A fény a sötétség ellentettje. Nem létezik egyik a másik nélkül és ha az emberek próbálták is az utóbbit mindenestül eltüntetni a föld színéről, otthonaikból és tulajdon lelkükből, tudtam, hogy végeredményként csupán megvakultak volna. Elvesztették volna látásukat mindenre minek árnyalatai és tónusai voltak. Madison pedig értette ezt. Nem lepett meg, hiszen pontosan éreztem mikor erőink először fonódtak egybe azon az álarcos estén.

Megérinthette volna a fekete nyalábot ha akarja és abban is biztos voltam, hogy nem azért nem teszi mert fél tőle. Az árnyak visszaszivárogtak testembe és odabent a mágia úgy gomolygott tovább mint megöntözött föld hosszú aszály után. Csak biccentettem. Nekem is volt mit köszönnöm Madisonnak.

- Minden familiárist szívesen látok a táboromban - mosolyogtam - Shalaye biztos nagyon örül majd a társaságnak. Az öreglány már un engem.

Figyeltem amint a boszorkány lassan közelíteni kezd hozzám. Őszintén csillogó szemekkel vártam, hogy miért teszi. Az este során pontosan annyi távolságot tartottam a nőtől amennyit tiszteletem megadásának jelének gondoltam. Mintha Madison is csak egy lett volna a soha meg nem érinthető szellemeknek amik körém gyűltek.

Követtem kinyúló kezét amíg meg nem érintette mellkasomat és a bennem lakozó varázserő felrebbent mint madarak melyek szelet fogtak szárnyaik alá. Mozdulatlanul vártam. A belőle áradó fény megpihent szőke haján és kiegészítette az én árnyékaimat, pontosan azokat az árnyalatokat és tónusokat létrehozva amelyektől az élet dimenzióit nyerte. Tudtam, hogy valamit meg szeretnék osztani Madisonnal, de visszatartottam a gondolatot. Rámosolyogtam és megkerestem a kék szempárt.

- Ez a legtöbb amit ember embernek adhat.

Csendesen követtem a ház ajtajáig, odakint pedig eggyé olvadtam a szénfekete éjszakával.


Nagyon köszönöm a csodálatos kört és az újabb barátot az én fekete boszorkányomnak

- Szívesen megismerném - vágtam rá könnyedén Madison földelementál testvérének említésére és komolyan is gondoltam. A földhöz köthető aktív erővel rendelkező boszorkányok mindig is kitüntetett érdeklődést váltottak ki belőlem, hiszen magam is a természet használója voltam. Függtem minden évszakától, a változó időjárástól és minden kipattanó élettől és haláltól.

Igyekeztem Madison otthonának, atmoszférájának és a nő lényének teljes egészét minden porcikájával és mozzanatával együtt magamba szívni és mélyen elraktározni. Az úton töltött hosszú napok során pontosan az ilyen emlékekből töltekeztem és már akkor ott a nővel szemben ülve tudtam, hogy a jelen egyszerre most történik hús-vér valómban és válik azon nyomban emlékeim részévé. A bennem szunnyadó varázserő sűrűn gomolygott bőröm alatt.

- A föld férge vagyok, ember, mint te, jó is meg rossz is. Mindenekfölött azonban érzékeny és kíváncsi. Minden és mindenki érdekel. Mindent és mindenkit szeretek, minden népet és minden tájat. Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan - válaszoltam Madison kérdésére és figyelmen kívül hagytam, hogy lesütötte tekintetét, miből sejthettem, hogy némileg félreértette szavaimat. Kis szünet után hozzátettem - Tehát igen. Mutatványos is.

Szerettem volna magam mögött tudni Elizát és az ő alakját körülölelő fenyegető bizonytalanságot melyektől nem is magamat, de mindenki mást féltettem, de Madison nem eresztett. Udvarias együttérzését pontosan olyan nagyra értékeltem amennyire szerettem volna olyan aktív erővel rendelkezni ami kitörli elméjéből ezt a nevet. Tudtam, hogy megfizetem a segítség árát és mindenki mást adósságba ránthatok a titok megosztásával.

Sóhajtottam és a tányéromat bámultam, majd némileg kelletlenül így szóltam:

- Ha így van, nem hibáztatom érte - adtam kitérő választ és kurtán megtoldottam - Nincs oka rá.

Sejtelmem sem volt róla, hogy a vendéglátóm mennyit sejthetett a bennem nyugvó erőről. A csillagos éjszakáról amiben én olyan otthonosan mozogtam és ami bársony takaróként ölelt körbe. A belőle áradó varázslat az enyémmel szemben aranyos fénnyel lüktetett. Ez a kontraszt önmagában elég volt ahhoz, hogy a legtöbben elzárkózzanak tőlem.

Mélyen magamba merülve figyeltem a poharak találkozását és éppen ezért csupán hallgatásom felelt egyetértésként a boszorkány tárgyilagos, mégis némiképp szomorú megjegyzésére.

Néhány finom falat után mintha újra könnyedebbé vált volna köztünk a levegő. Nem mintha egy pillanatig is zavart volna tapasztalataink csendesebb összemérése, a komolyság térnyerése. Ez is olyasmi volt amiben mindig beszélgetőpartneremhez alkalmazkodtam.

Felpillantottam és mosollyal díjaztam éles meglátását.

- Ez való igaz - biccentettem és elképzeltem ahogy a bonyolult bűbájokkal tágasabbá tett vardo körülveszi Madisont. Régóta nem engedtem már nőt az otthonomba. Mindig én surrantam át és szerettem a nőket saját otthonukban, mikor a sors engedte. Az otthonom túl törékenynek bizonyult ahhoz, hogy bárki bíráló tekintettel mérje annak minden részletét.

- Az én erőm különös érzékenységgel mozdul minden mágiával bíró jelenlétére - magyaráztam nyílt egyszerűséggel. Láthatatlan csápjaim körülöttem tekeregve itták magukba a házból áradó energiát és a boszorkány fényességét. A fekete az arannyal összekeveredve szoros és erős köteléket képezett.

- Azonban nem, nem reagál minden boszorkányra ilyen intenzitással - mondtam határozottan és barátságos melegséggel a tekintetemben néztem Madisonra - Most kifejezetten... dorombol.

Somolyogva emeltem számhoz a poharat és kortyoltam a borból. Nagyon távolnak éreztem magamtól Elizát, az engem sújtó rontást és a kint metsző hideget is. Kértem még egy adagot az ételből, hogy ezzel is dicsérjem a boszorkány keze munkáját, majd a tányéromat teljesen üressé téve összetettem az evőeszközöket és jóllakva sóhajtottam, majd újra megköszöntem az ételt. Újratöltöttem poharainkat és nagyot kortyoltam az ízletes italból. Más bor volt mint amiket magam hordoztam a vardón. Jól is esett ez a változatosság.

- Emiatt nem aggódom - jelentettem ki magabiztosan, ajkamon sejtelmes mosoly játszott, de megtartottam magamnak az okát. Valódi empata, fürkésztem a boszorkány hangjában és szemében játszó szomorúságot, Jobb hely lenne ez a világ, ha több ilyen érző lélek járná.

Lelkesedéssel fogadtam felajánlását, miszerint megmutatja munkáit és még őszintébb örömmel és meglepettséggel vártam az édességet. Nem győztem eleget dicsérni a boszorkányt. Szerettem volna, ha viszonyunk megengedi, hogy ne csak főzőtudományát, de az általam meglátott érzékeny, de nagyon is élettel telve pulzáló részeket is magasztalhatom, de visszafogtam magam. Nem szerettem volna, ha kiszolgáltatottnak érzi magát még akkor sem, ha megérti milyen olyan erőkkel rendelkezni amik többet láttatnak meg a másik emberből mint amik avatatlan szemnek megengedettek.

A tányérom szinte tisztán csillogott a tompa esti fényben a desszert befejezése után, s mikor mindennel végeztünk követtem őt az amulettek megtekintéséhez. A megivott fél üveg bor kellemesen ellazította minden izmomat és oldottan vitattuk meg az amulettkészítés szakmai részleteit. Figyelmesen hallgattam mindent amit Madison kész volt megosztani munkái során, s magam is elmeséltem ezt-azt sajátjaimról. A zsebemben hordott pénzérmét is tenyerébe helyeztem, melynek másik fele Mattnél pihent, s segített a zavartalan kommunikációban.

Egyszer csak elnémult a beszélgetés. Valahol egy óra kattogott, kint a város fényei hunyorogtak. A legközelebbi ablakon kitekintve szótlanul figyeltem a házak körvonalait a narancsban játszó égbolt előtt. Talpam körül erőm szabadon gomolygott.

- Nagyon szép este volt - jegyeztem meg még mindig elfordítva tekintetem és nem zavartattam magam, hogy ezt a jelzőt használtam érzéseim leírására - Otthon éreztem magam a közeledben és ezért nem lehetek elég hálás - toldottam meg - Nem tudom, hogy mennyi őszinteséget engedhetek meg magamnak anélkül, hogy riasztó lennék. Félek, hogy már így is túl sokat mondtam - fordultam felé és elmosolyodtam. Végül úgy gondolva, hogy a tettek többet beszélnek ócska szavaknál két tenyeremet felfelé fordítottam, s az eddig csak a lábamnál örvénylő fekete árnyak most kezemet is ellepték, rákapaszkodtak vállamra. Pontosan olyannak tetszettek mint lusta fekete macska, ki megpihen gazdája mellett hosszas kujtorgás után. Számomra semmi elrettentő nem volt bennük. Egy fekete árny-nyaláb játékosan tekergőzött Madison előtt, majd mindez szépen lassan visszaszivárgott bőrömbe, s leeresztettem kezeimet.

- Megtisztelnél, ha a vendégem lennél mielőtt beteljesítem amiért a városba jöttem - mondtam halkan és megérintettem mellkasomat ingem azon gombjánál amelyet utolsóként gomboltam be. Ez már a búcsú előszava volt, hiszen éreztem, hogy az idő úgy rohant el mellettünk, hogy észre sem vettük, már jócskán benne járunk az éjszakában.

- Köszönöm, hogy befogadtál egy idegen vándort.

Tűpontos érzékelőimet kivetettem az otthon minden egyes négyzetcentiméterére, hogy befoghassam a benne rezgő mágia maradványait. Madisonét már ismertem korábbi találkozásunknak köszönhetően, de a boszorkány húgának említésére valóban megtapintottam valami ismeretlen, élő és határozottan varázslatra hasonlító részecskét.

- Familiárisa is van? - kérdeztem némi szórakozottsággal a hangomban és tekintetem álmodozó révüléssel pásztázta végig a melegséggel telt konyha bútorain. Figyelmemet teljesen rabul ejtette a házban munkálkodó valamennyi erő, mint ebet az új szagok áradata ha új vidéket fedez fel magának.

- Nos - bíbelődtem kissé az üveggel, de sehová sem siettem. Óvatosan tapintottam meg a sötétzöld üveget és olyan gonddal "varázsoltam" elő az italt a belsejéből, mintha újszülött állatot helyeznék biztonságba.

- Sosem voltunk földművelő nép. Sem anyám, sem apám emberei. Valahogy mi mindig is elfogyasztottuk azt amit más megtermelt, cserébe szemfényvesztést és néha olyan igazi tudást kínáltunk, amit messzi földről hoztunk el - barátságosan elmosolyodtam - Ma este persze a küszöbön hagytam a szemfényvesztést, hacsak meg nem kérsz rá, hogy azzal kápráztassalak el kissé... Apám is így nyerte meg magának anyámat.

Szünetet tartottam és a poharakat a konyhapultról a terített asztalra helyeztem. A csiszolt kristály hiún csillogott az esti mesterséges fényben saját kacifántos csészémet felidézve.

Miután legjobb tudásom szerint megállapítottam, hogy melyik lehet Madison preferált ülőhelye magam is leereszkedtem a vele átellenben lévő székre, s korábbi komorságomban elidőzve belekapaszkodtam a megérzés sürgető és elsöprő erejű késztetésébe lelkem legmélyén, ujjaimat összefontam szám előtt, ajkamat érintették, könyököm az asztallapon pihent.

- Biztos vagyok benne, hogy tud - szűkült össze tekintetem, s a terítéket bámultam, habár a határvonalak összemosódtak - A kérdés az, hogy hajlik-e rá...

Szavaim elhaltak és révedésemből visszatérve arcomról úgy fújta el a derű a szigor vonásait mint tavaszi szél a zápor fellegeit. A szokásos barátságos és könnyed kisugárzással kísértem végig amint a tányéromat megtölti finomabbnál-finomabbnak tűnő falatokkal. Az illatokat mélyen magamba szívtam. Mindennél jobban szerettem volna, hogy a csirke helyett most tekintete az enyémbe révedjen és kiolvassam belőle szavak nélkül azokat az őszinte gondolatokat melyeket mintha a magam szívéből olvasott és csalt volna ki valamilyen összetett varázslat segítségével. Úgy ittam magamba mondatait ahogy száraz föld a csapadékot, mágiám dorombolva lengett körül, a helyiségben világító fényeket egy másodpercre árnyékba vonta.

- Nem azért tudod az igazságot erről az érzésről, mert empata vagy - jegyeztem meg tárgyilagosan - Aki bekukucskál a nagy előadást eltakaró függöny mögé azt már jobban érdekli a színpad mögötti zárt rész a megrendezett előadásnál.

A képességekről megosztott véleményére egyelőre nem reagáltam. Gyomromban újra ugrott egyet az aktív erőm elvesztése óta megtapasztalt kapzsi és követelő hiány, s habár az átkok, rontások és sötét varázslatok széles repertoárja állt szabadon tudásomban, mégsem elégíthették ki éhségemet annyira mint amennyire ez az ajándék tudta. Igen, ez a képesség számomra számos emberi kincsnél többet ért. Ám abban azt értelemben ahogy a boszorkány utalt rá nagyon is azonosulni tudtam mondandójával.

Követtem példáját és magam is megragadtam a poharat, majd tisztelegve megemeltem.

- Áldás kísérje a ház úrnőjét - mondtam rövid köszöntőt, majd magam is megízleltem a bort. Hümmögtem egy sort ahogy elégedett macska szokott, ha kényelmes fekvőhelyet talál magának, így fejeztem ki elismerésemet választása miatt. Kezembe fogtam az evőeszközöket, melyek szinte fricskaként meredeztek a fa és fémanyagokkal folytatott munkától cserzetté vált tenyeremben, majd lenyestem egy darabot a csirkéből. Még nem érhette el az első falat a számat amikor szemem üstökösként ragyogott fel.

- Ezért olyan erős a mágiád jelenléte az otthonodban - magamat meghazudtoló módon szinte lelkendeztem és más szemmel tekintettem végig az eddig már átmustrált konyhán - Az én egyik specializációm is ezeket foglalja magába.

Milyen érdekes boszorkánnyal hozott össze a sors keze, állapítottam meg, majd végre bekaptam az evőeszköz végén várakozó húst. Következő kérdésére csak akkor válaszoltam mikor már jókora adagot eltüntettem a tányéron meredező halomból. Végül letettem a kést és a villát és magamhoz vettem a bort.

- Szeretettel készítetted ezt az ételt - néztem az említett fogásokat - Ez olyasmi amit végtelenül nagyra becsülök és ami a legtöbb mit adhat valaki egy idegennek. Köszönöm!

Újra megemeltem a poharat és két korty után végre rátértem a válaszra.

- Pontosan olyan - bólogattam - De nem csak egy érzékemet lopták el, de a családomat is. Azon részét akik velem voltak az útjaimon - a levegőt bámultam ahol feltehetően ott reszketett a nagyapám és valamennyi meghalt rokonom szellemalakja - Láthatod, hogy a család mindennél fontosabb a számomra... Azt hiszem sokban hasonlítunk eltérő életmódunk ellenére, Madison.

Somolyogva elmosolyodtam, s folytattam az evést.

- A pillantásodból látom, hogy szomorú vagy. Ne bánd ami velem történt! - tettem hárító és nyugtató mozdulatot - Minden bizonnyal megérdemeltem. Az utamnak pedig éppen ide kellett vezetnie.

Befejeztem az étel eltüntetését, majd megvártam amíg Madison is így tesz, s akkor tányéromat megemelve kértem még egy keveset mindenből. A boszorkány kiérdemelte ezt a dicséretet tőlem. Olyan ételt készített melyet bármikor újra örömmel elfogyasztottam volna.

- Szerencsés vagy, hogy veled van a testvéred - jegyeztem meg - Persze az ember nem mindig érzi annak... de igen, nagyobb áldás mint egy védelmező amulett... Ha nem bánod... esetleg megnézhetném az egyik amulettet amelyet készítettél? - kérdeztem óvatosan, hiszen nem mindenki szerette megmutatni keze munkáját.

- Meglepett? - ismételtem a szót és fejemet oldalra biccentettem, mint a vizsgálódó macska, habár pontosan tisztában voltam a dolog miértjével – Az én kultúrámban nem hangzik el úgy meghívás, hogy ne számítanánk annak valamikori beteljesülésére. A vendégszeretet olyan szent, hogy minden mást képes maga mögé utasítani, s talán éppen ezért nem tartanak bennünket szavahihetőnek. Egy vendég érkezése mindent és mindig felülír.

Szeretettel gondoltam a családom táborában pattogó tűz hangjára, a fortyogó ragu illatára, a nők csuklóját és bokáját díszítő ékszerek halk csilingelésére. Ritkaságszámba ment, hogy ne tartózkodott volna vendég a családomnál, s talán éppen ezért örültem meg annyira mikor az alakváltó Matt a sors vezérletétől a vardómhoz tévedt. Ennek a vendégszeretetnek az ereje írta felül azokat a különbségeket, melyek megfojtották volna a barátság potenciálját egy alakváltó és egy fekete boszorkány között.

Meleg mosollyal az ajkamon biccentettem a „különleges vendég” címére, s tekintetemmel figyelmesen követtem a mozdulatot, amivel Madison kinyúlt és elvette az ajándékot bízva benne, hogy annak konkrét és átvitt értelemben vett üzenetét is értékeli majd.

Amint átléptem a küszöböt megérintettem az ajtófélfát mely csak úgy pulzált a reá aggatott varázsigéktől, halkan elmormoltam annak az áldásnak szövegét mellyel akkor köszöntjük egymást ha a másik táborhelyére fogad bennünket. Nagyra értékeltem, hogy Madison csekély és rossz hatásoktól nem mentes ismeretség után beengedett otthonába és éleslátással igyekeztem a rövid konyhába vezető úton minden részletet észrevenni és mélyen elraktározni. Ha tehettem ilyen kijelentést úgy mondtam volna, hogy Madison otthona éppen olyan volt, mint a boszorkány maga. Rendes, takaros és roppant tiszta. A sötétség ellenére nem kerülte el a figyelmemet a megannyi tisztára pucolt ablak melyek minden bizonnyal fényárba burkolták a helyiségeket napközben. A nő látható gonddal viseltetett minden részlet iránt.

- Csodálatos az otthonod – jegyeztem meg őszinte egyszerűséggel és valóban így gondoltam. Más volt ahhoz képest mint amit ismertem. De megértettem és elfogadtam, hogy a manifesztáció más lehet, de a benne húzódó otthonérzés megegyezhet az enyémmel.

A konyha végtelen melegséget árasztott magából és betöltötte az az illat melyet annyira hiányoltam hosszú utam megkezdése óta: egy nő konyhája volt ez. Kezembe fogtam az említett palackot és végigsimítottam címkéjét, majd megforgattam az ujjaim között a nyitót.

- Az ünnep lelke a bor – csavaró mozdulattal juttattam egyre mélyebbre a fémet a dugóban - A bor az összes illatával, aromájával, a könnyedségével, a testességével lényegében olyan, mint az ember, ezért is olyan nemes dolog. Nem a külsejét nézve, hanem az ízét megérezve ismered meg. Akkor ismered meg, ha magad mellett tartod, ha figyeled, ahogy változik, mert a hirtelen változás csalódást is okozhat, és inkább ott hagynád a palackban. Ezért aztán ki kell várni a megfelelő időt, ha pedig ez sikerül, akkor ahogy az embereknél amikor egy régi baráttól búcsúzunk, boldogan elköszönünk tőle.

Pukk! A dugó kiszabadult a palackból és orromat rögtön a megnyílt száj fölé helyeztem. Azt nem kötöttem Madison orrára, hogy én bizony minden nap fogyasztok némi bort hiszen ez azon cselekedetek közé tartozott amit élesen elítéltek körülöttem. Az üveg jellegzetes hangot hallatva engedte ki tartalmát a két pohárba. Felkínáltam az egyiket a boszorkánynak. Tekintetem az asztalra siklott és megpróbáltam megbecsülni, hogy a két szék közül melyik lehetett a boszorkány kedveltje. Szememmel a fa koptatottságát vizsgáltam, mágikus tapogatóim pedig kilőttek és végigvizsgálták mely bútordarabon található meg a boszorkány fehér mágiájának lenyomata.

- Itt tökéletes lesz – mondtam végül mikor a kettő közül sikerült megállapítanom melyik lehetett az amelyiket kevésbé használta és leereszkedtem, hogy ne zavarjam a sürgés-forgásban.

- Igen… - kezdtem bele egy sóhajjal óvatosan, majd egy szívdobbanásnyi szünetet tartottam mely akár baljósnak is hathatott a beálló csöndben – De meg kell, hogy kérjelek, hogy ezt a nevet örökre felejtsd el.

Kerestem a szemkontaktust, hogy ezzel is megerősíthessem a kérés komolyságát.

- Még nem tudom mit vállaltam a feloldozásért cserébe, de a legjobb, ha valamennyien elfeledkezünk a névről és mindenről ami hozzá köthető.

A gondolataimba révedtem.

- Tudom, hogy gyilkosság történt az erdőben – fűztem hozzá csendesen – A médiumokat nem látják szívesen ott ahol a halál okozója menekülni szeretne.

Nem mutattam rá az egyértelmű okra, csupán beleittam a borba.
- Boszorkányként mivel foglalkozol? – érdeklődtem óvatosan és hangomban végtelen kíváncsisággal, miközben megpróbáltam megbecsülni, hogy mi is lehet Madison specializációja.

Madison energiája nőttön nőtt, míg végül az ajtó kitárult, s a kiszűrődő fényben megjelent az alacsony boszorkány törékeny alakja. Ujjaimmal megcirógattam a kertkapu gondosan ápolt fáját. Eliza megtalálása óta, habár változás még nem történt aktív erőmet illetően, mégis jobban engedtem a mágia hatásainak és a lakóövezetben tomboló erők letaglózó löketének ellenére kiélveztem, hogy a különféle személyiségekhez tapadó nyalábok megérintsenek. Mennyi sors, mennyi kiaknázatlan lehetőség, mondtam ki szinte hangosan gondolataimat ahogy tekintetem utoljára eltévedt a többi háztető irányába, melyek életeket és végzeteket óvtak esőtől, széltől és megannyi befolyásolótényezőtől. Talán tőlem is. Madison Cooper pedig éppen most enged be saját otthonába, mely dominóhatással megváltoztatja majd nem csak saját sorsát is, de lehetséges, hogy valamiképp majd az enyémet is.

Meleg tekintetem megtalálta őt és tiszta szívből jövően elmosolyodtam.

- Bevallom nagy tapasztalatra tettem szert a szokatlan antrék szerint, így ezt mindenképp bóknak veszem. Különösen nem szerettem volna csalódást okozni első találkozásunk körülményei után.

A tömött novemberi est megfakította színeinket és úgy tetszett mintha magam is eggyé váltam volna a mélyen szunnyadó természet szürke színeivel. A kertkapu magától kitárult, s érzékeltem, hogy a védővarázslatok egy pillanatra felemelkednek. Nem sejthettem, hogy mi történik majd, mikor a birtok határát átlépve azok letapogatják a bennem lakozó varázslatot. Nem tudhattam érkezik-e valamilyen rontás, ártás, esetleg átok, mely kitessékeli a sötét mágiát és annak gazdáját, Madisont pedig védelmezően ölelik majd körbe. Mintha mindez eszembe sem jutott volna magabiztos, lassú mozgással előre tettem lábamat, majd a másikat az elé és a gondozott, télre felkészített kerten át megtettem a rövidke utat a verandáig. Azonnal felé nyújtottam kezem, a belém zárt aktív erőt szívem vágyával ellentétben Madison kedvéért elnémítottam egy szempillantás erejéig.

- A csirke remek. Nem sűrűn kerül az asztalomra - biccentettem, majd ujjait elengedve csuklómmal félkör alakú mozdulatot tettem a levegőben, s a semmiből előbontakozott egy fényes csipkebogyóág, melyen a levelek és érett bogyók egyszerre pompáztak a természet szabályait meghazudtoló jelenségként. A zöldje enyhén reszketett, mintha láthatatlan szellő fújná. Hagytam, hogy az ág kettőnk között lebegjen, s elvehesse, ha szeretné.

- Onnan hoztam ahol találkoztunk - magyaráztam kezemet összefonva hátam mögött - Sosem hervad el. Persze varázslattal megpróbálhatja elpusztítani... de mit ér az ember vele. A csipkebogyó a gyógyulás erejével bír. Megerősít.

Újra elmosolyodtam, szelíden és csendesen és tisztelettel biccentettem.

- Ha már úgyis itt vacsorázom... - ismételtem mondata elejét beleegyezően, hiszen a magázódást amúgy is csak a gorják rögeszméjeként tartottam számon és követtem azért, hogy ebben ne találhassan kivetnivalót annyi más között.

A vardo előtt hevertem a napra kihelyezett lópokrócokon és színes-rojtos párnákon. Magamba szívtam a novemberi nap legutolsó napsugarait, mintha elraktározhatnám lényem mélyén és a sötét, szürke és egyhangú téli hónapok alatt elővehetném és újra megfürödhetnék benne. Egy érmét, azaz galbit dobáltam az égbe várva, hogy az minduntalan visszaessen a gravitáció hatására tenyerembe és én ennek az erőnek ellenszegülve újra a magasba küldjem, eltávolítsam róla a vonzás erejét, csak hogy az reptében láthatatlan és kriptikus módon visszanyerje. Az érme még érintetlen volt, hasonlatos ahhoz, melyet Matt-nek adtam, mikor vacsoravendégként láttam, de nem bírt semmilyen mágikus erővel. Vonzás...

Lebiggyesztettem ajkamat és mikor az aranyosan csillogó érme vállam mellett landolt a színes pokrócon belehunyorítottam a fakó kék égboltba.

- Shalaye! - szólítottam a familiárist, mire az lustán megbillentette fülét és továbbra is az elé helyezett szénakazalba rejtette fejét - Chindilan*? - kérdeztem a morgolódás és derű mezsgyéjén, mire a kanca lustán, csak úgy, ahogy az igazi vannák, a vardókat húzó lovak tudnak lapos pillantással ajándékozott meg, majd megsuhintotta farkát.

- Ezek szerint igen - dünnyögtem magam elé, majd felkönyököltem és egy ideig mustráltam a varázslattal átjárt jószágot. Majd magamat elhatározva - de kapkodás nélküli lendületességgel - odasétáltam hozzá és belefújtam orrlyukába. Shalaye egy pillanatra megdermedt, pupillája kitágult, légzése lelassult. Mormogva útjára engedtem ahogy ajkai közé fűztem néhány leszakított lóherét. A ló eltűnt a fák között, én pedig a vagonba lépve ledobtam ruháimat és mire visszatért, már tiszta ruházatban, víztől csöpögő hajjal ültem a vardo lépcsőjén, kezeim között ezüsttükröt szorongattam. Újra a ló orrlyukába fújtam, mire annak pupillája újra a normálisra zsugorodott és amint újra a maga urává vált jó kedvűen csapott egyet farkával.

- Ügyes vagy... - simítottam meg nedves kezemmel pofáját, majd ajkai közé nyomtam a tükröt és úgy fordítottam az állatot, hogy a nap csillogásától tisztán lássam magamat. Nem vettem elő a tükröt minden egyes nap, nagy utazások során talán nem is minden héten került rá sor. Végigsimítottam hosszúra nőtt szakállamon és borzassá vált hajamon, majd megcsattintottam a kezemben tartott vénséges vén ollót.

- De ne mozogj ám! - fegyelmeztem a széna felé tekintgető familiárist, majd megragadva egy fürtöt tarkómnál újra csattintottam az ollót... éppen abban a pillanatban, mikor Shalaye felkapta fejét a fákon marakodó szarkák hangjára.

- Morții mă-tii**! - káromkodtam el magamat a kezemben lévő gigantikus hajfürtre tekintve, majd felpaprikázódva egy jókorát csippentettem le az állat fehér sörényéből. Shalaye koponyájára sunyta füleit.

- Ha nem viselkedsz rendesen, megkopasztalak - fenyegettem meg az ollóval, majd mélyet sóhajtottam konstatálva, hogy meg kell válnom a hosszú hónapokon át növesztett lobonctól és szakálltól. Egy jó óra is eltelt és a nap laposan pislogott már, mikor egy ismeretlen, sima arcbőrű, rövidebb hajú fickó meredt vissza rám a tükörből. Shalaye kiejtette ajkai közül a tükröt, majd sértődötten visszavonult eredeti pozíciójába. Dohogva utána vágtam az ollót is, majd ruhámat civilizáltabbra cseréltem - akadt még a szekrényben egy fehér ing - majd felhúztam csizmámat és magamra kanyarítottam szőrös kabátomat. Egy intéssel felruháztam a vardót minden olyan furfangos varázslattal, mely akár megközelítését és kellemetlen emlékké teheti a betolakodók számára, majd a lemenő, délutáni nap narancsfényében megindultam az erdőn át. Nem siettem. Nem tudhattam biztosan, hogy a familiáris sikeresen átadta-e az üzenetet, sem, hogy hetek elteltével a meghívás érvényét vesztette-e. A gorják világa más szabályrendszer szerint működött: míg nálunk az egyszer tett ígéret örök érvényű maradt, addig náluk már a kimondás pillanatában hazugsággá válhatott.

Megtömtem pipámat, elszívtam a benne található fűszeres-illatos szivárványszínű dohányt, majd mire kiütögettem a hamut a magam által faragott eszközből feltűntek a város pislákoló fényei. Megálltam a domboldalon. Arra a temető, követtem képességem sejtetését a város túloldalára sikló tekintetemmel. Ott pedig a tenger, lestem kelet felé. Követtem a Shalaye lába nyomán maradt patkónyomokat.

Elkerültem a város utcáit és a zöldön átvágva jutottam el a tengerparthoz. Az óceán illata már messziről megcsapott és habár a nap már réges-régen vörös halálát lelte a dombok mögött, az olajkék habokon még parázslott a haláltusa lehelete.

A házakból kiömlő mágia és egyéb természetfeletti impulzusok megtorpanásra késztettek a kertek alatt. Megdörgöltem orrnyergemet. Túl sok... gondoltam magamban a megannyi lélektől származó engem érő erőre gondoltam és azt kizárva folytattam utamat, igyekeztem egyedül Madison Cooper energiáját beengedni.

Végül megálltam a kert végében, melyhez Shalaye lábnyomai vezettek. Itt a patkónyomok megsokasodtak, majd visszafelé fordultak. Megtalálta hát, nyugtáztam elégedetten, majd kezemet a kertkapu reteszére helyeztem. Tétováztam egy pillanatot. Hirtelen felkaptam fejem az egyik örökzöld felől érkező szárnycsapkodás hangjára. Egy újabb familiáris, mosolyodtam el és rögtön kinyújtottam kezemet a hófehér galamb láttán, mely okos szemét izgatottan forgatta irányomba. Nem tudhattam, hogy a familiáris a kezemre repül-e, de tekintetemmel csendesen intettem neki. Menj és keresd meg a gazdád!

Valószínűleg a galamb magától is engedelmeskedett volna, hiszen jelezni szerette volna jöttömet, így eltűnt a takaros ház irányába. Többedmagával tért vissza.

- Jó estét! - köszöntöttem a boszorkányt egy meleg mosoly kíséretében - Nem tudtam, hogy elévült-e a meghívás, de Shalaye-nek meghagytam, hogy csak akkor térhet vissza a lóherék nélkül, ha ma este elfogadhatom azt.

Nem léptem át a kert határát, megvártam, hogy a törékeny nő megerősítse, vagy cáfolja - ez utóbbi súlyos sörénylevágást vont volna maga után.


*Valami bajod van?
** Káromkodás, "az anyád halott rokonait"