Már tinédzserként is igen magasra nőtt, cserébe mindig is egy vékonyka, sápadt férfi volt. A családjában mindenki magas, bár bátyja azért szálkásabb, az apja pedig pocakosabb - az ő csontjaira gyakorlatilag nem maradt már sok minden. Mogyoróbarna haját gyakran hagyja lenőni kicsit, hogy hullámos loknijai keretezzék és ellensúlyozzák szögletes arcvonásait. Ezt Jenny ajánlotta neki az első randijuk után. Világosbarna szemét mocsarasbarnaként szokta jellemezni, ezt még húga ragasztotta rá, mikor gyerekek voltak. Általában kontaktlencsét hord, de ha elfárad a szeme van egy tucat szemüvege, amit felvehet. A mindennapokban általában kötött pulóvereket vagy ingeket visel, hidegebb időben mellényt vagy kardigánt vesz fel tanításhoz. Nem riad vissza az élénkebb színű ruháktól sem, szívesen öltözködik vidáman. Munkába gyakran megy nyakkendőben, általában egy színű, visszafogott darabokban, az öltözékéhez az őrületet a pulóverei, a mintás zoknijai és az agyonhasznált edzőcipői adják.
Ha a távolban látsz egy tucat könyvet cipelő, gallyszerű figurát, akinek egy rongyos válltáska húzza le a bal oldalát, és aki menthetetlenül ügyetlen, mindennek nekimegy, mert egy más világba van éppen fejben, akkor megtaláltad Theót.


Jó tulajdonságok:
- állatszerető: Theo gyerekkori legjobb barátja Folti volt, a fekete-vörös teknőc színű macska, aki egyik nap utánaszegődött, ahogy sétált hazafele az iskolából. Ettől kezdve mindig volt valamilyen kisállata, még akkor is, ha apja utálta őket. A rovaroktól kezdve, minden csúszó-mászó hüllőt, madarat, négylábút imádott, és direkt lőtt félre, mikor a faterja elráncigálta vadászni.
- humoros: Sok mindent lehet mondani Theóra, főleg 2019. vége óta, de azt nem lehet mondani, hogy ne értené a viccet. A hangulatteremtéshez elvitathatatlanul ért, bár a diákjai körében gyakran kínosba csap át a produkciója. Azt meg kell hagyni, legalább próbálkozik azzal, hogy szórakoztasson mindenkit.
- kreatív: Már gyerekként is sok könyvet bújt, és hamar rájöttek a szülei, hogy a semmiből pillanatok alatt képes egy részletes, kidolgozott világot alkotni. A szavak az ő játszótere, imád írni, alkotni, és bár a kézügyessége nem a legjobb, igyekszik több tevékenységben is kamatoztatni ezt a tulajdonságát.
- megértő: Középiskolai tanárként elengedhetetlen, hogy mentor-szerepbe helyezkedjen, támogató közösséget hozzon létre, ahol a diákjai nyugalomban fejlődhetnek. Nagyon könnyen észreveszi, ha valakinek a hangulata megváltozik, és igyekszik is képezni magát, hogy megfelelően tudjon reagálni ezekre. Nem fogja senki fejét leharapni, mert késett, mérgében otrombaságokat mondott, nem adta be időben a házit - mindenkinek meg vannak a maga bajai, a maga démonjai.
- művelt: Mind az irodalom, a történelem, a művészetek,  mind a tudományok, a matematika, a fizika, a kémia, illetve a nyelvek megfogták őt. Nehéz volt döntenie, mely tudományokat sajátítsa el teljesen, de fizika volt az, ami rabul ejtette őt végül. A francia nyelv csak amolyan hobbiként került a látóterébe, azonban gyerekjáték volt számára végül eléggé elmerülnie benne, hogy taníthassa is. Számára egy jó program intellektuálisan stimuláló, érdekes, különleges - valami, amiben el lehet tűnni kicsit a valóságból.
- segítőkész: Kérni sem kell, ő ott terem, hogy segíthessen, ahol tud. Nem véletlenül választotta a tanárszakmát. Gyakran azonban a segítőkészsége átcsap önfeláldozásba, saját magát pedig hagyja összeroppanni a tonnás súlyok alatt, amit magára vesz szó nélkül.
- szenvedélyes: Semmit nem csinál fél lánggal. Minden energiáját és fókuszát igyekszik arra fordítani, amibe belekezdett. Mindent vagy semmit - csak az a problémája mindent is szeretne tudni, elsajátítani teljes egészében. Az emberekhez fűződő viszonya is ilyen - szenvedélyesen szeret és szenvedélyesen gyűlöl is. Viszont mindkettőhöz nagyon különleges személynek kell lenned.
- tudáséhes: Ha még nem lenne elég egyértelmű, Theo a tanulásnak él. Kíváncsisága csillapíthatatlan, minden pillanatban muszáj valamin gondolkoznia. Imádja, mikor valamire tudja a választ, amikor összeköti a kis pontokat, amikor megérti az összefüggéseket. Amikor azt érzi, hogy jó úton jár ahhoz, hogy megértse mi miért történt.

Rossz tulajdonságok:
- döntésképtelen: Theo nehezen tud elköteleződni bármi mellett is. Annyi lehetőség van a világban, és olyan kevés idő. Mindent igyekszik ezerszer átgondolni, megrágni, de a megfelelő válasz kiköpése már nem megy olyan könnyen.
- érzelmileg elérhetetlen: Mind a gyermekkora, mind a 2019 decemberi események elzárták őt a külvilágtól. Persze, nem szó szerint, de nem igazán ösztönözték őt arra, hogy érzelmileg mély, jelentőségteljes kapcsolatot alakítson ki bárkivel is. A sebezhetőség csakis a magányé, a poros tüköré, a sáros pocsolyába bámuló üres alaké. A szeretet pedig azé, aki nem hagyja el soha őt. Meg a kis állatoké, akik tőle függenek.
- féltékeny: Gyerekként mindig mindenben alul maradt, így a kevéske barátját mindenáron próbálta magához láncolni, nehogy elhagyják. Neki sosem adatott meg az, ami másnak akadály nélkül az ölébe hullott, és tinédzserként mindig dühös volt ezért másokra. Remélte, hogy egy nap majd kinövi ezt, ahogyan egyre jobban megismeri és megszereti magát, de az örökös fojtogató rettegés, hogy elveszíti azt a féltucatnyi embert, aki mellette van és szereti, sosem hagyta el a lelkét.
- introvertált: Nem egy társasági ember, számára a szórakozás általában egyedüli tevékenység, nehezen találja meg másokkal a hangot. Általában egy-egy sakkmeccs, egy jó könyv, egy nehéz matematikai probléma tudja megnyitni a hidat közte és mások között. Ő persze ezt nem bánja, nem kell mindenkinek egy szuperbarátságos, beszédes alaknak lennie, de a beilleszkedését mindenképpen megnehezíti most, hogy teljesen új életet szeretne kezdeni.
- munka őrült: Régen is túl sokat töltött a munkájával, de az elmúlt években szinte beletemetkezett a beadandók és házifeladatok hegyébe. Imád oktatni, és mindig próbálja tökéletesíteni a tananyagot, a módszereit, a feladatokat. Minden egyes tanulónak igyekszik egyénileg megfelelő oktatást nyújtani, ami sok idejét elveszi. Mióta pedig nincs senki, aki várná, oka sincsen letenni a tollat, úgy kell kirugdosni a gimi ajtaján.
- naiv: Néha könnyebb elhinni a dolgokat, mint mélyebbre ásni a dolgoknak. Theo szeretne hinni az embereknek, megtanulta, hogy sokkal könnyebb mindenkinek, ha ezt megteszi. Ő se tudja pontosan, hogy igazából naiv-e, vagy csak teljesen rezignáltan áll már mások hazugságnak tűnő szavai előtt. Számít egyáltalán? Úgysincs semmilyen személy az életében, aki össze tudná törni a szívét igazán.
- önfeláldozó: Sok ember ezt jó tulajdonságnak titulálná, hiszen mennyire nemes, ha valaki képes másokért bármit megtenni? Azonban az önfeláldozás azt is jelenti, hogy valaki saját magából tép ki egy darabot, hogy másokat megmentsen, Theo pedig gondolkodás nélkül képes lenne apró konfettit gyártani a lelkéből, ha ezzel segíthetne akárkinek. Az önfeláldozás és az önpusztítás elég közeli rokonok, és a köztük lévő határ olyan, mint a fátyol.
- rendetlen: Theo eléggé szétszórt, és a környezete tökéletesen tükrözi ezt. Az íróasztalán omladozó könyvkupacok, szerteálló papírhalmok, össze-vissza guruló tollak, illetve néhány napos kávéfoltok találhatóak. A szobájában a takaró egy gombócban várja minden este, a szennyese a padlón szétszórva fekszik, és félbehagyott könyvek, teleírt füzetek, üres kávésbögrék díszítik a lakásának minden helyiségét. Szerencsére uralja a káoszt, pontosan tudja, hova tette a kijavítandó dolgozatokat, merre van a kedvenc könyve, és hova akasztotta a kulcsait. Képes meglátni a felfordulásban a logikát, a rendszert, és mint a szörfdeszkán száguldó sportolók, meglovagolja ezt a bevehetetlennek tűnő hullámot.


A kis Theo tökéletes céltáblája volt mindenkinek az iskolában és otthon is. A vékonyka, ügyetlen, stréber fiú, akit annyira egyszerű volt bántani, szinte könyörgött érte a többiek szerint. Nem volt sok barátja, ráadásul akikkel beszélt, azokkal gyakran lökték oda egymást a farkasoknak, csak hogy aznap elkerüljék a szekálást. Nem csoda, hogy nagyon nehezen alakít ki baráti kapcsolatokat felnőttként. Megbízni valakiben számára nagyon nehéz, pedig azóta azért megpróbálta fejleszteni a szociális képességeit. Felszínes csevegésbe könnyen belemegy, de a bizalmas beszélgetéseket inkább kerüli. Mindig azt érzi, hogy ő a feláldozható sokadik ember mások baráti körében.
A testvéreivel nincs rossz kapcsolatban, szoros együttműködésben élték túl az apjukat. Mindig figyelni kellett, aznap éppen milyen hangulatban van, és annak megfelelően viszonyulni hozzá. Megvoltak a maguk csínytevései, és testvériesen veszekedtek is rengeteget, de ez szinte alap egy háromgyerekes háztartásban. Hármuk közül ő volt a csendesebb fél, ő volt az, aki belement a másik két gyerek eszement ötleteibe, de ő maga sosem vette át az irányítást, a háttérben maradt, mint az engedelmes kisangyalka.
Bajtársiasság jellemzi őt mind az otthoniakkal, mind a munkatársakkal való kapcsolataiban. Hiszen ebben szocializálódott - az apja inkább volt a főnöke, mint az apja. Tanárként egy egész kar áll mögötte, és bármi történt eddig az iskolában, mindig ott volt, hogy segítsen megoldani a felmerülő problémákat. Neki mindig lehet panaszkodni, tőle mindig lehet szívességet kérni.
A romantikus kapcsolataira a gyengédség jellemző. Habár nem sok lányhoz volt köze, a feleségével igyekezett jól bánni, megosztani a feladatokat, figyelmes férjként viselkedni. Sosem volt alfahím, inkább a csendes, lassan csordogáló patakhoz hasonló romantikát kedveli - ez persze nem azt jelenti, hogy hiányozna belőle a szenvedély. Az aranyos kis rutin mellett a spontaneitást sem veti meg, ha van rá lehetősége. Egy valamit viszont elvár a partnerétől: a kizárólagosságot. Féltékeny típus, nem szerette sosem, ha az aktuális barátnője más idegen férfiakkal csevegett. Próbál ésszerű maradni, de néha nehéz megfékeznie magát. Igaz, nem a verekedős típus, de csenddel igen hatékonyan tud büntetni, az egyik legjobbtól tanulta el. Azonban Jenny halála óta nem gondolt arra, hogy bárkivel is ilyen közeli kapcsolatba keveredjen, érzelmileg elég zárkózott. Nehezen megy neki a nyitás. Igyekszik túllépni a történteken, kinyílni az új városban, azonban ezt könnyebb mondani, mint megtenni.
Tanítványaival szemben igyekszik mentor szerepbe lépni. Az órákon nem csak az anyagot, de tapasztalatot is igyekszik átadni a nebulóknak, és nem fog nemet mondani sosem, ha egy diákja bizalommal megkeresi őt és segítséget kér. Próbál előzékeny lenni, és hamar észrevenni, ha baj van. Már-már atyai minőségbe helyezkedik, ha szükséges.


Theónak fogalma sincs, mi rejtőzik a felszín alatt. Akármennyire is kíváncsi, éhes a tudásra, a tudomány földjén maradt eddig. Persze, nagyon nem is találkozott Philadelphiában és Mesillában hasonló erőkkel, így ki tudja, mit rejteget majd számára az új város. Az biztos, hogy ha egyszer szembekerül vele, a kíváncsisága és az igazságtól való félelme viharos konfliktust fog majd kelteni benne. Nem szokott visszariadni a különösnek ható problémák elől, de azt sem szeretné, ha a világa még inkább fejre állna.


Az arcomról lefolyó vért sohasem fogom elfelejteni. A nehéz, fémes szagát, a víztől épphogy eltérő sűrűségét, a melegét az arcbőrömön, a szinte hallhatatlan fröccsenését. Sosem fogom elfelejteni a látványt, ami ezután következett. Az elfekvő, lélektelen testét, ahogyan rongybabaként omlott alá. A fizikai fájdalom semmi volt ahhoz képest, hogy láttam Jenny-t a szemem előtt meghalni.
Muszáj abbahagynom a vezetést, mert nem látok magam előtt semmi mást, csak ezt a jelenetet újra és újra. Ömlik rólam a jeges verejték, zsibbadnak a végtagjaim, a tüdőm szépen lassan összepréselődik, és a rettegés szorongatja a torkom.  Nem akarok balesetet okozni. Jenny haja izzadtan tapad az arcára. Szemében elképzelhetetlen terror. Nem tud sikítani, mert le van ragasztva a szája. Minden porcikája remeg, az orrlyukai hevesen tágulnak, ahogy kapkodja a levegőt. Előttem lelassít egy fekete Jeep, én is beletaposok a fékbe. Valahonnan dudálást hallok. Valahonnan egy lövést hallok. Lefordulok a következő lehajtónál, és leparkolok az első lehetőségnél. Egy kis téglaépülethez tartozó parkolóban ülök, mellettem egy furgon áll, és néhány mély levegő után úgy érzem vége a pánikrohamomnak. Szorítom a kormányt, az ujjperceim pillanatok alatt elfehérednek, és legszívesebben a saját hajamat tépném, de nem lehet. Össze kell szednem magam, mert ha komolyan gondolom azt, hogy új életet kezdek, nem térhetek vissza ebbe a feketelyukba újra és újra. Nem gondolhatok arra az éjszakára, mikor Jenny meghalt. Mikor majdnem én is meghaltam. Annyiszor átéltem már az egészet, és egyszerűen képtelen vagyok felejteni. Ha tudnám, hogy kell, a saját körmeimmel kaparnám ki az agyamból az emléket. Bármit, csak ne öntsön el a gyász, ha megérzem az elsült pisztoly jellegzetes szagát valahol, ha látom Jenny kedvenc virágát, ha málnás süteményt eszek.
Kényszerítem magam, hogy elengedjem a kormányt, és kiszálljak a porzó forróságba. Még Új-Mexikót se sikerült elhagynom, pedig a legjobban azt várom, hogy kellemesebb klímán lehessek már. Jenny akart ideköltözni, ő volt az, aki imádta a pokoli forróságot, az égető napsugarakat. A főiskola után egyből ide akart jönni, gyerekként nyaralt itt először, és szerelembe esett a környék hangulatával. Másoknak a sivatag csak egy kies kihalt végtelenség, de ő meglátta benne a rejtett kincseket, az apró, bujdosó élőlényeket. Ahogy engem is igazán meglátott anno. Így a diplomázást követően néhány hónap után Mesilla városában telepedtünk le, holott én mindig is a keleti parton képzeltem el az életemet. Persze, vele minden más volt, kérdés sem merült fel, hogy beadjam-e a derekam, és költözzek-e vele. Egy aprócska, erősen felújításra szoruló kétszobás házikót vettünk szüleink segítségével, nagy tornáccal és icikepicike konyhával, ami bőven alulméretezett volt Jenny cukrászképességeihez mérve. A specialitása a málnakrémes torta volt, amit legalább havonta egyszer elkészített, és a legeslegfinomabb dolog volt, amit valaha ettem. A legszebb időszak a málnaszezon volt nálunk. Persze, úgy általában is boldogok voltunk az első közös otthonunkban. Reggelente együtt készítettük a reggelinket, megbeszéltük, mi az aznapi menetrend, majd én indultam is munkába – szerettem legalább egy órával a tanítás kezdete előtt már bent lenni. Jenny otthonról dolgozott, ritkán kellett beutaznia a vegasi irodába, olyankor néha hotelszobában is éjszakázott. Utáltam azokat a napokat, mikor nem várt otthon. Gyakran értem későn haza, szinte mindig elhúzódott a dolgozatok javítása, és olyankor a konyhában találtam a feleségem, amint valami isteni finomságot dob össze vacsorára. Vacsora után minden este kint ücsörögtünk, beszélgettünk, olvasgattunk a halvány lámpafényben. Minden esténk elképesztően idilli volt. Persze, ott volt a tornác jobb végén a leszakadozó deszkák problémája, a fürdőnk hidegvizes csöveinek elrohadása, a rosszul szigetelő ablakok, de összességében tökéletes ház volt kettőnknek és a növekvő kis családunknak. Boldogok voltunk. Alig vártuk, hogy megélhessük azt a jövőt, amiről csak álmodozni mertünk.
Nagy családot akartunk. Jenny egyke volt, én meg három testvérből a középső. Imádta a ritka alkalmakat, mikor Philadelphiában gyűltünk össze nálunk, a tapintható feszültség ellenére. Hangos, mozgalmas otthont akarok! – mondta mindig. Én pedig kész voltam neki segédkezni abban, hogy teletömjük az otthonunkat apró kis csemetékkel. Tanárként természetes, hogy szeretem a gyerekeket, és bármit megadtam volna azért, hogy szülessen közös babánk.
Ha valaki megkérdezte volna tőlem három éve, mit jelent számomra Új-Mexikó, azt válaszoltam volna, hogy a családot, a boldogságot, a biztonságot. A jövőt. A por és a hőség azonban ma már csak arra emlékeztet, mit veszítettem el.
Az autó hátsó ajtajához lépek, és benézek a letakart kalickára. Sunny, a nimfapapagájom rejtőzik benne. Benyitok, megnézem van-e elég vize, majd gondosan visszatakarom őt, nehogy megsüsse a nap. Rácsukom az ajtót, és bár nem szabadna egyedül hagynom állatot az autóban, sajnos nem tudok kit megkérni, hogy figyeljen rá. Ellenőrzöm, hogy a zsebemben van-e a tárcám, és az épület felé fordulok – szupermarket, áll a tetején díszelgő nagy táblán. Gyors léptekkel elindulok a bejárat felé, a cipőm talpa száraz port ver fel sietségemben. Ahogy kinyílik előttem az automatikus ajtó megcsap a fáradhatatlanul dolgozó klíma hideg levegője, és hirtelen kipréseli a forró levegőt a tüdőmből. Kell egy pillanat, mire összeszedem magam, és elkapok egy kosarat. A színes árukkal telepakolt sorok között lépkedek, nem is igazán tudom, mit szeretnék venni. Elkapok egy üveg vizet, néhány szelet csokit, meg egy chipset. Csörögnek a csomagolások, ahogy céltalanul bolyongok még egy keveset. Nem igazán vagyok éhes, bár tudom jól, hogy délután van már, és muszáj ennem valamit. Delaware-ig még nagyon-nagyon sokat kell vezetnem.
Nem megyek vissza az autópályára, inkább keresek egy motelt. Azt se tudom, melyik városban tértem le, csak céltalanul gurulok, amíg szembe nem találom magam egy motelt hirdető neon felirattal. A nap már lassan leereszkedik, de az idő nem lett kellemesebb. Néhány autót látok parkolni az enyém mellett, így nem félek, hogy tele lennének. Belépve a recepcióra egy középkorú nővel találom magamat szembe, aki kísértetiesen hasonlít anyámra, csak egy kicsit megviseltebb verzióban. Vállig érő barna haját kócos kontyba fogta, szemén régi, nagy keretes szemüveg. Mosolyogva fogad, és percek alatt meg is kapom az 1-es szoba kulcsát. Kikapom a csomagtartóból a hátizsákom, megragadom Sunny letakart kalickáját, és gyorsan besurranok a szobába, mielőtt lebuknék, hogy állattal érkeztem. Magamra zárom az ajtót, és a rozoga öltözőszekrényt nagy nehézségek árán az ajtó elé tolom. Paranoiás volnék? Meglehet.
Lefekvés előtt előveszem A közöny régi példányát, olvasok néhány oldalt, míg azt nem érzem, hogy pillanatokon belül elnyom az álom. Nagyon régen nem aludtam már gyógyszerek nélkül. Nem akartam semmit beszedni, most, hogy ennyit kell vezetnem, de jó régóta nem alszom már rendesen. Lehunyom a szemem, remélve, a rémálmok ma este elkerülnek engem.

Egy pénteki nap volt, 2019. december hatodika. Izgatottan indultam el reggel munkába, ahol a franciadolgozatok javítása helyett kiságy nézegetésével töltöttem a reggelemet. Jenny körülbelül négy hete mondta el, hogy terhes, egyelőre csak mi ketten tudtuk és az apukája, hiszen a babona úgy tartja, az első trimeszter végéig nem szabad világgá kürtölni a hírt. Az első gyermekünket vártuk. A neve már meg volt – két hónapja jártunk, mikor Jenny felhozta, hogy az első gyerekét az édesanyjáról szeretné elnevezni, Gabby-ről. Nekem nem volt ellene kifogásom, a Gabriel és a Gabriella is szuper nevek. Majdnem elfelejtettem bemenni az első órámra, annyira elmerültem az apaságban.
Aznap sokáig bent kellett maradnunk a tanári értekezletek miatt. A munkaidőm végén azonnal elindultam haza, és meglepődve tapasztaltam, hogy a házikónk csendes és sötétségbe borult. Jenny az utóbbi időben állandóan dúdolgatott és énekelgetett örömében. Sosem volt otthon sötét meg csend, én pedig ennyire még soha nem örültem az állandó boldog zümmögésének. Belépve Jenny nevét kiabáltam, de csak elfojtott pusmogást kaptam válaszul. Felkapcsoltam az előszoba villanyt, de erre sem érkezett reakció. Összeráncolt homlokkal léptem be a sötét nappalinkba, és a tarkómról kiinduló éles fájdalom rántotta össze a testemet.
Összekötözve, a földön térdelve tértem magamhoz. Homályosan láttam az amúgy is sötét szobában, csak a feleségem elfojtott sikoltását ismertem fel, ami a jobb oldalamról jött. Próbáltam kiszabadulni és odarohanni hozzá, de minden erőm elhagyott, a fejem hasogatott. Nem sokat fogtam fel a történésekből, hol elvesztettem az eszméletemet, hol jelen voltam a testemben. Az viszont örökké belém égett, ahogy megragadott engem valaki, a fejemet Jenny felé fordította, majd egy másik alak egyszerűen lelőtte Jennyt. Tehetetlenül néztem, muszáj volt néznem, ha nem kényszerítettek volna is odatapadt volna a tekintetem. Üvölteni se volt időm, a következő golyót én kaptam. A mellkasomat célozták meg, és a fájdalom semmihez sem volt hasonlítható. Szinte azonnal kikapcsolt a testem, és három napra megszűntem létezni.
Jéghideg verejtékben úszva pattannak ki a szemeim. Kell pár másodperc, míg összeszedem magam fejben, és a kis éjjeliszekrényen villogó óra felé fordulok. Fél tizenegy van, ami azt jelenti egy órát aludtam csak. Nem szabadulok meg a rémálmoktól. A gyógyszerek mély álomtalan sötétségbe ringatnak, kiütnek, így nem kell nyolc órán át Theodore Overstreetként élnem. Azonban nem tehetem, hogy eldobom a maradék időmet. Tudom, hogy Mesilla után az altatókat is el kell felejtenem. Nem akarok örökre a „messilai testvérek” második támadásának áldozata lenni. Pedig kisebb híresség voltam három éve. Az egyetlen túlélője a beteg testvérpár négy támadásának. Fél centire kerülte el a szívemet a golyójuk, és kisebb csoda, hogy túléltem, hiszen összeroncsolódott a fél tüdőm, amit már nem tudtak helyreállítani. A helyi rendfenntartókon kívül az FBI egyik különleges csapata is Mesillába jött, hogy elfogják a házakba betörő és családokat legyilkoló testvéreket. Annyiszor, de annyiszor kellett újra és újra elismételnem amire emlékszem. A retinámba égett örökre, ahogy Jenny a szemem előtt veszíti el az életét. Csoda hát, hogy nem hagy nyugodni ez az emlék a sebezhető óráimban?

Másnap reggel kifacsart mosórongyként kelek fel. Amíg összeszedelőzködőm és lezuhanyozok, kiengedem kicsit Sunny-t, hogy repülhessen. Csiripelése megnyugtat. Ő az egyetlen dolog, ami a Jenny-vel töltött éveimből velem tart Rose Harbor városába. Ez nem teljese igaz így. Sok kis apróságom van, ami rá emlékeztet, amit tőle kaptam, de Sunny az egyetlen olyan dolog, ami igazából az övé volt. Mindig volt háziállatom, ezt ő is tudta, és egyik nap, az első Új-Mexikóban töltött hetünkön hazaállított Sunny-val. Papagájod még nem volt, csicseregte boldogan, és kézen fogva húzott a csomagtartójában terebélyesedő óriási ketrechez, amit a kicsike madarunknak vett. Persze örömmel fogadtam, hogy újra van állat a háznál, de a kettejük között létrejövő kapcsolat különleges volt. Egyértelmű volt, ki Sunny kedvenc gazdája.
Vasalatlan ingem hülyén áll rajtam, a hajam kócos, de nem foglalkozok sokat a tükörképemmel. Visszarángatom a szekrényt a helyére, felkapom Sunny-t meg a cuccom, és már itt sem vagyok. Már majdnem Texasban vagyok, és ha tartani akarom az ütemtervet ma legalább 12 órát kell vezetnem. Még jó, hogy remekül pihentem.

Már néhány napja úton vagyok, egyelőre úgy néz ki, csak két nappal később érkezem a vártnál. Szinte mindegyik nap ugyanolyan az úton. Vezetek, eszek valami gyorskaját, megint vezetek, megszállok egy motelben, olvasok 1-2 oldalt A közönyből, majd álomba zuhanok. Tegnap este nem álmodtam semmit, végre tudtam aludni hat órát összefüggően, és Texason is túl vagyok. Minden a legnagyobb rendben – kivéve, hogy anyám negyedjére hív engem telefonon. Nem akarom felvenni, érzem, hogy azt akarja, tegyek kitérőt Philly felé. Semmi kedvem nincs apámmal találkozni.
A következő benzinkútnál megállok, tankolok. A mellettem álló autóban egy kisfiú nevetgél az anyjával amíg az apjuk kicsit távolabb telefonál feszülten, ugatás-szerűen osztogatja az utasításokat. Eszembe jut apám, ahogy minden családi esemény alatt tőlünk elkülönülve áll, és rendületlenül céget vezet az ellentmondást nem tűrő hangján. Utáltam vele felnőni. Tojáshéjon járkáltunk körülötte mindig. Sosem lehetett tudni, éppen milyen hangulatban van, és ha boldognak is tűnt, pillanatok alatt lángba borult bármitől. Anya ennek az ellentétje volt. Mindig vidám, mindig nyugodt, mindig észszerű. Ha valami váratlanba ütközött nagy levegőt vett, mielőtt reagált volna, és minket is erre nevelt. Szerencsére apa keveset volt otthon. Tudtuk, hogy nem emlékszik a születésnapunkra, nem vártunk el tőle semmit se. Megelőztük a csalódást ezzel. Egy ki nem mondott paktum volt hármunk között ez, apától ne számítsunk semmi kedvesre, így nem fogjuk álomba sírni magunkat. Foglalkozott ő velünk persze, intézkedni nagyon szeretett egész életében. Ha ilyesmiben akadtunk el mindig ott volt mögöttünk. Büszkén hencegett az elért eredményeinkkel, és próbálta igazgatni az utunkat, pont úgy, mint egy rendes cégvezető. A lehorzsolt térdünket, az összetört szíveinket azonban csakis anya ápolta. Ő etetett minket, ő ruházott, ő tudta mit szeretnénk, mire vágyunk, mire van szükségünk. Az öreget nem érdekelte, hogy a szomszéd bolyhos kiskutyáiból szeretnénk egyet mi is. Szerinte a kutya csak „büdös, koszos, szarik és zabál”. Meg amúgyis, már ideszoktattam Foltit, az öreg kóbormacskát, állandóan beszökik és a kanapén szétterülve alszik. A zsebpénzemből vettem neki eledelt minden héten. Persze aztán anya segítségével meglágyítottuk apám jég szívét, és mégis elhozhattunk egy vakkantgató csöppséget. Bobby egész sokáig élt, 6 éve halt meg.
Mikor magamhoz tértem a kórházban, anyám aludt a fotelban. Ő volt az, aki lefogott, mikor hisztérikusan felsírtam Jenny-t követelve. Ő volt az, aki végig hallgatta mi történt aznap este. Anyám lelkét húzza le Jenny halálának részletes beszámolója, ő az, aki osztozik a fájdalmamban és a gyászomban, nem apám.
Ha egyetlen boldog emléket kellene felidéznem a gyerekkoromból, amiben apa is szerepelne, bajban lennék.
A telefon ötödjére is megcsörren, megrezzenek a hirtelen hangra. A kijelzőn anya neve villog, és egy nagy sóhaj után felveszem. Utálom, ha nemet kell mondanom anyámnak, de nem halogathatom tovább, különben legalább öt államban kezdene el köröztetni.

Tennessee állammal viszontagságos a kapcsolatom. Ahogy átlépem a határát megcsapnak a gyerekkorom és a felnőtt életem emlékei egyaránt. Itt még a levegő is más, gondolom magamban, ahogy beszívóm a kipufogógázzal teli szennyezett oxigént. Ugyanitt hajtottunk el Jenny-vel azon a nyáron, amikor megkértem a kezét. Rengeteget készültem rá, a tanári fizetésből nehezen, de összekuporgattam egy gyönyörű gyűrűre a pénzt. Én sokszor voltam itt gyerekkoromban, és apám egyik vadászhaverjának van itt egy hatalmas kabinja. Néhány kelletlen szívességet követően megkaptuk egy hétre, csak mi ketten a természetben, ahol egyedül a szöszmötölő vadak tudnak megzavarni minket. Kiélveztük a magány nyújtotta minden előnyt, és egy este, mikor a kabin teraszán álldogáltunk, feltettem neki a kérdést. Percekig bőgtünk együtt a boldogságtól. Egy évvel később ugyanitt, Tennessee-ben esküdtünk meg. Jenny oldaláról csak az apukája, és néhány barátnője jött el, akik egyébként is szétszórva éltek mindenfelé. Apám oldaláról pedig Nashville-ben élt a rokonság nagy része. Logikus volt hát, hogy az esküvőt is itt tartjuk. Egyszer az életben nem zavart az, hogy apám rendezkedett, mert valóban lélegzetelállító helyen esküdtünk. Jenny pedig imádta. Coloradói lányként imádta a természetet, de Tennessee kimaradt neki, így örömmel fedezte fel mit rejteget ez a szeglete az országnak. Egy teljes hónapot töltöttünk eldugott kis kabinokban, nemzeti parkokban, új szagú sátrakban. Nekem erről a nászútról inkább a gyerekkorom ugrott be, de Jenny boldogságtól virító arcáért megérte minden egyes vadászattal töltött napom emlékét megélni.
Apám imádott vadászni. Igazán csak az erdőben tudott kikapcsolódni. Ott szakadt el egyedül a telefonjától, amit a vadászházban hagyott lenémítva. Sohasem némította le a telefonját, még éjszakára sem. A nagyvárosban töltött évek alatt se felejtette el azt, hogy fiatalon mennyit lőtt szarvasra. Így aztán amint lehetett, elrángatott magával minket is, még a húgom sem úszta meg. Januárban a hidegben mentünk apámékkal, és a vadászó csapat tagjai közül felváltva felügyeltek bennünket. A többi velünk egykorú gyerek élvezte a vadászatot. Alig várták, hogy lőhessenek, de én gyűlöltem látni, ahogy a megsebzett vadakból lassan elszáll az élet. A lőtéren megtanultam egész ügyesen célozni, apám suttogása a technikáról örökre a fülemben visszhangzik majd, de élesben mindig mellé lőttem. Kaptam is érte fejmosást rendesen. Aztán pedig elszabadultam egyetemre, és nem fogtam a kezembe többet fegyvert.

Megállok egy étkezde előtt, farkaséhes vagyok. Sunny kicsit szöszmötöl, de úgy tűnik, eddig egész jól bírja az utat. Ránézek, kitakarom, kicsit beszélek hozzá, majd újra lefedem a kis börtönét, és a Gépnarancs egyik példányával a kezemben beülök a szinte üres étkezde pultjához. A közönyt valószínűleg a tegnap esti motelszobában hagyhattam, pedig már csak néhány oldal volt belőle hátra. Kinyitom hát a könyvet az első oldalon, de mielőtt belekezdhetnék, a felszolgálónő megszólít. Ránézek a pult végén díszelgő menüre, és igyekszem gyorsan dönteni, hogy mit eszek. Kis türelmet kérek, mire a nő szó nélkül elővesz egy bögrét, amit karimáig tölt kávéval. Gondolatolvasó, mondom mosolyogva és jólesően beleiszok. Nagy nehezen egy baconös omlettet kérek, és belemerülök Burgess regényébe. A körülöttem ülők nesze kellemes alapzajt ad, és hirtelen elfelejtem hol vagyok. Egy pillanatra nem vagyok Theodore, és ezt a pillanatot végtelenül élvezem. A tányérom koppanása ránt vissza a jelenbe. Felnézek a felszolgálónőre, gyorsan a névtáblájára pillantok.
- Köszönöm, Annie. – Majd mintha mi sem történt volna, újra a könyvet bújom a kis buborékomban. Hé, ez így nem ér, hogy én nem tudom a nevedet, hallom valahonnan. Befejezem a mondatot, és újra feltekintek a nőre. Egy ideig az arcát vizslatom, és arra az elhatározásra jutok, hogy itt és most lehetek akárki. Én pedig azt az embert választom, aki elmondhatatlanul boldog volt 2019 novemberében.
- Neil. – felelem mosolyogva, és Annie feje felett függő táblára pillantok, ami a mai specialitást hirdeti. – Kérhetnék még egy szelet málnás pitét is?
Jenny szólított mindig Neilnek. Azóta, hogy elmeséltem neki, milyen a kapcsolatom apámmal, akiről a nevemet kaptam, egyszer sem hívott Tednek, ami az öreg beceneve, de még Theónak se. Neki Neil voltam. Azt mondta, úgyis kicsit emlékeztetem őt a Holt költők társaságára, már a vezetéknevem miatt is. Én voltam a mindig szétszórt, mindig halk, mindig kedves Neil. Az, aki nemsokára apa lesz. A férje.
Mikor lerakom végre a Gépnarancsot, az omlettem szinte teljesen kihűlt már. A kávésbögrémet Annie észrevétlenül újratöltötte, és hálásan kortyolok bele újfent. A málnáspite messze nem olyan finom, mint amit Jenny ütött volna össze, de rég ettem bármi süteményt, és őszintén szólva nagyon jólesett. Jó volt végre feltámadni a hamuimból.

Virginiába érve keresek egy motelt. Már sötét van, és fájnak a szemeim. Hálásan veszem be a porszagú, gyanús foltokkal teli szobát, kiengedem kicsit Sunny-t, a kontaktlencséimet pedig szemüvegre váltom. Lehuppanok az ágyra, és elolvasom apám üzenetét. Nem szokott minket hívni, szerintem nem is tudna máshogy telefonálni, mint egy szigorú építőipari alapanyagokat áruló cég vezetője. Ezért küld a családnak csak mindig lényegre törő SMS-eket. „Gyere haza fiam, pár órás kitérő csak. Anyád nem látott már mióta.” Nagyot nyelek. Igaza van. A támadás után képtelen voltam a házunkban maradni, sokáig egy motelben húztam meg magam, amíg apám nem talált egy takarítócéget, ami eltüntette az eset nyomait, amennyire csak lehetett. Mégis, amikor beléptem, feladta a testem is és a lelkem is a küzdelmet, egyszerre bőgtem és hánytam el magam az előszobában. Az egész félévet rendkívüli szabadságon töltöttem, így az tűnt a legjobb megoldásnak, ha egy kicsit Philly-ben leszek. Végül négy hétig maradtam a gyerekkori otthonomban, kínzó volt minden perce, de a mesillai házhoz képest paradicsomnak érződött. Azóta nem látogattam haza. Persze, anyám sokat repült hozzám látogatóba, de 2021 januárja óta nem láttam őt. Most pedig július van már. Philly másfél-két órás kitérő lenne, de három hét, és kezdődik a tanév, nekem meg be kell rendezkednem.
Lezárom a telefonom, kinézek a mocskos ablakon. Az út másik oldalán egy kis kocsma van, egészen ideáig hallatszik a kiszűrődő zene és a nevetés. Az ágyamon a Gépnarancs és apám kérése vár. Nyeltem egyet, betereltem Sunny-t a kalitkájába, és lecseréltem az ingemet egy kevésbé gyűröttre.
A kocsmába belépve emberforgatagban találtam magam. A nyári estén jólesően kortyolgatták a hideg sörüket legtöbben, énekeltek a hangszórókkal együtt, táncoltak. A bárpulthoz mentem, kértem egy sört, az reggelig eltávozik belőlem. Szótlanul figyeltem a boldog tömeget, vágytam arra, hogy én is ilyen önfeledt lehessek. Remélem az újrakezdés meghozza számomra a megváltást. Bámészkodásomat egy nő zavarta meg. Először le sem esett, hogy flörtölni próbál velem, na, nem a férji mivoltomból kifolyólag – vagyis, hát, özvegyi -, hanem szimplán mindig is ügyetlen voltam ebben. Tinédzserként nem nagyon volt részem hódításokban, Jenny-vel pedig minden más volt.
Az egyetem első tanítási napján találkoztunk. Én éppen az első fizika órámra mentem, ő pedig filozófiára sietett. Művészettörténelem szakon kezdett, de számos filozófia szakos órát is felvett, szimplán csak azért, mert érdekelte őt a dolog. Hozzá kell tenni mondjuk, még kétszer váltott szakot, mielőtt kikötött a szoftverfejlesztésnél. Ebben nagyon hasonlítottunk – nehezen tudtunk dönteni. Szerencsére a fizika engem azonnal megfogott, így legalább nem kellett a tanulmányaim közepén merőben más irányba vinni a jövőmet. Kis fiatal, naiv elsőévesekként azonban tágra nyílt szemekkel meneteltünk az első hétfői reggel nyolcas előadásunkra, így történt, hogy kiszúrtam a kezében A közönyt. Azt éreztem, muszáj ezt a lányt megállítanom. Csodaszép volt, mi tagadás, de ezer meg ezer csodaszép lány járt a Michigani Egyetemre. Sosem hallottam még senkiről, aki kényszer nélkül olvasott volna Camus-t, szólítottam meg. Ő pedig a világ legszebb mosolyával felelt. Mindketten elkéstünk az óránkról, annyira elmerültünk egymásban, de mielőtt még elszaladtam volna, meghívott este egy egyetemi bárba. Soha nem izgultam még annyira egy randi előtt, mint akkor, és tök ismeretlenül becsöppentem egy tőlem igen távolálló helyre. Az alkohol tömény illata töltötte meg az orrom, ragadt a cipőm talpa, és alig hallottam valamit. Jenny, amint kiszúrt, integetett, a szobatársa, és néhány focista-forma sráccal ült. Rettenetesen kínosan éreztem magam, de nem volt mitől tartanom. Visszakísértem Jenny-t a kollégiumához, majd csókkal búcsúztunk a kapuban. Attól a naptól fogva együtt voltunk.
Kedvesen lerázom a csinos hölgyet, aki szépfiúnak szólított, és lehúzom a korsó sörömet. Kelletlenül jut eszembe apám üzenete megint, és lassan megindulok visszafele, hogy eleget tehessek a kérésének.

Philly ismerős utcái összeszorítják a szívemet. Itt nőttem fel, itt lettem rosszcsont kisfiúból tudásra éhező kiskamasz, kirekesztett tinédzser. Nem volt sok barátom itt, engem nem szülinapi meghívók vártak, hanem a suli mögötti kukába hajítás. Azért túléltem – nem olyan volt, mint a filmekben. Voltak, akikkel elbeszélgettem, a tanáraim meg nem nagyon hagyták, hogy elharapóddzon a megaláztatásom. Mindig megfelelően megbüntették azokat, akik másokat bántottak. Ettől még nem lett szebb emlék a gimnázium persze, de azt érzem, túlléptem már ezen. Philadelphia inkább a családom miatt húzza le a szívem.
Megállok egy kórház melletti kávézónál. Muszáj innom egy koffeinbombát, mielőtt hazaérek. Beérve látom, hogy egy csomó köpenyes, műtőruhás kávézó beszélget és siet vissza a munkájába. Apám azt szerette volna, ha orvos leszek, vagy ügyvéd, ha már a gazdasági és marketing szakokat élből elutasítottam. Nem akartam soha orvos lenni, mások életét a kezembe venni. Ha orvosként hibázok, az szó szerint mások életébe kerülhet. A jog meg egyáltalán nem vonzott. Kitalált tudomány, a sok megcsavart törvényszövegével, és nem különösen vonzott, hogy arrogánsan felülkerekedjek valakin a tárgyalótermi farokméregetés során. Az üzleti tágyak pedig szimplán csak untattak. Sokat vitatkoztunk emiatt, ez volt az első dolog, amiben ellent mertem neki mondani. Nagyon hamar ráébredtem, hogy imádok tanulni és tanítani is egyaránt. A tudomány művelése és terjesztése az, ami az életem célja. Nem örült a hírnek, nem beszélt velem hetekig. Apa szülei munkásosztálybeliek voltak. Nagypapa és nagymama sokat dolgoztak, csak hogy neki és a bátyjának mindent meg tudjanak adni. Apa engedelmesen tanult, ezt verték bele otthon, és a futballpályán is beleadott mindent egy jobb élet reményében. A középiskolában ő volt a focisztár, és ösztöndíjjal fel is vették egyetemre. Az egyetemi csapatban aztán nem volt kitűnő, de még kifejezetten jó se, így csak a pénzügyi diplomájára támaszkodhatott, mikor végzett. Nemsokára el is indította az építőipari alapanyagokkal foglalkozó vállalkozását, ami a hosszú évek alatt elég nagy játékossá nőtte ki magát a piacon. Ezt a jövőt szánta nekünk is. Sikeres, talpraesett, jómódú felnőttet akart belőlünk nevelni. A tanár szakma és a tanári fizetés ebbe nála nem fért bele. Anya enyhítette meg a szívét. Mindig mindent ő simított el. Apámmal nem lehetett ilyenekről beszélni, érzelmekről, vágyakról, célokról. Ha nem a pénz és a stabilitás volt valaminek a motivációja, akkor felesleges hülyeségnek titulálta. Anya persze elképesztően büszke volt rám. Sokat hízelgett apámnak, míg végre újra szóba állt velem. Elképesztő, mennyi terhet vett magára az a csöpp nő. Egyszer, mikor a húgom végzős volt, lerészegedett a barátaival. Éppen látogatóban voltunk otthon Jenny-vel, és mint a jófej bátyus, mi támogattuk haza. Szerintetek anyának jobb élete lenne apa nélkül? – kérdezte, a szavai kissé elmosódtak, ahogy botladozott előre. A kérdés ugyan vodkaszagú volt, de ettől még nem volt kevésbé elgondolkodtató, sőt! Sosem tekintettem anyámra önálló emberként. Mindig csak az én viszonylatomban láttam őt, mint édesanyát. Pedig nem csak fizikai munkát végzett rengeteg körülöttünk, hanem mentálisat is. Szó szerint odaadta a családnak a testét-lelkét. Ő aggódott értünk, ő szorongott rajtunk, ő igyekezett békét tartani a családban. Ha rajtunk múlt volna, talán 12 éves koromtól fogva nem láttam volna az apámat. Nem ismertem az anyámat, mint embert. Rettenetesen szégyelltem magam emiatt, és csodálkoztam, hogy a húgom ilyen fiatalon ilyeneken töri a fejét. Végig gondolva azonban nem tudtam volna megmondani, mi a helyes válasz erre. Ott és akkor, ahogyan Jenny-vel betakargattuk a húgomat az ágyában, és odakészítettünk egy vödröt neki, megfogadtam, hogy az én gyerekeim nem fognak ezen gondolkodni, ha az anyjukra néznek.
Hátrahagyom a kávézót, és apám álmát a jövőmmel kapcsolatban. Beindítom a motort, egyenesen hazafelé tartok. Megérdemli anyám, hogy találkozzam vele.

Rose Harbor városa csendes. Áthajtok rajta, a GPS-t követem. Elidőztem otthon egy kicsit, nem csak beköszöntem végül, így csak néhány napom van berendezkedni, mielőtt elkezdődne a tanítás az új munkahelyemen. Ha repültem volna hamarabb ideérek, és bőven belefért volna egy hét Philly is akár, de akartam egy utolsó autós utazást Jenny emlékére. Az első egyetemi évünket követő nyáron körbeutaztuk a délipartot. Jenny egy spanyolországi gyakornoki helyet mondott vissza, mert szeptembertől a művészettörténelem helyett pszichológia szakon kezdett, én meg egy csomó pénzt szereztem évközben gimnazisták korrepetálásával. Jenny néhány barátja is velünk tartott, egyikük lakóautójába tömörültünk be öten. Életem egyik legizgalmasabb nyaralása volt. Voltak barátaim, szerelmem, motivációm, végre kalandozhattam a saját kedvemre. Éreztem, hogy enyém az életem, most már én fogtam a gyeplőt. Imádtam, ahogy a szél belekapott a lenövesztett frizurámba.
Mesilla is kisváros volt, de ez a hely meglepően másabb. Borúsabb, baljósabbnak tűnik. Lehet, csak én gondolom túl, de mintha nem kedvelnék a jött-ment idegeneket.
Befordulok az utcámba, és a legvégén elhelyezkedő apró házikó előtt parkolok le. Rozoga, egy kis nappalit, a mesillai konyhánál is kisebb főzőfülkét, illetve egy szobának csúfolt lyukat rejteget a zordon külseje. Az előző otthonunk árának feléből tudtam, hogy nem fogok palotát venni, a megtakarításunk is a temetésre és a terápiákra ment el, de élőben látni új lakhelyem, nos… Szívenütő élmény volt. Jenny édesapja nem akarta elfogadni az előző házért kapott összeg felét, de ragaszkodtam hozzá. Ahogyan azt se engedtem, hogy a temetésbe akár egy centet is adjon. Lehet, hogy elvesztettem a feleségem, de ő meg az egyetlen gyermekétől búcsúzott. Úgy éreztem, nekem kell Jenny-t eltemetnem.
Megragadtam Sunny kalickáját, és beléptem a bejárati ajtón. Kiengedtem a madarat, hadd fedezze fel az új helyet, én pedig nekiálltam kipakolni a költöztetők által itt hagyott dobozokat. Az életem megmaradt darabkáit.

Egy hete tanítok az új iskolában. Az első megérzésem, hogy kívülállóként kezelnek, többé-kevésbé beigazolódott. Mindig nehéz egy új munkahelyen, főleg mikor tinédzsereket kell oktatni, akik alapjáraton is ki vannak a sok változástól, ami az életükben zajlik. Próbálom ennek betudni hát a dolgot. Igyekszem jófej tanár lenni, felpörgetni az órákat, borzasztóan elfáradok a showműsorban, amit előadok nekik. Minden nap fáradtan esem haza, és alig van időm magamra. A Gépnarancsot se sikerült azóta elolvasnom. Inkább az új diákjaim nevét tanulgatom, felmérem, mennyire jók franciából, hol tartanak fizikából, kinek kell segítő kezet nyújtanom és ki az, aki külön feladatokkal is képes volna megbirkózni. Hétvégén kiülök a parkba sakkozni, ha nem csatlakozik más, akkor egymagam fogom játszani. Úgyis ideje leküzdenem a saját démonaimat. El kell felejtenem a múltam, és építeni a jövőmet. Vissza kell szereznem a múlt árnyaitól a fent maradó időmet.



Jennifer Mae Overstreet (née:Anderson): NJK - ember -  feleség
Theodore John Overstreet: NJK - ember - apa
Dena Lisa Overstreet (née Watts): NJK - ember - anya
William Ray Overstreet: NJK - ember - báty
Dorothy Gayle Overstreet: NJK - ember - húg