Leyla & Laura
Girlhood is growing fruit around cyanide.
Words:794 Music:Nostalgic remains

Oké, bevallom, kicsit tényleg túl durva volt a megközelítésem. Lehet nem azzal kellett volna kezdenem, hogy helló, szia, a húgod vagyok, akit 17 éve örökbe is adtak, még mielőtt a köldökzsinórt elvághatta volna egy lelkes bába. Most már viszont mindegy, a nehezén túl vagyok, remélem. Kimondtam az igazságot, és a gát végleg átszakadt. Most már elönthet minket az igazság árvize.
A bár hangulata egyáltalán nem volt szintben az enyémmel. A párás levegőt még beszívni is nehezemre esett, az alkoholillatról pedig a pasim, Kyle alagsora jut eszembe, ahova Sue-val és Beccával gyakran lejárunk lógni. Máskor hihetetlenül élném, hogy bejutottunk egy bárba, ahol rám se pillantottak, amíg a sört csapolták nekem – igaz, más esetben valószínűleg valamilyen kevert felest ittunk volna, és most a leghangosabban vihognánk egy eldugott asztal körül.
Rehabon volt. Súlyosan csengenek a szavak a fülemben. Dave, a táncpartnerem nagybátyja nem sokat árult el anyámról, csak hogy nagyon putris élete volt – ő fogalmazott így -, és hogy nem biztos, hogy fel kellene keresnem, mert nem járnék jól vele. Rá akarok kérdezni, hogy mire volt ráfüggve, amíg benne növekedtem, de visszatartom a maró szavakat. Lehet, hogy tényleg jobb így, hogy nem tudom. Az is kiderül ebből, hogy nem tudott a létezésemről. Még nehezebb lesz a lelkére beszélnem, de kész vagyok elfogadni ezt a kihívást is, bármit megtennék, hogy igazi, elszakíthatatlan kapcsolatra leljek az életemben.
Leyla, tök jogosan, azt mondja, menjünk fel hozzá. Édesapám rengetegszer verte a fejembe, hogy ne menjünk fel idegenekhez, ne is álljunk velük szóba, de ez a helyzet most kivételes. A nővérem kifelé menet a pulthoz lép és lehúz egy mojitónak tűnő nagy pohár valamit, amitől még inkább eláll a szavam. Mi lesz, ha ő is ugyanazon az úton halad, amin a biológiai szüleim? El is akadtak a szavaim, ami velem ritkán fordul elő. Mit is mondhatnék erre? Inkább kiélvezem, amint a mellkasomat elárasztja az éjszakai levegő, a pár perc csöndet, amíg Leyla közeli, második emeleti lakásához nem érünk. Azon pörgök végig, hogyan tudnám meggyőzni, hogy tényleg a húga vagyok. Leülök az első ülőalkalmatosságra, és Leyla zökkent ki, ahogy whiskeyt tölt magának, majd szavak nélkül nekem is felkínálja. Csak bólintok, vágyom most az ismerős égető sokkolásra, amit a tiszta whiskey okoz a nyelőcsövemen végigszánkázva. Körül se nézek, egyedül a nővéremet és a padlót bámulom, felváltva.
Amint lehúzza az italt, követem őt, az arcomat kissé összerántja a tömény, de megbirkózom vele. Halkan teszem le a poharat az asztalra, kissé látszik rajtam, hogy zavarban vagyok, pedig ritkán szoktam így viselkedni. Ő töri meg a jeget, aminek elmondhatatlanul örülök. Kérdésekkel bombáz, teljesen érthető módon.
- Biztos vagyok benne. Öt vagy hat voltam, amikor a szüleim elmondták, hogy örökbefogadtak, sosem volt ez titok. Most éreztem úgy, hogy ideje… Megkeresnem a vérszerinti családomat is. – nyelek egyet, a padlóról feltekintek a nővéremre. Nem említem meg, hogy a szüleim éppen válnak. – A pasim öccse egy informatikai zseni, ő törte fel az örökbefogadásról szóló dokumentumokat. Mármint, csak apám gépén, azért annyira nem csodatevő, hogy az Amerikai Egyesült Államok rendszereit hackelje meg. – kínosan felnevetek. Corbin tényleg tehetséges, de meredek volna azt állítani, hogy büntetett követett el. Apám évekkel ezelőtt egy jelszóval védett mappába beszkennelt minden fontos iratot, a laptopját kölcsönvéve egy kicsit könnyű volt megszerezni az örökbeadó adatait. – A volt tánctársam – ja, igen, társastáncoltam hat évig – mondom, csak úgy, mint egy érdekes tényt rólam, mintha nem egy lehetetlen szituációba csöppentünk volna, hanem egy távoli rokonnal osztanám meg éppen az életemet, Ahogy például unokatestvérem újságolják egymásnak, hogy tavaly eltört a karom jégkorcsolyázás közben, vagy megkergetett egy medve kempingezés alatt. – szóval, a volt táncpartnerem nagybátyja magánnyomozó. Csak megemlítettem neki a dolgot, és egyből ugrott, hogy teljesítse a kérésemet és jobb kedvre derítsen. Visszagondolva ez elég ijesztő…- kalandozok el. Akkor persze örültem, hogy egy centet se kér azért, hogy hetekig a családomat vadássza, de mindezt csak a két szép szememért megtenné egy közel ötvenes fószer… Hát, bajok vannak, az biztos. – Mindegy is. Az örökbefogadás részleteivel már könnyű volt elindulnia, ott volt anyám neve, Monica Winters. Megtalálta őt, de azt mondta, jobban járok, ha nem keresem fel őt. – hangom kicsit elhal, kell néhány másodperc, hogy folytassam. – Téged viszont megtalált itt a közelben. Még ide is jött, képeket is csinált rólad a távolból. – Ez is biztosan rémisztően hangzik, de előbb kicsúszik a számon, minthogy átgondolhassam. Gyorsan próbálom elterelni a figyelmét. -  Lorettát nem tudom, megtalálta-e, de ha messzebb lakik, nem biztos, hogy el tudtam volna jönni otthonról hozzá. Plusz Dave se tudta volna lenyomozni, hogy mit csinál. Úgyhogy, téged kerestelek meg. – két tenyeremet a combomra csapom, lezártnak tekintve a mesét. Nincs már több részlet, az az igazság. Kiteregettem a lapjaimat. Érzem, ahogy a korsó sör megérkezik a hólyagomba, de egylőre inkább visszatartom, és a nővérem reakcióját lesem. Nekem is sok lenne ennyi minden egyszerre. Egy valami azért kiszalad még a számon: - Tényleg olyan borzasztó az anyám?

Leyla & Laura
Girlhood is growing fruit around cyanide.
Words:635 Music:Nostalgic remains

Igazából nem terveztem el, milyen lesz az első találkozásunk. Mondhatnám utólag, hogy azt gondoltam igazi dráma kategóriát nyert sorozatba illő jelenet lesz, mint mondjuk ahogy a Mamma Miában összeborul anyja és lánya, de kár volna hazudni. Mondjuk úgy, hogy a fejemben nem volt olyan verzió, ahol ne ugranánk örömünkben egymás nyakába. Bennem buzog az izgatottság és a boldogság, teljesen egyértelmű, hogy jelentőségteljes és boldog pillanatnak nézek most elébe. Eszembe se jutott, hogy őt talán sokkolja a dolog, vagy nem fog nekem hinni, de belátom, nincs oka a szavaimat készpénznek venni. Miért is tenné? Én vajon hinnék bárki jött-mentnek, aki azt állítaná, a testvérem? Jó, mondjuk az én helyzetem kicsit más, mivel tudom, hogy örökbefogadtak, annyira nem volna hihetetlen esemény. Azt tudom, hogy őt a biológiai szüleim nevelték. Még az is lehet, hogy nem is tud a létezésemről. Túlságosan lefoglalt a saját életem, és nem képzeltem magam Leyla helyébe.
A nővéremet csak rossz minőségű lesifotókon láttam eddig, élőben teljesen más érzés rápillantani. A fények nem a legjobbak, és a látásommal a korsónyi sör is kedélyesen szórakozik. Olyan, mintha a 24 éves magamat látnám. Én is ilyen magabiztos leszek?
Értetlenkedése a szívembe mar, ami úgy pörög, mintha fél órát kocogtam volna. Most fog kifolyni forró homok módjára az ujjaim között minden, amiért idejöttem. A célegyenesben elbukni a legeslegrosszabb érzés. Leyla az egyetlen reményem, valaki, akinek talán kellek. Akiben a kiutat látom. Legszívesebben rákiabálnék, hogy hát nézzen már rám, én vagyok a hugicája, hát klónok is lehetnénk, de amint kimondja, hogy neki nincs húga, tudom, hogy nem sokra mennék ezzel. Azt se tudja, hogy létezem. Ez a tény leforráz, a szívem nehéz lesz, és a háttérzaj hirtelen elhalkul, a pulzusom egyenletes, de gyors dübörgése kiszorít minden más impulzust. A fülem zúgása felerősödik, és egy pillanatra kinyitom a szám, de a szavak a torkomra fagynak. – Ez nem így van. – küzdöm ki magamból, krákogok is egyet, hogy összeszedjem magam. Nem adhatom fel itt, most, hogy Leylával szemben állok.
Ha 24 leszek, remélem, hogy olyan leszek, mint ő. Magabiztos, szabad, a szó legszorosabb értelmében élő. Árad belőle az energia, igazán vonzó, bátor. Képtelen vagyok lenyugodni, a lehetőség, hogy a biológiai családommal felvehetem a kapcsolatot, mámorossá tesz. Mindig is testvérre vágytam, de sajnos sosem adatott meg. Most meg itt állok az egyik nővérem előtt… Kár, hogy magyarázkodnom kell.
Leyla összefont karokkal kinevet, és viccnek nevezi azt a kalandos utat, amit megtettem eddig érte. Rosszul esik, de valahol megértem a fenntartásait. Kicsit zavarba jövök, de határozottan kezdek bele, kicsit hadarok is. – Nézd, Monica Winters a szülőanyám, 2005. november 16-án születtem. Wilmingtonban fogadtak örökbe, azóta ott élek. – sorolom a tényeket, ami alapján talán meggyőzhetem, hogy a húga vagyok. – Nem ismerek semmilyen Jeffet. – teszem hozzá egy rövidke szünet után, kevésbé vehemensen, hülyének is hangzik.
Meg lehetett volna közelíteni őt egy nyugodtabb helyen, átgondolt stratégiával, a pszichológusom biztos ezer módszert tudna mondani, miképp kell valakit letaglózni, nekem viszont nincs időm ilyenekre. Remélhetőleg a szüleim nem nagyon keresnek még, és nem derítik ki, merre vagyok. Ha bevonják a rendőrséget végem, ezt mindenképp azért el akarom kerülni. Ezért maradt ez a hirtelen letámadás. – Nincsen sok papírom, de amit a magánnyomozóval kiderítettem, itt vannak a telefonomon. – Előveszem a fekete vászontáskám alján lapuló eszközt, és felé tartom lezárt képernyővel. – Megmutatom, csak álljunk félre valahova. – Körbepillantok, egy csapat fiatal halad el mellettünk, vállaikkal meg-meglöknek engem, vodkanarancs fröccsen rá a bakancsomra. Ők már elmúltak 21 évesek, és akármilyen ügyesen is lógtam be, tudom, hogy fiatalos az arcom. Egy röpke pillanatra felmerül bennem, hogy Leyla lehet kidobat, és várhatok rá akár egész éjjel az utca túlsó felén, takarásban, nehogy rám hívják a rend őreit, de elvetem a lehetőséget. Ha annyira kellene forszírozni a témát, hogy elege legyen belőlem és kihajítson, akkor annyit is ér a dolog. Eh, nem igaz, a lelkem nem élné túl, tudom, hogy a végsőkig küzdenék, csak hogy meghallgasson legalább.

Leyla & Laura
Girlhood is growing fruit around cyanide.
Words:676 Music:Nostalgic remains

A klub bejáratához közel már kihallatszik a zene, bár a dalszöveget nem tudom kivenni. Fújtatok egyet, próbálom leplezni az idegességemet. Lógtam már be bárokba, fogyasztottam már alkoholt, a táskámban lapuló személyin pedig a képem alatti születési dátum szerint két hónapja már, hogy elmúltam 21 esztendős. Direkt nem őrült mód festettem ki magam, hiszen miden tizenéves ily’ módon szeretne felnőttnek látszani. A szememet feketével kihúztam, a hajam kiengedve verdesi a vállam. Egy hollófekete ruha van rajtam, a bokámig ér, a cipőm pedig egy magassarkú bakancs, hiába a jó idő. Kezemen aranyszínű bizsu karperec csörög, a fülemen pedig a telefonom lóg. Kyle, a barátom hangpostájára beszélek éppen, mintha a barátaimmal csevegnék, akik már bent várnak. „Ti már bent? Mindjárt megyek én is, van asztalunk? Szuper!”
De hogyan is kerültem ide? Napokig jártam a városka utcáit, Abby személyijével foglalt szobámból egyenesen a macskaköves utakra tévedtem, minden egyes vendéglátó egységbe benéztem Leyla után kutatva. Még mindig kiráz a hideg, mikor belegondolok, hogy van nővérem. Tizenhét évet raboltak el tőlünk… El se kezdem inkább. Azt hittem, sosem találom már meg. Nem akartam feladni, de azért a hitem megfogyatkozott, nem tagadom. Minden egyes kérdéssel, amire fejrázással feleltek, egyre inkább elszomorodtam, de csak kitartóan kellett kutatnom, és meg is leltem az áttörést. Ma reggel valaki azt mondta, ismeri őt, és ha minden igaz este a Drunken Eel bárban fog énekelni.
Nekem sosem volt jó hangom, egyenesen rekedtes fazék. Már iskolában is küzdelem volt az énekóra, és a hegedülést is hamar feladtam, hiába ragaszkodtak hozzá a szüleim. Mondjuk nem erőltették sokat, miután reggel hatkor is már a jingle bells szólamát akartam gyakorolni, természetesen egy tüzelő macskának a kecseségével és hangjával fűszerezve téve mindezt.
A kidobó elé állok, leteszem a fantomhívásomat, és a kezébe nyomom a személyimet. Igyekszem nyugodtnak maradni, ne tűnjek izgatott taknyosnak, de a férfi még így is összeszűkült szemmel figyel. Próbálom nem fixírozni őt, a körmömet nézem, amiről már kezdett lepattogni a fekete lakk, de azt nem pakoltam el otthon, nem hoztam magammal. A fickó visszaadja az igazolványt, és vonallá préselt szájjal int nekem, hogy lépjek be. Magabiztosan rámosolygok, és betoppanok a fülledt forgatagba.
Voltam már klubokban, nem lep meg a sör mindent elborító szaga, a meleg légkör, az izzadt felsőkbe és lecsúszó nadrágokba bújtatott testek látványa. A pulthoz lépek, kedvesen mosolygok a pultossrácra, és egy korsó sört kérek. Nem akarok rövidet, töményet kérni, a legjobb színben kell lennem, mikor elkapom a nővéremet. Beállok az egyik sötét sarokba a súlyos kupával, mert minden asztalnál már ül egy társaság. Hátul vagyok, rejtve a kíváncsi szemek elől, de én mindent látok innen. A színpadnak kinevezett kis tákolmány körül a fények túl erősek, ha aköré állnék észrevehető volnék, kilógok a tömegből. El akarok bújni Leyla elől. Nem tudhatom, ő mennyit tud, és végig akarom nézni a fellépését, akármennyire is nehéz nem lerohannom azonnal. Látnom kell őt a rivaldafényben, a legszebb formájában. Bárcsak meg tudnám magyarázni, miért! Minden porcikám izgatottan duruzsol már, érzem a kis elektromos impulzusokat, hogy szalad végig a fejem tetejétől az utolsó ujjbegyemig, de nyugton maradok, lassan kortyolgatom a számomra furcsán keserű barnasört.
Pár perc múlva kiszúrom őt. Nem is kell bemutatkoznia, látom az arcán, hogy rokonok vagyunk. Nem is tudom, mintha tükörbe néznék, olyan érzésem támad. Kinyílik a szám, a szavak feltolulnak, de a nyelvem gátat képez, és uralkodom magamon. Csendben állok, és elképedve nézem őt, hipnózisba kerülök hangjától. Könnybe lábad a szemem, ahogyan énekel, de nem is jut el az agyamig egyetlen hang se. A tény, hogy ilyen közel van hozzám a múltam egy darabja, a testvérem, akire évekig vágytam, nem tudván, hogy a világban boldogan éldegél, egyszerűen megbénított.
Fel se fogom, hogy vége a műsornak. Hirtelen észbe kapok, letörlöm az arcomon végig folydogáló könnyeimet, remélve, hogy nem maradt fekete tusból festett mederlenyomat a patak nyomán. Sebes léptekkel, az kongó korsómat lerakva egy félig üres asztalra, a színpad közelébe sietek, és az éppen elhaladó nővérem alkarjára teszem a sajátomat. Hirtelen felindulás volt az egész, és most riadtan bámulom őt. Kezem remeg, de próbálok magabiztosnak mutatkozni.
- Beszélnünk kell. Laura vagyok, a húgod. – bököm ki, félve, hogy mit fog reagálni a nő.