Részlet Marla előtörténetéből:
1864. június 12.
– Állj!
A szeráf parancsa könnyedén szelte át a levegőt, hogy aztán a nyomában négy angyali penge álljon meg ugyanabban a pillanatban. Egyszerre fordultunk Rahmiel felé, noha egyikünkben sem volt meg a kellő bátorság, arra, amit ő látszólagosan megtett: hogy megkérdőjelezzük a parancsát.
– Elég vérontást láttunk már itt ma.
Tekintetem lassan lefelé fordítottam. Földi valóm talpa alatt sár és vér keveredett össze emberi maradványokkal, a látvány viszont nem rázott meg. Nagyon sok ilyet láttunk már, az elmúlt napokat sem töltöttük másképp, de ez... ez valami új volt. Mind tudtuk, miért jöttünk ide. Mind tudtuk, mi a dolgunk. Szemeim végigszántottak az előttem fekvő embereken; sérültek és halottak feküdtek egymáson, néhányaknak még emelkedett és süllyedt a mellkasa, míg mások környezetét csupán a halálhörgés utolsó hangjai töltötték meg.
– Rahmiel... – szólalt meg tétován Laylah, de elhallgatott, amikor látta, hogy elsőként eresztem le a pengét a testem mellé. Felnéztem Rahmielre, akinek parancsát létezésem óta követtem, és bólintottam.
Megpróbálta magára vállalni a döntést és ezzel a bukást odafenn, de mind tudtuk, mit teszünk, amikor ellenszegültünk a küldetésünknek. Együtt zuhantunk alá, hogy aztán külön érjünk földet, arra kárhoztatva, hogy egymásba se kapaszkodhassunk tovább bűnhődésünk alatt.


Anael a teremtése első pillanatától kezdve Rahmiel csapatában kapott helyet. Harcos angyalként évezredeken keresztül követte a szeráfot minden csatába, hogy vállt vállnak vetve közvetítsék az Úr akaratát a hadszíntéren. A csapatukban még három másik harcos angyal volt – a későbbiek során igény szerint akár őket is meghirdethetjük –, de a legrégebb óta Anael szolgált Rahmiel pengéje alatt. Megannyi csatában vettek részt, megbújva az emberek között, hol így, hol úgy épülve be a halandók világába és seregeibe. Nagyon sokáig nem kérdőjelezték meg a rendeltetésüket; Rahmiel nélkül soha nem is merték volna megtenni.
Amikor Rahmiel parancsát követve aztán mind ellenszegültek Isten akaratának, a szeráf megpróbálta magára vállalni a bűnt, ám odafent ezt nem fogadták el – és a harcosai egyébként is a vele együtt való bukást választották volna.
Öten a Föld öt különböző pontjára lettek taszítva a Mennyek Országából, arra kárhoztatva, hogy az egymással való kapcsolatot is elveszítsék.
Anael akkor látta utoljára Rahmielt, amikor a szeráfot eléjük taszították, ő pedig felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Máig nem biztos benne, hogy végül egymáshoz értek-e; Anael szárnyait abban a pillanatban tépték ki a helyükről, a fájdalom pedig olyan hatalmas és végtelen volt, hogy legközelebb az emberek világában tért magához, elbukva. Hosszú ideig kereste Rahmielt és a társait, megannyi csatát járt meg bukottként is csak azért, hátha egyszer ismét rájuk talál, mindhiába. Hogy a társai is keresték-e őt, arról fogalma sincs – nem lepődött volna meg azon sem, ha bukása azzal a büntetéssel is együtt járt, hogy ha találkozna is a szeráfjával, nem ismernék fel egymást.
Aztán, amikor Anael földi élete és halhatatlan testébe zárt lelke megtört, végleg úgy döntött, hogy minden más mellett ideje egykori társait is elengedni. Nem maradt más a szívében, csupán a sötét magány.
Anaelnek fogalma sincs, hogy Rahmiel nemrégiben arra tette fel földi létezését, hogy megtalálja egykori csapatát. Eltökélt célja újra összekovácsolni őket, hogy aztán közösen megnyerjék maguk számára a bűnbocsánatot; a hogyanban még nem biztos, de vannak ötletei. Ha a csapat újra összeállna, (szinte) halhatatlan harcosokként feltehetnék létezésüket az emberek megsegítésére és védelmére, amivel előbb vagy utóbb, de újra magukra vonhatnák az Úr figyelő – és talán megbocsátó – szemeit. Rahmiel úgy érzi, ehhez először Anaelt kell megtalálnia, és már forró nyomon van – a nyomok hamarosan el fogják vezetni őt Rose Harborba.
Rahmiel mit sem sejt arról, Anaelnek mit kellett kiállnia az évszázadok során, így azt sem tudja, egykori harcosa milyen közel áll ahhoz, hogy a bukottság sötét oldalába kóstoljon. Pedig könnyen lehet, hogy az egykori szeráfja az egyetlen, aki vissza tudná tartani az elkerülhetetlentől...


Alapvetően Rahmiel is úgy él a fejemben, mint aki (nyilvánvalóan) soha nem tudta levetkőzni azt, aki angyalként volt. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is megfordult lényegében az összes háborúban, sőt, talán még most is olyan foglalkozása van, ami a harchoz köti. Szeretnék viszont ezekben a kérdésekben szabad kezet adni, szóval csak a közös történelmükhöz ragaszkodom és ahhoz a szálhoz, ami Marla útjába sodorja majd Rahmielt. Nagyon örülnék valami hasonló jellemfejlődésnek Marlánál, márpedig erre a szeráfnak van a legjobb esélye. Szerintem az is nagyon menő lenne, ha aztán meghirdetnénk az egész csipet-csapatot, hogy tényleg újra összeálljanak. És igen, ezt a részt a The Old Guard ihlette, szóval nyugodtan tessék jóra (rosszra?) gondolni.
PM-ben vagy discordon állok rendelkezésre, nagyon várom! <3