötétbarna borosta állán. Hátán a szárnyainak V alakú nyoma tanúsítja származását, sajgó hiánya néha elviselhetetlen számára.
Az évek során sosem követte a divatot, a praktikusság és az egyszerű elegancia jellemezte ruhatárát. Szövetkabátok, egy színű ingek, kiváló minőségű nyakkendők, meleg pulóverek, csinos kalapok, bőr cipők és az elmaradhatatlan fehér köpeny. Ékszereket nem visel, egyedül a márkás, de nem feltűnő óráját lehet a csuklóján kiszúrni, ha éppen felcsúszik köpenyének ujja.


Jó tulajdonságok:
- Békés: A háborút testközelből tapasztalhatta meg, és emiatt kifejezetten érzékeny a nemzetközi feszültségekre, a harcokra, az elkerülhető, felesleges konfliktusokra. Mindig próbál a magánéletében is elsimítani minden vitát, inkább előbb enged, ha ezzel nem sodor bajba senkit és semmit. Ritkán esik meg, hogy nem változtat az álláspontján, azonban vannak olyan esetek, mikor mások érdekében muszáj kitartania az eredeti elképzelései mellett, felvállalva ezzel akár egy vitát is.
- Bölcs: Angyalként végtelen tudata a bölcsesség kifogyhatatlan forrása volt. Bár lebukása után a húsba kényszerített lelke és elméje hirtelen végessé nyomorodott, ma is képes kívülről, objektíven megítélni a leggyarlóbb emberi helyzeteket is, tanácsokat is szívesen ad, ha kérik. Magától nem dugja be az orrát sehova, de a halandók hamar ráébredtek, mennyire megértő és kedves, tanácsai pedig mindig józanok és hasznosak.
- Hidegfejű: A düh, mint emberi érzelem egészen elemésztő, nehezen sikerült kordában tartania, megtanulnia irányítani. Azonban a lelkében lakozó hűvös logika és intelligencia segített jegelni őt, mikor eluralkodtak rajta az ilyenfajta tombolások, és inkább kilépve a szerepéből, harmadik személyként vizsgálja meg a történéseket, mielőtt valami olyasmit mondana vagy tenne, amit megbánna később.
- Intelligens: Agiel, az intelligenciát képviselte a Mennyek Országában. A halandók között is a tudás és intelligencia terjesztését, duzzasztását tűzte ki céljául, hamar szívta magába a tudást, mint csecsemő az anyatejet. Ez a tudáséhség az emberek életének megmentése iránt vágyával vegyítve kérdés nélkül az orvostudomány felé terelgette őt.
- Szamaritánus: Létezésének nincs értelme ezen a Földön. Saját magának kellett keresni és kitűzni valamiféle célt, és az emberek megsegítését nem csak orvosként, de adományozóként, önkéntesként is folytatja. A maga köré gyűjtött Bukottakkal együtt igyekszik bármit megtenni a rászoruló embereken, a materiális javak mellett figyelmet és törődést is nyújtva.

Rossz tulajdonságok:
- Aggódó: Mindenen képes idegeskedni, félti a gyenge, sebezhető testbe született embereket. Sajnos az aggodalmait megerősítette a nem olyan rég felbukkanó gyilkos, aki fenyegetéseinek egy részét be is váltotta, és képtelen nem azon rágódni, vajon a fennmaradó részét mikor fogja beteljesíteni? Biztonságban vannak itt az angyali testvéreivel, vagy a Mennyek kóstolója csak tréfát űz velük, és hamarosan egyesével levadásszák őket?
- Munkamániás: Az élete értelmét a munka és a felekezet jelenti, mióta Giulia itthagyta őt és a Földi létezést, nem fordít időt magára és a pihenésre. Szerencsére fizikailag meg se kottyan neki, révén éteri ereje élteti húsát, de lelkileg és szellemileg ráférne egy kis pihenés néhanapján. Nem, mintha ne lenne elég ideje a létezésben arra, hogy lazítson kicsit.
- Távolságtartó: Bár az aurája meglehetősen kedves és barátságos ember álcáját kölcsönözi neki, ráadásul a munkájában tanúsított magaviselete is együttérzőnek, érzékenynek festi le őt, illetve angyali ereje miatt nem evilági empátiával ajándékozta meg őt Isten, a magánéletében igen rideg ember. Nem akar közel kerülni senkihez, aki pillanatnyi életével kitépheti a szívét megint, így próbál minél távolabb maradni az emberektől érzelmileg. Egyedül a Bukottak körében mer kibontakozni, megnyílni, mert biztos lehet benne, hogy ők nem fognak egy szempillantás alatt leélni egy teljes életet.
- Titkolózó: A magánélete szent és sérthetetlen, senkinek nem beszél róla, egyenesen titkolózik arról, mit csinál a szabadidejében otthon. A múltjáról sem szeret beszélni, ügyesen kitér a válaszadás elől. Nem csak praktikus okokból alakult ki ez a szokása, ma már ösztönösen rejtegeti az emberek elől az életét, csak annyit megosztva velük, amennyit muszáj.
- Végletes: Fekete-fehéren gondolkodik, az angyali ítélethozatal örökké a lelkébe vésődött. Rögtön meghozza a döntését, hogy valami jó vagy rossz, nem hisz a szürke árnyalatokban, a köztes állapotokban. Szolid elképzelése van arról mi a helyes és helytelen, ezt pedig nem fél közölni azokkal, akik a véleményét kérik. Magától azonban sosem ütné bele az orrát semmibe, és igyekszik úgy alakítani, hogy a másik fél maga jusson elhatározásra, még akkor is, ha végül William tanácsával ellentétesen cselekszik majd. Ráadásul a békessége gyakran felülírja végül milyen útra tereli a kérdező felet.


William elsősorban orvos és felekezeti vezető, személyes kapcsolatai elvétve vannak, azokat is elhanyagolja. Mióta halandó szerelme eltávozott nem volt szerelmes senkibe, a legtöbb impulzus a kollégái és a betegei által érik.
Edward, a nevelt fia a külvilág számára ma már, mint a nagybácsija ismert. Tisztességesen nevelte fel, az orvosi pálya felé terelgette, mindig segítette a tanulmányai során, apja helyett inkább mentora volt, az anyai gyengédséget Giuliától kapta. A mai napig ugrik, ha szüksége van rá, de alapvetően megtartja a maga távolságát, elég volt egyszer átélnie, hogy a szerette élete a szemei előtt hervad el.
A kollégáival jó viszonyt ápol, szigorúan kollegiális jelleggel. A munkaidő után nagyon ritkán találkozik velük, magánéletéről szűkszavúan nyilatkozik csak nekik. Ettől függetlenül tudják, hogy bármikor fordulhatnak hozzá szakmai vagy baráti tanácsért, a munkahelyi konfliktusok elsimításában is van tapasztalata. A Központ vezetésében is odafigyel arra, hogy a betegei mellett az alkalmazottak is békében dolgozhassanak, ne alakuljanak ki konfliktusok, megfelelő körülményeket biztosíthasson a gyógyításhoz.
A betegei egy empatikus, kedves hangú, békés, meleg és barátságos embernek ismerik. Vigaszt nyújt számukra, erőt meríthetnek a kitartásából és visszafogott pozitivitásából. Csendesen, de aktív odafigyeléssel hallgatja meg őket, fogja a kezüket, tartja bennük a lelket. Figyelmes, megjegyzi az apróságokat, az elejtett félinformációkat, nem csak az egészségügyi, de lelki állapotuk is érdekli őt. Mindig intelligensen, szakszerűen, de laikusok által érthetően elmagyarázza mi történik velük, hogyan zajlik a betegségük és a gyógykezelésük. Teljes erőbedobással, lelkiismeretesen igyekszik valamilyen megoldást találni a legreménytelenebbnek ítélt esetekre is, nem arról ismeretes, hogy feladná a munkáját.
A városban élő bukottak mentorként ismerhetik őt. Kedves, de igazságos vezetőként, aki segít nekik eligazodni az új életforma labirintusában. Mindig nyitott egy baráti beszélgetésre, előttük megnyílik, teljes valójában láthatják a lelkét. Bár szavakkal nem beszélhetnek a Mennyekről, pillantásaikkal, sóhajaikkal pontosan értik, mi zajlik le bennük. A Mennyek iránti elemésztő honvágy, az összezavarodottság, az emberi érzelmek furcsa ereje mind ellenük dolgozik, William pedig kitartóan igyekszik a felszínen tartani az isteni családtagjait. Közösen, jótékonykodással adóznak Uruknak, míg zárt ajtók mögött, a Központ kápolnájában a rájuk leselkedő gonoszok ellen szövetkeznek.
A városlakók számára egy kedves férfinek tűnik, aki udvariasan köszön, előzékeny, kiáll a fontos ügyek mellett, süteménnyel lepi meg az új szomszédokat, Halloween alkalmával szerényen feldíszíti az ajtaját és csokival meg cukorkával kínálja a házaló gyermekeket. Nem tudnak róla rosszat mondani, de igazán semmit se, mert nem hagyja, hogy megismerjék őt.


A nevem Agiel, a Mennyek puha, meleg teljességében és harmóniájában védtem és promótáltam az intelligenciát, a józan eszet. Az emberek cselekedeteit figyeltem, azok imádságait hallgattam meg és válaszoltam rájuk, akik a tudásért, logikáért, intelligenciáért könyörögtek Urunkhoz. Az embereknek szükségük volt az útmutatásra, a bölcsességre. Én voltam az, aki a Mennyek földöntúli Országában igazgatta a halandókat. A Tudás Kútjának vízét ittam, az Észszerűség Fájának gyümölcsét fogyasztottam. Az aranyló Ország angyalian csilingelő Dalát énekeltem, az Urunk akaratát teljesítettem. Szorgos, becsületes angyal voltam. Amíg szerelembe nem estem.

A Földi lét kínjait szerelmem csókjai enyhítették, csodálattal figyeltem, ahogyan a halandókat gyógyítja és ápolja. Egy gyenge testben rejlő végtelenül erős lélek, oly’ gyönyörű lény, mint a Mennyország összes tróntermének összes mennyei műalkotása. Bár sosem fogom megérteni, miért hagyta Isten megtörténni gyermekei értelmetlen öldöklését, a tudásom és két kezem segítségével megmentett emberek által vezeklek bűnömért és adózom szerelmem emléke előtt.

Biztos vagyok benne, hogy bukásom után a helyembe lépett egy másik angyal, megszületett a következő Agiel. Talán én is valaki pótlására jöttem létre. Ma már nem is számít ez, nekem a Földi életemmel kell foglalkoznom.

A Ley émelyítő és kínzó emlékeztetője a Mennyeknek, talán ezért is gyűlt össze itt ez a pár Bukott, emiatt fordulnak meg itt a bűnbe esett angyalok oly’ gyakran. Ahogyan én is, úgy ők is szenvednek az újonnan kapott túl kicsi testtel, a véges tudattal, az érzékeléssel és idegen, heves érzelmekkel meg hangulatokkal. A felekezetem, a Fény Útja Felekezet azért jött létre, hogy a Mennyek gyermekeit összefogja és védelmezze ebben a kegyetlen létezésben, utat mutasson nekik a halandók világában. Segítsen személyazonossághoz jutni, munkához, otthonhoz. Jótékonykodunk gyakorta, ezzel is Istennek áldozva, hátha észreveszi gyermekeit, és megcsókol minket, hogy érezhessük szeretetét csak még egyszer a létezésünk során. Mindezidáig hiába. Népkonyhát üzemeltetünk, a helyi Alapítványoknak adományozunk, a jó célért küzdünk, védelmezzük Isten teremtményeit.


1943

A nyári napsütés felforrósította a kiszáradt, repedezett talajt, a katonák talpa ködszerű porfelhőt vert a frontvonalra. Nemhogy látni, de levegőt venni alig lehetett, hallani pedig az első légibomba találata óta nem is igazán lehetett. Dübörgő bakancsok, recsegő fegyverek elsülése, kétségbeesett kiáltások kakofóniáját hallgattam, próbálva megérteni, mi történik az emberekkel. Miért kell egymás vérét ontani, értelmetlenül kioltani az Isten adta ajándékot – az életet. Az intelligenciát vigyázva és művelve el sem tudtam képzelni, mi vezethetett idáig, a termő talajon csörgedező vérfolyóig. A szövetséges és a tengelyhatalmak katonái is egyaránt odavesztek, a legnagyobb káoszban pedig egy egykoron fehér egyenruhába bújt, vékonyka nő próbálta menteni a menthetőt.
Giulia Leggio húsz éves olasz fiatal hölgy volt. Szicíliában született, itt is nevelkedett, édesapja gazdag szőlőbirtokán élt hat testvérével és édesanyjával. Anyukája után ő maga is nővérnek tanult, a közeli kórházban dolgozott 16 éves kora óta. Ő volt a legidősebb: két öccse bevonult az olasz hadseregbe, közülük már egyikünk sem élt akkor. Az egyik húgát a szövetséges hatalmak erőszakolták meg és ölték meg, Giulia találta meg a kihűlt testét. Aznap reggel pedig lebombázták a házát és benne mindenét – a szeretett szüleit, az imádnivaló kistestvéreit, a három és fél éves hűséges olasz agarát. Semmije sem maradt, hontalan lett, árva. Ő mégis, izzadva és fáradtan, rászáradt vérrel az arcán sietett ellátni a sérült katonákat. Nem csak az olaszokat, hanem a halál torkában sorakozó brit és amerikai katonák vérző sebeit is kérdés nélkül bekötötte, fogta a kezüket, amíg kínok közt gyötrődve elhagyták a földi létet. Megígérte mindnek, azzal a kevés angollal, amit beszélt, hogy üzen a feleségüknek, a gyermekeiknek, a szüleiknek, a bárkinek, ami a haldoklók delíriumtől széteső elméjében felbukkant. Szakszerűen letisztította és bekötözte azokat a sebeket, amik nem voltak olyan súlyosak, és hiába volt csak hatvan kiló, minden erejét összeszedve rángatta fedezékbe a mozdulni képtelen harcosokat. Nem tudtam nem őket nézni a Menny rideg kényelméből, az élet és halál cirkalmas tusáját, az örök emberi paradoxont: annyira gyenge a hús, mégis, annyira erős a lélek. A katonák sorra hagyják el porhüvelyüket, Szent Péter elé járulva, csak mert egy lövés akadály nélkül átszakította a szívüket, amíg Giulia elvesztette életének értelmét, mégis minden józan észnek ellenszegülve a reménytelen harc közepén igyekszik menteni a húst, pótolni a vért, életet lehelni a kihűlt testekbe.
Ha nem veszem észre őt a frontvonalban, az emberi életbe kényszerült angyalt, talán sosem bukom le. Ez már a második világháború volt, ahol értelmetlen halál és pusztítás tombolt a Földön, és képtelen voltam megérteni, miért. Mégsem jutott eszembe ellenszegülni az Akaratnak. Egészen Giulia megjelenéséig. Abban a pillanatban, hogy kiszúrtam, tudtam, hogy soha ennél gyönyörűbb emberi lelket nem fogok látni sohasem.

Istenhez fordultam.
Kérleltem, hogy lépjen közbe, állítsa meg az öldöklést – bevallom féltettem Giuliát. Nem szerettem volna, ha magához szólítja Urunk; Egy személyben testesítette meg mindazt, ami maga az emberi életet jelentette. Az Urunk átlátott rajtam, jeges dühe pedig kitaszított a Mennyek Országából.

A porfelhőtől kissé távolabb ébredtem fel, anyaszült meztelenül. Az érzékek, érzések újdonsült és erőteljes kábító hatása alatt bénultan ültem a fűben hosszú percekig. Szóval ilyen az érintés, a nap melege a bőrömön, a félelem és kétségbeesés emberi érzése. Alig bírtam megmozdulni. Maga a mozgás is teljesen új volt számomra, darabosan, idegenül mozogtam ebbe a miniatűr húsba zártan. Nagy nehezen indultam el Giulia keresésére.
Senki se járt arra, a harc arrébb folyt, de az itt lakók nem mertek kibújni pincéjük menedékéből. Az első hulla, akit találtam egy brit katona volt, bűntudattól ittasan, ami elképesztően letaglózó érzelem volt, megfosztottam őt az öltözetétől, és meg sem álltam a frontvonalig.
A testem erősebb volt az emberekénél, az eltévedt repeszek, ha meg is sértettek, nem bántottak igazán, hamar eltűnt az általuk okozott vérző seb. Innen lentről a porfelhőben egyszerűen lehetetlen volt tájékozódni, és hiába kiáltottam, senki nem értette, mit mondok. A kétségbeesés, reménytelenség, rettegés átvette felettem az uralmat, és nem csak saját magam félelmeit, de a harcoló katonák érzelmeit is átéltem. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, elsirattam mindenkit, nem tudtam mit kezdeni ezzel az új életformával. Reszkető lábakkal meneteltem, és addig meg se álltam, amíg a vérben ázó Giuliát meg nem találtam.
Nem értette, mi történik. Maga is megsebesült, combjából folyt a rubinvörös vér. Hozzáértem a felszakadt bőréhez, ösztönösen cselekedtem, mikor begyógyítottam a lövés után maradt sérülést. A saját életerőm árán voltam képes meggyógyítani őt, de a szívem megtelt megkönnyebbüléssel, boldogsággal, és igen, szerelemmel. Angelo, rebegték az ajkai, mire bólintottam, és szó nélkül a nyomába szegődtem, hogy az elesetteknek segítsünk.

Éjszakára elhalt a harc. Nagy nehezen meggyőztem őt, hogy jöjjön velem, el kell menekülnünk – már így is nagyon sokat tett a katonákért. Ellenkezett, és nem hagyta, hogy itt hagyjuk a sérülteket. Amíg a tengelyhatalom csapatai ki nem vonultak Szicíliából ott maradtunk hát a helyi, félig lebombázott kórházban, ápolva az elesetteket. Elképesztően megterhelő feladat volt, de Giulia méltósággal gyógyított, és méltósággal vigasztalta a haldokló embereket is. Angyali kerekded arcán a rászáradt vér és por, mintha csillogó smink lett volna, ruhája pedig a kosz és elszakadt szövet ellenére is gyönyörűen kiemelte tökéletes alakját. A gyenge testbe szorult végtelen erőtől domborodó alakját.
Augusztus végén azonban hazavittem őt – vagyis William Auden házába. Az egyik katona, akinek megkönnyítettük az utolsó perceit, elmesélte, hogy senki nem várja otthon. A családjából mindenki halott, nincs felesége, se gyereke, csak egy kis lakása Bristol külvárosában. Így hát William Audenként tértem haza Giuliával, aki Julia Auden lett. Gyermekünk sosem született, mivel nemzőképtelen élőlény vagyok, de 1962-ben befogadtunk egy fiút, Edwardot. Mindketten orvosnak tanultunk, és egy bristoli kórházban dolgoztunk évekig. Az életek megmentése volt Giulia létezésének célja, és magam is megmondom, élveztem a tudást, amit magamba szívhattam.

1982-ben azonban Amerikába költöztünk, mert muszáj volt az álcámat fenttartanom. Én nem öregedtem egy percet se, Giulia azonban közel hatvanéves volt már. Doverben telepedtünk le, Walter Austenként kezdtem el dolgozni egy kórházban, kardiológusként. Tovább mélyítettem az orvosi ismereteimet, és lassan megszereztem a harmadik szakorvosi képesítésemet is. Edward is kiváló orvos lett, egy eldugott kikötővárosba költözött, ahová egy idő után a segítségemmel épült egy Egészségügyi Központ, ahol beteljesíthette az emberekre szabott lehető legtisztább küldetést – a betegek gyógyítását. Az emberi élet messze nem volt olyan gondtalan, meleg és teljes, mint a Mennyországi létezés, de ezekben az időkben úgy éreztem, a Földi világ legelégedettebb bukottja voltam.

1987

Giulia megbetegedett. Tüdőrák, ami egy makacs köhögéssel indult, sokáig csupán ezzel kínozta a szerelmem testét. Mindketten pontosan tudtuk, mit jelent ez, bár nehezen néztünk vele szemben. Feladtam a munkahelyemet, hogy minden percet vele töltsek, mert tudtam, nem maradt sok időnk együtt. Ráncos, papírvékony bőrének érintése édes volt, meleg, egyenesen mennyei, és nem engedtem el a kezét a haláláig. Angelo, suttogta cserepes ajkain át reszkető hanggal, én pedig sós könnyekkel áztattam csontos ujjait. Mellette feküdtem, testének melege sokáig még köztünk ragadt, miután az Urunk magához szólította őt. Giulia. Giulia itt hagyott.
A gyász a legszivettépő emberi érzelem, amit megtapasztalhatunk mi, bukottak.

2020

Edward nyugdíjba vonult. Mint a nagybátyja, William Austen vettem át az igazgatói pozícióját a rose harbori Egészségügyi Központban. Lassan negyven éve élek egyedül, járom az országot, keresve a célomat, imádkozva az Urunknak, hogy fogadjon vissza a Paradicsomba, nekem már nincs Giulia nélkül itt maradásom. Gyógyászként dolgoztam itt-ott, de semmi sem kötött le igazán, kizárólag az orvostudomány, a rideg tények, klinikai kísérletek, végeláthatatlan kezelési lapok. Amint a kikötővárosba értem valami magával ragadott. Mintha egy falat Mennyet kóstoltam volna, feltöltött, és egy be nem teljesített ígéretként vonzott engem, egy mézes madzaggal vezetett el a Ley-vonal közelében lakott bukottakhoz. Tudtam, hogy tennem kell valamit, hogy végre van értelme a létezésemnek újfent – vezetnem kell az idetévedőket. Segítő kezet kell nyújtanom, nem csak annak, aki itthagyja a Földi létezést, hanem azt is, aki a Mennyekből születik le. Miképp Giulia mutatta meg nekem is, milyen az emberi erő és gyengeség mélysége és magassága. A gyógyítás mellett megalkottam a Fény Útja Felekezetet, ami a bukottak szövetségeként működik. A rejtetten működő, szűk körben köszöntjük az újonnan érkezőket, irányt mutatunk nekik, hiszen elképesztően idegen ebben az élő szövetekből álló testben létezni, és fogunk össze azok ellen, akik bántani akarnak minket – márpedig valaki vadászik ránk. Ráadásul a városban Aljasok is tevékenykednek, akik szintén veszélybe sodorhatnak minket. Csak összefogással tudunk véget vetni ennek, és a külső segítséget is el kell fogadnunk. Ami nem is olyan egyszerű – a Felekezetről sokan inkább szektaként nyilatkoznak, mintsem vallási közösségként. Való igaz, a halandókat ne engedhetjük magunk közé, így mindig szűkszavúan kell nyilatkoznunk a Fény Útjáról, és meg kell akadályoznunk, hogy akárki csatlakozni akarjon hozzánk. Megértem, hogy sokan gondolnak így a csoportunkra. A jótékonysági tevékenységeink csak azokat érdeklik, akiknek ezáltal segítünk. Az egyetlen, amit tehetek, hogy orvosként javítok a megítélésemen, így csak kukacos csodabogárnak gondolnak a helyiek rosszindulatú sátánista helyett. Az engem körülvevő aura könnyed melegsége a segítségemre van ebben, nefrológusként pedig közeli kapcsolatot ápolok a gyakran visszatérő betegeimmel. A megítélésem nem érdekel cseppet sem, egyedül azt akarom, hogy segíthessek a halandóknak és a halhatatlanoknak is.


Giulia Leggio / Julia Auden / Julie Austen : NJK - halott - ember -  feleség
Edward Austen: NJK - ember -  nevelt fiú / nagybácsi