Rose Harbor
Why do all the monsters come out at night?
A kikötõben várakozók:
Megérkeztél

༄ a kikötõbe
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
༄ társalogjunk
Aktív lakosság
༄ mennyien vagyunk?
Jelenleg 41 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 41 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (194 fő) Szer. 20 Nov. 2024 - 2:09-kor volt itt.
Legfrissebb
༄ hozzászólások


my little army ~ niky

Fuir en Provence EmptyTamara Mason
Tegnap 15:38-kor


Daniella Cartier

Fuir en Provence EmptyAdmin
Tegnap 9:12-kor


Caleb Donovan

Fuir en Provence EmptyAdmin
Tegnap 8:55-kor


good cars get you from point A to point B

Fuir en Provence EmptyAdmin
Szer. 20 Nov. 2024 - 16:46


One hungry wolf

Fuir en Provence EmptyAdmin
Szer. 20 Nov. 2024 - 16:46


Speak of the devil

Fuir en Provence EmptyAdmin
Szer. 20 Nov. 2024 - 16:35


Stroke it, don’t poke it.

Fuir en Provence EmptyAdmin
Szer. 20 Nov. 2024 - 16:35


Rookie mistake

Fuir en Provence EmptyAdmin
Szer. 20 Nov. 2024 - 16:31

Megosztás
 
Fuir en Provence
Minden mágia megköveteli a maga árát.
ÜzenetSzerző
TémanyitásFuir en Provence EmptyKedd 29 Aug. 2023 - 16:22

Véget ért a játék
Archíválásra került
Moderator
A staff
Moderator
Elõtörténet :
Fuir en Provence B33f683b8dda320cc683c9db3762a601aa3d7083
az élet írja
Titulus :
Elfogadó szép üzenet
Kapcsolatban :
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
Fuir en Provence Dad5623e64ffe52e1fd958cd231591bec5d62aeb
User :
staff

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyHétf. 7 Aug. 2023 - 16:20


Julie   &&   Philip

the world is too small



Philip szelíden mosolygott a másik titok említésén, mert bár eszében sem volt kiadni saját titkait és arról sem volt fogalma, a lány miféle titkot őriz, becsülendőnek tartotta, hogy bármi legyen is a vers titokzatos címzettjéhez kapcsolódó rejtély, Julie őrzi és óvja azt. Remélte, hogy a fickó tudja, milyen szerencsés – vagy ha nem, előbb rájön erre, mint ő tette. Mint amikor már túl késő.
A lány értékrendje mellett az intelligenciája is teljes pompájában mutatkozott meg, karöltve olyan értékes gondolatokkal, amelyek előtt Philip gondolatban megemelte nemlétező kalapját. Julie fiatalnak tűnt, ám gondolatai sokkal érettebbek és tisztábbak voltak, mint amire a kora alapján következtetni mert volna.
– Pedig ennél sokkal bátrabbnak tűnsz – jegyezte meg, amikor Julie azt vallotta, nem akarná próbára tenni a titokzatos idegent. Ez persze csak egyszerű ténymegállapítás volt; annál Philip is jobban tisztelte az emberek korlátait mintsem egy röpke ismeretség után megpróbáljon valakit jobb belátásra bírni a magánéletét illetően.
A tény, miszerint Julie nem csak a papírra, de az arcára is juttatott a grafitporból, nem kerülte el Philip figyelmét, ám ezt csak a tagadás elmaradásával hozta a lány tudomására, miután ő maga is felfedezte ezt a kis tökéletlenséget. A megjegyzésére vidáman felnevetett, majd felvonta a szemöldökét.
– Ha szeretnél igazán beépülni, kerítek neked valahonnan fehér arcfestéket – ajánlotta fel gálánsan és Julie-re kacsintott, remélve, hogy így ő is inkább vicces mintsem kellemetlen vagy zavarbaejtő tényként fog tekinteni az arcát díszítő fekete foltra. Amit azóta sikerült el is maszatolnia.
Philip figyelmére a levendula említése, látványa és illata gyakorolt hasonló elterelő hatást, bár nevetni egyáltalán nem támadt kedve a fejébe és szívébe toluló emlékektől. A virágok illata már-már fájdalmas intenzitással támadta idekint az ember érzékeit, ő azonban fájó, mazochista örömmel ugrott fejest a memóriája szívettépő játékába. Egy pillanatra esküdni mert volna, hogy Anat alakját látta felbukkanni az egyik levendulasor közepén; éjszaka színű haját megzabolázatlanul fújta a forró nyári szél szép metszésű arca körül, homokbarna bőrén megcsillant a napfény, ahogy olvadt étcsokoládét idéző szemeivel játékosan hátrapillantott rá a vállai felett. A nevén szólította, majd elfutott előle.
Csak akkor lehet szeretni ha az embernek mindig el kell búcsúznia tőle. Ha tudja, hogy nem birtokolja és a levendulának sincs szüksége rá.
Philip szeme megrebbent és a levendulák illatával egyben Anat emlékét szívta magába.
– Van ebben valami utálatos – ismételte meg Julie szavait halk egyetértéssel, aztán mintha csak egyetlen pislogással eltüntette volna a fájdalmas emlékeket a fejéből, a szívéből és a szemeiből, újra Julie-hez fordult.
Nem időzhetett már itt sokáig és egyébként sem kívánta megkockáztatni, hogy Julie-vel ellentétben a rokonai esetleg valóban sóspuskával a seggére célozva üdvözöljék kéretlen társaságát a lány körül. Egyetlen ígéretet kért mindössze búcsúzóul, és valójában egyszerre volt meglepve és nem, amikor az ígéret elhangzása helyett a papírlap felé nyúlt a levegőben. Philip elmosolyodott, az utolsó mondat hallatán zöld szemei figyelmesebben ragadtak a lány tekintetébe, mégsem mondott semmit. Akkora már megértette, hogy Julie érzékenyebb a többi ember energiáira az átlagosnál, így alighanem belőle is több mindent olvasott ki, mint amit Philip alapvetően láttatni enged másoknak. Mégsem bánta; nem sok sanszot tippelt volna annak, hogy valaha is újra találkoznak.
Ujjai kinyúltak a papír felé és elvette azt a lánytól.
– Megőrzöm, hátha egyszer mégis meggondolnád magad – formált inkább ő egy ígéretet, mielőtt amolyan tiszteletteljes búcsú gyanánt meghajtotta volna a fejét Julie irányába.
Csak néhány pillanatig figyelte a lány távolodó alakját, mielőtt ő maga is sarkon fordult volna, hogy a levendulasorok ugyanolyan észrevétlenséggel nyeljék el, mint ahogyan érkezett.

Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyKedd 23 Május 2023 - 20:42


   
Julie Morel

   
In France got to be someone I could never be in that miserable little town

   
   
Ujjaim szénfoltos ajkaim előtt matattak, de hasztalan próbáltam leplezni nevetésemet. Elképzeltem, hogy a gyanútlan francia férfi - kinek mégis angol az anyanyelve - életében először lát kifejlett vérfarkast és az a jellegzetes francia kevélység ami mindegyikükben egy apró Napóleont idéz elpárolog a forró provence-i nap alatt. Nem, mások titkát sajnálatos módon nem oszthattam meg vele és nem tágíthattam ki perifériáját sem amely a világ működését illette, de egyfajta zsibbasztó és édes érzéssel kente meg nyelvem hegyét, hiszen én tudtam valamit amit ő nem, sőt, rengeteg tudás állt a birtokomban olyasmiről melynek talán a létezéséről sem volt fogalma itt az öreg európai kontinensen. Mennyire felemelő és könnyed volt hát ez a kimondatlan misztérium. Megcsóváltam a fejemet és a kalap alól további tincsek szabadultak ki, hogy Philipet kigúnyolva ide-oda repkedjenek piros orcáim oldalán.
- Nem az én titkom. Csak egy másik titokért cserébe adhatnám ki - legyintettem és a képtelen ötlettől elszakítottam tekintetem Philipétől, amely mintha folyton folyvást röntgenszerűen olvasott volna bennem, ugyanakkor hiába pásztázta az elrejtett információt. Saját magam legesendőbb lényét is előbb szolgáltattam ki neki mint Theo vérfarkasságát. Édes váltságdíj volt ez azért, hogy utána egyenes háttal térhessek vissza Rose Harborba a Jacobs családhoz.
Vállaim felemelkedtek és csupán lassan süllyedtek vissza akkor amikor fejemet visszafordítva megleltem Philip átható szempárát. Kissé elhúztam a számat, majd alsó ajkam hozzápréselődött a felsőnek, hiszen igaz mosoly mégsem válhatott a grimaszból. Volt ebben valami néma szabadkozás.
- Nem írtam senkinek sem - szinte kellemetlenül ért, hogy csalódást kellett okoznom a férfinak - De ha írtam is volna... Akkor sem engedném, hogy elolvassa. Lehet, hogy őt sem akarnám próbára tenni - megvontam a vállam és a grimaszos mosolytól az orrom körül megannyi ráncba szaladt a megpirult bőr. Theo elutasítása mégsem rohant meg fájdalmas tőrökkel, hogy ezernyi lyukat szaggasson lelkem amúgy is viseletes szövetén. Egyszeriben nem bántam, hogy Philip kezében landolt a vers, a rajz és egy szelet abból a titokból amit talán még Theo vérfarkasságánál is jobban őriztem.
Abból, ami miatt az "én" szó mindig egyedül állt minden sorban.
És ami miatt nem is igazán volt kinek átnyújtani az "ismeretlen francia férfi szerint nagyon szép" verset. De a franciák érzelgősök voltak és míg a fontos érzelmeket sokszor elbagatellizálták, úgy a jelentékteleneket felnagyították. Jól esett, hogy Philip is ezt tette most néhány szénnel karcolt emlékkel.
Így már teljesen mindegy volt, hogy a papírra vetett magány végül számat is összeszínezte. Felszisszentem a férfi meglátására ami szerint feleslegesen próbálkoztam az eltüntetéssel, kézfejem pedig már vöröslött a dörzsölésről.
- Nem is óvónő vagyok hanem a Kiss eltitkolt ötödik tagja... - morogtam az orrom alatt és nem tudtam nem arra gondolni, hogy Philip valószínűleg egész végig összemaszatolt ábrázatomon mulatott. Kissé jobban a homlokomba húztam a kalapomat és innen szegeztem kérdésemet az idegennek, hiszen jobb figyelemelterelés hirtelen nem volt a tarsolyomban. Követtem a férfi tekintetét amely a levendulasorokra vándorolt és mélyet szippantottam az illatuktól dagadó levegőből.
- Igen, én is... - hagytam rá merengve, hiszen magam sem voltam igazán idevalósi, a hely nem tartozott hozzám és én sem hozzá, nem birtokoltam egyetlen szeletét sem és véges volt az idő amelyet itt tölthettem el, így megszűnt a jelen és a múlt és egy különös zuhanóélményt idéző köztes vákuumot alakult ki belőle. A szemem sarkából Philipre sandítottam.
- Mindenki így van ezzel aki nem idevalósi. A helyiek utálják a levendulát. Csak akkor lehet szeretni ha az embernek mindig el kell búcsúznia tőle. Ha tudja, hogy nem birtokolja és a levendulának sincs szüksége rá. Van ebben valami utálatos... - a szemem sarkából pislogva megesküdtem volna rá, hogy volt abban valami kimondatlan emlékezés ahogy Philip a levendulát vizslatta. Amikor megmozdult lesütöttem a szememet és a fehér murvát bámultam. Karjaimat összefontam testem előtt és kiélveztem a pillanatot amint a forró nyári szél feltámadt és megcibálta ruhám anyagát. Csak akkor néztem fel és fókuszáltam társaságomra amikor annak utolsó mondata is elhagyta száját. Újra összehúztam a bőrt orrom két oldalán és úgy csóváltam meg a fejem mint akinek egy élő földigilisztát kínálnak fel uzsonnára. Mellette viszont viszonoztam az idegen félmosolyát.
- Akkor tessék - nyújtottam ki a karom és az ujjaim között tartott lapot megrezegtette az imént megerősödő szellő - Csak így válthatom be az ígéretemet. Legalább nem leszel olyan egyedül mint az a sok "én" az üres sorokban.
Ha elvette akkor nem vártam választ és lassan megindultam abba az irányba amerről jöttem.

   
words ❖ youtube ❖ note: xx
   

   
Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptySzomb. 15 Ápr. 2023 - 22:39


Julie   &&   Philip

the world is too small




Ha Philip azt hitte, hogy most majd jól zavarba ejti a lányt a kérdésével, hát hatalmasat tévedett. Ahelyett, hogy a másik arcba lángra lobbant volna, kuncogni kezdett, Philip esküdni mert volna, hogy még a szemei is bátrabban tekintettek rá, a válasza pedig pikírt helyett pontosan olyan volt, amely méltón vette fel a kesztyűt Philip visszakérdezésével.
– Tégy próbára – ajánlotta fel csípőből, és bár eddig is nyílt volt a szórakozottságával kapcsolatban, az ajkaira visszaköltözött a széles vigyora.
Nem zavarta, hogy a lány alaposan megnézte magának; ő is így tett, és a helyében is így tett volna, ez így volt fair. Félvállról kérdezett csak vissza csupán, miközben szemei már a vers sorait rótták, és mindenféle választ kész volt elengedni a füle mellett: "mert nem akarom", "mert az az enyém", "mert nem publikus", "mert csak"... Ezek egyike sem hagyta viszont el a lány ajkait. Helyette kapott egy nyílt, egyenes és meglepően helyénvaló választ. Szemei a lányra siklottak, aki akkor már a levendulamezőt figyelte tüntetőleg, de mivel most már mindegy volt, tekintete felfalta a vers sorainak maradékát.
– Igazad van, nem örülnék neki – ismerte be, miközben szemei megkeresték a lány tekintetét, hogy felajánljon valamit cserébe. – De ha már elolvasni nem tudod a gondolataimat: ez egy nagyon szép vers. Remélem, egyszer majd értékeli, akinek írtad. – Szándékosan nem úgy fogalmazott, hogy egyszer még elolvashatja, akinek írtad, mert az túl sötét gondolat lett volna a napfényes Provance-ban, de a gondolatai lényegét így is át tudta adni.
Anyanyelvével kapcsolatos vallomásával egyértelműen gyanakvást keltett a lányban, ezt könnyedén ki tudta olvasni a kék szempárból, ám nem zavarta. Ez volt a helyes reakció. Még helyesebb lett volna, ha már akkor sikoltva menekül, amikor egy ismeretlen fickó leugrik mellé a földre egy oromról, de ennek a reflexnek még volt ideje kifejlődni. Philip mondjuk nem akart rásegíteni valami otrombasággal, szóval egyszerűen csak bemutatkozott.
A lány Julie-ként mutatkozott be, így Philip nem kérdőjelezte meg az ő származását. A kézfogás után visszaadta neki a lapot a rajzzal és a verssel, aztán elnevette magát, amikor Julie felfedezte, hogy a fa alatt bizony a saját bőrére is pingált. Nyilván nem hívta volna fel rá a figyelmét, de most már megrázta egy kicsit a fejét.
– Szerintem csak rontasz a helyzeten... – jegyezte meg finoman, még az udvariasság határán és nem úgy mosolyogva, mint aki kineveti a másikat. Julie is feladta a próbálkozást; ha tehette volna, Philip felajánl neki egy üveg vizet, hátha azzal jobban megy, de nem volt nála semmi.
– Nem, a legkevésbé sem – nevette el magát halkan a lány kérdésén. Nem világosította fel, valójában mit dolgozik, de hacsak nem akart ténylegesen egy gyanakvást keltő őrült képében tetszelegni, valamiféle magyarázattal tartozott. – Csak átutazóban vagyok itt. Sok időt töltöttem az országban, Provance-hoz pedig különleges emlékek kötnek. – A tekintete a végtelenbe nyúló lilaságra kúszott. – És a levendulához is.
Visszafordult Julie-hez, és mivel az agya próbálta összekötni a kirakós darabjait, egyfajta értelmet adva minden részletnek, újra megszólalt:
– Ha ez esetleg a családod magánterülete, elnézést. – Nem emlékezett figyelmeztető táblákra a földek mentén, de sosem lehetett tudni. – Egyébként is hamarosan indulnom kell vissza – tette hozzá, de mielőtt még valóban elindult volna, száját félmosolyra húzta, majd állával a papír felé bökött. – De előbb meg kell ígérned, hogy a címzett előbb-utóbb látja majd azokat a sorokat.

Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptySzomb. 15 Ápr. 2023 - 13:21


   
Julie Morel

   
In France got to be someone I could never be in that miserable little town

   
   
Immár eldönthetetlen volt, hogy az égető provence-i nap vagy a kelepce amibe saját magamat csaltam forrósította fel testemet lábujjam végétől a fejem búbjáig. Ez... annyira jellemző, csüngtem kérlelő tekintetemmel a magas és sötét ábrázatú idegen férfin, s egyszeriben visszakívánkoztam a domb tetejére a gyümölcsfa árnyékába a dongó méhek közé. Míg a távolból az idegen csupán sziluett volt és falra vetődött árnyékként bármit festhettem körvonalai közé, úgy testközelből látva már szinte arcátlanságnak tűnt, hogy Theót igyekeztem megformálni segítségével a tudta nélkül. Mégis... fejemet oldalra biccentve és saját szégyenem függönye mögül kilesve meg kellett állapítanom, hogy rezzenéstelen pimaszsága - amely annyira franciás volt.... - mégis kísértetiesen hasonlított a vérfarkas fiúra és visszakérdezésével mintha megrepedt volna bennem a jéggé fagyott üvegfal, szilánkjai szerterepülésével pedig visszafojthatatlan kuncogás robbant ki belőlem.
- Azt... úgyse hinnéd el - takartam el kézfejemmel ajkaimat mint aki nevetésével rossz fát tett a tűzre és némileg bátrabban csillogó pillantással fürkésztem a férfi arcát. Ahogy szemem arcának minden egyes négyzetmillijét gondosan beszkennelte, lassan meg kellett állapítanom, hogy tekintetében van valami amihez foghatót még sosem láttam. A két zöld pontot egy-egy barna kör választotta el pupillájától és az ég tetejéről letűző nap úgy világított át a színkavalkádon, hogy szeme egyenesen villogni látszott. Démon már biztosan nem lehetsz, állapítottam meg és az indokoltnál talán egy kissé kevesebb megkönnyebbülést éreztem. A francia föld messzire űzte a Rose Harborban berögzült félelemérzetet. A tengeren túli kisváros világa inkább hasonlított hagymázas álomra melyet ébredés után csak úgy leseper az ember és ekkor két vállam hatalmasat emelkedett majd süllyedt, miként teleszívtam tüdőmet a levendula bódító és nyugtató illatával, a kilégzéssel pedig kileheltem mindent mi eddig a hátamra nehezedett.
Próbálkozásom, hogy megkaparintsam a papírlapot még számomra is nevetséges volt.
- Mert te sem örülnél neki ha a olvasnék a gondolataidban -adtam a saját magamat messze meghazudtoló egyenes választ, tekintetemet pedig a levendulasorok végtelen szőnyege felé fordítottam, hogy ezzel is kifejezzem: nem veszek részt a versem megbecstelenítésének folyamatában. Ahogy a férfi szemei végigsiklottak a sorokon, mintha az a különös szempár kiszívta volna belőlük a szénnel megörökített magány megvallását. Vákuumszerűen kiszippantotta és semlegessé tette mintha sosem létezett volna. Mintha sosem éreztem volna. Igen, ebben a pillanatban minden voltam, csak egyedüli és elhagyatott nem és ennek minden jó és rossz értelmezési lehetősége. A pasas valóban beférkőzött elmém lakat alatt tartott 101-ik szobájába és úgy fordította reciprokjára érzéseimet mint mikor a kamaszok bohócorrot és parókát tesznek valamelyik városalapító szobrára.
A megszégyenítés egyszer a végére ért, hiszen a versecske sem volt valami hosszú és idegesen végighúztam ajkamon mutatóujjamat, hogy ezzel mentesítsem magam a megszólalás alól. Nem kell mondanod, hogy csapnivaló. Tudom..., igyekeztem szuggerálással beférkőzni koponyájával ahogy az imént ő tette az enyémmel. A következő pillanatban szemem elkerekedett és példáját követte az ajkam is, így az ujjam elszakadt a felforrósodott bőrtől és újra úgy mértem végig a férfit mint aki tulajdonképpen csak most látja először. Mielőtt még a megfelelő reakciót adhattam volna az új információra, egy név is elhangzott, hogy teljessé váljon a karakterrajz. Philip. Némán ismételtem a két szótagot, szemöldököm a szkepticizmustól szaladt össze. Philip és nem francia... méregettem gyanakodva, majd sietve kihúztam egy barna tincset a szám sarkából és feléje nyújtottam a kezem.
- Julie - tenyere meleg volt. Vártam a csontropogtató szorítást amely egy ilyen udvariatlan frátertől talán kiszámítható lett volna, de elmaradt a mozdulat. Sietve húztam vissza kezemet, ám ennél sokkal lassabban vettem el a lecsupaszított papírt. Évődtem aközött, hogy vajon inkább azt szeretném-e ha Philip vissza sem adná nekem vagy jobb lesz ha mégsem marad nála. Ám ahogy tekintetem az ujjaimra esett hirtelen megakadt pillantásom a fekete szénen amely korábban nem színezte el bőrömet. Ijedten kaptam az ajkamhoz: kézfejem azonnal elfeketedett.
- Jaj... - nyögtem és olyan hevesed dörgöltem a szám sarkát amennyire csak bírtam, hogy megszabaduljak a fekete pacától amely valószínűleg még akkor kerülhetett oda amikor az íróeszköz végét rágcsáltam a gyümölcsfa alatt - Végül is mindegy már... - adtam végül fel sosem tudva meg, hogy sikerült-e ábrázatomat megszabadítani a koszfolttól.
- Majd... odafigyelek rá... - fogadkoztam nem túl komolyan, majd a későbbi kellemetlen találkozásoknak elébe menve nekiszegeztem a kérdést - Ezeken a levendulaföldeken dolgozol?
Az itt elterülő levendula a Moreleké volt. Ha Philip nem a nagynénéméknek dolgozott, hát nem kellett tudomást szereznie róla, de tudtam, hogy szüret idején a munkások esténként a család vendégei, én pedig meg fogom találni a megfelelő alkalmat, hogy a kútba eresztett görögdinnye mellett én is a hűvösben vészeljem át a viszontlátást.


   
words ❖ youtube ❖ note: xx
   

   
Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyPént. 14 Ápr. 2023 - 21:07


Julie   &&   Philip

the world is too small




Provence, vagy úgy egyáltalán Franciaország furcsa kettősséggel élt Philip elméjében. Úgy emlékezett, annak idején egyfajta büntetésként élte meg, amikor az apja a Sorbonne-ra küldte – akkori felfogásával száműzte –, már csak azért is, mert az ikerpár három tagja a szélrózsa három irányába küldetett, ezt pedig nehezen viselte, még ha hangosan nem is mondta volna ki. Sosem volt egy érzelmes típus – ezt viszonylag hamar kiirtották belőle a szülői elvárások –, de a testvéreivel szó szerint az első pillanattól kezdve megosztotta az életét. Legidősebbként ráadásul volt benn egy általános felelősségérzet is a két fiatalabb Kincaide iránt; nehezen emésztette hát meg, hogy mindezt nem gyakorolhatják, vagy legalábbis csak kisebb-nagyobb megszakításokkal. Gyorsan világossá vált, hogy valójában nem Rose Harbor hiányzott neki, hanem a testvérei, de Európa szerencsére nem volt olyan hatalmas – főleg amerikai mércével mérve –, így ezt azért könnyen áthidalták.
Aztán jött Anat és Franciaország megannyi új értelmezést kapott.
Egyfajta búcsúajándékként képzelte el ezt a provence-i kirándulást, még ha a testi épségét is kockáztatta azzal, hogy az utolsó pillanatban tolta el önnön érkezését Rose Harborba a testvéreihez képest. Lehet egyáltalán búcsúajándékot adni egy puszta emléknek...? Ha fegyvert tartottak volna a fejéhez sem tudta volna a választ.
A nap a bőrét égette, az emlékek jeges karmokkal martak a mellkasába, a bosszúja örökre testére vésett emlékeztetői pedig láthatatlanul lüktettek a felszínen. A gondolataiba merült, a senki földjének közepén állva pedig eszébe sem jutott, hogy esetleg ne lenne egyedül, de erre aztán csúnyán rácáfolt a valóság. Nem mintha különösebben zavartatta volna magát – sosem volt az a fajta.
Mulattatta a lány nyilvánvaló bosszúsága, eltűnődött rajta, hogy vajon közönség előtt is ennyire nyíltan vállalta volna-e az érzéseit. Mármint, ha tudta volna, hogy van közönsége. Megvárta, hogy kitombolja magát egy kicsit, csak ezután hívta fel a figyelmet a jelenlétére azzal, hogy könnyedén leugrott mellé, vissza a talajra.
Számított arra, hogy meg fogja ijeszteni a lányt, talán ezért sem rendült meg különösebben a látványra; na meg azért sem, mert ő pontosan tudta, hogy nincs mitől félnie. Gyerekjáték volt elvenni tőle a papírt, ám amikor a lány végre kiengedett egy kicsit és válaszolt, Philip először csalódottan biggyesztette le az alsóajkát, mint aki nem szívesen dublőrködik másoknak. Aztán elhangzott még valami, mire az ajkai széles vigyorra húzódtak.
– Ha nem így, akkor hogy szőrös? – tette fel a milliódolláros kérdést, számítva arra, hogy az előző ijedtség után a lány arca most minimum lángra fog gyúlni. Ha valóban így is történt, nem kért bocsánatot. Egyébként is lekötötte a papír hátoldala, aminek elolvasása érdekében könnyedén magasabbra emelte azt, amikor a lány érte ugrott volna; bár ő nem volt olyan alacsony, mint például Anat, ez a mozdulat is elég volt. Anat egyébként is földre vitte volna a papírért, mintsem érte ugorjon.
– Miért ne? – kérdezett vissza, miközben szemei természetesen zavartalanul rótták a meglepő módon angolul írt sorokat. Szemöldöke elismerően kúszott fentebb: a vers megnyerte magának, de talán csak mert különös módon együtt tudott érezni azzal bizonyos értelemben.
– Sok nyelven beszélek, de az angol az anyanyelvem – válaszolta őszintén, miközben leengedte a papírt. Egy kicsit jobban megfigyelte a lányt, gondolatban akaratlanul is összevetve A Nővel, mint ahogy minden a közelébe kerülő nagyjából húsz éven felüli nőnemű egyeddel tette az utóbbi két évben. A vonásai szépek voltak és finomak, szemeiben azonban kéken csillant meg a nap a feneketlen mélybarna helyett, ahogy a haja is barnán verte vissza a napfényt az éjszaka színe helyett. – A nevem Philip – mutatkozott be, ha már itt voltak, de az udvariasság jegyében megvárta, viszonzásra talál-e a bemutatkozás és a lány felé nyújtja-e a kacsóját a ruhája gyűrögetése helyett; csak akkor fogta meg határozottan, de nem túl erősen jobb tenyerét.
– Ha megfogadsz egy jó tanácsot... legközelebb csak óvatosan az ismeretlen, itt-ott szőrös alakok rajzolgatásával – tette hozzá mellékesen. Lehet, hogy csak túl sok mindent látott már, de sosem lehetett tudni. Philip mindenesetre, annak zálogául, hogy azért ő nem annyira rossz, jobb kezének mutató- és középső ujja közé csippentette a papírlapot és sértetlenül visszanyújtotta azt a lány felé.

Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyPént. 14 Ápr. 2023 - 21:01


   
Julie Morel

   
In France got to be someone I could never be in that miserable little town

   
   
 Franciaország mindig olyan... nem volt rá megfelelő vagy elég méltó szó. Más ember voltam itt, talán azért is találtam meg a helyem oly' természetességgel ezen a páratlan szépségű és nehéz levegőjű országban. Sokkal jobban szerettem azt akivé akkor váltam mikor apa családját jöttem el meglátogatni. És... még Theo hiánya sem tudta parancsolóan elfojtani ezt a kellemes és zsibbasztó felismerést.

A fiú azonban mégis csak megelevenedett azon a viharvert kis félfa lapon, szálkás, vékony alaját kissé elnehezítette a súrlódástól tompuló szén, de tipikus testtartását nem volt nehéz hologramként rávetíteni a távolban ácsorgó férfiéra. A majdnem két métert súroló vérfarkas mulatságosan hosszú végtagjainak életre keltéséhez kissé tovább húztam a rajz vonalait és néhány borzas tincset is satíroztam a fejnek szánt kör tetejére.

Majd... szerencsétlenségemre modellem szőrén szálán eltűnt. Ha nem Provence-ban lettem volna hanem Rose Harborban úgy láthatatlan béklyók tartottak volna a földhöz szegezve és nem lett volna olyan felhajtóerő mely feltép ücsörgésem helyszínéről. Azonban a békylók minden alkalommal semmivé foszlottak mikor lában francia földet ért a repülőtéren és gondolkodás nélkül rohantam alá a kis dombról, a levendulákon nyüzsgő méheket félresepertem és szandálom megtelt porral. Kezemmel a fejemhez szorítottam a kalapot és a hőségtől kifulladva robogtam le a romhoz, hogy ott csalódott ciccegéssel vegyem tudomásul, hogy az ember gyakorlatilag tovaszublimált az égető nyári nap alatt, Theo pedig befejezetlenül maradt, mint mikor főzéskor pocsékba megy az étel mert egy fontos hozzávalót a boltban felejtettem. Prüszkölve csapkodtam meg combomat a "művel", majd lélegzetemet lecsendesítve megfordultam, hogy a gyümölcsfa árnyékában várjam meg a délután naplementéhez vezető további részét, ám... ekkor egy árnyék takarta el a napot, majd a folt megjelenését gyors mozgás követte, én pedig vállamat felhúzva dermedtem meg korábbi pozíciómban és a papírlapot az arcom elé kapva semmisültem meg ijedtemben. Puffanás hallatszott, száraz kövek súrlódtak egymáshoz és hullamerevséggel lapultam egyetlen menedékemet jelentő "vásznam" mögött. A levegő a meglepetés első momentumától megfagyott tüdőmben és a tömörré váló oxigénből még egy halálravált sikkantás sem csordogált keresztül torkomon.

Peut ętre.

A két szótag elhangzására csak annyira eresztettem le a papírt, hogy szemem kileshessen a rejtekből és megállapodhasson a héjaként lecsapó férfi magas és fekete alakján, de a rémülettől egy árva hang sem hagyta el a számat. Ha lassan nyúl a papírért, hát akkor is átengedtem volna neki. Olyan egyenletes és parancsoló határozottsággal meztelenített le és tárta fel az arcomat, hogy eszembe sem jutott ellenkezni és leeresztettem magam elé karomat. Talán rosszabb volt így mintha valóban megszabadított volna ruháimtól, helyette fejest ugrott lényem legvalódibb és legtömörebb valóságába és úgy falta fel azt amit a papírra vetettem, hogy meggyőződésem volt, a szén egyszerűen csak eltűnik majd onnan és az idegen jóllakik törékenységemmel. A legtöbb francia nem beszél angolul. Vagyis nem beszél csak franciául. Úgysem érti majd a...

A második kérdést követő kérdés elhangzására végre kiszakadt belőlem a végtelenségig visszatartott sóhaj és a jéggé vált oxigén mintha megolvadt volna a borostáját végigsimító mozdulatra is. Ujjaim ruhám anyagával játszottak ahogy kihúztam magam és megvontam vállamat.

- Igazából... csak modell voltál, nem téged rajzoltalak oda és akit le szerettem volna rajzolni az nem is... nem úgy szőrös, mint te - lepett meg engem is az a sértődött magabiztosság amivel visszakoztam a gyanúsításból - Amúgy is... már majdnem kész voltam...

Leforrázva vettem tudomásul, hogy csuklója szépen lassan forgatni kezdi a rajzot, mire olyan macskaszerűen vetődtem tulajdonomra ami meghazudtolta, hogy nem álltam valódi vérrokonságban Jérôme-mal és nem osztoztam a Jacobsék ereiben csörgedező farkasgéneken sem. A férfinak elég volt kissé magasabbra tartania a lapot, hogy vadászatomat meghiúsítsa.

- Az csak... Ne olvasd el! - hasított ketté villámcsapásként a szégyen és rögtön beleharaptam alsó ajkamba azt is megbánva, hogy valaha verscsiholásra adtam a fejemet életem során - S'il vous plait, Monsieur! - tettem hozzá udvariasan... ám késő volt. Pipacspirosra gyúlva égtem a provence-i nap alatt és a kalap alatt hirtelen megrekedt a fülledt levegő, ujjaim pedig ökölbe szorultak tenyeremben.

- Te pedig beszélsz angolul? - kérdeztem vissza - Désolé... Nem akartam udvariatlan lenni...

Végigmértem az idegent. Franciaországban sokkal könnyebben feledkeztem meg arról, hogy nem csak halandók, hanem bundát, agyarokat és egyéb furcsaságokat növesztő lények járkáltak velem együtt a földön. A pasas akrobatikus megjelenését látva szinte biztosra vettem, hogy valamilyen állat bőrét viseli sajátja alatt, de Jacobszék mellett úgy halt ki belőlem a félelemérzet mint rózsa amit fokhagyma mellé ültettek. Hogy az idegen valójában miféle szerzet is volt... nem számított.

Közelebbről szemügyre véve alkalmatlanabb modellt nem is találhattam volna Theo életre keltéséhez: a férfi sötét komplexumú volt, szeme mintha több színben pompázott volna Theo barna szempárával ellentétben, valóban szőrös volt és habár így is fölém magasodott, de a vérfarkasfiú termetét még így sem érhette el.
[/i]

   
words ❖ youtube ❖ note: xx
   

   
Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyPént. 14 Ápr. 2023 - 20:52


Julie   &&   Philip

the world is too small




Nem kellett volna itt lennie. Nem itt kellett volna lennie.
A bérelt autó kerekei könnyedén falták az aszfaltot a francia riviéra mentén, Philip pedig szinte hallani vélte maga mellett a női kacajt, még akkor is, ha az anyósülés fájdalmas ürességgel ásított mellette. Pontosan maga elé tudta képzelni, hogyan csapkodnának Anat éjfekete fürtjei a menetszélben, hogyan duruzsolna mellette a nő édes hangja azzal a csábító, torokhangú akcentussal, ami mindig a szavait színezte, ha nem figyelt oda – márpedig Philip mellett megtanulta elengedni magát.
One day the only butterflies left will be in our chests / As we march towards our death breathing our last breath, kúszott a fülébe árulóként a rádió hangja. Szárazon felnevetett, aztán olyan erőteljes mozdulattal vágott rá a műszerfalra, hogy félő volt, még kárt is kell majd fizetnie, amikor visszaadja az autót.
Provence régi ismerősként üdvözölte, Philip mégsem merészkedett be a város élénken nyüzsgő részeibe. Egyelőre nem tudott volna egyedül szembenézni azokkal a helyekkel – éttermekkel, kávézókkal, öblökkel –, amelyek annak idején közös menedéknek számítottak. Persze eleve Franciaországba sem kellett volna visszajönnie, de az utolsó pillanatban meggondolta magát és átíratta a jegyét. Amiért a testvéreid még meg fognak nyúzni, emlékeztette egy kis hangocska a fejében, Philip azonban elhessegette azt. Tudta, hogy az öccse és a húga valójában aggódni fognak érte, de még nem állt készen Rose Harborra.
Csakugyan gyenge lettél, Kincaide.
A lábai maguktól vitték előre és mivel híján volt terveknek, hagyta. A napsugarak égették a póló rövid ujja alól kilógó karját és átkozta a pillanatot, amikor a napszemüvegét az autóban hagyta, mégsem fordult vissza, csak hunyorogva figyelte a végtelenbe nyúló levendulasorokat. Anat illata. Mély lélegzetet véve állt meg a templomrom mellett, nyerve egy kis enyhülést annak árnyékából.
Körülbelül két másodpercig tartott rájönnie, hogy figyelik.
A teste nem mozdult, rezzenéstelenül állt a rom falánál, szemei azonban élénken pásztázták a környezetét, míg ki nem szúrt egy innen szinte fehér pacának tűnő alakot a távolban. A szemei fókuszáltak, Philip pedig elfojtott egy félmosolyt. Az árnyékban egy női alak serénykedett, kalapban és fehér ruhában; onnan nem tudta volna eldönteni, mit csinál, de abból, hogy fel-felnézett, voltak tippjei.
Kivárt egy kicsit, aztán a női alak következő lefelé pillantása alkalmával nesztelenül megmozdult és az orom belsejébe lépett, elrejtőzve odabent. Felnyújtózott, hang nélkül kapaszkodott meg az egykori padozatban, és amikor elég erösnek találta azt, felhúzta magát. Leguggolt a fal maradéka mögött, ajkának szegletében aljas mosollyal figyelte a futva érkező nőt – lányt, helyesbített a közelebbi benyomás alapján –, de továbbra sem moccant vagy szólalt meg. Nem; megvárta, míg a lány kiáltását elnyeli a fülledt nyári meleg, csak ezután rugaszkodott el a kövekről, hogy a következő pillanatban a háta mögött érjen földet.
Azt már nem hangtalanul.
– Peut ętre – szólalt meg ugyanabban a pillanatban. Számított rá, hogy a szívbajt hozza a lányra, de mivel tudta, hogy ő maga nem akarja bántani, más pedig nem tudná, nem izgatta fel magát különösebben ezen a tényen. – Mit csinálsz egyedül a földeken? – tudakolta inkább, ugyancsak franciául. Alaposan megnézte magának a lány vonásait, mert mintha halványan ismerős lett volna, de nem igazán derengett neki semmi konkrét.
A lánynak talán még válaszolni sem volt ideje, amikor egy fürge mozdulattal a kezében tartott papírért nyúlt, hogy elvegye azt tőle. Magasabb volt nála, így különösebb erőlködés nélkül olyan magasra tudta tartani, hogy a lány ne érje el, míg Philip alaposan megnézte magának az alkotást.
– Gyakran rajzolsz le csak úgy idegeneket? – tudakolta közben hétköznapi, nyugodt hanghordozással. Azért a rajzolt alak arcát szemlélve összevonta egy kicsit a szemöldökét. – Hmm, ennél szerintem jóval szőrösebb vagyok – simította végig szabad kezével szokásos borostáját az állán.
A papíron átvilágító napfény persze láttatni engedte a túloldalra vésett betűket is, ezért Philip nem habzott megfordítani azt; ha kellett, közben forgolódott és magasabbra is tartotta a lapot, hogy a lány továbbra se érhesse el és szerezhesse azt vissza. A szemöldökei ezúttal magasra kúsztak fel, látta ugyanis, hogy a szavakat angolul vetették papírra.
– Angolul írsz verseket? – pillantott le a lányra, a kimondott szavak terén egyelőre maradva a franciánál.

Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyPént. 14 Ápr. 2023 - 20:28


   
Julie Morel

   
In France got to be someone I could never be in that miserable little town

   
   
Már olyan régóta égetett a delet elhagyó dél-francia nap, hogy szinte felesleges lett volna fedezékbe vonulni a mérges sugarak elől. Bőröm felforrósodott a szabad ég alatt töltött hosszas órák hatására, karomat borostyánszerűen hálózták be a szeplők. Öklömmel elkentem az ügyetlen szénrajzot ami a combomra fektetett papírlapon éktelenkedett, majd megfordítottam és a pingálóeszköz végét rágcsálva a világ egyszeriben eltompult, a kabócák zaja kivehetetlenné vált a zuhanásban.

Ma egy kicsit szomorkodom,
mert azt hiszem szabad egy kicsit,
bizonygatom: „csak mert nem vagy itt”
te és
te és te és
én
sem vagyok itt igazán,
mert ma szomorkodom egy kicsit,
mert nem vagy itt és mert
én
sem vagyok tebenned se
tebenned se tebenned se
magamban,
talán kiszakadtam
magamból,
mint ahogy
én
belőletek is kiszakadtam,
na ezért vagyok szomorú, mert,
ha nem vagyok tebenned, se
tebenned, se tebenned, de még
magamban sem,
akkor hol is vagyok
én
és hol szomorkodom,
mert ugye, ha már bennetek
nem vagyok,
nem tudom merre jártok,
bizonygatom,
mert szabad bizonygatnom,
mert nem mondjátok, hogy
nem igaz, mert magatokban
nem találtok,
te,
se te,
se te,
de talán egyáltalán
senki sem.


A szavak maguktól ömlöttek a csapnivaló rajzot viselő papíros túloldalán, a szén pedig minden betűnél tompábbra kopott a kezemben, míg végül a szavak szinte kivehetetlenné váltak a szenvedély lendületétől. Egy hangos szusszanással felemeltem a művet és beszívtam alsó ajkamat. Theo... A nyár a végéhez közeledett és túl messzinek tetszett a június mikor utoljára láttam a fiút. Nem kísért el a reptérre és alig váltottuk néhány szót a csigalassúsággal vágtató hetek során. Az augusztus sápadtra szívta a növényzetet, a búzát betakarították, a gyümölcsök rothadásig teltek mézzel és a szívem majdnem megszakadt a vágyakozástól, hogy újra láthassam Rose Harbort.

Újra az elmaszatolt rajzot viselő oldalt fordítottam felfelé és amint tekintetem követte a mozdulatot, a perifériámban új, a tájban eddig nem szereplő alakot regisztrált tudatom. Hunyorogva lestem ki szalmakalapom alól és a levendulaföld végében álló román templomrom mellett megjelenő férfi körvonalait próbáltam élesebbé tenni. Automatikusan forgattam meg kezemben a szenet és felskicceltem alakját, sötét haját és nekifogtam a részletek kidolgozásának mikor az hirtelenjében eltűnt két pislogás között.

- Jaj, ne! Most hová tűntél? - pattantam fel méltatlankodva a meggyfa árnyékából és hosszú fehér ruhám szoknyáját megemelve eredtem futásnak a levendulasor között. Az idegen tökéletes modellként szolgált Theo megelevenítéséhez és már csak jobb karja hiányzott a fiú tökéletes alakjának megteremtéséhez. Kissé kifulladva érkeztem meg arra a pontra ahol az idegen - bizonyára az egyik helyi gazda - ácsorgott és tanácstalanul fordultam meg.

- Excuse-moi? - kiabáltam fel a mozdulatlan nyári levegőbe, majd hibátlan franciasággal hozzátettem - Van itt valaki?

   
words ❖ youtube ❖ note: xx
   

   
Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence EmptyPént. 14 Ápr. 2023 - 19:47


   
Philip és Julie
Fuir en Provence

   
Franciaország, Provence, 2021 nyara
Vendég
Vendég
Anonymous

Fuir en Provence Empty
TémanyitásFuir en Provence Empty

Ajánlott tartalom

Fuir en Provence Empty
 

Fuir en Provence

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal