Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Kedd 7 Nov. 2023 - 16:14
— Hello, kisfarkas!
Csak gúnyosan felhorkantok, amikor még a konyhában a hűtő előtt ácsorogva megüti a fülemet Lily mondata, miszerint én a család nehezen kezelhető egyede vagyok. Ó, kisanyám, még csak a felszínt kapargattad. Nem fűzök hozzá továbbiakat, nem lőhetem el csodás személyiségem teljes arzenálját rögtön az első találkozásnál, hát hogy nézne az ki? Valamit hagyni kell későbbre is, mert amilyen kedélyesen elcseveg a szüleimmel, gyanítom, gyakrabban megfordul majd itt, mint az üdvözletes lenne számomra. Még jó, hogy alapvetően nem itt lakok, csak kajálni jövök át. - Hát most mit mondjak, nem sza...csinálok magam alá, ha fizikai erőszakot kell alkalmaznom valami miatt. - menet közben időben korrigálom még a kifejezést, mert anyám már előre felszisszent egy "Pepper"-t kipréselve ajkai közül, így mielőtt azelőtt kidobnának, hogy fevejezném a kajálást, végül konszolidáltabb módon fejeztem ki magam. -Törött orr, és valószínűleg néhány megrepedt borda, semmi extra, de azért fájt neki. Az exfeleség még örült is neki, megtoldotta a honoráriumomat még némi extra zöldhasúval. Emiatt igazán megéri ez a néhány kis zúzódás, aminek pár nap és nyoma se lesz. vonom meg a vállam, mintha amúgy ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga. A szüleim szinte egyszerre sóhajtanak fel, ha nem lenne vendég az asztalnál, valószínűleg megint kapnék valami litániát arról, hogy sokkal békésebb melót is végezhetnék, szóval most emiatt hasznos jószágnak bizonyul Lily. Legalább megúszom a szent beszédet. Magamban elégtétellel nyugtázom, hogy a csaj végre hagy nyugton enni, így részemről csendben óhajtom elfogyasztani az ebédemet, és hacsak nem valami olyan témáról cseveg közben az őseimmel Lily, akkor nem is szólalok meg egészen a kaja utáni kávéig, amikor is majdnem félrenyelem a koffeinbombát anyám megszólalására, miszerint megmutathatnám Lily-nek a várost. -Mi vagyok én, idegenvezető? Nincs neki okostelefonja rajta gps-el meg google-el? - csattanok fel, olyan erővel lecsapva a kistányérra a csészét, hogy előbbi kicsit megreped. Még jó, hogy a csésze nem, és mielőtt puszta kézzel törném el a porcelánt, gyorsan megiszom a tartalmát. Ismét egy lábfej koppan a sípcsontomon, mérgesen nézve mindkét szülőmre. -Jól van, ezzel igazán leállhattok! F*szom... - morgolódok az utolsó szót már csak orrom alatt morogva, majd legbájosabb arckifejezésemet elővéve (ami még mindig tűnik inkább vicsornak mint mosolynak) fordulok Lily felé, könyökeimmel az asztallapon támaszkodva, államat pedig a kézfejemre helyezem. -Kedves Lily...van valami amihez szükség lenne egy hozzám hasonló tünemény kalauzolására? - kérdezem már-már mézesmázos hangon, és oldalra sandítok. Anyám sóhajtva a fejét csóválja és inkább nekiáll leszedni az asztalt. Nem értem mi a baja, azt kérte legyek kedves, hát ennyi telik tőlem.
Bevallom, hogy amikor megszületett a fejemben az a nagyszerű ötlet, hogy ide fogok költözni, nagyon vártam arra, hogy újra találkozhassam az unokatestvéremmel. Most viszont azt érzem, hogy lehetséges, hogy annyira nem kellett volna várnom. Nem ijedtem meg tőle, hiszen ahhoz azért több kell, de nem vagyok benne biztos, hogy annyira gyorsan megbarátkozunk majd egymással mint azt reméltem volna. Viszont annak érdekében, hogy a szüleit ne bosszantsuk fel a gyerekes csipkelődéssel, így csak elengedem a fülem mellett azt amiket mondott és egy-egy szemforgatás és fejcsóválás kíséretében tovább terelem a témát. - Minden családban akadnak nehezebben kezelhető egyedek. Nincs ezzel semmi probléma. - jegyzem meg halkan, tudva, hogy Pepper is nagyon jól hallja minden szavam.Nem szeretnék vele rosszban lenni, de ha esetleg úgy alakul, hogy nem mi leszünk a minta rokonság a környéken, akkor abba sem fogok belehalni és szerintem Ő sem. Mindenesetre a szüleivel biztosan fogom tartani a kapcsolatot, hiszen Ők ketten tündéri személyiséggel rendelkeznek, így őket egyszerűen nem lehet nem szeretni. Viszont azt nem értem, hogy két ilyen csodás embernek, hogy lett egy olyan lánya mint Pepper. Lehet, hogy Őt a postás hozta? - Ahogy elnézem ez pont egy testhez álló feladat volt a számodra. - jegyzem meg, majd gyorsan kortyolok is a boromból.Semmi rosszra nem akartam célozni ezzel a kijelentésemmel, csupán nem úgy néz ki, mint aki megijed a saját árnyékától, szóval meg sem lepődöm a sérüléseken amiket a ruhája látni enged. - Gyanítom Ő rosszabbul viselte a "beszélgetést". - fűzöm még hozzá egyszerű tényként megállapítva. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy tudjam, máskülönben nem itt eszegetne velünk ha nem így lenne. - Isten ments, hogy megfosszalak az ebédedtől. - forgatom a szemem, miközben a poharam után nyúlok. Mindenki mondta, hogy vigyázzak Pepperrel, mert elég vad tud lenni, de nem igazán érdekel. Ha úgy van akkor úgyis lerendezzük egymás között. Végtére is farkasok vagyunk, nem? Majd megoldjuk felnőttek módjára és nem gyerekes civakodással.
Azon dolgok listája, hogy "Mit utál Pepper" igencsak terjedelmes, és arra aztán mérget vehetsz, hogy a jópofizás az ott van a top ötben minimum. De az is lehet, hogy még előkelebb helyen. Az, hogy most egy ezer éve látott rokoncsajt kell istápolgatnom és eljátszanom a vendégszerető jókislányt, a hátam közepére sem hiányzik amikor épp csak haza estem a melóból. Meh. Azt hinné az ember, hogy ha átjön a szüleihez kajálni akkor nyugiban lehet, de hát...álmodik a nyomor, úgy tűnik. Úgy látom, nincs túlzottan lenyűgözve a szakmámtól, na nem mintha ez amúgy célom lett volna. Ő lényegében nekem egy senki, egyelőre semmit nem tett le az asztalra ahogy, hogy akár egy hangyaf*sznyit is érdekelnie kellene a véleményének. Nem mondom, hogy nincs benne potenciál, hogy a csini kis pofika mögött ott van a szarkazmus némi keménységgel fűszerezve, de azért még nem vagyok meggyőzve. Nem leszek vele kedves, hiába készül anyám tekintete felnyársalni. Pontosan tudja, milyen vagyok, nem kellene már ezen meglepődnie. A munkám nem könnyű. Még vérfarkas érzékekkel sem, mert nem elég, ha az emberne éles a hallása, kiváló a látása és a szaglása is emberfeletti, vagy épp fizikailag erősebb, mint az átlag. Ide ész kell, agyafúrtság, logika, és egy olyan jellem, ami nincs meg akárkiben. Ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy bárkinek is magyarázattal kellene tartoznom, főleg nem egy Mucsaröcsögéről érkezett sokadfokú rokonnak. F*szom. Tudtam, hogy inkább engedni kellett volna a hívásnak és Cammel mag Dax-el elmenni piálni, de győzött a korgó gyomrom. Meh. - Ó, ügyes kislány, juti falit is kérsz érte, vagy beéred a buksi simivel? - fordítom felé ismét a fejemet, hangomban maró gúnnyal, apám pedig megrúgja a sípcsontomat az asztal alatt, mire rá is nagyon csúnyán nézek. P*csába. Erre kell valami pia, kár hogy itt csak sör van meg bor, a srácokkal ezek után muszáj leszek némi keményebb alkoholt is benyomni majd. - Még mindig nem érdekel. -reflektálok minimális gondolkodás nélkül, mikor kikéri magának azt, hogy elrontottam a nevét. Marad a bornál. Csajos ital, de pont ezt is néztem ki belőle. El sem tudom képzelni őt, hogy beülne velünk valamelyik kikötői lebujba whiskyt meg ilyen-olyan töményeket piálni. Remélem a drága jó szüleim nem várják el, hogy pesztrálgassam, meg mutassam be őket a barátaimnak. Pontosan tudják, hogy kikkel lógok, és ahogyan kamasz koromban sem örültek annak, hogy az időm nagy részét Cameronnal és Daxtonnal töltöm, úgy gyaníthatóan Lily hercegnőt sem akarnák abba a társaságba kényszeríteni. -Anya, ne áltasd Lolát, én mindig egy köcsög vagyok! - szólok ki a konyhából, mert a farkashallásoknak köszönhetően tisztán hallom, hogy a drága jó muter máris magyarázkodni kezd, ahogy elhagyom az étkezőt. Tehát nem félős fajta. Na majd azt leteszteljük, kisanyám. Nem itthon, de lehet ezt a kijelentést még meg fogja bánni. Mindenféle szívbaj huppanok le ismét, majd nem érdekel a kérdése, a számba lapátolok némi kaját, ráérősen rágom meg és öblítem le egy kis sörrel, mielőtt hajlandó lennék felé fordulni. -Philadelphia. F*szfej ex lelépett a kölykével. El kellett vele beszélgetnem, mi is itt a rend. De elég nehézfejű volt...- ezzel egyértelműen a testemet itt-ott borító sérülésekre célzok, amik gyógyulnak, de még azért szemmel jól láthatóak. Nem mindig békés ez a hivatás. Én magam is keményebben lépek fel, ha gyerek is érintett a dologban. F*sz tudja, talán azért, mert nekem is van egy, hiába nem én nevelem sőt nem is tud a létezésemről, de attól még csak én pottyantottam erre a világra. Na nem mintha akár a szüleim akár a falka - két cimborám kivételével - tudna a Wilmingtonban élő Hazel-ről akár egy fikarcnyit is. Szépen ez titok marad, ha rajtam múlik az idők végezetéig, de akkor is, valahogy ösztönök, hormonok vagy hasonló f*szságok miatt nagyobb bennem a hajtóerő, ha arról van szó, hogy eltűnt gyerek, vagy valamelyik szülő engedély nélkül dobbantott a pulyával. Pereljetek be ezért... - Szeretnéd az elmúlt egy hónapról a részletes útitervemet és napirendemet is, vagy befejezhetném végre nyugiban az ebédet? - nézek rá, a korábbinál is talán barátságtalanabbul, ezzel is kiűzve a fejemből Hazel arcát, akit hazafelé meglátogattam. Na nem szó szerint, csak ha már Rose Harbor-ba Wilmingtonon keresztül vezetett az út, hát véletlenül elsétáltam az iskolája felé, ahol épp az udvaron volt, és épp készült péppé verni valamelyik iskolatársát. Le se tagadhatná, hogy Dax és az én vérem csörgedezik benne. Na mindegy, ezt a témát jobb, ha lezárom, nem véletlenül adtam örökbe anno, 16 évesen. Koncentráljunk inkább a kajára, mert anyám istenien főz.
Nem olyan régen érkeztem a városba és a falka egy részén kívül nem is nagyon ismerek senkit. Viszont azok akikkel volt szerencsém találkozni, mind azt mondták, hogy vigyázzak Pepperrel. Már ebből is sejthettem volna, hogy nem Örvend túl nagy népszerűségnek. De most, hogy a saját szememmel látom a stílusát, már értem miért. De nem baj, ha kell akkor megvívom vele a magam kis csatáit azért, hogy elfogadjon. Nem kell nekünk barátnőknek lennünk, de azért ne akarjuk átharapni egymás torkát legalább. A foghegyről adott válaszom azt hiszem nem az volt amit várt volna tőlem. De fogalma sincs arról, hogy ki vagyok valójában. A kedves külsőm sokakat megtéveszt, de ha kell akkor igenis tudok én másmilyen is lenni. - Meglepődnél. – forgatom a szemeimet. Sokszor azt gondolják, hogy a belsőépítészet egy olyan munka amit csak az íróasztal mögött kell elvégezni. De ez nem így van. Sokkal több van ebben mint csak mémi rajzolás és méricskélés. Arról nem is beszélve, hogy a szüleim engem mindig arra neveltek, hogy ha az életben szeretnék valamit elérni akkor azt a saját erőmből kell elérnem. Ha csak arra várok, hogy készen elém rakja valaki a sült galambot, akkor semmire nem fogom vinni az életben. - Hmmm… - jegyeztem meg frappánsan. Érdekesen hangzik, bár én nem vagyok az a fajta aki ebben lát fantáziát. Ez egy olyan munka amit az Ő képességeivel és érzékeivel nem lehet túlságosan megerőltető elvégezni. De ez persze csak az én véleményem. Biztosan megvan a maga szépsége, ugyanúgy, mint mindennek. Főleg abból adódóan, hogy ez egy igazán szabad kezet biztosító munka. - Minden bizonnyal nagyon érdekes lehet. – kortyolok bele a poharam tartalmába. A gúnyos szemforgatás és a szurkálódó megjegyzése viszont még így sem kerülte el a figyelmem. De nem hagyom magam felidegesíteni ezen, hiszen sok olyan aki még nem látta a munkáimat, azt gondolja rólam, hogy csak egy kis csitri vagyok aki mappákkal és rajzokkal flangál egész nap csini ruhákba öltözve. - Nyugodt lehetsz, nélküled is képes vagyok megtalálni. – mosolyogtam rá gúnyosan. Adok-kapok harc egy darabig még el fog tartani köztünk azt hiszem, szóval jobb ha felvértezem magam a gyenge próbálkozásai ellen. Bár az is lehet, hogy csak a szülei miatt fogja vissza magát. De, hogy őszinte legyek, az sem zavar ha jobban bekeményít. Végtére is nem vagyok egy anyámasszony katonája. - Még mindig Lily. És kösz, de nem kérek. Maradok a bornál. – emelem meg látványosan a poharam. Végig nézem a jelenetet ahogy feláll és kisétál a konyhába, de ebben nem volt semmi furcsa. abban viszont igen, hogy ahogy becsukódott mögötte az ajtó, az anyukája máris mentegetőzni kezd. - Ne haragudj, hogy így viselkedik. Minden bizonnyal csak fáradt. Olyankor harapósabb még az átlagnál is. - süti le a szemét szomorkásan. - Ugyan, semmi gond. Majd kialakul ez. Nem vagyok az a félős fajta. – mosolygok rá, majd egy fél perccel később rápillantok a visszaérkező Pepper-re. - Na és merre jártál? Már ha nem titok. – kíváncsiskodok jelezve a szüleinek, hogy nugi, nincs gond.
Bár a Brandt-ek számára már hosszú évtizedek, generációk óta Rose Harbor adja a bázisát, nem tartozunk a népes családok táborába. Se nekem, se a szüleimnek nincsen testvére, szóval minden rokonunk, aki itt-ott lézeng a világban, az minimum valami másodfokú vagy sokadfokú rokon. Nem szoktam számon tartani őket, tekintve, hogy nincsenek hatással az itteni életemre. Ha valami miatt érkeznek is látogatóba (mert én aztán tuti nem fogok elutazni holmi szedett-vedett banda miatt), nem én vagyok az, aki jópofizik velük. Anyám bezzeg imádja. Sürög-forog, főz, pedig a térde nem az igazi sokszor már. Apám meg jön a régi sztorikkal. Tipikus szülők. De legalább már arról letettek - többnyire -, hogy tőlem elvárják ugyanezt. Nem vagyok kedves, ilyennel még csak véletlenül sem lehet megvádolni, így nem épp szívélyes az üdvözlésem, amivel köszöntöm Lily-t. Fogalmam sincs mikor láttam őt utoljára, valószínűleg gyerekként vagy kamaszként, de felnőttként biztosan nem találkoztunk még. Valami tejfölösszájú kiscsaj rémlik az emlékeimben, de aztán lehet keverem. Bár őszintén...leszarom. Most itt van, szóval el kell viselni. Remélem legalább belevaló bige, nem anyámasszony katonája, mert akkor nem leszünk jóban. Nagyon nem. Megemelem az egyik szemöldökömet flegma visszavágására. Oké kisanyám, nem szartál be elsőre...lássuk mi rejlik még benned. Ezen felül nem reagálok, csak lehuppanok szépen az asztalhoz. - Dolgoztam. Tudod az mit jelent?- morranok rá továbbra is kelletlenül, éhesen még kevésbé vagyok toleráns az ilyen bájcsevejjel. Már épp nekiállnék szedni, de úgy tűnik, Lily ragaszkodik az udvariassági körök lefutásához. Mélyet sóhajtok, ahogyan visszateszem a szedőkanalat, két alkaromat az asztallapra fektetem, ujjaimat pedig összekulcsolom, és úgy nézek a kedves rokonra. -Magánnyomozó vagyok. Méghozzá az egyik legjobb a környéken. - jelentem ki flegmán-büszkén, mert ez azért egy olyan teljesítmény, ami tényleg nem semmi. Nőként, 29 évesen egy agyafúrtságot és keménységet igénylő szakmában...szóval ja, igenis büszke vagyok rá. Bekapok egy falat húst, és miközben rágok, nem tudok elfojtani egy gúnyos szemforgatást. Tényleg muszáj jópofizni? Nem lehetne csendben enni? Ez sugárzik a tekintetemből, ahogy anyámra nézek, válaszként pedig egy homlokráncolást és noszogató fejmozdulatot kapok. Tényleg beszélgetnem kell vele. Remek. -Aha, nagyon izgi. Azért ha elhagyod a színpalettát, ne rohanj egyből hozzám, hogy keressem meg, ennél én komolyabb dolgokkal foglalkozom. - vigyorgok rá gúnyos cápavigyorral. Anyám tekintete azt jelezte, hogy beszélgessek vele, arról nem volt szó, hogy kedvesnek is kell lennem vele. -Hozok egy sört. Kérsz te is...Leyla?- nézek rá, szándékosan rontva el a nevét. Kíváncsi vagyok, mi jelenti tűrőképességének a határát, és nem lenne a nevem Pepper Brandt, ha ezt nem próbálnám feszegetni, sőt, átlépni. Akárhogy is, én bizony hátratolom a székem minek lába nagyot csikordul a padlón, apám fel is szisszen attól tartva, hogy összekarcolom a járólapot, de bölcsen inkább nem szól. A konyhába trappolok, és Lily válaszától függően kiveszek egy vagy két sört, majd visszamegyek, és ismét levágódok az asztalhoz.
Fogalmam sincs, hogy mire számítottam azok után, hogy ennyi év elteltével most látom Őt először. De talán egy kevésbé kellemetlen belépőre. Nem mintha nem tudnám magam megvédeni, vagy kiállni magamért. Csupán iszonyatosan fura számomra, hogy a szülei mennyire kedvesek, Ő pedig azt hiszem elsőre a tapló jelző ugrik be ami annyira még nem is sértő. - Most költözött a városba. – Vágom rá ugyanolyan hangsúlyban és stílusban ahogyan Ő is tette az előbb. Ezt követően a poharam után nyúltam és ittam egy újabb kortyot. Részemről ennyi volt a fennakadás. Az évek alatt megtanultam, hogy amelyik kutya ugat, az ritkán harap. Úgyhogy nem törődve az iménti jelenettel, felé fordulok és közvetlenül hozzá intézem a szavaim. - Örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Kíváncsi voltam merre lehetsz ennyi ideig. – próbálok nem túl tolakodó lenni, hiszen ha azt nézzük majdhogynem vadidegenek vagyunk egymásnak. Bár ahogy végig pillantottam rajta és a zúzódásain, azt hiszem volt valami kellemes napja. Bár az is lehet, hogy csak én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire kikeljenek a farkasok magukból. Az otthoni falka sokkal nyugisabb és sokkal kevesebb a balhé is. Bár gyanítom, hogy ez az erőskezű vezetésnek tudható be. Itt még annyira nem ismerem sem a falkát, sem pedig az alfát ahhoz, hogy véleményt alkossak, de ahogy elnézem Pepper-t, azt hiszem Ő nem az a nyugis falkatag. - John mesélte, hogy saját vállalkozásod van. Milyen területen dolgozol? – kíváncsiskodom érdeklődően és tisztelettudóan. Az a helyzet, hogy annyira régen beszéltünk, vagy hallottunk a másikról, hogy egyenlőre csak ezekkel a semmitmondó alap kérdésekkel tudom Őt bombázni, amelyeknek a válaszai azért adhatnak némi támpontot a további kommunikációhoz. Gyűlölöm amikor nem tudom miről is kellene beszélgetnem valakivel. Annyál rosszabb nincs is, ha beáll a kínos csend és csak azt várjuk mikor tűnhetünk már el onnan ahol éppen vagyunk. - Én belsőépítész vagyok és ha minden jól alakul, akkor hamarosan megnyitom az irodámat, itt a városban is. – lelkendezem jókedvűen, nem törődve a negatív rezgésekkel.
-Bleh! húzom fel az orromat abban a pillanatban, ahogy belépek a házam ajtaján, és megcsap az állott levegő. Ez még emberi orral is büdös lenne, nem még a fejlett farkas érzékekkel. Kábé egy hónapja nem voltam itthon, így azóta nem voltak nyitva az ablakok. Ezt sürgősen pótolni kell, így hosszú léptekkel végigmegyek az egyszintes, 110 négyzetméteres ház minden helyiségén, és szélesre tárom az ablakokat. Ahh, máris jobb. A cuccaimat rejtő sporttáskát most hagyom ott ledobva az ajtó mellett ahol van, most semmi humorom kipakolni, majd egyszer... A fürdőszobába vágódok, és egy gyors zuhanyt csapatok, majd a tükörben megszemlélem a bal szemem alatt lévő, halványuló monoklit, és a jobb kézfejemen lévő apró vágásokat és sebeket. Ezeket tegnap szereztem, a munkám nem mindig veszélytelen. Most épp egy kétségbeesett anya keresett meg, hogy az exférje fogta az öt éves lányukat, és eltűntek a föld színéről. Nem volt könnyű meló megtalálnom, de nem véletlenül vagyok én az egyik legjobb a szakmámban. A szép szóból viszont nem igazán akart érteni, így mielőtt bevittem volna a rendőrségre, egy kicsit elgyepáltam, de mint azt a monoklim és az itt-ott virító zúzódások arra utalnak, hogy nem adta magát olyan könnyen, de hát kemény fából faragtak, meg hát ő szimpla ember volt egy vérfarkassal szemben. Anya tutira megint aggódni fog, de már elmagyaráztam nekik ezerszer, hogy néha ez ezzel jár, meg se kottyan, ne aggódjanak. Néha nagyobbat vertünk oda egymásnak mikor Cameronnal vagy Dax-al szimplán csak játékból bunyóztunk. Megedződtem a két férfi mellett, pont ezért is ők a legjobb barátaim. Hajamat szoros lófarokba fogom, majd a szobában magamra kapok egy fekete hosszú ujjú pólót, szintén fekete farmert meg egy vékonyabb bakancsot, zsebre vágom a mobilomat és átcsattogok a szüleim szomszédos házába. Praktikus okokból vettem meg pont a mellettük lévő házat, így tudok főttet enni kábé minden nap ha nincs más dolgom, meg hát azért már öregszenek az ősök, néha segítségre szorulnak ebben-abban. Saját kulccsal megyek be az ajtajukon, és az étel finom illatán, valamint a szüleim megszokott szagán kívül mást is érzek. Van itt még valaki, aki halványan dereng, de nem tudom hova tenni, és ez az értetlenség akkor is az arcomon ül, mikor az étkezőbe megyek, és megpillantom a nálam talán pár évvel fiatalabb lányt. -Hát te meg ki a f*sz vagy?!-csattanok rá nem túl barátságosan, és szemem ide-oda ugrál közte és a szüleim között. Nem mozdulok az ajtóból, míg nem kapok valamiféle választ. -Ó, hát ő Lily, nem emlékszel rá? Távoli rokonunk. - segít ki anyám, próbálva eloszlatni a levegőbe pöffenő feszültséget. Összeráncolom a szemöldökömet egy-két másodpercre amíg agyamban végigfuttatom az információt, majd megvonom a vállam. -Ja, megvan. És mit csinál itt? - kérdezek vissza, miközben lehuppanok az asztalhoz, ahol előrelátóan terítettek plusz egy főre. Továbbra sem vagyok túl kedves, bár ez alapból hiányozni szokott a hangulat-repertoáromból, mintha itt sem lenne a kiscsaj beszéltem róla E/3 személyben a szüleim felé fordulva. Ha nem tetszik a kisfarkasnak akkor majd kinyitja a száját.
Mostanában túl sok volt a nyüzsgés és a sürgölődés az életemben., amivel nem is lenne baj, hiszen én választottam a költözést. Viszont azzal nem számoltam, hogy mindenki azzal fogja rágni a fülem, hogy miért most és miért pont ide költöztem. Így még ha egy kicsit furán is jött ki, de azért örültem Marie és John meghívásának. Bevallom őszintén, hogy amikor megérkeztem a városban tartottam attól, hogy mit fognak szólni hozzám. Kinek mi lesz a vélemény, és mennyire nehéz lesz beleszokni az itteni életbe. De azt hiszem egészen jól vettem idáig az akadályokat. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy ha Pepper végre hazajön és találkozom vele annyi év után, akkor Ő mit fog regálni és hogyan fog hozzám viszonyulni. A szülei szerint eléggé megváltozott, mint amikor utoljára találkoztunk, de majd kiderül. Óvatosan leparkoltam a kocsibeállóra és miután a visszapillantóban vetettem még egy utolsó pillantást a sminkemre, kiszálltam és elindultam az ajtó felé. Ugyanaz a kényelmes fekete hosszúnadrág és krémszínű felső volt rajtam, mint egész nap, hiszen szokás szerint most is az utolsó pillanatban indultam el az irodából. Egyszerűen nevetséges, hogy mennyire bele tudok feledkezni a munkába. De legalább befejeztem és végre kereshetek egy kivitelezőt, akik képes normálisan elvégezni a munkáját, nem úgy ahogy azok csinálták akik a lakásomon dolgoztak. Halk, de határozott kopogással jeleztem az érkezésem, miután végig tipegtem a magassarkú cipőmben a járdán és még a három megyével arrébb élő lények is tudomást szereztek arról, hogy megérkeztem. - Ne feledd a mártást John! – kiáltott hátra a válla felett a Marie, miközben kinyitotta az ajtót. - Szervusz kedves! Úgy örülök, hogy eljöttél. Remélem Pepper is csatlakozik majd hozzánk. Bár nála sosem lehet tudni előre. – csacsog rendületlen, miközben beterel az előszobába, majd a nappaliba, végül pedig a szépen megterített ebédlőasztal mellé. - A világért sem hagytam volna ki. Főleg a múltkori kacsa után. Eszméletlenül ízletes volt, pont ezért reménykedem benne, hogy megkaphatom a receptjét. – pislogtam rá kedvesen, majd átadtam a lehetőségeimhez mérten válaszható legfinomabb bort amit csak vásárolni tudtam a városban. Nem ezekhez a megjelenésekhez és vacsorákhoz vagyok szokva, de szó ami szó, ennek is megvan a maga varázsa. Jókat beszélgethetek a rokonaimmal és ami még ennél is fontosabb, szaftos kis pletykákat és ütőképes információkat tudhatok meg az itteniekről. John éppen azt ecsetelte, hogy mennyire nem kedveli a városvezetésből az egyik alakot amikor kulcscsörgés és ajtónyitás zavart meg minket. Ami csak és kizárólag azt jelentheti, hogy végre Penelope-val is találkozhatok.
Kezdőlap
