Sose voltam az, aki nyugton tud a fenekén maradni főleg akkor, mikor kupi van. Zavar, nagyon is zavar ez a kis rendetlenség, de úgy tűnik ez a kisebb izgalom kicsit kivett belőlem… Nah meg talán az is, hogy nem reggeliztem. Általában mindig csak akkor ülök le, mikor már mindennel végeztem. De most még messze vagyok ettől. Viszont nem ellenkezem vele. Csak pislogok rá meglepetten főleg mikor maga áll fel és rendet rak. Még sose láttam ilyet tőle. -Köszönöm.-Csak ennyit mondok neki, miközben kissé lesütöm a tekintetem. Próbálom megérteni ezt az egészet. Nem vagyok hozzászokva, hogy kettesben vagyok vele. Sok kérdésem volna felé, de inkább csendben maradok. Zavartan pislogok magam elé és nézem a kötést a kezemen. A gondolataim össze-vissza cikáznak a fejemben. Jól esik ez az apró kis figyelmesség, de közben meg ott van az, amit tudok róla. Szeretnék kicsit belelátni a fejébe, hogy mégis most min agyal, miért van itt? Mi történt vele? Felpillantok rá, mikor kisétál a konyhából. Egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim közül. Ez annyira szánalmas. Házastársak vagyunk, mégse tudjuk, hogy mit mondjunk egymásnak. Ez ennyire bonyolult lenne? Vagy csak én gondolom túl az egészet? Mikor visszatér a virággal és a doboz tortával ismételten csak meglepetten pislogok rá. Ezt komolyan nekem vette? Egy mosoly kúszik arcomra és bár nem a kezembe adja, de azért közelebb húzom magamhoz a virágot, hogy alaposan szemügyre vegyem. -Ez gyönyörű. Még nem is láttam ilyen fajtát.-Van egy-két orchideám, de egyik sem hasonlít ehhez. Elég egyedinek néz ki. Nem csak a formája, de a színe is. Remélem ez is olyan jól fogja érezni magát, mint a többi. Éppen belekukkantanék a dobozba, hogy megnézzem milyen tortát is hozott, mikor egy kis dobozt nyújt át nekem. Előbb csak felpillantok rá, majd óvatosan nyitom ki az ajándékot. Egy újabb mosoly jelenik meg arcomon a nyakláncot látva, amit azonnal kezembe is veszek és kinyitom azt. Amint meglátom a lányokról készült képeket akaratom ellenére is könny szöknek a szemeimbe. Nem tudom róluk levenni a tekintetem. -Ez tökéletes Brian. Nincs az a pénz, amiért lecserélném.-Pislogok vissza fel rá könnyes szemekkel, de széles mosollyal az arcomon. Egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy mi is van közöttünk, vagy pontosítva, mi nincs közöttünk. -Esetleg segítesz feltenni?-Soha nem is fogom levenni innentől kezdve. Az én két kincsem, amivel megajándékozott az élet. Ha elveszi tőlem a nyakláncot megfordulok és hajamat félre húzom, hogy ne zavarja őt a műveletben. Csak akkor nézek rá ismét, mikor már a nyakamban lóg a lánc. Lábujjhegyre állok és bízok abban, hogy fogja az adást és kicsit lejjebb hajol hozzám, hogy egy apró puszit nyomhassak az ajkaira. Régebben a nyakába ugrottam volna és hosszan csókoltam volna őt, de azok az idők már elmúltak. Egy egyszerű szájra puszi is igen ritka minálunk, de most megérdemelte… Bár fogalmam sincs, hogy örül e neki. -Nagyon szépen köszönöm. Ez csodálatos ajándék.-Letörlöm a könnyeimet az arcomról, majd egy nagy levegőt veszek és inkább a tortával kezdek el foglalkozni. -Kérsz belőle? Nagyon jól néz ki.-És már veszem is elő a kést, hogy szeleteljek belőle.
Fogalmam sincs, mit várok a mai naptól. Igazából azon kívül, hogy odaadom a virágot, a tortát meg az ajándékot, meg foglaltam asztalt az étteremben, nem tudom mi vár rám a mai napon. Régen ez sokkal könnyebb volt, más volt a házasságunk elején a köztünk lévő dinamika, csak aztán jött az egyik gyerek, majd a másik, aztán borult minden. Anno mindig tudtuk, merre van a másik, mit csinál épp, most meg ellenkezőleg. Én sem nagyon beszélek, mi történik velem (még a szeretőkkel töltött időn kívüli dolgokról sem), és ő sem. A munkáját szereti, ezt látom rajta, de például azt se tudnám megmondani, hány osztályban tanít, vagy épp hányadikosokat. Hogy ez a folyamat ma indul-e el a változás útján, nem tudom, mindenesetre erről pillanatok alatt átkerül a fókusz arra, hogy ellássam Veronica sebét. Nem először csinálok ilyet, azért nem vagyok már mai csirke, és a munkám miatt már lőtt sebet is kellett kezelnem, egy elvágott tenyérrel - még akkor is ha ennyire folyik belőle a vér - simán elboldogulok. -Ne butáskodj. Segítek. -rázom meg a fejem, hangom inkább kedves, ám ellentmondást nem tűrő. Vele szemben ülve - ezzel kiküszöbölve a köztünk lévő magasságkülönbséget - eltüntetem a vágást a kötszer alatt, majd bólintok arra, nem akar orvoshoz menni. Én is indokolatlannak gondoltam, valahogy nem lenne humorom most egy ilyen kitérőhöz, de így le van erről a gond. -Nincs mit, semmiség. - legyintek hálálkodására. Hangja és kisugárzása is olyan, mintha nem számított volna arra, hogy segítek egy ilyen helyzetben. Talán azt gondolta, hagynám, hogy fél kézzel bajlódva egyedül lássa el a vágását? Valóban ennyire rossz embernek tart? Esetleg tényleg ennyire rossz ember vagyok? Elgondolkodtató. Utána kapok, amikor látom rajta, hogy megszédül, majd finom, de határozott mozdulattal vissza ültetem a székre. -Ne kapkodj, az megvár. - bökök fejemmel a konyha felé, ahol valóban van egy kis káosz a szilánkok, a véres konyharuha és a vér miatt, de ez nem olyan, amit nem lehetne eltakarítani mondjuk öt perc múlva is. -Vagy hagyd, majd én.- fogalmam sincs, honnan jön a hirtelen felajánlás, csak úgy ajkamra tolultak a szavak. Nem igazán szoktam kivenni a részemet a házimunkában, már csak azért sem, mert keveset vagyok itthon, meg hát...nem mondom, hogy ez női munka, azért nem ragadtam le az őskorban ilyen begyöpösödött gondolkodásmódnál, de valahogy a gyengébbik nemnek ez jobban megy. Én amíg kilátok a koszból és kupiból, meg van tiszta ruhám, tuti nem állnék neki, ám most magamtól ajánlom fel, hogy elintézem. Nem hagyom Veronicát felkelni a székről, még az kéne, hogy úgy megszédüljön, hogy elesik, beüti a fejét vagy bármi, mert akkor aztán tényleg mehetnénk a sürgősségire. Egy benedvesített papírtörlővel feltörlöm a vért a padlóról, majd a törlőt, meg úgy ahogy van a konyharuhát is bedobom a kukába. Kiszedegetem a szilánkokat, és leöblítem a csapot, másfél perc múlva nyoma sincs a korábbi balesetnek. A hátamat a konyhapultnak döntöm, mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, úgy nézek a tőlem körülbelül egy méterre ülő nőre, nem tudván, mi lenne most a jó következő lépés. Nem tudom mit mondjak, vagy mit kéne tennem, de ekkor bevillan. Az ajándék. Mutatóujjamat feltartom, mintegy időt kérve, majd kimegyek az előszobába, a farmerom zsebébe süllyesztem a kis díszdobozt, jobbal a tortadobozt fogom meg a fülénél, jobbal pedig a közepes méretű, lila-fehér orchideát, majd visszamegyek a konyhába, és megállok Vera előtt nem sokkal, de azért természetesen nem belemászva a személyes szférájába. -Én...szóval...boldog születésnapot. - mivel sérült a keze, nem várom el, hogy elvegye, inkább leteszem mellé az asztalra. Nem vagyok, sosem voltam a szavak embere, így nem fogok, és nem is nagyon tudnék nagyon ömlengni bármiről, ha valami van, én inkább a tettek embere szeretek lenni, ezért sem fűzök hozzá továbbiakat. Illetve...-És még ez is a tied. Ha nem tetszik, egy hónapig az üzlet kicseréli.- ezzel átnyújtom neki a kis dobozkát, amiben a már említett nyaklánc van, ez ezüst lánc, rajta egy szív alakú kinyitható medál, aminek egyik oldalában Viviről, a másikon pedig Debbie-ről van kép. Fogalmam sincs, örülni fog-e neki, tetszik-e neki az orchidea, vagy egyáltalán szereti-e a csokitortát, mindenesetre azzal most senki nem vádolhat, hogy nem próbálkozom.
Régóta nem töltöttünk el kettesben közös időt. Olyan igazit, minőségit, amikor tényleg örültünk egymás társaságának, mikor nagyokat tudtunk beszélgetni, megvitatni a világ problémáit, egymáson nevetni. Szerintem még talán Vivienne születése előtt lehetett az… Utána kezdett minden megváltozni. Tudom a szülés után én sem voltam a toppon. Nehéz első szülés volt… És azt hiszem ez tett be igazán nekünk… bár ki tudja. Lehet, ha nem húztam volna el olyan sokáig a dolgokat is ugyanúgy felkeresné más nők társaságát. Tudom, hogy ez a múlt és ezen már sok mindent nem lehet változtatni, de ennek ellenére is sokszor gondolok rá. Tény, hogy mostanában többször volt otthon, de akkor se ültünk le egyszer sem beszélgetni. A vacsora ideje alatt is inkább a lányokat faggattuk, akik viszont örömmel fecsegtek nekünk bármiről is. Őszintén néha nagyon is hiányzik az, hogy beszélgessek vele, hogy elmondjam neki milyen napom volt, milyen gyerekekkel dolgozom együtt. Meg az is érdekelne engem, hogy nála mi a helyzet… az idegen nőkön kívül. Ezért is lepődöm meg azon ennyire, hogy visszajött. A pohár könnyen megadja magát, de annál keményebben bosszúja meg tartalmas életét. Meg kell hagyni nagyon is fájt az a vágás, de nem kezdek el sírni, vagy nyavajogni. Szokásom megvágni magam, vagy beütni valamelyik végtagom egy-egy bútor kemény sarkába. Meglepetten pislogok rá, mikor mellém lép és segítőn nyúl a kezemhez. Szavak helyett csak egy bólintással válaszolok neki, majd figyelem őt, ahogy leveszi a rongyot a kezemről. Már éppen szólnék neki, hogy megoldom egyedül is, menjen csak a dolgára, mikor elviharzik. Kezem engedelmesen a csap alá helyezem és csak figyelem a lefolyó vért. Utálom, hogy ennyire ügyetlen vagyok. Kislányként még talán cuki is volt, de most már… Ciki, hogy a fejemben egyfolytában az a kérdés ismétlődik meg, hogy mégis mit keres itt, a helyett, hogy örülnék neki, hogy itthon van? Csak olyan furcsa ez az egész számomra… -Rendben. De megoldom magam is. Ha menned kell nyugodtan menj. Volt már rosszabb is.-Pislogok fel rá egy halvány, kedves mosollyal az arcomon. Nem szúrkálásból mondom neki, csak őszinte vagyok vele. Általában magam szoktam az ilyet megoldani. Halkan ismét felszisszentek, ahogy elkezdi bekötni a sebet, de nem állítom le, vagy rántom el a kezem. -Jó lesz így, köszönöm.-Valóban egyszerűbb így, ha van ki segítsen neked ellátni a sebet. -Oh nem szükséges. Nem akarom senki idejét rabolni egy kis vágás miatt.- Megnaradok. Kicsit mély volt a seb, de nem komoly, így minek pazaroljam az orvosok, vagy Brian idejét? -Persze minden rendben. Tudod csak a szokásos ügyetlenségem.- Mondom kissé zavartan neki. Mégiscsak miért van még mindig itt? - Köszönöm a segítséget.- Amint elengedi a kezem már pattanok is fel, hisz össze kell szednem az üveg szilánkokat és a vért is jó lenne eltakarítani. Viszont túl gyorsan akartam felállni, így aztán hirtelen egy pillanatra meg is szédülök és reflexből kapaszkodom meg Brian karjában. -Bocsánat csak túl gyorsan álltam fel.-Ha nem állít le akkor gyorsan összeszedem magam és már törlöm is fel a vért a földről, dobálom ki a szilánkokat a szemetesbe, hogy végre befejezhessem a konyha rendbe tételét.
Nem tartom magamat sem jó embernek, sem pedig jó férjnek, és igen, sokszor saját magamat helyezem előtérbe például a feleségemmel szemben, de ezt a napot most nem ilyenre akarom. Nem fogok hazudni, legalább magamnak, a márciusi esetem Légióval azért felért egy kisebb hideg zuhannyal, már ami a családomhoz való hozzáállásomat illeti. Valóban nem becsültem őket eléggé, teljesen máshol volt a fókuszom az utóbbi néhány évben. Talán nem is lehet ezt rendbe hozni, talán Veronica nem is akarja, és míg másban teljesen határozott vagyok, ezt én magam sem tudom eldönteni, mi lenne a jó lépés. Az elmúlt kb. egy hónapban "jó fiú" voltam, de nincs rá garancia, hogy egyáltalán meg tudok változni. Annyira belesüppedtem az eddigi életembe, teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy dolgozom, találkozom egy röpke légyottra ezzel vagy azzal, majd valamikor hazaesek aludni, vagy ha időben hazajövök, akkor is inkább leülök meccset nézni, hogy belekényelmesedtem. Meglátjuk mi lesz, nem vagyok egy nagy lelkizős, hogy egy óriás doboz fagyi felett mélázzak az élet nagy dolgain. Nem vagyok a legjobb ajándékozó, már csak azért sem, mert általában elfelejtem, mikor mi van, a több, mint 10 éves házasságunk alatt az évfordulónk dátumát is mindig elfelejtem. Egy-két napot folyton tévedek, de a modern technológia csodája a jelzés beállítás, így legalább a telefon szó, ha valakinek szülinapja van, vagy egyéb neves esemény. Fogalmam sincs, Vera örülni fog-e a tortának, a virágnak, az ajándéknak, de legfeljebb majd ezt is felírja arra a listára, hogy "Miért váljak el Brian-től". Minden bizonnyal méteres a lista, nagy összegben mernék rá fogadni, jóval hosszabb, mint az, hogy "Miért maradjak ebben a házasságban", de talán ezzel szerzek egy jó pontot. Alig érek be a házba, csörömpölés és tompa szitkozódást hallok, így - immár üres kézzel, hiszen a kis pakkot kint hagytam az előszobában - kicsit gyorsabb léptekkel haladok a konyha felé, mint amivel eredetileg terveztem megközelíteni a helyiséget. Rendőrként megtanultam gyorsan felmérni az egyes helyszíneket, így hamar kiszúrom odabent a pohár szilánkjait, az egyik élén vöröslő vérrel, közvetlenül mellette pedig Verát, amint konyharuhát szorít a tenyerére. Néhány hosszú lépéssel mellé érek, majd jobb kezemmel alulról megtámasztva sérült kezét, ballal pedig (mint az ügyesebbik kezem) ráfogok az anyagot tartó másik kezére, és mivel szükség van rá, egyből előveszem gyakorlatias énemet. -Megnézhetem?- kérdezem, és a vágás komolynak tűnik, máris átvérezte a vékony anyagot. Ha nem ellenkezik, akkor óvatosan felemelem a konyharuhát, ezzel pár csepp vért a padlóra is csöpögtetve, de ennek feltakarítása most sokadlagos. -Folyass rá hideg vizet, én hozom a kötszert. -hangom se nem parancsolo, se nem utasító, inkább határozottan kérő, tényleg az vezérel, hogy minél előbb ellássuk a sebet. Ha Vera a csap alá tartja, én a szekrényből előveszem a kis elsősegélydobozt, majd kiszedem belőle a fertőtlenítő sprayt, és a gézlapokat, és a konyhapult közelében lévő étkezőasztalra teszem. Hozok egy tiszta konyharuhát, mindezt alig egy perc leforgása alatt, hiszen nem szeretném, ha túl sok vért veszítene, majd Vera mellé lépek ismét, elzárom a csapot, majd óvatos mozdulattal a vágásra szorítom az anyagot. -Gyere, ülj le, bekötöm.- már csak azért is szeretném, ha leülne, mert apró termete miatt egy nagyobb vérveszteség akár szédülést is okozhat nála, én pedig nem akarom, hogy túlságosan rosszul legyen. Ha esetleg máris szédülne, akkor támaszkodhat rám, de amint leült, elé húzok egy széket, majd gyors, rutinos mozdulatokkal fújom le a vágást a fertőtlenítővel, majd pillanatok alatt körétekerem a kötszert. -Szólj, ha túl szoros. - muszáj kicsit jobban megszorítanom, legalább míg eláll a vérzés. -Nem tűnik túl mélynek, szerintem nem kell orvoshoz menni, de ha szeretnéd, bevihetlek. - a kötözés végeztével felnézek rá, tekintetemmel az arcát fürkészem, esetleges rosszullét nyomait keresve rajta. -Jól vagy?- kérdezem, a korábbi határozott hangnemnél már azért lágyabban és kedvesebben, némi aggódó éllel, de azért nem csöpögősen, az azért távol áll tőlem. Rövid időre, még az odakint várakozó ajándékokról is megfeledkezem, először tegyük helyre itt a dolgokat, mielőtt azokra fókuszálunk, muszáj priorizálni.
Bár ma van a szülinapom mégsem várok semmi meglepetésre, ünneplésre. Még magam se szerveztem semmit a mai napra. Tudom, hogy lányaim a nagybátyájukkal lesznek, így igazából úgy gondoltam kicsit kihasználom ezt a kis időt és a szokásos takarítás után egy pohár bor mellett kiolvasom a könyvem. Nem tudom, hogy Brian itthon lesz vagy sem. Egyre kevésbé igazodom ki rajta. Mostanság többször esik haza időben, de vacsora után is inkább a tévé elé telepszik le. Igazából nem várok már tőle túl sok mindent. Megértettem, hogy már nem vágyik annyira a társaságomra, mint régen. De legalább a lányokkal jól kijön. Szeretik az apjukat, nagyon is. Szóval igazából nincs is okom panaszkodni. Éppen belebújok a köpenyembe, mikor a két gyöngyszemem berohan hozzám nagy vidámat. Egy széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy Boldog születésnapot kívánnak nekem, majd át is adják a saját készítésű ajándékaikat. -Lányok, hát ezek a rajzok csodálatosan szépek és ez a korona. Felteszed rám kicsim?-Le is guggolok kicsit, hogy a fejemre tudja helyezni a gyönyörű papír koronámat, majd két hatalmas cuppanos puszit nyomok az arcukra. -Nagyon szépen köszönöm lányok. Ilyen szép ajándékot soha nem kaptam.-Egy utolsó ölelés, majd hagyom is őket hadd készülődjenek. Ilyenkor képesek az egész szobájukat elpakolni. Pedig csak egy napra mennek el. A rajzokat az asztalomra helyezem, de a koronámat nem veszem le. Egyenesen a konyha felé veszem az irányt, hogy valami gyors reggelit összedobjak a lányoknak és férjemnek. Az ajtóban állva integetek nekik mindaddig míg végül el nem tűnnek az utca végén. A ház elcsendesedik. Szeretem az ilyen pillanatokat is. Ilyenkor egy kicsivel több időt tudok magamra szánni. El is vonulok a fürdőbe, hogy utána tisztán, frissen ismét a konyhába vonuljak. Ideje neki kezdenem megcsinálni az ebédet és elpakolni a reggeli maradványait. Szerencsére a mosogatással nem kell bajlódnom túl sokat a mosogatógépnek köszönhetően. Mindig is utáltam elmosni a koszos edényeket. Annyi időt elvesz az ember életéből, főleg egy vendégség után. Hallom ahogy a bejárati ajtó kinyílik, majd becsukódik, de ennek ellenére is teljesen meglepődőm, mikor meghallom a hangját. Azt hittem csak este jön haza, vagy haza se jön, hisz a lányok nincsenek itt. Ennek a kis meglepődésnek köszönhető az, hogy rosszul fogom meg az egyik poharat, ami hangos csörömpöléssel esik vissza a pultra és törik össze. -A fenébe!.. Öhm a konyhában.-Válaszolok a kérdésére, miközben kapkodva kezdem el összeszedni az üveg szilánkokat, aminek köszönhetően meg is vágom a tenyerem, nem is kicsit. Hangosan szisszenek fel, majd azonnal egy konyharuha után kapok, hogy a sebre szorítsam azt.
Nem mondom hogy nem kellett beállítanom egy emlékeztetőt a telefonomba Veronica szülinapjával kapcsolatban. Az elsőt hétfőre időzítettem, hogy legyen időm lebeszélni a drága jó sógorommal, hogy vigye el a lányokat már délelőtt, és maradjanak ott nála éjszakára is. Kevin bár engem ki nem állhat, ezt velem szemben sose titkolta, az unokahúgaiért odavan, ahogy a nővéréért is, így beleegyezett, valamint abba is, hogy Vera előtt a terveimet titokban tartja. A következő jelzés szerdán szólt, hogy rendeljek tortát. Én magam nem vagyok oda az édességért, de egy születésnapra azért mégiscsak torta dukál, így végül egy 8 szeleteset kértem. Vivi és Debbie oda meg vissza lesznek. Nem tudnám megmondani, mi a feleségem kedvenc ízesítése, bármennyire is ciki több, mint egy évtizednyi házasság után, de úgy döntöttem, a csokival csak nem lövök mellé. Az ajándékot is megrendeltem, vasárnap délelőtt fog megérkezni, pont időben. Foglaltam egy asztalt egy olyan étteremben, ahol már voltunk pár éve, és akkor emlékszem, tetszett Verának. Nem vagyok a férjek mintaképe, ezzel tisztában vagyok. Ritkán szoktam így meglepni Veronicát. Azt hiszem a tavalyi szülinapjra teljesen ki is ment a fejemből, Aida kérdezett rá, hogy hogy sikerült az ünneplés, én meg néztem rá hülyén. Elég ciki, hogy a beosztottam jobban tudja a feleségem születésnapjának dátumát mint én, de hát tudom, hogy a lányok jóban vannak. Na mindegy, idén azért megpróbálom helyre hozni a tavalyi bakit, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Igencsak ingatag lábakon áll a házasságunk. Vera gyanús, hogy tud a félrelépéseimről, volt, hogy a fejemhez is vágta, de természetesen tagadtam. Hogy rosszul érzem-e magam tőle? Hát...valahol igen, de közben meg...az évek során valahogy eltávolodtunk egymástól, és igen, a testi örömöket én már másnál (is) kezdtem keresni, aztán így maradt a dolog. Főleg a gyerekek érdekében, meg hát azért a látszat miatt is, nem egyeztem bele a válásba, mikor felvetette. Fogalmam sincs, megmenthető-e ez a dolog. Én magam sem tudom, van-e így értelme ragaszkodni a másikhoz, de nem ma lesz a napja, hogy ezt megfejtsem. Majd meglátjuk, mit hoz az élet, egyelőre csak sodródunk, lesz ami lesz alapon. Mindenesetre ez a vasárnap tényleg különleges, és igenis szeretném meglepni. Nem felejthetem el azt a tényt, hogy két csodás gyereket adott nekem, akikért tűzbe tenném a kezem, és ezt igen kevesen mondhatják el, én annál sokkal jobban szeretem a saját bőrömet menteni. Ez már csak abból is látszik, hogy miután Georgine, vagy Légió, vagy tudom is én, hogy nevezzem belerángatott majdnem egy alkuba, amit csakis azért úsztam meg, mert végül meggondolta magát. Bár a pokolfajzat azt mondta, nem bántja sem Veronicát, sem a lányaimat, de nem bízom a démonokban. Az utóbbi időben többször jöttem haza munka után egyből. Túlórát ritkábban vállaltam, és az elmúlt egy hónapban egyik szeretőmet se látogattam meg. Mondjuk ez amiatt is lehetett, hogy kék-zöld foltokkal és zúzódásokkal kerültem ki a Légióval való találkozásomból, így valahogy nem volt kedvem a szükségesnél többet kimozdulni, még azután sem, hogy mára már szinte teljesen elmúlt minden sérülés. Vera úgy tudja, egy gyanúsítottal verekedtem össze. Addig jó, míg nem tud a démonról, addig talán nagyobb biztonságban van. Ezen a vasárnapi reggelen ismét úgy csináltam, mint aki elfelejtette, milyen nap is van. A fürdőben voltam, amikor Deborah és Vivienne felköszöntötték az anyukat, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Bekaptam pár darab pirítóst, majd kitereltem a lányokat az autóhoz, és elvittem őket a sógoromhoz. A kocsiból figyeltem, míg beérnek hozzá, nem volt humorom találkozni vele személyesen, épp csak intettem neki az ablakból. Ezt követően elhajtottam a csomagpontra felvenni az ajándékot (egy karkötőt amit kiszúrtam egyik este, hogy a telefonján nézegeti), valamint egy cserepes orchideát választottam neki a cukrászda melletti virágboltból, elvileg a nők ezt szeretik, egész pofás kis virág. Bőrkabátom zsebébe rejtem a dobozkát, egyik kezemben a tordadoboz, másikban az orchidea, így megyek kis családi házunk felé, ahol az ajtón belépve a cipősszekrény tetejére teszem a pakkomat, míg ledobom a bakancsomat. -Vera, megjöttem. Merre vagy? -kérdezem, majd mivel a konyha felől hallok molyolást, ezért elindulok arra, a virágot és a sütit egyelőre kint hagyva az előtérben.